fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2014

Válasszon programjaink közül:

2014. 06. 14. Szo | 12:15

Palatinus Hotel

Szakmai beszélgetés


Vígszínház, Budapest (Sütő András: Az álomkommandó)
felkért hozzászóló:
Urbán Balázs
a beszélgetést vezeti: Lévai Balázs

Lévai Balázs: Folytatjuk a második beszélgetéssel, ami egyszersmind a POSzT utolsó szakmai beszélgetése. A Vígszínház Az Az álomkommandó című előadásáról fogunk beszélgetni a főszereplő Fesztbaum Bélával, Várhegyi András színházi újságíróval és Urbán Balázs kritikussal. Ki akarod menteni Szász Jánost, a rendezőt, hogy miért nincs itt?

Fesztbaum Béla: Tegnap este azzal az információval váltunk el tőle, hogy egy nagyon fontos tárgyalása van Budapesten ma reggel fél 9-től. Gondolom egy új filmet készít elő vagy valami hasonló. Emiatt nincs itt.

nézői véleményekről szóló videóbejátszás

Lévai Balázs: Ezek a nézői vélemények. Egy kis drámai, színháztörténeti bevezető. 1986-ban írta Sütő András ezt a drámát, Az álomkommandót, amit 1987-ben bemutattak először a Gyulai Várszínházban majd a Vígben. Érdekesség, hogy Lukács Sándor játszott abban az előadásban is.

Fesztbaum Béla: A Sándor volt az a szereplő az ősbemutatóban, akit most Hegedűs D. Géza játszott és Kern András volt Hoffmann Juliusz, alias Manó. Ez a páros volt. A gyulai Várszínházban született az előadás, Sík Ferenc rendezte.

Lévai Balázs: 1991-ben mutatták be Marosvásárhelyen, a román forradalom után. A rendezőt nem tudjuk megkérdezni, pedig engem kifejezetten érdekelne, amikor a színházban felkérnek egy alkotót, milyen szempontok alapján választanak, illetve mi van előbb: a rendező vagy a darab?

Eszenyi Enikő: Erre én tudom a választ.

Lévai Balázs: Az érdekel, hogy van egy filmrendező, aki nem olyan rég rendezett egy filmet világháborús témában, amiben ikrek a főszereplők. Ez mennyire játszott bele a választásba, vagy teljességgel véletlen.

Eszenyi Enikő: A darabot pontosan azért tűztem műsorra, mert úgy éreztem, hogy a Holokauszt év kapcsán ez egy olyan csodálatos mű, amit látni kell újra és újra a Vígszínház közönségének. A darabot nagyon jól ismeretem, mert azon a gyulai próbafolyamaton ott voltam. Miután kitaláltuk a darabot, azután hívtam meg Szász Jánost rendezni.

Lévai Balázs: Akkor csak véletlen egybeesés A nagy füzet című Szász filmmel a nagyon halvány tematikai egyezés. Uraim, milyennek láttátok a Vígszínház előadását?

Várhegyi András: Ez egy egész konkrét kérdés így az elejére. Nekem már volt budapesti előzmény is, így össze tudtam hasonlítani. A Pesti színház előadásáról van szó, ebben a térben kell elképzelni, ott látható az előadás. Itt persze nagyobb volt a tér, de mégis izgalmas volt, hogy ebben a gyönyörű színházi térben, ahol megjön az elnök és beül hátra, erről A tanú jelenete ugrik be, ahol hátul ülnek és nézik a Csárdáskirálynő előadást. Nyilván itt senki nem fordult hátra, de elképzeltük, hogy ott van egy díszpáholy, ahol megjelenik az elnök. Azt kell, hogy mondjam, működött ebben a térben. Ha már a pécsi színház, és itt láttam az előadást, ami egy extra, plusz élmény ezzel kapcsolatban, hogy szünetben lementem a színész büfébe, szakmabeliek oda gyakran lejárunk és ott összefutottam a szereplőkkel. Ha már színház a színházban dolog jön itt létre, az, hogy én utána a Sonder kommandósokkal álltam sorba, már csak azt vártan mikor fut be a Tomi és mikor történik valami, folytatódik-e az előadás. Nehéz lenne arról beszélni, hogy konkrétan hogy tetszett az előadás, majd a konkrétabb kérdésekre jobban fogok tudni válaszolni.

