fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2015

Válasszon programjaink közül:

2015. 06. 05. P | 12:00

Palatinus Hotel

Szakmai beszélgetés (Felülről az ibolyát)

STEREO Akt, Budapest (STEREO Akt: Felülről az ibolyát)
felkért hozzászóló: Sándor L. István


 

Lévai Balázs: Először megnézzük a gyors reakciókat az előadás után.

Lévai Balázs: „Hatalmas színészi játék volt”, „kezdő színészektől” – mondták a nézők. Boross Martin az előadás rendezője, Thury Gábor, dramaturg szakos hallgató és Sándor L. István a beszélgetőpartnereim. Mielőtt elkezdünk beszélgetni, hadd legyek egy kicsit formabontó, hadd kérdezzem meg a színészeket egy-két dologról. Ennek az előadásnak nagyon fontos szereplője a közönség, az interakció. Nyilván egy fesztivál hangulat, egy POSZT, egy másik színház, mindig új terep és új kihívás. Ti hogy éreztétek, mennyire volt kapható tegnap este a pécsi közönség erre a játékra? 

Vass Imre: Érdekes, hogy most ugyanaz a szituáció, csak te vagy én. Felkészültem arra, hogy most nézhetem, hogy mi fog történni, de most már érzem, hogy mit érezhet a közönség. 

Lévai Balázs: A pesti közönséghez képest, jobban mentek veletek a pécsiek, vagy nem?

Vass Imre: Ez mindig nehéz, és valamilyen szempontból könnyű is. Szerintem tegnap este nagyon vegyes volt, szinte percről percre változott, hogy mennyire jöttek velünk. Ez egy unikális előadás volt, ilyet még nem tapasztaltam. Valaki szereti, hogy bevonják, valaki meg nem, de ezt lehet látni. Általában mindig elkövetem azt a hibát, hogy olyanokat találok meg, akik inkább nem mondanának semmit.

Lévai Balázs: Az előadás gondolatát továbbvive te milyen közönségre vágysz?

Vadas Zsófia Tamara: Nekem nincs koncepcióm a közönséggel kapcsolatban. Nekem is hullámzó volt a tegnapi előadás. Néha magamon azt érzem, hogy nagyon feszült vagyok, de közben nyílik és oldódik és megyünk a közönséggel együtt. A tegnap este egy hullámvasút volt. Folyamatos kapunyitás, zárás, nyitás, zárás. Ezt éltem meg.

Lévai Balázs: Akkor nézzük a nézői, befogadói oldalt. István, szerinted mennyire formabontó ez az előadás? Ezt már többen is mondták. Mondjuk el, hogy egy nagyon friss színházi csapatról van szó. 2013-ban alakult a STEREO Akt. Nyilván előtte már sok más produkcióban dolgoztatok együtt. Azt gondolom, hogy egy alig másféléves történettel eljutni, a POSzT-ra az nem olyan rossz teljesítmény. István, mennyire láttad ezt hibrid műfaji alkotásnak?

Sándor L. István: Ez hibrid műfaji alkotás. Hogy mennyire formabontó, az mindig attól a környezettől függ, amiben megítéljük. Azt gondolom, hogy a POSzT történetében és a versenyprogramra érkező nézők számára lehet, hogy meglepő ez az előadás. Eszembe jutott nekem is, a tavalyi válogatások kapcsán, sokszor elhangzott, hogy az ilyen típusú előadások, színházi előadásnak tekinthetőek-e vagy sem. Ez a kérdés, nyilvánvalóan ostobaság, hiszen színházi előadás az, amit annak tekintünk és az a viszonyunk hozzá, hogy kvázi színházként nézzük. Mindig minden változik. Az 1910-es években mindenki azt gondolta, hogy bolondság bemenni egy moziba, és ott mozgóképeket nézegetni, ma pedig a kultúránknak abszolút központi eleme a film. Ez folyamatosan változik. Formabontó, de nem provokatív módon. Valóban a hibrid a legjobb szó. Bizonyos műfajokat határozottan kever, és szerintem ezeket a műfajokat a műfajokon belül is keveri. Azt olvastam valahol, hogy gyűjtögetéssel kezdtétek a munkát. Több száz embert megkérdeztetek, hogy mit gondolnak arról, ha bakancslistát írnának. Ezzel szemben azért támadt rögtön egy kételyem, mert az első arc, akit megláttam ismerős volt, Sőrés Zsolt.

