fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2015

Válasszon programjaink közül:

2015. 06. 09. K | 11:00

Palatinus Hotel

Szakmai beszélgetés (A Mester és Margarita)

Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen (Mihail Afanaszjevics Bulgakov: A Mester és Margarita)
felkért hozzászóló: Térey János, Sándor L. István


Lévai Balázs: Elérkeztünk a POSzT feléhez. Tegnap, aki minden versenyprogramon és szakmai beszélgetésen részt vett, annak elég maratoni napja volt, mert több mint hat óra színházat néztünk, alig egy óra szünettel. Elsőként ma a debreceni A Mester és Margarita című előadásáról fogunk beszélgetni.

Lévai Balázs: Térey János, író, költő és Sándor L. István a két felkért opponense ennek a beszélgetésnek. Az előadás rendezője Rusznyák Gábor, aki visszatérő vendég a POSzT-on. Néhány nappal ezelőtt arról beszélgettünk, hogy a Hamlet egy visszatérő slágerdarabja a magyar színjátszásnak. Kezdem azt hinni, hogy A Mester és Margarita is az. Bemutatták már a Nemzeti Színházban, a Vígszínházban, a Vörösmarty Színházban, Nyíregyházán, Egerben, miközben egy nagy lélegzetű epikus műről beszélünk, amely több szálon, és idősíkon fut. Mégis valami nagyon birizgálja a színházi alkotók fantáziáját ebben a műben. Gábor én azt olvastam, hogy téged erre kértek fel. Nem a te döntésed volt, hanem ennek az előadásnak a rendezésére hívtak meg. Hogy történt ez? Kéretted magad, vagy téged is birizgált valami?

Rusznyák Gábor: Nem teljesen ez az igazság. Gemza Pétert ismertem még Kaposvárról. Beszélgettünk dolgokról, és valahogy szóba került, hogy egyszer ha valamikor úgy alakul, akkor nekifeszülnénk ennek a műnek.

Lévai Balázs: Tudtok válaszolni erre a kérdésre, hogy miért ennyire népszerű ez a regény a színházi körökben? 

Sándor L. István: Azt gondolom, hogy a fesztivál 5. napján elérkeztünk a színházi valósághoz, és ezt nem rosszindulatból mondom. Ha Nagy József csinál egy előadást, abból csinál előadást, amiből akar, ami foglalkoztatja. Ha Boross Martin pályázaton nyer pénzt, abból csinál előadást, amiből akar. Bagossy László valószínűleg az Örkény Színházban olyan helyzetben van Mácsai Pállal, hogy abból csinál előadást, amiből akar. Nem biztos, hogy Rusznyák Gábor abban a helyzetben van, hogy abból csinál előadást, amiből akar. Szerintem az a magyar színházi valóság, hogy tavaly a POSzT-on azzal kezdődött egy beszélgetés, hogy az egyik rendező azt mondta, nem csak a darabot kapta meg, hanem azt is, milyen zenét használjon hozzá. Nagyon sokszor az a színházi valóság, hogy szereposztást is adnak a rendezőnek. Gábor azt nyilatkozta abban az interjúban, amit most félig visszavont, hogy már csak az a kérdés, hogy a színházvezetőknek miért jutnak mindig ugyanazok a darabok az eszükbe? Például A Mester és Margarita. Elcsodálkoztam, hogy valaki a videóban azt mondta, hogy jól visszaadta a regényt. Ekkora képtelenséget nem lehet mondani. Ezt a regényt nem lehet visszaadni. Ha van valami, ami számomra nem kívánkozik színpadra, az A Mester és Margarita. De valószínű azért, mert én abba a nemzedékbe tartozom, akik számára, ez egy kultikus regény volt. Ez is nehéz dolog, hogy az ember olyasmivel találkozik, amivel kapcsolatban nagyon erős belső képei vannak. Olyankor nagyon nehéz egy új előadásnak kimozdítania a nézőt abból a belső képből. Ehhez hozzátartozik a fesztiválvalóság is. 3 órás, teljesen más hangulatú, teljesen más esztétikai minőségeket mozgató előadást láttunk, mint amelyik csak röviddel előtte ért véget. Ez az előadás teljesen más néző figyelmet igényel. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent látok ebben az előadásban, ami fontos és érdekes.  Nagyon sok szép részletet láttam, de sok kérdésem maradt. Az egyik, hogy miért pont ez? Nem hangzott el Balázs felsorolásában, de szeretném elmondani, hogy számomra a legfontosabb Mester és Margarita előadás az Arvisura Színház előadása. Én a ’89-es változattal kezdtem a színházi pályámat, abból írtam az első két cikkemet. A valósághoz az is hozzátartozik, hogy a hosszabb tanulmányból, amit egy folyóirat közölt, egyetlenegy sor sem származott tőlem. 

