fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2015

Válasszon programjaink közül:

2015. 06. 11. Cs | 11:00

Palatinus Hotel

Szakmai beszélgetés (Erdély – Tündérkert)

Miskolci Nemzeti Színház (Erdély – Tündérkert)
felkért hozzászóló: Kovács Bálint, Sándor L. István


Lévai Balázs: A POSzT nyolcadik napján járunk. Ma délelőtt a Miskolci Nemzeti Színház Erdély-Tündérkert című előadásáról fogunk beszélgetni.

Lévai Balázs: A mai napon beszélgetőtársaim Keszég László rendező, Sándor L. István és Kovács Bálint kritikusok. Visszatérő kérdésként felmerül a nagy epikus művek dramatizálásának lehetősége. Teljesen eltérő narrációs megoldásokat láttunk az elmúlt napokban, ehhez képest Ari-Nagy Barbara adaptálását ti milyennek láttátok? Az elmúlt napok adaptációihoz képest milyen megoldással próbálta ezt a hömpölygő nagy móriczi epikát színpadra állítani?

Sándor L. István: Nagyon nehéz kérdés, amire egyszerűen tudok válaszolni: nagyon jónak látom ezt az adaptációt. Az előadásnak számos olyan pontja van, amiről érdemes lenne alapos szakmai beszélgetést és vitát folytatni. Különböző ízlések és vélemények feszülhetnek egymásnak. Egy következetes vállalás nagyon következetes végig vitelét érzékelem. Van az Erdély illetve a Tündérkert című Móricz regény, ami betöltötte Móricz egész életét. A ’20-as évektől kezdve a haláláig foglalkozott vele és a negyedik kötetről, amit még tervezett, lebeszélték a kiadók, mondván, ez úgysem érdekel senkit. Ez egy nagy vállalkozás, aminek az irodalomtörténeti értéke is teljesen ellentmondásos. Van, aki formátumos nagy kudarcnak, van, aki nem kellően értékelt műnek látta. Keszég László pedig kitalálta ezt az őrültséget, hogy ebből színpadi előadást kell csinálni. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy úgy tudom, Nyíregyházán volt már rá kísérlet. Závada Pálnak van egy adaptációja, amit 2007-ben Máté Gábor rendezésében a főiskolán mutattak be, aztán 2008-ban Marosvásárhelyen, valamint pár évvel később Hargitai Iván rendezésében az Új Színházban. A témának egy másik dimenzióját Móricz is tovább írta A boszorkány címmel. Viszonylag szűkös az a készlet, ahogyan az Erdély és a Tündérkert megjelenik a színpadon. Számomra ez egy nagy, megemészthetetlen mű. Egyszer 20 évvel ezelőtt végigolvastam, most a 150. oldalnál megint elakadtam. Gondoltam, hogy itt a fesztivál unalmában majd végigolvasom. Sajnos nem sikerült. Azért értékelem ezt a darabot, mert valamiféle határozott rendet vágott bennem. Kiválasztották azokat a szálakat, amelyek érdekelték őket, és ebből egy minta alapján készítettek egy darabot, amiről azt mondják, több mint adaptáció és kevesebb, mint önálló mű. Ragaszkodtak a móriczi helyzetekhez és mondatokhoz. Mi ez a minta és közelítésmód? A Shakespeare-i királydrámák lebeghettek előttük. Nagyon nem szeretem Móriczban, ahogyan a nőkkel bánik. 

Lévai Balázs: Megkérdezném Ari-Nagy Barbarát, hogy ez lebegett a szemetek előtt?

Ari-Nagy Barbara: Nem pontosan ez, de valóban felmerült a forma. Nyilván nem hasonlítom magam Shakespeare-hez. Arra emlékszem, hogy amikor elkezdtem dolgozni a szöveggel, az volt az első mondat amit leírtam, hogy: „Állj, ki vagy?”. Ez nincs is benne a regényben, de ez elindított valamit a fejemben. 

Sándor L. István: A Shakespeare-i technikához hasonlóan zárt, mozaikos technikával követik egymást a jelenetek, és ebből kell összerakni valamit, amiben a hatalom működése a fontos. Mint néhány királydrámában, itt is egy különös, furcsa személyiség útja az, ami a középpontba kerül. Az eredeti műben, ha jól emlékszem egyértelműen Báthory áll a középpontban, Bethlen figurája itt hangsúlyosabb lett. Megpróbálták kétpólusúvá tenni ezt a történetet.

Kovács Bálint: Kevésbé vagyok lelkes, mint István. Előre leszögezem, hogy mindaz, amit mondok és negatívan hat, abból indul ki, hogy ez egy magas színvonalú előadás. Ha szidom, az nem azt jelenti, hogy ez egy elfuserált vállalkozás lenne. Talán azért nem hasonlítom Shakespeare-hez, mert kevés volt számomra az emberi szituáció. Shakespeare királydrámáiban mindig az a csodálatos, hogy a történelem működésének a bemutatása után mindig van valami, ami emberivé teszi az egész történetet. Itt is voltak erre kisebb utalások, például a női utalások, amik szerintem a legjobban sikerültek az adaptációban, de mégis azt éreztem, hogy ebből a három órából a túlnyomó többség történelemkönyv. Úgy éreztem, hogy nem tud elég izgalmas lenni a szónak a drámai értelmében. Pontosan végigvitte a történelem leírást, és a politikusok jellemének leírását, mindez nagyon száraz maradt. 