Boross Martin: Véletlen volt.

Lévai Balázs: Neki is lehetnek vágyai nem?

Sándor L. István: Lehetnek vágyai, és tök jó vágyai voltak. Ez a fantasztikus horror, vagy nem is tudom milyen rendezőt mondott. Neki voltak a legizgalmasabb vágyai. Sok műfajt láthattunk. Ott volt a stand up kabaré, mint kiinduló alap.

Lévai Balázs: Martin légy szíves mesélj, az előadás születéséről. Valóban erről lehetett olvasni, hogy részben gyűjtőmunka, részben a saját vágyaitokat próbáltátok leképezni. Hogy alakult ki az előadás végleges formája, szövege?

Boross Martin: Ez kollektív munka volt. Nagyon fontos volt az, hogy tudtuk, személyes jelenlétet szeretnénk a színészeknek adni. Nyilvánvaló volt a munka legelejétől kezdve, ahogy megvolt a téma és nagyjából az elképzelés, hogy azok, akik ezt celebrálják, a színészek a saját neveikkel szerepeljenek. Olyan embereket kértem fel, akiknek a személye kifejezetten izgat. Akikről érdekes előadást csinálni. Miközben egyáltalán nem róluk csináltunk előadást. Elkezdtük a saját személyiségük, történeteik, beszédmódjuk, képességeik, tulajdonságaik, vágyaik valamint dokumentumanyagok és hipotézisek alapján dolgozni, amiket a valóságból merítettünk, ez az egész bakancslista jelenség. Ez egy blogokon megjelenő, több tízezrek által hobbitevékenységként űzött dolog. Populáris kultúrából érkező gondolat. Ezeket begyűjtöttük, és akkor elkezdődődött a valóság szcenírozása. Hogyan lesz belőle egy imitált valóság? Egészen az utolsó pillanatig közös inputok voltak. Schnábel Zitával és Téri Gáspárral kezdtük el összerakni a koncepciót, és utána jöttek a szereplők és a zenész, Tóth Szabolcs. Onnantól kezdve egy közös munka, kísérletezés volt. 

Lévai Balázs: Gábor, számodra mennyire állt össze, ez a sokféle műfaji megoldás szerves egységgé ebben az előadásban? 

Thury Gábor: Szerves egységgé állt össze, pont attól, hogy nem nagyon létezik. Ez egy abszolút újszerű dolog. Nem voltak műfaji elvárások, amiknek meg kellett felelnie az előadásnak. Végig lehetett menni ezzel az előadással. A műfaji sokszínűség miatt az előadás fókusza nagyon gyakran változott. Tamara és Vassi személyes története, aztán hirtelen mi nézők szélesebb kontextust kaptunk, és ettől a rengeteg fókusztól nagyon sok különböző szegmensét kaptuk meg a témának. Ami aztán nem tudom mennyire állt össze egésszé, de az egésznek nagyon sok részét láthattuk, és ez volt számomra nagyon izgalmas, hogy ezek a vágyak hihetetlenül intim dolgok, amik kipakolódnak a színpadra. Kíváncsi vagyok rá, Vassinak és Tamarának ez mennyire színház és mennyire személyes. Az egésznek nagyon személyes hangvétele van, mert ők nem színészek, de gyakorlatilag színpadhoz szokott emberek, hiszen táncosok. A pillanatra reflektáló és a műfajra is reflektáló létezésük van a színpadon, hiszen nem rutinszerűen vannak ott. Épp ezért intim dolog az ő vágyaikba belelátni. Még intimebb dolog a saját vágyaimról gondolkodni az előadás közben.

Lévai Balázs: Számomra nagyon fontos része az előadásnak a játék a civil attitűddel. Hogy él az előadás ezzel? Már rögtön az első megszólalástól kezdve, ahogy Gábor is mondta, olyan érzésed van, mintha felállt volna egy néző és elkezd beszélni. De azért ez sokkal manipulatívabb, nem?

Sándor L. István: Igen ez fontos kérdés. Számomra nagyon fontos kérdés, hogy miért táncosok vesznek részt az előadásban. A táncosokról természetesen nincsen az a benyomásom, hogy táncosok, és mit keresnek a színpadon, vagy miért szólalnak meg. Számomra az előadás legmegrázóbb pillanata az volt, amikor a futásról beszéltél. Azt mondtad, hogy ha az ember elkezd futni, akkor nagyon pontosan tudnia kell, mi a célja vele. Időt akar futni, vagy távot akar futni. Miért akar futni? Feszültséget akar levezetni, vagy ismerkedni akar, vagy nem is tudom mi volt a harmadik.