Lévai Balázs: Ez a korabeli színházi valóság volt. Valóban az Arvisura Színház előadása egy legendás előadás, Deák Tamás, Felhőfi-Kiss László, Péterfy Bori.

Sándor L. István: És Scherer Péter, aki Pilátust játszotta. Számomra azért fontos, mert egy teljesen nyitott előadás volt. Számomra A Mester és Margarita egy kultikus regény, és nagyon nehéz újat mondani róla.

Térey János: Aláhúzom, és egyetértek, mint író különösen. Azt gondolom, hogy reménytelen szerelem a színház szempontjából. Eleve a két sík, Pilátus és a ’30-as évek Moszkvájának a síkja, ami a regényben tökéletesen meg van oldva. Ez a negyedik A Mester és Margarita, amit láttam életemben. Ugyanannyiszor látja ezt az előadást az ember a színházban, mint a Sirályt, a Hamletet vagy a Lear királyt. A választást tehát én sem értem, ha valóban ennyire bonyolult, és minden előadás heroikus kudarc. Bár a tegnapira ezt nem mondanám. De mindig az a kérdés, hogy ha odaképzelem magam a minden jóra fogékony ifjúság helyébe, akkor engem beszippant-e, elvisz-e a regény világába? Rábír, ha még nem olvastam, hogy elolvassam? Ha már olvastam, akkor összevetésre késztet? Gondolhatok-e mást, mint hogy megerősíti ezt az elkötelezettséget a remekmű iránt. Ez a rendezés meg van érintve a remekmű által, ott van rajta a felkérésen túli ihlet is. Ezt a regényt nem visszaadni lehet a színpadon, hanem másként rekonstruálni a regény valóságát. Ha nem jön létre egy külön entitás, ami az előadás maga, akkor elvitte a cica.  De ebben az esetben ez nem igaz. 

Sándor L. István: A színházi valósághoz hozzátartozik, hogy tavaly Rusznyáknak egy olyan előadása volt itt, amit Miskolcon készített, egy olyan társulattal, amit ők szerveztek. A jelenlegi előadás társulata olyan volt, akik közül csak egy-két embert ismert. Az volt a benyomásom, hogy nagyon sok színésszel most találkozott először. Teljesen más az a munka, ami hosszú évekre visszavezethető színházcsinálás, mint egy első találkozás. Picit más szemmel kell nézni ezt az előadást, mint a tavalyit.

Rusznyák Gábor: Természetesen nekem minden ötödik rendezésem az, amit én szeretnék csinálni. Egész más, ha az ember úgy megy egy társulathoz, hogy ismeri, és más, ha ismeretlen emberek közé megy. A debreceni színészek számomra teljesen ismeretlen emberek voltak. Miért csináljuk  A Mester és Margaritát? Tulajdonképpen ugyanazért, amiért a Hamletet. A Hamlet is valahol egy kudarcos történet. Az a fajta bonyolultság, amit magára aggatott a dolog, mindig érdekel. Főleg a többsíkúság, a többidejűség. Természetesen ott van az Árkádia, mint darab, amit érdemes lenne megrendezni. De most ez volt a felkérés, és erre jó volt igent mondani. Az első kérdés, ami felvetődött bennem, hogy úgy tekintjük-e a majdani előadást, hogy az emberek ismerik A Mester és Margaritát, és csak utalgatunk arra, hogy ez ebből van, vagy megpróbálunk kronológia szerint haladni, vagy lekövetjük a regény szerkezetét? Az első elképzelés az volt, hogy írjunk egy teljesen új anyagot belőle. Aki ismeri a regényt, tudja, hogy ott egy háttérnyomozás van a háttérben. Érdekesnek találtam volna, hogy onnan kezdjük a történetet, hogy már az események után vagyunk. De ezt például megakadályozta az, hogy volt egy szereposztás szerkezet amihez ragaszkodni kellett, ami egy idő után persze nem volt tehertétel. Nem egy kész példányt vittem oda, sőt nagyon sok minden közben alakult. A bemutatóhoz képest is nagyon sokat változott a dolog. Nemes kudarcként tartom számon az életemben. Nagyon jó volt vele ügyködni, gondolkodni rajta. A színészek egyik fele szerette és értette, volt aki nem. De nyilván ez mindenkinek más. Az, hogy miért ugyanazok a darabok viharzanak, a színházigazgatók kérdése. Valahogy vannak azok a polcok a színházigazgatók fejébe, amivel saját magukat korlátozzák le.