Lévai Balázs: Én is ott voltam a színész büfében félidőben. A legviccesebb színpadi utasítón hallott mondatot hagy osszam meg, egyszer csak azt mondta: „Hozzatok vért a színpadra!” Ez hangzott el, éreztem, hogy jó kis második felvonás lesz.

Urbán Balázs: Én nem voltam ott a színészbüfében. Én is láttam az előadást a Pesti színházban, nekem akkor egy nagyon-nagyon erős élmény volt. Intenzív, erős, erősen hatott, holott én nem vagyok a szövegnek amúgy rajongója és tényleg meglepetésszerű erővel hatott rám. Nyilván ezt tompult a tegnapi előadásban, ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy nem először láttam, az a meglepetésszerű erő, ami akkor hatott rám már nem hathatott. Azt nem tudom megítélni, hogy mennyit változott az előadás az által, - hallottam, hogy ez örök téma és feszegettétek más beszélgetéseken-, hogy más térbe került, ami nézőszámát tekintve talán nem is sokkal nagyobb a Pesti színháznál, de teljesen más szerkezetű tér. Ott mondjuk a harmadik emeletről senki nem nézi az előadást. Elképzelhető, főleg azok számára, akik távolabbról nézték az előadást, hogy azok számára más hatást hozott létre. 

Lévai Balázs: Beszéljünk az alapanyagról, illetve az alapanyaghoz való viszonyról. Eszenyi Enikő elmondta, hogy miért volt a Vígszínház, Pesti színház számára ez az előadás. Balázs, már némi kritikával illetted Sütő András drámáját. Ha az ember a kezébe veszi, látja, hogy van egy nagyon erősen szándékolt mondanivaló, ami végigvonul az egész történetet és kicsúcsosodik az utolsó jelenetben. Számotokra mit kezdett ez az előadás ezzel az erős tézissel amit magában hordoz?