Lévai Balázs: Örömszerzés.

Sándor L. István: Azt gondolom, bármit csinál az ember, ilyen pontosan kéne megfogalmazni, hogy mit csinál. Nem akartatok ebben az előadásban egyszerre távot is és időt is futni, ismerkedni, és közben feszültséget oldani? Nagyon fontosnak tartom, hogy ez az előadás itt van a POSzT-on. Műfajtágító előadás. Nagyon fontos világok jönnek be a táncból, akár a performanszból, akár a filmből. Azt is leszögezed, hogy nem akarsz történeket újramesélni, hiszen a magyar színház folyton azt csinálja, hogy könyökön kijövő történeteket újra mesél. Azt mondod, eseményközpontú színházat akarsz csinálni. Ez az eseményközpontú színházak között kicsit konzervatív színház, hiszen vannak teljesen rögzített részei. Azt írod, az egész kutatás célja, hogy összegyűjtsük, hogy ebbe a médiával áthatott világban az embereknek milyen vágyaik vannak, és megpróbáljunk a mélyére nézni. Ha az az előadás célja, hogy gyűjtsük össze a vágyainkat és nézzünk ezeknek a mélyére, akkor nagyon jó látlelet a kívánságlista, játék magatokkal és a nézőkkel. Az a kérdés, hogy megtörténik-e velem, hogy a kívánságok mélyére lássak. Erről pedig azt gondolom - azzal mentegetem magam -, hogy ez egy nemzedéki kérdés. Ez egy kifejezetten Y generációnak szóló előadás. Számomra nemzedéki kérdés, hogy több filmet is idéztek ebben az előadásban. Például Csobbanás című filmet is Daryl Hannah és Tom Hanks főszereplésével. Ami pontosan akkor készült, amikor te születtél. Ez miért van jobban benne a kultúrában, mint bármelyik irodalmi mű vagy mese? És az a gyanúm, hogy a sellőlány kevésbé az Andersenből, mint inkább a Walt Disneyből van benne. Azt tartom nemzedéki kérdésnek, hogy amiben ti azt gondoljátok, hogy mélyre néztek a dolgoknak, abban én azt látom, hogy érdekesen kapargatjátok a felszínt. Nem ilyen durva a dolog, de ezt akartam valahogy jelezni.

Lévai Balázs: Mondhatjuk azt, hogy az 1985 után születettek jobban rácuppannak erre az előadásra, mint az öregebbek?

Sándor L. István: Én azt gondolom, hogy igen. 

Lévai Balázs: Martin, a hozzád érkező véleményekből ezt szűrted le?

Boross Martin: Most együtt néztünk meg nézői véleményeket, ahol volt egy hölgy, aki kifejezetten nem volt Y generációs. Azt mondta, arra sarkalta az előadás, hogy elszámoljon, hol tart éppen az életében. Az egyik felvetésed az, hogy a populáris vagy a ’85 utáni kultúrából milyen dolgokat emelünk be. Ezek a formai világ és a nyelvezet eszközei, tehát ilyen formában manipulációk. A közlésnek az a módja, ahogy kommunikálunk és reflektálunk olyan dolgokra, amelyek közös nevezők. Mert jól esik kimondani a színpadon, hogy ’Tom Hanks’. A színházban nem kell komolyan venni, ha elhangzik egy szereplő szájából, hogy az előadás alatt a vágyaink mélyére nézünk. A karakter másról beszél, mint ami a valóság. Nem lenne értelmes cél, hogy azért készítsünk el egy előadást, hogy összegyűjtsünk 100 érdekes és kevésbé érdekes vágyat. Szerintem az az érdekes, hogy a halál felől és a hiány felől közelítsünk az élethez. Fura dolog azt mondani, hogy ’carpe diem’, vagy hogy ez egy egzisztencialista előadás, de attól még szerintem erről van szó. Azzal elszámolni, ami van, és ami nincs, ezzel a fajta hiányérzettel. Valóban az a vágyam, hogy az előadással arra sarkalljam a nézőket, hogy megfogalmazódjon bennük, hogy nem mellékszereplői vagyunk az életnek, hanem alakítói. Vágyat formálhatunk arra, hogy vágyaink legyenek, és azokkal éljünk. 