Lévai Balázs: Szerintem egy POSzT-ra eljutni semmiféleképpen sem nevezhető kudarcnak. Mit kezdett Rusznyák Gábor és csapata ezzel a regénnyel?  Ebben a helyzetben rengeteg alkotói, rendezői, dramaturgiai döntést kell hozni. Milyen előadást láttatok, mire próbálták fektetni a hangsúlyt? 

Sándor L. István: Abból indulnék ki, hogy mi az, ami megragadta a figyelmemet. Amit szerintem érdemes lenne végiggondolni, és hogy mi az, ami hiányzott belőle. Szerintem az egyik legszebb része a vége volt, amikor a különböző idősíkok összeértek. Egyszer csak hihetetlenül izgalmassá vált az, ami addig nem biztos, hogy az volt. Érzékileg is erős volt, miközben érthető volt. Az ágy például folyton funkciót vált. Nagyon izgalmas jelenetnek láttam még a tükörben megjelenő Jésua utolsó pillanatait. Amikor megremeg a tükör, az is nagyon izgalmas volt. A játék a nézőpontokkal. Mi az ami nehéz ebben a történetben? Hiányérzetként is fogalmazódik meg bennem az, amikor ott a jegyszedő nénik besétáltak és elkezdtek mellettem énekelni. Nem tudtam mi lesz ebből. Itt is olyan dolgok vannak, amiből elszabadulhatna a dolog, de nem történik meg, mert nagyon erősen fog valami epikus végigmesélésnek a szorítása, a kényszere. Van egy nagyon nagy hiány. Azzal kezdik, hogy ránk néznek, és azt mondják, hogy Moszkva nagyon megváltozott az utóbbi években. Milyen ez a Moszkva, hol van ebben az előadásban Moszkva? Természetesen nem vagyok kíváncsi a ’30-as évek Moszkvájára. Elhagytak jeleneteket, amelyek a moszkvai szatíra jelenetei. Amikor politikusok a színházi valóságról beszélnek, önkormányzati képviselők mondják meg a színházigazgatóknak, hogy nem játszhatnak bizonyos darabokat, és kik nem rendezhetnek a színházban. Ez a mai színházi valóság, tehát a politika nap mint nap ott van a színház működésében. Nekem tehát ez a szatirikus társadalmi réteg hiányzik.

Lévai Balázs: Ha jól értem, úgy érezted az első mondattal, hogy ebbe a játékba fog belevinni?

Sándor L. István: De úgy elrajzoltan. Nem kell nekem autentikus maszk, vagy a ’30-as éveket keresnem, hanem valami elrajzolt őrületet arról a világról.

Lévai Balázs: Volt ilyen szándék?

Rusznyák Gábor: Persze. Szándék mindig van. Nem tudom a nézők mit szóltak volna, ha fél kettőkor engedjük őket haza. Meg hát ahhoz kellett volna még színészek. Nekem is fontos lenne a regényből sok minden mellett ez a rész is, ez a szatirikus dolog. Az mindig paralel a jelennel, nem csak a ’30-as évek Moszkvájára igaz, de a ’60-as évek és jelen kor Magyarországára is, mert a társadalom működése szerintem mindig ilyen elmebeteg. Ez kimaradt, de ez az én bűnöm.  

Térey János: Nagyon izgalmas és fontos elem maga a díszlet, amit Debreceni Borbála tervezett. Teljes mélységében akkor mutatta meg magát a díszlet, amikor be lett világítva. Elfordított lépcsősort és falra függesztett kövezetet láthattunk. Ennek a funkcióját és üzenetét nem biztos, hogy meg tudtam fejteni. Első ránézésre nem olyan a díszlet, hogy negyven év múlva is eszembe jut. Volt a Szász János féle előadás a Nemzetiben, aminek a legerősebb eleme az első felvonás díszlete volt, a moszkvai metróval. A többi rendezés azzal küzd, hogy a két síkot hogyan lehet olyan őrületszerű egyvelegbe összekeverni, hogy a regény cizellált szerkezetét is visszaadja. A Frank Castorf féle rendezés jut még eszembe, ahol ez videón zajlik, tehát úgy mintha forgatnának egy Pilátus - Jézus filmet. Ez elég külsőséges elem marad, de legalább nem kell a kavarodásra figyelni, hogy ez is belesétál egy moszkvai jelenetbe például. A finálé szerintem is tökéletesen zajlott. Van még egy nagyon nagy tétje A Mester és Margarita színpadra állításának. Itt egy párkapcsolatról is szó van, gondokkal, a végén elég komoly lakhatási gondokkal is. Ennek a drámáját vissza tudja-e adni a rendező, az előadás illetve a rendezés? Úgy érzem, sikerrel jártál, én aggódtam értük és elgondolkoztam azon, van-e itt jövő ezek után? A diktatúra megjelenése, a ’30-as évek Moszkvájának ez a nyomasztó rése - a regénynek nem ez az elsődleges közege, de valóban most hogy István mondja, nekem is volt hiányérzetem, csak nem tudtam nevén nevezni. Moszkva, mint város, ahol soha nem jártam, nem került közelebb hozzánk. 