Lévai Balázs: Laci, arra kérlek, még egy picit beszéljünk az adaptációról. Ti hova helyeztétek a fókuszokat? Van egy irgalmatlan nagy terjedelmű anyag, és ehhez képest amikor Barbarával rendet vágtatok, nektek mi volt fontos ebben a történetben?

Keszég László: Azt hiszem, mi nem nektek készítettük ezt az előadást, hanem rendes KDNP-s szavazóknak, akik ebben a tömegpszichózisban, amiben mindannyian élünk és szenvedünk pillanatnyilag, esetleg meglátnak valami hasonlóságot a saját helyzetükkel. Ezt úgy próbáltuk megvalósítani, hogy a napi politikában folyó ócska diskurzust ne érintsük, hanem afölött vagy mellett lebegjen az előadás, de mégis észrevehető legyen az a nagyon fontos hasonlóság, amit Szegfű Gyula történész úgy mond, hogy a magyarok legnagyobb bűne az, hogy Mohács után  nem tudtak egy királyt választani. Két királyt választottak, így lett két Magyarország és így született meg Erdély és a mai Szlovákia egy részterületét is magába ölelő Magyarország, és ez utána elmérgesedett, elgennyesedett. Ugyanazokat a köröket járja be a társadalom. Ez volt a lényeg. Előjön Shakespeare, de mi egyáltalán nem beszéltünk Shakespeare-ről vagy a királydrámákról, azért mert fragmentális a szerkezet. Ki kell választani olyan momentumokat, amiből kijön egy bohóctréfa sorozat. Ugyanazt csinálják, de mégis mulatságos. Ez volt a fókusz. Minden kis részletet lényegében elölről kezdeni. Minden jelenetben szándék szerint van egy begyorsulás, mint a lendkerék, aztán egy bizonyos helyzetnek belevágunk a közepébe, és valahova elferdül. Jön egy váltás és ez újra és újra megtörténik. Olyan, mint egy labdapattogás. Az nem járt a fejemben, hogy látszódjon, egy fantasztikusan komoly szubjektum rendezte. Ez egy rendvágás. A saját történelmünkkel találkozzunk egy kicsit.

Lévai Balázs: Az aktualizálás nagyon fontos kérdés. Erre nézve nagyon eltérő megoldásokat láttunk a POSzT-on. Kifele sétálva többen arról beszélgettek, hogy ez olyan mintha a Vitéz Mihálynak lenne az előzmény- és folytatástörténete. Majd megkérdezzük Perényi Balázsékat, szándék volt-e, hogy ennek a történelmi kornak ezt a 15 évét lefedjék. Béres Attila rendezése kőkeményen aktualizál, mai mondatokkal. Ti ezt egyáltalán nem csináljátok. Ebből a szempontból nagyon fegyelmezett a szöveg. Elhangzik a móriczi mondat és a többit a nézőkre bízzátok.

Sándor L. István: Szerintem minden előadás elvárja magától, hogy tudja, mit is akart magától vagy a nézőtől. A királydrámák azért jutnak folyamatosan az ember eszébe, mert folyamatosan találkozik azzal, hogy ha van az európai történelemben olyan időszak, amit a Shakespeare-i királydrámákhoz hasonló gyors hatalomváltások véres hatalomszerzési technikái jelentenek, az erdélyi történelem néhány 10-100 éve. Ez egy olyan anyag, amiből érdemes dolgozni és gondolkodni. Móricz is azért kereste a történelmet, mert a gyökereket kutatta. Miből születik, ami most van? Az előadásnak is ez a lényege. Azért kezdtem azzal, hogy egy személyiségnek a középpontba állítása, mert itt egy mértékvesztésnek a történetét látjuk. Egy hatalomra került emberét, aki fokozatosan elveszti minden önkontrollját, majd végül minden lehetséges és morális gátat lerombol magában és ennek következtében a körülötte lévő emberekben is. Abban a világban ahol élnek, lerombolódik minden érték és viszonyítási pont, ami irracionális erőket szabadít fel, és a józan gondolkodás esélyét eltünteti. Ez az előadás szándéka. Azon lehet gondolkodni, hogy valóban eléri, vagy sem. 

Kovács Bálint: Amikor az előbb azt mondtam, hogy minden, ami negatív onnan indul ki, hogy ez egy magas színvonalú előadás  azt arra is értettem, hogy bennem sem merült fel egy másodpercig sem, hogy jó de minek. Egyértelműen látszott benne a szándék, hogy a politikai rosszul működést bemutassa. Ez a dráma nem tud eléggé egyénivé válni. Fontos újra felhívni a figyelmet arra – hogy amíg vannak ilyen politikusok, akik talán sosem fognak kihalni -, hogy ez rossz. Nem jó, ha ez így működik. Mit jelent ez az értékvesztés, a morális csőd? Mégis úgy éreztem, hogy amikor vége lett az előadásnak, nem tudtam meg új vetületeit ennek az értékvesztési folyamatnak. Mintha egy ismert folyamatnak mutatták volna meg újra a lépéseit. Akár az emberi események, akár az átlagosnál bölcsebb, mélyebbre menő megközelítések sem tudták azt éreztetni velem, hogy igen, bár ismerem a politikusokat, de ezt azért nem tudtam eddig.