Thury Gábor: Nyilván, mint ’85 után született tudok erre válaszolni. Számomra az volt az egyik legérdekesebb, hogy ez a kérdés valahol egy örök téma. A számvetéssel összeegyeztethető. Két 30 éves embert látunk, és az a kérdés, mi az, ami még nem történt meg velük. Mi az, ami adott esetben lehetetlennek tűnik, vagy csak energia és pénz kérdése, hogy megtörténjen. Egy mai jelenségről van szó. Az, hogy listákat írunk mindenről, ez jelen van. Gyakorlatilag az online sajtóban nagyon érzékletesen látszódik. Például ’10 hely, amit meg kell nézned’. Nagyon érdekes, hogy ez egy nagyon régi dolog. Az ősi félelem, hogy nem lesz teljes az életünk, mielőtt meghalunk, azok most ilyen fragmentált címszavakban jelennek meg az életünkben. Egyetértek azzal, hogy benne van valahol a felszínesség. Pont pár napja teljesen véletlenül olvastam Houellebecq-től a Csúcson című könyvet, ami arról szól, hogy egy férfinak meghal az apukája és rászakad rengeteg pénz. Megtörténik vele az, amit Vassiék is kérdeznek az előadásban, hogy mit csinálnál, ha most iszonyatosan sok pénzed lenne. Azzal szembesül ez a felső középosztálybeli francia férfi, hogy olyan környezetben szocializálódott, aminek köszönhetően csak nagyon középszerű vágyai vannak. Befizet egy thaiföldi utazásra, mert nem tud mit kitalálni magának. Úgy gondolom, ha nem látunk valaminek a mélyére, abban is lehet a tragikum. A végén abban a jelenetben, amikor Tamara egy sellő Vassi pedig felmos, volt egy magyarázat, ha nagyon keresi az ember. Nyilván úgy nem lehet élni, hogy minden vágyamat halálosan komolyan veszem, de úgy se, hogy finoman eltáncolom, amit szeretnék megvalósítani. Az ezek között teremtett feszültség volt, az, ami nagyon sokat tudott mondani erről az egész bucket list jelenségről.

Lévai Balázs: Ha már mondtátok Tom Hankset, akkor nekem most az Olasz meló jutott eszembe. Ahol Edward Norton a többiektől elrabolt pénzből az ő vágyaikat valósítja meg, mert neki nincsenek vágyai. Aztán a végén elnyeri méltó büntetését. Azon gondolkoztam, hogy azért működik ez az előadás, mert elképesztően okos trükkel manipulál. Arra vesztek rá embereket, hogy egy látszólag nagyon egyszerű kérdésre válaszoljanak. Mi lenne, ha sok pénzed lenne, mit csinálnál stb. Ebből az egyszerű kérdésből indul el valóban ennek az egésznek a mélyítése a szereplőkön keresztül, de a közönség önmagára reflektálva is elvégzi ezt a munkát. Szerintetek eljutunk idáig? A végén a nézőt el tudjátok juttatni abba a pozícióba, hogy színtisztán magára reflektálja az egészet? 

Perényi Balázs: Kéne csinálni egy vizsgálatot. Szerintem alig volt olyan ember, aki nem tette fel magának ezt a kérdést, hogy ha megszólít engem a Vassi, akkor mekkora banális mondatot fogok mondani.  Van-e három? Ezt már mondták előttem. Ez pont az, amit én akartam. Basszus bungee jumping, ennyire szar vagyok? Ezeket a kérdéseket, szerintem mindenki felteszi, és nem tudom, hogy mi a mélység ehhez képest. Egy előadásban a néző a saját életére rákérdez. Ez igen ritkán történik meg a jelenkor színházában. Ezért fontos ez az előadás.

Sándor L. István: Lehet beszélni konkrét dolgokról? Teljesen megrázó volt, amikor elmesélted a nagyapa történetet: amikor meghalt a nagyapám, a nagyanyám kivirult mellette, majd a temetésen valaki beszélt velem, hogy a kések közé kellett állnia. Erre te azt mondod, hogy ez egy olyan dolog volt, amit azóta se merek megkérdezni apámtól. Ha egy szemléletes példát akarok mondani arra, hol van a nemzedéki különbség közöttünk, akkor azt mondom, nekem ott kezdődik a mélység, hogy megkérdezed apádtól. Valahogy iróniába, humorba fordul át csomó olyan dolog, ami hihetetlenül mély is lehetne. Ugyanilyen a súlytalanság kísérlet. Ebben az előadásban én ilyen öregen azt érzékelem, hogy elmentek a határig, és utána pörögtök egyet, játszotok egyet, és mutattok egy grimaszt. Ezért érzékelek nemzedéki különbséget.