Lévai Balázs: Én egy dologban vitatkozom veled, a díszlet és a képek mennyire égnek be az emlékezetbe. Számomra borzasztó erős volt. Az optikai csalódásokkal telített díszlet. Roppant módon élveztem azt a játékot, van egy olyan perspektíva, mintha egy körfolyosós gangon lefele néznénk. A középen lévő felületet hol vászonnak, hol árnyjátékra, hol tükörnek használták. Számomra ez a többsíkúságnak a nagyon izgalmas megjelenítése volt. Beszéljünk a történet göngyölítéséről, hiszen van egy narrátorunk. Mészáros Tibor mondja végig a szöveget, aki ugye Mester figuráját is játssza. Erről a megoldásról mi volt a véleményetek? 

Sándor L. István: Egyetértek Rusznyák Gábor belső vívódásával, aki az első pillanatban azt gondolta, hogy felvállalja azt a képtelenséget, hogy narrátor legyen egy narrátor, de először egy külső narrátorra gondolt, majd utána úgy döntött, ahogy. Mindig alapvető kérdés, hogy egy narrátor mennyire kerül bele az előadásba. Megértem azt, hogy ennek a szövegnek vannak olyan mondatai, képei, amelyek színpadi képként nem megjeleníthetőek, viszont ha a néző hallja, akkor megjelenik a képzeletében. Ma olyan színházi korszakban vagyunk, ahol a verbális kommunikáció ugyanolyan erős tud lenni. A színpadról elhangzó szónak nem kell folyamatosan átváltozni képpé. Ebben teljesen egyetértek. Akkor szerettem Mészáros Tibor narrálását, amikor láttam, mert akkor kapcsolatba tudtam kerülni vele. Amikor ült elöl az ágyon, és sapkában mondta, akkor nagyon egyszerű, nagyon szép és tiszta volt az, ahogyan a narráció bekerül az előadásba. Az elején kerestem, hogy ki beszél. Honnan hallom a hangot? Egy idő után bizonytalanul azonosítottam, hogy valószínűleg az ágyon ülő alak mondja mintegy belső hangkén. Akkor ez engem nem a szöveghez, a történethez, a verbális információhoz vitt közelebb, inkább színházi hatásában zavart egy kicsit. Lehet, hogy bátrabban kellett volna ezt a narrációs helyzetet felvállalni. 

Lévai Balázs: Nem lehet, hogy azért nem vállalta fel jobban, mert eleve van egy karmester figura is az előadásban, aki rendszeresen int a zenekarnak?

Rusznyák Gábor: Legelőször azt gondoltam, hogy nem fognak a színészek beszélni ebben az előadásban, hanem csak egy narrátort fogunk hallgatni. Úgy éreztem, hogy a regénynek nagyon fontos része a leírás, és ezt nem lehet ebből kihagyni. Először azt hittem, hogy ez csak egy narráció lesz, és a nézők azt fogják látni, ahogy emberek mászkálnak a térben és próbálják beazonosítani, kiről beszél a narrátor. Aztán a Tibi elkezdett harcolni azért, hogy próbáljuk ki azt, hogy ő a narrátor. Kipróbáltuk és megszerettem. Kapott egy általam nem tervezett gellert ez a dolog, de utána próbáltam beépíteni a saját kis világomba, hogy hogyan tudok ezzel azonosulni. Sosem szeretem, ha a nézők mindent rögtön értenek. Valószínűleg ezért szeretünk regényeket színpadra állítani, vagy nem eleve színpadra írt darabokat kitalálni. Izgalmas feladat olyan dolognak nekifeszülni, ami nem színpadra készült.

Lévai Balázs: Kérdezzük meg Mészáros Tibort, hogy mivel érvelt a rendezőnél?