Lévai Balázs: Laci azt mondta korábban, hogy egyes jelenetek a lendkerék ritmikájához hasonlítanak. Lassan indulnak be és pörögnek ki. Én elég érzékeny vagyok az előadások ritmusára és dinamikájára. Nekem sokkal inkább az egész előadás volt ilyen, mintha szándékoltan lassan kezdődött volna. Volt benne ilyen dinamizmus, hogy ahogy haladtunk előre úgy kezdett felpörögni. Ti milyennek láttátok az előadás ritmikáját, dinamizmusát?

Sándor L. István: Azzal a nézői élménnyel próbálok szembesülni, amit Kovács Bálint nagyon határozottan elmondott. Ízlésünk, benyomásunk teljesen más, ha látunk előadásokat. Nem érdemes ízlésről vitatkozni, mert az az ember személyiségével függ össze. Az előadás működéséhez hozzátartozik, hogy nagyon pontosan fókuszálta a figyelmemet és irányította, hogy merrefelé gondolkodjak. Nincs benne a regényben a közös esküre készülés, ami rögtön azt a fontos szándékot fókuszálja nekem, hogy nem egy fejedelemről van szó, hanem két személyiségről. Azért vagyok hálás, mert a figyelmemet pontosan irányítja az előadás. Tudom figyelni az egyiknek és a másiknak az útját is. Igazad van, én is úgy látom, hogy egy lassú előadás, ami fokozatosan begyorsul. Azok a fontos pillanatok, amikor azt érzem magamban: de ki fogja ezt az embert megállítani? Mentem az előadással, de itt van egy kényes egyensúly, a nagyon határozott rendezői világ. Ez a világ egy nagyon szikár tér a le-föl járó láncokkal, forgó dobogókkal. Üres színpad, ahol a fények teremtenek meg különböző világokat. A tudatosan absztraktnak ható térben egy gazdagabb színészi játék jelenik meg, ha úgy tetszik hagyományosabb színészi játék. Valószínűleg van itt egy kényes egyensúly, ami azt jelenti, hogy azért jó a kettő, hogy ellenpontozzák egymást és kitöltse azt a szikárságot, azt a vérbőséget, ami a színészi játékában van. Akkor éreztem először azt, hogy nem teljesen azt  az előadást látom, amit Miskolcon annyira szerettem, amikor indulnak a hadjáratba és Zayzon Zsolt elüvölti, hogyan kell majd regulát tartani. Azt éreztem, kicsit jobban felpörgött az előadás, ezért többen átmentek a szenvedélyesség bizonyos határain. Többet kiabáltak, mint ami a kényes egyensúlyhoz hozzátartozna. Szerintem Báthoryban nem csak a mértékvesztettség van benne, hanem az a gőgös irónia, amit az egész világgal szemben képvisel. Kaptam a színháztól egy DVD-t és délelőtt ellenőriztem. A második felében is benne van ez a libikóka, őrület, kifordulás. Azt érzem, hogy egy kicsit túlmentetek, nem tudom, hogy a fesztiválizgalom miatt, de több volt benne a szenvedély és ennek következtében a kiabálás, és kevesebb volt benne az irónia, ami szerintem végig benne volt ebben az előadásban, amikor Miskolcon láttam, és szerencsére a DVD-n is rajta van, szóval az utókor is találkozhat vele.

Lévai Balázs: Laci, te ezt hogy érezted?

Keszég László: Egyezem ezzel. Ráadásul még a rendezői képességeimet sem tudtam csillogtatni, mert csak egy sebességen működő mobilforgó volt, ami teljesen máshogy működik, mint a Miskolci Nemzeti Színházban. Van egy ritmus, amit szerettem volna megvalósítani, véleményem szerint egy teljesen hagyományos előadásban, ami reményeim szerint a minőségre helyezi a hangsúlyt. Nagy valószínűséggel kicsit a feszültség és az izgalom hozott ilyen dolgokat, de úgy gondolom, világosan fogalmaztak a színházunk színművészei. Testvérek között felelősségem tudatában kijelentem, hogy követhető volt tegnap az előadás. Mindenki vérvonala lélektanilag is lekövethető volt.

Lévai Balázs: István említette, hogy ez a puritán, konstruktivista színpadkép eleve a színészi játékot hangsúlyozza. Nagyon szerettem a láncokat és a zászlókat. Nekem a színpadkép az állandóan változó történelmi helyzetet szimbolizálta, hogy hol közelebb vagyunk a leigázáshoz, hol szabadabbak vagyunk és ezt is lehet aktualizálni. Ebben a puritán játéktérben beszéljünk egy kicsit a színészi játékról. Mind a férfiakról, mind a nőkről érdemes beszélni. Azért hangsúlyoztam külön, mert van egy erős férfi vs. női szál. Milyennek láttátok a két férfi főszereplőt?