Perényi Balázs: Azt a néző kérdezi meg magától, hogy én mit nem kérdeztem meg a nagypapámtól. Ha utána még negyven percig ezt a történetet bontogatnák, akkor szépen lassan belesüllyednénk egy odaadó befogadói történetben elvesző anti-brechtiánus arisztotelészi állapotba. Néznék, és nem kérdeznék. Az előadás a néző fejében születik, ez az előadás pláne. Mondatok, kérdések, reakciók. Fene tudja, milyen az ABC-ben hátul levő betűvel jelzett generációról beszélünk, de tényleg így fogadják be a kultúrát. Más befogadói attitűddel kellene a színháznak dolgoznia, hogyha meg akar szólítani 20-30 éveseket.  A kérdés az volt, hogy megszólítja-e a többi generációt. Ezt nem tudom. Az általatok kapott promó videót levetítettem gyerekeknek, amit nem lett volna szabad. Teszteltem, hogy reagálnak X, Y, Z generációk. Nem az a lényeg, hogy más nemzedékeket megszólít-e ez a színház, hanem az, hogy ebben az előadásban kísérlet történik arra, hogy olyan generációkat, amelyeket másfajta színház nem szólít meg, valahogyan elérjünk. Szerintem viszonylag jó hatásfokkal teszi ezt.  

Thury Gábor: Azt éreztem, hogy nagyon élesen elvált az első pár percben az, hogy a felütést ki hogyan veszi. Körülöttem elég sok fiatal volt, de voltak idősebb nézők is, akiken azért látszott, hogy nem ilyen színházat szoktak nézni. Az volt az érzésem, részben az interakciók miatt, hogy elég erős közösségi élmény jött létre, hogy egy idő után vitte magával azokat is, akik egyébként nem feltétlenül tudtak csatlakozni a legelején ehhez a műfajhoz és formához. Valami erős viszonyt kezdett érezni mindenki, vagy nagyon erős elutasítást. De az is tök jó szerintem, ha ezt megfogalmazza, legalább tudja, hogy mit akar a színháztól.

Lévai Balázs: Ezért kezdtem Tamarával és Vassival ezt a beszélgetést, mert nem láttam a Trafóban, de pont azt éreztem, hogy itt piszok nehéz dolgotok volt. Legalábbis nézőként azt éreztem, hogy sokkal jobban kéne mennünk veletek. Itt jön be a C generáció, amelyik nem képes felvenni a tempót. De volt egy pont, ahol ez átfordult. Beszéljünk egy picit az improvizációról, vagy arról hogy mennyire formálható ez az előadás. Picikét trükknek éreztem azt, hogy adtok a nézőnek egy olyan érzést, mintha itt és most születne ez az előadás. Pláne a hangminták vételével, ami egyébként egy zseniális ötlet, és hihetetlenül hatásos. Változik ez az előadás estéről estére, vagy annyira profik vagytok már, hogy bármit mond a néző, gond nélkül tovább tudtok menni?

Boross Martin: Az interaktív elemeknél merül fel ez a kérdés. Az interakció formáiról sokkal többet gondolkodtunk, mint az improvizációról. De onnantól kezdve, hogy kifelé fordulsz, ott mindig van esztétikai nyitás. És megvan a lehetősége az esztétikai roncsolódásnak, amire muszáj reagálni. Ott vannak a nyitott szövegek, de ezek is főleg panelekből rakódnak össze. Mi tudjuk, hogy körülbelül mik azok, amik működnek. Nagyon kevésszer játszottuk ezt az előadást. Elég kevés rutinunk van. Ezt csak nézőkkel lehetne próbálni. Úgyhogy nem mondanám, hogy ebben hihetetlenül profik vagyunk. 