Mészáros Tibor: Nekem nagyon tetszett az alapötlet, hogy van narráció. Pontosan azokból kifolyólag, amit Gábor elmondott, hogy valóban visszaad egy olyan réteget, ami fel is merült rögtön a beszélgetés elején, hogy van-e létjogosultsága a színpadon, hiszen epikus műről van szó. Mondhatjuk hogy ez egy kézenfekvő, már-már közhelyes megoldás, de azt gondolom, nagyon szervesíthető az előadással. És elkezdtünk arról beszélni Gáborral, hogy mennyire szervesül valóban. A személyes véleményem az, hogy ha ez egy külső hang, akkor valóban felmutatjuk, hogy: igen, itt van a regény maga, de ha ezt valamelyik szereplő mondja el, akkor sokkal inkább az előadás részévé tud válni. Hosszas keresgélés volt, hogy kinek a szájában szólalhat meg úgy ez a szöveg, hogy mégiscsak szervesüljön, és része legyen az előadásnak. Abban a kérdésben, hogy mindez mennyire látványos, vagy nem látványos, én abszolút elfogadtam, hogy Gábor ezt nem akarja kitenni. Figurán keresztül talán megélhetőbb, jobban van köze és viszonya az előadáshoz és a többi szereplőhöz. 

Rusznyák Gábor: Először kerestem egy hangot, ami mindenkinek ismerős, de nem tudják beazonosítani. Egy regénynél mindig érdekes az elbeszélő személye, az, hogy ő honnan ismeri a történetet, és milyen szemszögből meséli el? Főleg egy ilyen regénynél, ahol annyiszor el vagyunk bizonytalanítva, hogy mi is a valóság. Én is újraolvastam a regényt, és a legnagyobb felfedezés számomra az, hogy hogyan hamisítunk történeteket, vagyis maga a történetmesélés hogyan torzul. Ezt biztos mindenki elsőre felfedezte a regényben, nekem csak harmadjára sikerült. Jézus történetét Lévi Máté adja tovább írásban egész máshogy, mint ahogy ez tényleg történt. Maga az Afranius is mást mond Pilátusnak. Olyan dolgokat, amiket hallani akar. Bulgakov nagyon sokat játszik a regényben, végig bizonytalanságban tart, azért nagyon fontos volt a nézőt is egyfajta bizonytalanságban tartani, hogy tulajdonképpen amit ő néz az micsoda? A másik dolog, kiderült, hogy nagyon pontatlanul van lefordítva a regény. Nagyon szép dolgok találhatóak ebben a fordításban, de nem sok közük van az eredeti regényhez. 

Lévai Balázs: Bár az a cím, hogy A Mester és Margarita, de az összes előadásban Woland viszi el a showt. Mire Mester és Margarita színre lép, eltelik egy és negyed óra az előadásból. Szalma Tamás Wolandjáról beszéljünk egy kicsit. Milyennek láttátok ezt a karaktert, ezt az ördögi figurát? Inkább úgy mondom, hogy Woland és csapata. Számotokra mit sugallt ez a színészi munka?

Térey János: Én egy nagyon empatikus sátáni figurát láttam. Általában ez a sötét izzás és a démoniság jellemzi a Wolandokat. Erre a szerepre mindig emlékszik az ember, bármilyen előadást lát. Mondhatnám itt Blaskó Pétert, Lukács Sándort és sorolhatnám. Ennyire toleráns és megértő Wolandot még nem láttam. Színészileg is kiváló teljesítményt láthattunk. 

Sándor L. István: Egyrészt csatlakozni tudok, másrészt vissza tudok utalni arra, hogy izgalmassá vált a dolog, amikor kinyílt, és Afranius is lett belőle, vagy amikor többször ott volt fekete csuhában - ezért is tudja elmesélni a történetet. Ez is egy nagyon nehéz szerep, és helyzet. A regényben tökéletes úriemberként viselkedik. Az Interturist vendége, akit érdemes védeni. Másrészt a fekete mágia professzora, azt állítják róla, hogy ő maga az ördög. Itt kezdődik a zavarom. Mi dolga ebben az előadásban az ördögnek? Valójában nem arról a kontrasztról van szó, hogy maga Moszkva egy ördögi világ, és ha ebben megjelenik az ördög, akkor ez maga a jóság? Ettől úriemberi Woland ördögiessége, mert egy sokkal infernálisabb világba csöppen bele. Ezért hiányzik nekem Moszkva. Ez a bulgakovi játék így kimarad. Szerintem ez egy nagyon fontos probléma.