Keszég László: Azt szeretném megvilágítani - az én szemszögemből -, hogy nem a politikusokról van szó. Állandóan arról a pillanatról szeretnék előadást csinálni, amelyben élünk. Itt a főszereplő a nép. A helyzet, amit mi mégis előidéztünk, hogy ki tudnak ugrani ilyen figurák. Ma mindenki ezt gondolja rosszul. Sajnos vannak a fejünk fölött olyanok, akikkel nem tudunk mit kezdeni. Ez belőlünk ered, hogy ők ilyenek. Ezt a felelősséget, hogy sehogy sem fedezik fel, és nem néznek szembe ilyen értelemben a helyzetünkkel, vagy a saját helyzetükkel az emberek, számomra döbbenetes. Ez olyasmi, amiről érdemes színházat csinálni, de az aktualizálás az én ízlésemtől távol áll. A probléma sokkal súlyosabb, minthogy kiszóljunk és reagáljunk ezekre a baromságokra, amikkel traktálnak bennünket nap mint nap. 

Sándor L. István: Ez azért is nagyon fontos, mert ami Báthory Gáborral történik az nem politikai, hanem emberi probléma. Itt az ember személyiségének vagy moralitásának problémáit látjuk. Ehhez képest politikusként jól működik. 

Keszég László: Van egy szituáció, ami lehetővé teszi, hogy az ilyen lelki problémákkal küszködő egyének kerüljenek a felszínre. Ők azok, akik a sztárok lesznek, mert annyira gátlástalanok. Az átlagszavazó nem néz szembe azzal, hogy ez az ügy mégis tőlem is függ valamennyire, nem független tőlem, hatalmas erők alakítják a Duna folyását.

Sándor L. István: Hadd védjem még a védendőt. A Shakespeare-i minta abban is benne van, hogy itt szétválik egymástól a hatalom köreiben mozgó figurák közege és a plebsz, aki itt két koldusként, menekültként jelenik meg. Ez nagyon tudatosan visszatérő két jelenet, ami egy alsó nézőpontot mutat ehhez a viszonyhoz. Nagyon fontos, hogy a legtöbb miskolci előadás társulati munka. Fontos és jó társulatot láttam, amiben az a rendezői koncepció, hogy néhány ember ki van emelve. Báthory, Bethlen és Györgyi Anna, mint Bethlen felesége nem kapnak több szerepet, a többiek azonban sok szerepet játszanak el. Más a színészi feladat, ha Harsányiról, Zayzonról vagy Györgyi Annáról beszélünk, és más ha Szegedi Dezsőről.

Kovács Bálint: Beszélnék a női szereplőkről. Már említettem, hogy nekem a női szereplők tetszettek a legjobban ebben az előadásban, mert ők képviselték számomra az embert. Akik elsőre beugranak azok Györgyi Anna, Ullmann Mónika és Märcz Fruzsina. Ők hárman elképesztően jók voltak. Györgyi Anna karakterével kapcsolatban nagyon örültem, amikor megfogalmazták, hogy ő egy szent és nagyon okos asszony. Úgy is játssza ezt az asszonyt, mint aki elképesztően bölcs és tényleg egyfajta szent.

Lévai Balázs: Az, hogy a legelső megjelenésekor egy öltönyszerű kiskosztümben van, ami leginkább a férfiak világához illeszkedik, számodra mit jelentett?

Kovács Bálint: Nem is a kiskosztümöt vettem észre, hanem azt, hogy Györgyi Annának végig tökéletesen egyenes a háta. Egyáltalán nem hajlik meg soha semennyire, talán csak a legvégén. Az egyetlen ilyen karakter. Mert a végére Zayzon Zsolt is elkövet egy hatalmas morális hibát azzal, hogy elmegy a szultánhoz. Ő az egyetlen, aki végig tudja tartani az elveit, ragaszkodik hozzá. Ezzel kapcsolódik a POSzT-on látott előadások közül nem csak a nagy regény adaptációkhoz, a Vitéz Mihályhoz, de még a Brandhoz is, ami arról szól, hogy ha vannak elveink az életben, lehet-e tartani őket úgyis, hogy közben élünk és nem csak egy teológia könyv vagyunk. Györgyi Anna ezt a Brand-i feladatot képviselni tudja mindvégig. 