Vass Imre: Visszaugranék a felszínesség, mélység kérdésre. Én is csinálok saját előadásokat, és rendszeresen használom, ezt a - lehet, hogy olcsó - trükköt. Ha elképzelem magam nézőként, amint ezt az előadást nézem, akkor tényleg felvetődnek kérdések bennem. Például miért nem kérdezi meg az apját? Miért nem lehet megtenni?  Ez engem arra tüzelne fel, hogy a saját életemben tegyem fel a kérdéseimet az adott illetőnek, vagy akár magamnak. 

Sándor L. István: Jól értettem, hogy először megvolt a koncepció, és utána választottál szereplőket hozzá, és utána kezdtetek el dolgozni rajta? Miért pont táncosokat választottál színésznek? 

Boross Martin: Csak részben volt meg a koncepció. Hogy mik lesznek a jelenetek, azt nem tudtam. De ez szándékos volt. A koncepció része volt, hogy a szereplőkkel alakítjuk ki a darabot. Elemek és elképzelések voltak. Nem volt bennem az az elhatározás, hogy táncosok legyenek a szereplők. Két olyan univerzális alkotót, előadót választottam, akik a barátaim, és akikre művészként felnézek. Ez formálta a tartalmat. Ők most 30 évesek, akkor legyen például ez a kiindulási alap.

Perényi Balázs: Elég érdekesnek, izgalmas személyiségnek kell lennie a két embernek ahhoz, hogy 1,5 óráig nézni tudd őket. 

Sándor L. István: Ez azt jelenti, hogy együtt írtátok meg a szöveget?

Boross Martin: Igen.

Sándor L. István: A szöveg teljesen rögzített, az improvizációs részeket leszámítva?

Boross Martin: Igen, 95%-ban.

Sándor L. István: És nem lenne jobb, ha nyitott lenne? Azért, mert a nézők zavarban voltak. Az egésznek volt egy civilsége. Az a kérdés, hogy mennyire kell civilnek, és mennyire színésznek lenni? Vassiként és Tamaraként nézzem őket? Vagy két színészt nézzek, akik azt játsszák, hogy ő Vassi és Tamara. Lehet, hogy kevésbé kéne akkor színháznak néznem. És ez sem bírálat akar lenni, hanem nézőpontkeresés ehhez a dologhoz. Te az esztétikai roncsolást mondtad. Ez egy tudatos szándék volt? Mert nálam tökéletesen bejött. Mindig kizökkenést éreztem, amikor kifordultatok és megpróbáltatok játszani a nézőkkel. Bennem hiányérzetet okozott, hogy miért nem játszanak veletek a nézők. Elképzeltem a Trafóban az előadást, de az a hely is óriási ehhez a dologhoz, amit ti csináltok. Szerintem kisebb helyen kellene játszani a darabot. Izgalmasabb lenne, hogy ha az, amit felkínáltok, tényleg megtörténne. Nagyon profin képviselitek saját magatokat. A civilség, mint jelenség és nem, mint színpadi bizonytalanság jelenik meg. Nem gondolom azt nézőként, hogy nekem civilként bele kell szólni az előadásba. Vagy felmenni a trambulinra ugrálni. Volt, hogy a Trafóban felmentek ugrálni?

Vadas Zsófia Tamara: Volt.

Lévai Balázs: Amennyire ismerem a pályafutásodat, te pont ezzel próbálsz játszani. A közönség bevonása színészekkel és a térrel. Lebontani ezt a konvencionális falat, ami az előadás nézői és játszói között van. 

Boross Martin: Nagyon sokféle interakcióval próbálkoztam már, és ebben az előadásban is pont ez a lényeg. Szerintem tegnap nem volt olyan, ami még nem történt meg. Lehet, hogy 200-ból 180 nézőben nem történik meg. De ez az előadás gördülékenységét nem befolyásolja. Olyan dolgokat kínálunk fel, hogy ha valaki nem megy annyira a dologgal, vagy nincs kedve játszani, akkor sincs az az érzése, hogy elrontja a játékot. Mindenre van egy B terv, és amikor azt mondjuk, aki szeretne, csatlakozzon hozzánk és hunyja be a szemét, akkor lehet, hogy csak két ember csukja be a szemét, de mi erre fel vagyunk készülve. Felajánljuk, hogy egy közös számolásnál mindenki együtt csettintsen, ez szokott működni, mert keveset kíván a nézőtől, viszont olyan nagy dolgot adhat cserébe, hogy közösen lőjük le a főszereplőt. Nincs a részünkről elvárás, hogy mit kell csinálnia a nézőnek és mit nem. Akik nem akarnak részt venni, azok szerintem nem érzik úgy, hogy rossz nézők.