Rusznyák Gábor: Szerintem is lényeges probléma. Wolanddal kapcsolatban nekem az volt az alapkérdésem, hogy miért jön ide, miért most jön ide? Mit csinál? Miért kapja a fizetését? Iszonyú nehéz, mert ezek instruálhatatlan dolgok. Ugyan az, mint jézus: „te vagy Jézus, gyere be bal kettőről”. Miközben ott még könnyebb elmondani, hogy tisztán, őszintén kell beszélni. Woland bonyolult ügy, én ezt bogarásztam ki a regényből, hogy ő ilyen. Valahogy a kulcskérdés az volt számomra, hogy ördög sincs? Ugyanazt a kérdést teszi fel, mint a vallásos ember, hogy akkor isten sincs? Sajnos nagyon nehéz megcsinálni azt a pillanatot, amikor a Berlioz sztori van, hogy odafeszül. De ez fontos neki, mert meg akarja váltani ezeket az embereket. Az én szemszögemből ő mégiscsak egy megváltó. Felkínálja az embereknek a lehetőséget: ha az igazságot látják, lehet a legrosszabb is, nem baj hogy félreléptél, vagy megcsaltad, de vállald, hogy így van. A varieté jelenetben járják körül a hazugság kérdését, hogy mit is csinálnak az emberek. Én idáig jutottam ezzel. Valóban nagyon izgalmas lenne egy társadalmat megmutatni, de engem a többi rész sokkal jobban érdekelt. Nagyon izgalmas lett volna ezekkel a figurákkal valamit kezdeni, de akkor még hosszabb lett volna az előadás. 

Lévai Balázs: Szalma Tamás ravaszul elbújt az utolsó sor mögött. Számodra mennyire változott a próbafolyamat kezdetétől a figura a premierig?

Szalma Tamás: Viszonylag korán megértettem, amit Gábor akart ezzel a dologgal. Nagyon örülök, mert ugyanazt gondoltam, amit Pista mondott. Ő az aktualitásról beszélt, hogy aktualizáltabbnak szeretted volna látni. Úgy ahogy van, nagyon szeretem ezt az előadást. Éppen az erős aktualizálás miatt Woland másmilyen, mint amilyennek általában lennie kéne. Sokat viccelődtem Gáborral, amikor elkezdtem „ördögködni”. Ördögtelenítettem Gábor által. Nagyon sokszor fordul elő egy színésszel, hogy örül, hogy ördögöset játszhat, de ebben az előadásban hálaistennek erre nem volt szükség, és büszke vagyok magamra, hogy szót fogadtam Gábornak. 

Lévai Balázs: Beszéljünk a többi szereplőről is. Nagyon nehéz dolga van Krajcsi Nikolettnek is, hiszen rendkívül későn lép színpadra. János már utalt erre a korábbiakban, hogy itt egy hús-vér párkapcsolatot kell megjeleníteni. Milyennek láttátok ezt a Mester és Margarita kapcsolatot?

Térey János: Van az a standard jelenet, amit egyik színpadra vitt előadás sem bont ki. Ez a megismerkedésük pillanata ezekkel a sárga virágokkal. Attól a pillanattól, amikor kiderült számomra, hogy ez egy gondoskodó sátán - amikor visszaszerezte számukra az alagsori lakást  -, az előadás már vitt magával. Van még a repülés jelenet. A német előadásban azt szintén videózták. Itt is sok animáció és vetített kép van. Nem tudom, mit kezdtek vele színpadon azelőtt, amikor még nem volt ilyen technikai segédlet.

Lévai Balázs: Szerintem nem mutatták be. 

Térey János: Nem mutatták be, mert az a regényszerűségét még vastagabb filccel aláhúzza, és jelzi, hogy ezt maximum filmre lehet vinni. Ebből az albérleti nyomorból és a sztálini Szovjetunióból van egy kitekintés a transzcendensbe, és én úgy érzem, ez megvalósult tegnap este. 

Sándor L. István: Csak annyit kérdeznék Gábortól, hogy nem túl fiatal ez a pár?

Rusznyák Gábor: A regény szerint 30 körül van Margarita, miután megfiatalodik 20 lesz. A színpadon mindig problémás, ha egy szereplő különböző korokban jelenik meg. Tibi kicsit fiatal Mester, ütöttük, vertük, itattuk, de semmi, nem akart öregedni.  

Sándor L. István: A színpadon egy mai fiatal párt láttam, akik előtt ott az élet. A történetben egy olyan párról van szó, akiknek nincs tovább. 

Rusznyák Gábor: Nem érted a trendet. A mai fiatalok előtt ugyanaz a probléma van, már nincs jövő. Irány az országhatár, vagy vége. Ha a képszerűséget nézzük, akkor nekem az az izgalmas, hogy a végén ott van egy húsz éves csajszi, és egy romokban heverő férfi. A szibériai borbély című filmet tudom emlegetni. Az ember, mint alkotó rengeteg kompromisszumot köt. Ez nem volt kellemetlen kompromisszum. Nem volt a fontossági listán elől, hogy legyen a Mestert játszó színész 47 éves, aki már komoly elvonókúrák után van. Értem a hiányérzetet, megjegyeztem, és legközelebb odafigyelek.