Sándor L. István: Szerintem, ha a női póluson van Báthoryhoz hasonlóan veszélyes figura, az Györgyi Anna karaktere. Ő az egyetlen ezen a világon, aki szembeszáll Báthoryval, aki vállalja a konfrontációt. Amikor keménykedik, ugyanolyan kíméletlen, mint ő. Közben ott van a féltés is, hogy szeretné szeretni a férjét, ha az hagyná. Mivel nem hagyja, ezért csak rosszul képes szeretni. Ebben az előadásban azt az emberi megközelítést láttam, amit más Móricz adaptációkban sokszor nem, hogy a Móricznál megjelenő számon kérő nőnek eljátssza az okait, a magyarázatát, úgyhogy én ezt a karaktert izgalmasnak és sokszínűnek láttam. Azt hiszem, az előadás tegnapi ritmusához hozzátartozott, hogy ami szintet Harsányi Attila megszabott, Györgyi Anna is ahhoz igazodott, ami több volt, mint kellett volna. Még a Zayzon Zsolt játszotta Bethlenről beszéljünk. Nagyon lényeges, hogy van az a pont, amikor ő is kivetkőzik magából, hihetetlen hisztit csap, mielőtt Konstantinápolyba menne. Szerintem nagyon szép, hogy ott mindketten elszégyellik magukat, hogy ez is bennem van, ez is én vagyok? Mindannyiunkban ott lakik a Báthory Gábor? Ha a hatalom közelébe kerülünk, a mértékvesztés, a hübrisz kísértése is a közelünkbe kerül?

Lévai Balázs: A Györgyi Anna által megformált karakter az egyetlen olyan női szereplő, aki a férfiak világában nem alávetettként jelenik meg, szerintem ez nagyon fontos vonulat.

Kovács Bálint: Lenne, de nem így van, mert alávetett kell, hogy legyen.

Lévai Balázs: Akkor úgy fogalmazok, hogy nem lesz a szexuális alávetettségnek tárgya.

Kovács Bálint: Ez igaz, de neki ez a kis alávetettség is borzasztó. Van az a jelenet, amiről István is beszélt, hogy ő nem hajlandó hazudni, de elnyomják, úgy mint egy cigarettacsikket, ezt ki is kéri magának, hogy ez most micsoda. Ott bukik ki a gender-vonulata ennek a történetnek, hogy hiába hord egy nő kosztümöt, hiába egyenes a háta, akkor sem állhat ki és mondhatja a királynak, hogy meztelen.

Sándor L. István: Szerintem nem ez van az előadásban. Persze Báthory provokálja, hogy ő is csak akkor lett valaki, amikor Bethlenné lett, akkor született. Utána, mikor mindennek vége, Báthoryból már nem marad semmi, akkor is fontosnak érzi, hogy elmenjen hozzá, és azt mondja neki: mi akar lenni, a nap árnyéka? Ugyanazt üzeni, hogy bármit is csinálhat, ugyanolyan senki marad. Marad ugyanaz a maszkulin világértelmezés, amivel szemben Györgyi Anna azt mondja, hogy takarodjon. Én úgy látom, ő egy olyan nő, aki folyamatosan védi az autonómiáját, pontosan azzal, hogy ebbe a férfi logika által teremtett működésbe nem megy bele. Van más jelenet, ami ezt cáfolja? Amennyire lehet, a szabadságát a végsőkig megőrzi, és amikor a megalázott ember odamegy megalázni őt, akkor sem alázkodik meg. 

Kovács Bálint: Én sem azt mondtam, hogy hagyja magát, hanem hogy kényszerítik. Egyetértek azzal, amit mondasz, csak az az ő tragédiája és ennek a férfi központú világnak a tragédiája, hogy nem hagyja magát. Ettől még ugyanúgy nem tudja elérni életének a céljait, a kiteljesedést, hiába áll bármilyen egyenes háttal oda, hogy nem kellene gyilkolászni, ennek akkor sem lesz következménye, mert nem hagyják, hogy tegyen ellene bármit.

Sándor L. István: Nagyon fontos az a pillanat, amikor az első összeveszés van, mert ott az emberről való gondolkodás legfontosabb szempontjai merülnek fel. Ez a jelenet a kivégzés után van, amikor a fejedelem azt kérdezi: nem kell talán megölni az ellenségeinket? Mire ő azt feleli, hogy de, de nem úgy, hogy ez mérhetetlen szenvedést okozzon. Ebbe bekapcsolódik Bethlen is, és ebből lesz egy vita, hogy mire való az ember? Arra való, hogy igavonó legyen, és hogy az én hatalmat szolgálja. Báthory így gondolkodik az emberről, Bethlen és a felesége pedig emberként gondolkodik az emberről. A hatalmi mértékvesztést ez is jelenti, hogy a hatalom gondolkodásából eltűnik, mi történik az emberrel. Szerintem ez egy fontos mozzanat és kijózanító pillanat a nézők számára.

Lévai Balázs: Abban a jelenetben, amikor Bethlen alattvalóként elmegy a szultán udvarába, mennyi a Móricz és mennyi a miskolci megoldás?

Keszég László: Az ópium hatására összeeső szultán? Az Móricz.

Lévai Balázs: De körülötte a nők szerepeltetése az a ti megoldásotok?

Keszég László: Természetesen, ez a kényszer. 

Lévai Balázs: Milyen kényszer?

Keszég László: A színházban vannak olyan édes kényszerek, hogy egy adott számú színésszel kell, vagy lehet megcsinálni egy bizonyos előadást.