Perényi Balázs: Szerintem nem ezt kérdezte István, hanem azt, hogy nem kellene-e nyitva hagyni bizonyos helyeket a színészeknek. Szerintem veszélyesebb, izgalmasabb lenne inkább, ha nyitva hagynátok. 

Lévai Balázs: Bocsánat hogy közbeszólok. De ép most mondta Martin, hogy direkt nem hagyja nyitva - ha jól értem, amit mondtál -, mert nem akarjátok azt az érzetet kelteni, hogy ha nem megy veletek, akkor lemarad, vagy nem részese a játéknak.

Boross Martin: Ez az előadás nem akar improvizációs színház lenni. Az a fő dramaturgiai mozgatórugó, hogy úgy csinálunk, mintha spontán dolgok lennének, még akkor is, ha ez fáj. Kihúzatunk egy kártyát a nézővel, amiről aztán elkezd beszélni Tamara, mint egy tarot tudós. Amikor a végén felhúzzuk Vassit az akasztott emberformába, akkor összeáll a kép, hogy bárki húzott volna, mindenképpen egy akasztott ember lenne ebben a történetben. 

Sándor L. István: Lehet más kártyát húzni?

Boross Martin: Nem lehet. A Mohácsi előadások vége is mindig ugyanaz. 

Sándor L. István: Termékeny ez a beszélgetés számomra. Mintha azt mondtad volna, hogy azt akarod, minden néző úgy viselkedjen, ahogy saját maga akar. Tehát aki konzervatív színházba járó akar lenni, akkor maradjon a helyén és üljön, és ne érezze egy percig sem azt, hogy provokálva van. Aki pedig együtt akar játszani az előadással, az tegye is ezt. Ez a kiindulópontod. Ezt most értettem meg. 

Boross Martin: Ez stimmel. Szeretnék keretet kínálni a részvételre. Az esemény számomra azt jelenti, hogy mindenkire résztvevőként tekintünk.

Lévai Balázs: Egy fontos kérdésem van, hogy Alphaville: Forever young. Most komolyan? Értem a funkcióját és a dramaturgiai szerepét, de miért nem valami daft punk szám? Miért nem olyan dal, ami a ti gyerekkorotok meghatározó élménye volt? Miért ez a dal lett a karaoke és videó jelenet dala?

Boross Martin: Most fel kéne idézni az erről folytatott vitánkat. Elhangzik, hogy 1996-ban forgatták ezeket a video klipeket, de nem ehhez akartuk belőni, hanem inkább a születési időhöz.  

Lévai Balázs: Balázs, amikor leültetek Balogh Tibor válogató társaddal összegezni, hogy milyen versenyprogramok szerepeljenek a POSzT-on, ez az előadás egyike volt azoknak, amire mindketten szavaztatok. Nem volt vita? Miről beszéltetek akkor az előadás kapcsán, miért fontos, hogy itt legyen? 

Perényi Balázs: Én mondtam, hogy legyen itt, és Tibor is ezt mondta.

Lévai Balázs: Nem volt semmiféle vita, tök egyértelműen döntöttetek?

Perényi Balázs: Volt még egy vicces dolog. Mondtam neki, hogy menjen el, nézze meg. Mire ő mondta, hogy már látta. 

Sándor L. István: Szeretnék még egy dolgot mondani. Csak a kontextus építés kedvéért, de lehet, hogy teljesen lényegtelen. Szó nincs plágiumról vagy ilyesmi. De ez az előadás az Artus világához áll közel, és nem azért, mert Vassi és Téri Gáspár is szerepel az Artusban. Csak azt akarom mondani, hogy ez a hibrid műfaj nem a semmiből jön, hanem a magyar színházban is van egy hosszú története. Nem csak az Artust lehetne emlegetni, hanem számtalan más társulatot. De ezek a produkciók, társulatok soha nem jutottak el a POSzT-ra. Örülünk, hogy ti eljutottatok és ebből a műfajból is lehetett egy fontos produkciót látni.

Lévai Balázs: Az előző beszélgetés végén is feltettem ezt a kérdést.  Jó döntésnek tartjátok-e, hogy visszaléptetek a versenyprogramtól?