Urbán Balázs: Én igyekszem nagyon keveset beszélni a darabról, mert nem ezt tartanám fontosnak. Nem is azt tartom annyira problematikusnak színpadi szempontból, hogy tézist hordoz. Ez egy ilyen dráma, az erdélyi drámatípusnak vannak hasonló fejezetei, jelentős szerzők hoztak létre hasonló műveket. Nyilvánvaló, hogy ennek a tézis kifejtésének sok minden alárendelődik a szövegben, de ez nagyrészt dramaturgiai, rendezői kérdés. Ezek megoldható kérdések, és nagyon szépen megoldotta ez az előadás. Van itt nagyon sajátos dramaturgiája is, ez beszélgetésen meginterjúvolt civil nézőknél is előjön, hogy tulajdonképpen két különböző diktatúrát vetít egymásra. Ennek van nagyon erősen problematikus pontjai, a színház a színházban szerkezetnek. A dramaturgia úgy feleltet meg egymásnak figurákat, hogy azok a megfeleltetések azért nagyon erőltetettek gyakran. Voltaképp egyetlen, vagy ha jó indulatú vagyok, két olyan figura van, aki mindkét síkban, a jelen síkjában és a színház, az auschwitzi játékban kifejtett figura. Mindenki más bele van dobálva ebbe a térbe, és vagy az egyik vagy a másik jelenetben van funkciója. Ez nagyon nehéz helyzet, hogy ezzel mit tud kezdeni egy előadás, hogy milyen dramaturgiai ötletek, csavarok kellenek, egyáltalán megoldható-e ez a kérdés, dilemma, mit lehet ezzel a szituációval kezdeni. Illetve, hogy mit lehet ennek a két diktatúrának az egymás mellé tételével tenni, hiszen Auschwitz is más, a Ceaușescu diktatúra is más, még akkor is, ha a c Ceaușescu rezsimről viszonylag kevesüknek vannak, legalábbis a teremben ülők közül személyes élményeink hál” istennek. Az is nagy kérdés hogy manapság, 2014-ben hogyan viszonyulunk a Ceaușescu diktatúrához, betudjuk-e ezt valamivel helyettesíteni, tud-e úgy aktuális lenni egy előadás, hogy nem erőltetetten aktuális, kiérzünk-e valamit mögüle, de mégsem azokat a párhuzamokat akarjuk kibontani, amik a darab megírásának pillanatában voltak igazán fontosak. Én láttam azt az előadást még gimnazistaként és ott azért volt egy hihetetlenül erős hangulat mögötte, nem mindenre emlékszem, mert elég régen volt már, de szinte tapintani, érezni lehetett azt a feszültséget, ami épp az akkor Erdélyben zajló vagy majdan bekövetkező események előszeleként generálódott a színházban. Nyilvánvalóan ez most nincsen meg. Ezekben az irányokban kellett elkezdeni gondolkodni. Ami látható, hogy nagyon finom dramaturgiai munka van az előadásban, nincsenek benne hatalmas húzások, nincsenek kihúzva oldalak, nincsenek nagyon nagy átcsoportosítások, de azért nagyon érzékletes húzások vannak. Tudta a dramaturg, a rendező, hogy mi az, amit már ki kell húzni, már egy picit sok lenne, már odébb kell tenni, vagy hol van az, ahol egy dialógust be kell iktatni egy részbe. Az egész szöveg gördülékenyebb lett, viszonylag kevés változtatással, ha összevetnénk az eredeti darabot és az előadás szövegkönyvét nem látnánk kilométeres eltéréseket. Kevés változtatással lett egy jóval gördülékenyebb szöveg. Az előadásban látjuk azokat a rendezői eszközöket, amik szinte patikamérlegen vannak kimérve, például ezt a monotonon ismétlődőtt zenét hogyan kell rátenni, mikor kell csöndnek lenni, mikor indulhat el a zene. A fények, a Pesti színházban nem emlékszem, hogy ennyire a szemembe világított volna a neon, de lényegtelen, tehát mikor világít a neon, mikor van teljes fény, mikor van sötétség, ezeket nagyon kiszámítottnak és nagyon erőteljesen alkalmazottnak érzem, és azt gondolom, hogy ahhoz a hatáshoz, amit elér az előadás nagyon sokban hozzájárul, természetesen a színészi alakítások mellett.