Sándor L. István: Egy dologról még nem beszéltünk, hogy milyen remek Szegedi Dezső, Görög László karaktere, vagy Máhr Ági azokban a pici szerepekben. Remek villanások vannak ezekben a zárt jelenetekben, elviszik ezeket a jeleneteket a színészek. Ez nagyon fontos számomra. Ahogy az is, hogy az előadás a legvégén kilép a saját kereteiből.

Lévai Balázs: Akkor nézzük meg ezt a záróképet. Számotokra ez a hangsúlyozottan civil kép mit sugallt, hogy értelmeztétek?

Kovács Bálint: Az is volt a problémám az előadással, hogy néhány nagyon fontos és jól kivitelezett jelenet kivételével, amikor Harsányi és Zayzon egymással szemben állnak és beszélnek, nagyon kétpólusúnak éreztem. Az egyik szereplőnek igaza van, a másiknak nincs. Ez engem általában untat és zavar. Szokták mondani, hogy az Antigonéban Kreonnak és Antigonénak is megérzem az igazát, sőt, egyesek azt mondják, hogy csak akkor jó valami, ha így működik. Itt nagyon azt éreztem, hogy egyre egyértelműbb, így nem szabad viselkedni, úgy meg többé-kevésbé azért lehet. Az utolsó záró kép volt, ami számomra megadta a kegyelemdöfést. Ha jól emlékszem az az utolsó mondat: „Isten engem úgy segéljen”. Ezzel kinyilatkoztattuk, hogy ez a jó gondolkodás, amit eddig láttunk meg a rossz. Ez engem zavart.

Keszég László: Szerinted hogy kellett volna?

Kovács Bálint: Nem azt mondom, hogy az utolsó zárójelenetet kellett volna ahhoz átrendezni, hogy ne így legyen, hanem hogy az egész előadás ezt sugallta számomra, és ezt megerősítette a záró kép. Ha az más lett volna, feltehetően akkor sem éreztem volna úgy, hogy összetettebb a két főszereplő viszonya. Ez így még egyszer aláhúzta számomra, hogy ez az egész túl fekete és túl fehér.

Sándor L. István: Az a legnehezebb, ha történelemkönyveket lapozgat az ember, a Vitéz Mihályban is láttuk, hogy a győztesek gátlástalanul megírják a történelmet fekete-fehér, jó és rossz, igaz-hamis alapján. Így születnek a sémák, rossz minták. Ebben az előadásban egyáltalán nem láttam azt, hogy fehér és fekete szereplők vannak. Minden őrülete ellenére a Harsányi játszotta Báthoryban is ott volt a nagyság. Bethlen is mondta neki, hogy ilyet senki nem képes gondolni. Ezek azok a grandiózus tervek, amik ép elmékből nem születnek meg. Az a kérdés, hogy lehet-e ebből valóság? Mit lehet építeni? Ezt színészileg is láttam több olyan jelenetben, amikor Báthory összeomlik, záporoznak rá a vádak, és látom, hogy jár az agya, hogy mindenhol csapdában vagyok, de lát valamit. Ez lehet, hogy csak délibáb, egy megsejtés, de ki tud valamit hozni a sarokba szorítottságból. A politikus, a stratégai nagyság megjelenik a színpadon. Móricz sokkal jobban szerette Báthoryt, mint ti a darabban, de a nagyságot ti sem vontátok meg tőle. Szeretem az előadásban, hogy szerettem volna Bethlent világosan ragyogó napnak látni, de folyamatosan a megalkuvásaival kell szembesülnöm. Mit kezdjek vele? Az első jelenetben lefoglalják az egész gabonakészletét, erre azt mondja: háborúra készül a fejedelem. Nem azt, hogy fogom a kardot. Sokszor van olyan helyzetben, amivel egyáltalán nem ért egyet, és akkor is kompromisszum kész - ha pozitívan fogalmazunk, megalkuvó - ha negatívan látjuk. Ebből a sok megalkuvásból épít fel egy nem céltudatos eredményt, ami elől folyamatosan ki akar térni - hogy ő fejedelem legyen-, de aztán a kényszerek hatására megteszi. És benne is ott van a kísértés, amiről már beszéltünk. Épp ezért egyiket sem láttam csak fehérnek vagy csak feketének. Nem bíznám rá a politikai jövőmet egyikre sem.

Lévai Balázs: Azt jól tudom, hogy erre a jelenetre a szereplők az aznapi civil ruhájukban jönnek be? Csak mert érdekes volt, hogy Zayzon Zsolt Superman-es pólóban jött be. Az ember nem tudott mást nézni, mint hogy a hőssé váló fejedelem ilyen cuccban jött be.

Sándor L. István: Ez engem mérhetetlenül zavart. Olyan rátétet vitt az előadásba, ami nincs benne. Itt nem Supermant kéne látnunk. 

Keszég László: Üzent a Zsolt.

Lévai Balázs: Megkérdezzük a válogatókat is, hogy miért válogatták be ezt az előadást?