Boross Martin: Nem, de közben nem volt nagyon más, vagy nincs más lehetőségünk. Ez nem egy olyan dolog, hogy hoztunk egy tökös döntést, amitől nagyon boldogok vagyunk, hanem hogy hozunk egy rossz döntést, hogy az esetlegesen felmerülő még nagyobb rosszat elkerüljünk. Igazából így egyszerre kell a saját lelkiismereteddel elszámolni, a szakmai tisztaságot, vagy az egyelőre még nagyon kicsi szakmai hiteledet is figyelembe venni, a társulat pozícióját, azt hogy kik, mik vagyunk, hogyan fog ez eljutni több emberhez. Anélkül hogy kibontanám a részleteket, azt hiszem, abban a helyzetben ez volt a jó döntés, vagy a legkisebb rossz, de ez azóta sem változott bennem.

Lévai Balázs: Köszönöm szépen. Az előadáshoz van e kérdésetek?

Csuszner Ferenc: A beszélgetés kapcsán felmerült ez a generációs kérdés. Erre próbálnék valamivel reflektálni. Azt gondolom, ha az lenne a nemzedéki különbség, hogy rákérdezzünk-e az apánktól bizonyos dolgokra, akkor nem lett volna szükség az előző szakmai beszélgetésen tárgyalt darab létrehozására. Akkor nem kellene most a holokauszttal kapcsolatban előadásokat létrehozni. Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy itt nincs igazi improvizáció. Ez egy viszonylag rögzített szövegű előadás. Ennek a spontánsága, vagy a civilsége szépen megcsinált, de rögzített civilség. Nagyon sokszor elhangzik szakmai fórumokon, hogy bevonni a közönséget. Ezzel kapcsolatban volt hiányérzetem, mert nincsen igazi játék a közönséggel. Az, hogy felemelem többször a kezem, és ezt megjegyzed, ettől nem leszek igazán része ennek az előadásnak. Valóban a faláttörés akkor történik meg, amikor fellógatják a színészt. Akkor a nézőnek kell elgondolkodnia azon, hogy ő át akar-e menni azon a határon, amit ez az előadás valamilyen formában felvázol. Nem a színpadon kell megtörténnie, hanem bennem, miután kimegyek. Bár ebből a bucket list dologból indul az előadás, effektív, amiket látunk a színpadon nem bucket list jellegű dolgok. Az, hogy én szeretném tudni milyen sellőnek lenni, vagy gyerekkoromban fiú akartam lenni, ez nem arról szól, hogy mit akarok megtenni, mielőtt meghalnék. Nem az a csalás, hogy mindig ugyanazt a lapot kapja a néző, inkább ott van a csalás, hogy amiről beszéltek, azok nem bucket list-es kívánságok. 

Sándor L. István: Számomra nagyon fontos volt ez a beszélgetés, mert nagyon sok mindent megértettem. Például azt az alapvető különbséget, hogyan gondolkodik Mohácsi és hogyan Martin. Teljesen másképpen. Nem jó a példád, mert az előző előadás a történelmi manipulációról szólt, amivel szemben a személyes emlékezet működik. A Mohácsi előadásban a személyes emlékezet jelent meg. Ami számomra megint nagyon fontos nemzedéki kérdés, hogy az összes bakancslistás vágy totálisan individuális világlátást jelent. Sehol nem jelent meg, hogy mi közöm a világhoz, milyen a viszonyom a világhoz. Egyetlenegy Brandot sem láttam - hogy egy későbbi előadásra utaljak -, aki előre akarná vinni a világot, aki azzal a dühvel és hevülettel jelenik meg, hogy nekem valami olyasmi a vágyam, amiből a világ fogaskereke zökken valamennyire helyre. Értem én, hogy miért őrültség Hamleteket játszani, hogy a nézők többségében nincs meg az igény, hogy a világ tengelyének helyére zökkentése egy pont legyen a 138 szóból álló bakancslistájában. 

Szűcs Mónika: Azért a világtengelye megdőlhet az akasztott tengelyében, amire ő ugye felakasztja magát. Ezen a ponton mégiscsak túllép az előadás az egyéni individuális apró pici vágyakon, mint bungee juping meg ilyen marhaságok. De az a pont, amikor azt mondom, hogy én leszek a világ tengelye, ez már egy lépés a Hamlet felé nem?

Lévai Balázs: Köszönjük szépen, hogy eljöttetek. Gratulálunk az előadáshoz.

Galéria

Ajánló