Sándor L. István: Nem arról szól, hogy nem tartom jónak Mészáros Tibort. De ha kiáll a színpadra, nincs meg benne az, hogy végigcsinált egy küzdelmet a regényével. A korabeli szovjet viszonyok között, mert elég autonóm gondolkodású, egyszer csak a bolondokházában találja magát. Az arcán nincsenek rajta azok a ráncok, amelyek egy emberöltőnyi küzdelmet jelentenek a világgal.  Ha ránézek a Margarétára, nem látom azt, hogy túl van egy házasságon, pedig erről szól a dolog. Ez neked is fontos, mert azt mondod, hogy bűnöket követtek el. Keresem ezeket a bűnöket. Nem igazán érzéki az a képlet, amiben ők, mint egy sorsképlet tudnának megjelenni a színpadon. Ez nem egyszerűen színészi kérdés, hanem annak a problematikája, hogy ha megjelenik egy ember a színpadon, az képvisel-e valamit. Ők még számomra előtte vannak ennek a történetnek, amit egyébként eljátszanak, és szépen játszanak el. Amit színészileg meg lehet tenni, azt megteszik ebben a dologban. Nem a színészi játékkal vitatkozom, inkább a szereposztással vitatkozom, ha ennek lenne bármi értelme.

Rusznyák Gábor: Amit az előbb viccesen mondtam, azt megismétlem. Igen, ez valóban így van, de én úgy látom, egy mai 30 éves embernek ugyanez van a fejében. Értem, amit mondasz, egyet is értek vele. Valóban, Niki még nem volt benne egy házasságban, nem élt 10 évig egy emberrel. Nem ismeri ezt a dolgot, erről persze lehet hosszan beszélni. Arról viszont tud beszélni, hogy milyen egy kiégett dologban lenni, vagy belefáradni valamibe. Ugyanúgy Tibi is tud beszélni arról, hogy milyen kudarcok után lenni és feladni mondjuk az életet és elfogadni, hogy bemegyek egy elmeklinikára. És azt mondom, hogy amit én valóságként éltem meg, az tulajdonképpen nem valóság. 

Lévai Balázs: Még egy apróságot hadd hozzak be, vagy talán nem is olyan apróság. Nagyon szeretem azokat a produkciókat, amikor élő zene van, vagy zenészeket alkalmaztok, integráltok az előadásba. Hogy látjátok, ez az előadás mire használta a zenét, mennyire sikerült szervesíteni az előadás egészében a zenekari árokban ülő zenekart? 

Térey János: Márkus Berciről beszélünk, a zeneszerzőről. Nem lett musical, revü vagy varieté. Vannak ilyen elemei, de szerencsére nem billennek abba az irányba. Berci a magyar színházi élet zeneszerző Jolly Jokere. Mindenütt feltalálja magát, és valószínűleg mindenhova eredeti zenével érkezik, bár ebben az előadásban volt feldolgozás is, de azt nem tudom megítélni, melyik orosz dal honnan ered. Az arányokat pontosan tartotta. A zeneszerző és a rendező nem tengett túl. Nem muzsikálták el és nem is volt vérszegény a zene.  

Sándor L. István: Rusznyákban benne van az, hogy igazi zenei színházat csináljon. Tehát hogy a szereplők maguk is hangszerekké változzanak, és kórussá alakuljanak, és hogy az egész előadás zeneként szóljon. Sajnos ígéret maradt számomra az előadás. Beszéljünk még egy lényeges dologról. Szerintem nagyon fontos volt a koreográfia. A kiinduló koncepció az volt, hogy bizonyos szereplőknek megjelenik az árnyékuk is. Ilyen értelemben árnyékot vetnek, és bizonyos értelemben ők önálló szereplők és a mozgásban segítenek. Ebből egyfajta koreográfia született, például számomra nagyon emlékezetes marad, én még soha nem láttam előadásban, hogy beszáll egy fecske Pilátus palotájába és az megjelenik a színpadon. Vannak olyan részletek ebben az előadásban, amit Rusznyák felnagyított a regényből, és ezek olyan nézőpontokat teremthetnek meg ehhez a történethez, amelyek eddig hiányoztak. Azt gondolom, akkor tudnánk teljesen szuverén előadásként ránézni, ha még több ilyen különös, furcsa, szép pillanat lenne, mint a fecske repülése. Oda tudok visszatérni, hogy itt van a sok száz oldalas regény, nyomja az előadást, hogy haza akarnak menni a nézők, amíg van tömegközlekedés, de közben meg végig is kell mesélni a történetet. Még annyi minden történik ebben az előadásban a zenében, a térrel, a vizualitással, hogy nehéz egyszerre mindennek megfelelni, és tulajdonképpen ezt a heroikus küzdelmet látom alapvetően ebben az előadásban. Nagyon jó formaérzékkel megáldott rendező, aki nagyon jó alkotótársakat talált ehhez a produkcióhoz. Egy erős, jó képességű társulatot láttam. Mostanában több debreceni előadásban emlékezetesebb és fontosabb a társulati összmunka, vagy társulati együttes jelenlét, minthogy külön kiemeljek bizonyos alakításokat. Egyébként a társulat az olyan együttes munkákban tud formálódni, mint amilyen a Mester és Margarita.