Balogh Tibor: Kétszeresen vagyok könnyű helyzetben: egyrészt a KDNP-s metafora, amiről a rendező beszélt, roppantul tetszett nekem. Másodszor, mert aki mellettem ült a szünetben megsúgta, hogy egy sebességes a forgó, ebből rögtön megértettem, hogy miért látom lassúnak az átváltozásokat. A miskolci előadást pont azért szerettem, mert a gyors változások következtében az átváltozások mint egy kinetikus szobrászművész performanszaként jelentek meg, asszociáltató erejűek voltak. És mivel folyamatosan asszociációkra kényszerültem, nem volt történelemkönyv érzetem, mert nem történelmet néztem, hanem elgondolkodtató eseménysort. De így ebben a tegnap látott formájában is beválogattam volna az előadást.

Perényi Balázs: Én is nagyon örülök, hogy itt van ez az előadás, talán nem is baj, hogy ennyire szétdobja a nézőket. Ez így volt Miskolcon is.. Én borzasztóan feszengtem, mert hülyeség, de úgy érzi az ember, hogy valahogy köze van az előadáshoz, amit beválogatott, és éreztem, hogy többet recsegnek a székek, jön a köhögés, de van, aki nagyon figyel, jó ponton nevet - ezt láttuk a videóban is. Ugyanígy voltak a kritikai visszhangok is: laudáció és heroikus, elismerésre méltó kudarc. Én nagyon szeretem, és fontosnak tartom ezt az előadást és sajnálom, hogy nem láttuk milyen is valójában. Sokkal többet veszített az előadás, mint gondolnánk, mert a forgó borzasztóan számít. A másik, hogy nem sikerült bevilágítani. A nagyszerű színészi játékokat sokszor nemigen láttuk, mert nem láttuk az arcokat. Lehet, hogy ennyi idő alatt nem lehet ilyen bonyolult jelsort teremteni. Fontos lett volna, hogy többet lássunk a színészekből, többet lássuk őket jónak, mert azok voltak. Még annyit a színészek kapcsán, hogy nagyon fegyelmezett színészi játékot láttunk. A fegyelmezett nem a szürkeség, a középszerűség metaforája, hanem hogy nincs szétjátszva az előadás. Mindenki tudja a dolgát, tartja a tempót még ebben a fesztivál változatban is. Meg mernek állni a színészek a színpadon, és nem érzik a folyamatos cselekvés- és mozgáskényszert, hogy el kéne adniuk azt, amit csinálnak, hogy meg kellene vesztegetni a nézőt jó vaskos, szaftos indulatokkal, érzelmekkel. Nagyon gondosan, plasztikusan gondolatokat közölnek, néha csak vitatkoznak, nagyon jól beszélnek, értik a mondatokat. Mindenki. Nem hajlandó senki sem elárulni a közös konstrukciót, a rendezést azért, hogy egy kicsit nyerjen színészileg. Ez nagy dolog, mert általában az X-dik előadás után szétjátsszák az előadást a színészek. Ez komoly társulati erény. Örülök azoknak, akik örülnek, akik meg bosszankodtak, remélem gondolatébresztő bosszankodásban vannak, és azt azért érzik, hogy ez minőség, nagyon szép munka.

Keserű Katalin: Kérdés a női szerepekkel kapcsolatban. Csak Bethlenné került szóba, holott voltak alternatívái, például Báthory Anna. Az Erdély című trilógia is Báthory Anna és a harmatos fű - mezítláb szituációval kezdődik. Nagyon szívesen hallanék az ő jelenlétéről, jelentéséről, jelentőségéről. Bethlenné tudniillik kevésbé érdekes figura női szempontból.

Sándor L. István: Igen, de ennek a történetnek Báthory Anna még nem a főszereplője, ez is egy későbbiekből átvett karakter.

Keserű Katalin: De megjelenik a színen egy olyan nő, aki jelenségként, színben sem akármilyen. Egy másodperce van vagy kettő, de az döbbenetes. A mozdulatai, Bethlen Gáborral való kapcsolata, ezek jelentős dolgok.

Kovács Bálint: Úgy éreztem, hogy abban a jelenetben nem is annyira nőként van jelen, mint inkább politikai kísértésként. Dramaturgiailag az jön be a képbe, hogy van más politika is, erre is el lehetne indulni, és egy elég vonzó mellékkörülménnyel, tálcán kínálták fel ezt a lehetőséget. Még több kerülőutat raknak a szereplők elé, amit vagy vissza kell utasítani, vagy nem.

Sándor L. István: Az előadás működéséhez hozzátartozik, hogy Märcz Fruzsina játssza Báthory Annát, aki egyébként az Imreffyné által folyton megalázott Évuska is. Ez a szerepösszevonás többet hozzátesz a figurához, mint maga a megjelenése. Másrészt az előadás nagyon szép rendet vág Imreffynével és a háttérben a fejedelemnével kapcsolatban. Ők is nagyon fontos női figurák. Bethlennének ellenpontja Báthory felesége. A mértékvesztés először magánéleti szinten jelenik meg. Nem is az, hogy a listája szaporodik, hanem a szeretőjével azon vesznek össze, hogy hogyan hazudhat Erdély fejedelme? Pedig egyszerűen csak arról van szó, ki mennyivel idősebb a másiknál.

Lévai Balázs: Zsolt, meghallgattuk a hozzászólok véleményét, te belülről hogy érezted, hogy ment tegnap?

Zayzon Zsolt: A forgó kérdés, ami többször is elhangzott, elég erőteljesen befolyásolta a mi színészi játékunkat is. A hév, amiről beszéltetek, magamról beszélve: álltam, néztem, hogy nem fog befordulni a forgó, lejár Báthory mandátuma mire befordul, és abból az indulatból kezdtem - sajnos ez egy színészi hiányosság, hogy nem voltunk annyira higgadtak -, hogy ne érdekeljen a forgó. Azt éreztük, gyorsan menni kell előre. A fény is érdekes volt, a kedvenc jelenetemet a Harsányival sötétben elpuffogtattuk, nem láttam a szemét, ő sem az enyémet, ami pedig elég fontos lett volna. Mi nagyon szeretjük ezt a produkciót és mi hittünk Bori munkájában és Laci elképzelésében. Jó is, hogy ennyire megosztó, én az ilyen színházat jobban szeretem, mint a középszerűt. Supermanről meg annyit, hogy volt benne egy butuska kis tudatosság, szeretem ezeket a fricskákat, bocsássátok meg nekem.

Lévai Balázs: Működött, észrevettük. Más kérdés?

Egy néző: A záró képre nem adtatok választ, hogy miért kell civilben kijönni a végén. Még februárban az igazgatóváltás előtt mutattátok be, ugye? Mert az igazgatóváltás után olyan mintha a hatalomváltás önkritikus analógiája lenne. Miért gondoltad azt, hogy civilben kell kijönni? Mert ez amúgy nem adódna az előadásból.

Keszég László: Minden előadást valahogy be kell fejezni. Az antré és az abgang nagyon fontos a színésznek és az előadásnak is. Azért jönnek be civilben, hogyha a darab fókuszálása homályban maradt volna, kitisztuljon. Nagyon egyszerű, racionális gesztus, nem belemagyarázó. Ha eddig egy festményt láttam, ez olyan, mint egy fotó. Nincs különleges jelentősége. Nem speciális jelentést akartam adni, ez egy belső pontja lett volna a darabnak, hogy látszódjon: így néznek ki azok az emberek, akik megvalósították ezt az összetett mesét.

Perényi Balázs: Annak nagyon örültem, hogy úgy ért véget az előadás, hogy jó lenne, ha a szász városok tovább épülnének, marhák legelnének, és nem elhajtanák őket. Szóval reményszínház, hogy mi lenne, ha ezek működnének. Ez nekem jól esett, nagyon egyszerűen, semmi odamondogatással.

Keszég László: Én azt gondolom, hogy nem működnek a dolgok. Nem a reményszínháza, pont az ellenkezőjére gondoltam, ha már ebben a kontextusban nézzük. Pont az ellenkezőjére gondoltam, kifejezetten szomorú a helyzet.

Sándor L. István: Az igazság valahol középen van. A reményszínház a végén azt mondja, már van egy kipusztított Erdély, ahol böjtölni fogunk mások vendégsége után és dolgozni mások tombolása után, takarékoskodni mások pazarlása után. Amit én még lényegesnek tartok, hogy nagyon fontos a történetben az emberi lépték, a végesség tudat. Mindannyian ugyanoda jutunk. Bármilyen heroikus, eszement vállalkozás, ugyanúgy a számvetés kényszerét is jelenti. Meglehet-e tenni, érdemes-e? Ez kapcsolódik a Bérczes előadásához, a vége pedig ugyanaz, mint az Isten ostorának: szedjétek le, takarítsátok el.

Lázok János: Görög Laci remek Pázmány monológjáról nagyon szívesen hallanám a véleményeteket, a helyéről, a hangsúlyáról. Illetve Harsányiról viszonylag kevés szó esett. A néhány túlkiabálással együtt egy nagyon magával ragadó, fantasztikus alakítás volt, amit ritkán látunk a színpadon. Ami még feltűnt, hogy a Vitéz Mihályban és ebben elhangzanak szinte ugyanazok a mondatok. És ott visítva röhögünk, itt meg csendben maradunk. Ez azért sok mindent elmond.

Keszég László: Úgy tudom Mozart ugyanazokra a hangokra írta a Don Giovannit és a Figaro házasságát.

Lévai Balázs: Az is kérdés volt, hogy hogyan került a Pázmány monológ a második Móricz kötetből a ti előadásotokba?

Keszég László: Az ellenhang. A történettől távol működő és fortyogó ellenreformer hangja. Valamilyen módon szerettük volna, ha ez megjelenik, és szerintem egy rendkívül jól felépített teátrális monológ.

Sándor L. István: Félelmetes.

Lévai Balázs: Nagyon erős volt.

Egy néző: Hiteles ez a monológ történelmileg?

Keszég László: Minden hiteles természetesen. Pázmány Péter a mai kategóriák alapján az egyik legnagyobb playboy volt. Mondhatott ilyeneket.

Lévai Balázs: Pázmány Péter prédikációja a végszó, köszönjük, hogy itt voltak!

Galéria

Ajánló