Lévai Balázs: Ezt az előadást Balogh Tibor választotta be a versenyprogramba. Légy oly kedves és mondd el, hogy miért?

Balogh Tibor: Elsősorban szeretnék a rendezőnek gratulálni. Magyar-orosz szakos voltam az egyetemen, és A Mester és Margaritából írtam a szakdolgozatomat. Érthető, hogy egy szakdolgozatra elég rendesen felkészül az ember, de nem várható el a rendezőtől, hogy ugyanannyit töltsön el a mű fölött, mint amennyit egy szakdolgozónak töltenie kell. Ez a rendezés szellemiségében kísértetiesen hasonlít arra, mint amit én annak idején leírtam a mű elemzése kapcsán. Krajcsi Nikolett életkoráról és alakításáról csak annyit, hogy a ’30-as évekbeli Moszkvában Margaritáéknak cselédjük van. Akkor el lehet gondolni, hogy milyen pozícióban lehettek a szülők. Aztán egy év alatt megélte azt a 10 évet, amit más nem. Nagyon hamar bele lehet roskadni egy házasságba. Roppant jó figurái vannak Bulgakovnak. Nem kis mértékben hasonlítanám őt Csehovhoz, akinek szintén kevés életidő adatott meg. Mindketten koránérő típusok volt. Így aztán a szereposztás, Mészáros Tibi figurája is magyarázható ezzel. Miért tetszett nekem ez a rendezés? Bulgakov ebben a regényben akaratlanul megosztja önmagát. Ő a Mester, és nem kis mértékben ő Woland is. Egy személyiségnek a vágyképe. Az mutatja meg, mit tehetnék akkor, ha hatalmam volna hozzá. Ezt a Woland dolgot számomra nagyon szimpatikusan álmodta meg a rendező. Azt hiszem, hogy annál nagyobb viccet nem lehet tenni, mint amikor a teremtő jóságára rá akarok tenni még egy lapáttal. 

Lévai Balázs: Egyébként, ha már Bulgakov. Ajánlom mindenki figyelmébe Bulgakov levelezését. Nagyon tanulságos olvasmány. Direktbe Sztálinnal levelezett. Az egyik levelét így kezdi: „Műveimben eddig a szovjet sajtóban 303 kritika jelent meg. Ebből 299 negatív elutasító és 4 pozitív.” A legvégén fedeztem fel Sztálin portréját a földön. 

Sándor L. István: Ezen én is meglepődtem, de nagyon jó volt. 

Rusznyák Gábor: A térben nagyon kevés dolog van. Azon kísérleteztem sokáig, hogy csak egy tükörben látszódjon ez a kép. Három előadás óta van így, a lapon. Eddig más volt ez a kép csak nekem túl hangsúlyos volt, hogy végig látható. Amikor a tűzvész van, akkor felborítják a rohangáló színészek. Kiderül, hogy amin végig ettek, azon rajta volt Sztálin.

Lévai Balázs: Van esetleg önöknek kérdésük?

Egy néző: Amin eltűnődtem egy pillanatra, az a zsidó főpap ortodox ruhája. 

Rusznyák Gábor: Nem én vagyok az illetékes. Ez egy teljesen autentikus ruhának a stilizált változata. Az eredeti Kajafás stilizált verziója. Az nem volt szándék, hogy ő a zsidó főpap legyen. Az szándék volt, hogy később ő Sztravinszkij legyen.

Egy néző: Pécsről mentem át megnézni az előadást. Volt egy különbség a debreceni és a pécsi színpad között. A debreceni színpad nagyobb, mint a pécsi.

Rusznyák Gábor: Tényleg így van. Eleve 9-kor elkezdeni egy ilyen előadást, nem normális dolog. Ez a tér egy picit szűkebb volt, de nem tett neki rosszat. A színészeknek nehéz elfogadni, hogy itt mennyivel hangosabban kell beszélni. Ez mind ahhoz a kérdéskörhöz tartozik, hogy egy színházi előadást mennyire lehet kimozdítani a közegéből. 

Lévai Balázs: Köszönöm a figyelmet.

Galéria

Ajánló