Várhegyi András: Persze Sütő drámánál tudjuk, hogy nem feltétlen elvárás, hogy Romániában játszódjon. Ez bárhol lehet ez a felkínált lehetőség, ahol diktatúrát akarunk ábrázolni. Itt sincs kimondva, hogy Securitate, de mindenki látja a karokon. Ez már egy rendezői döntés, hogy ide helyezi. A néző, akit említettél, már három diktatúrát is említ, igazán aktuálisnak tartja az előadást. Az az érdekes, amit te is mondtál, hogy nincs lényeges húzás, de ahol történt, ott szerintem fontos arról beszélni, ami változás történt. Például az Erika szerepe, Erika és Krisztina néven látható az előadásban, Tornyi Ildikó alakítja. Itt én látok egy fontos rendezői döntést. Ez a színésznő úgy jön be a színházba, hogy őt felismeri a belügyi biztos, hogy ő, mint a színháznak a fontos primadonnája van itt jelen. Utána vannak olyan szövegrészei, amiben ő is ebből a színház a színházban helyzetből ki tud jönni egy kicsit. Van egy nagyon fontos dialógus, amikor azt mondja, hogy nem fog felülni a boncasztalra, mert nagyon hideg,és fél attól, hogy felfázik. Ez egyáltalán nincs benne, amikor bejön azt a teljes durvaságot látjuk, ahogy itt ábrázolva van, nemhogy egy kényes, esetleg kényesnek is tekinthető primadonnaként jelenik meg, hanem egy olyan színésznőként, aki a meztelen testével van jelen. Amikor elsőnek láttam nagyon-nagyon erős volt és felkavaró, és minden elismerésem Tornyi Ildikónak, aki hallhatóan némi torok problémával küzdött.  Én a Pesti színházba egy hihetetlen vérfagyasztó sikolyra is emlékszem, ami talán itt nem tudott kijönni. De mindenképpen ez fontos szembeállítás, hogy itt olyan rendezői döntés volt, hogy ne legyen ilyen kikerülés. Szerintem erről érdemes lenni beszélgetni, erről a színház a színházban dologról, hogy mikor lepleződik le. Amikor bejön a súgó akkor jövünk rá, hogy nem egy az egyben azt kell lássuk ami van, hanem egy próbafolyamat amit megtekintünk. Viszont a zene ami az elején elindul az a legvégén visszajön, ez a két sík teljesen egybemosódik, azon a részen már a rendező sem és az előadás sem törekszik arra, hogy a kettőt elkülönítse. Amikor a végén a meghajlás, meggörnyedés van a Manó vagy Julius figurájánál ott is ugyanazt a zenét halljuk amit az elején. Nem tudom, hogy feltűnik-e a nézőnek, vagy ők is teljesen átadják magukat az érzésnek, hogy összefolynak a síkok. Az pedig, hogy mennyire tekinthető aktuálisnak, ma is fontos problémának, akár, hogy ebben élünk vagy tényleg Ceaușescu rezsimnek kell, hogy megfeleltessük vagy annak, hogy mi ülünk itt és ez velünk történik. Van egy-két olyan kiszólás, például a Nemzeti Színház, ami kicsit lassabban is hangzik el, kérdés, hogy ez mennyire tud hatni, de mindenképpen fontos az, hogy az a diktatúra, az a nyílt terror, ami az auschwitzi gázkamrák valósága, az mennyire feleltethető meg annak a diktatúrának, amiben az előadás, a próba zajlik. Lehet-e egyfajta végkifutása ez a fajta auschwitzi történelem, ami akkor megtörtént, és van-e egy ilyen fajta folytonosság. Amikor átjönnek a szereplők, és nem tudunk különbséget tenni, ugyanabban a ruhában mondja a szöveget, vagy úgy mutatkoznak be a rendőrnek, ami a szerep neve és nem a saját nevükön, akkor mindenképp van egy ilyen megfeleltetése annak a síknak, és ez elég rosszat jelent a végkimenetet tekintve.

Lévai Balázs: Kicsit vitatkoznék, vagy nem vitatkoznék, hogy mikor lepleződik le a színház a színházban játék. Számomra az első másodpercben abban az értelemben, hogy borzasztó erős képeskönyvet látunk nagyon erős színekkel kifestve, pláne ha az ember ismeri Szász János munkásságát, akkor rögtön az első képnél azt gondolja, hogy ez nem az lesz, ez valami, ami még nem az, ami majd utána következik. Béla, mesélnél arról, hogy a próbafolyamat során ezt a színház a színházban történetet ti hogy értelmeztétek, vagy egyáltalán, mi volt az alkotói szándék?

Fesztbaum Béla: Igen, megpróbálom. Mindenekelőtt pici kiegészítés a darab dramaturgiai dolgaihoz vagy a felépítéséhez. Sok van azért húzva, elég sokat húzott, jól János és Krisztina. Elég sok minden történt, például tegnap egy három felvonásos darabot kellett volna látnunk vagy látnia a kedves nézőknek, ami két felvonássá lett összesűrítve, és nagyon terjedelmes nagy monológok, nagy eszmefuttatások hiányoznak bizonyos szempontból a darab szövegéből. De hál’ isten nem hiányoznak, mert a mondanivalójuk és a tartalom, az esszenciája még is benne maradt az előadásban. Azért ismerem ennyire jól a teljes darabnak a szövegét, mert én az előző nyáron a teljes darabot megtanultam. Pontosan azért, mert tudtam, hogy ebből húzva lesz és nagyon szerettem volna eljátszani, betenni az előadásba azokat a mondatokat is, a színházi előadás élményéhez szerettem volna azokat a mondatokat hozzátenni, amik nem hangozhattak el a terjedelem okán. Könnyen lehet, hogy négy és fél órás előadás kellett volna végignézni, ha nem húzunk belőle ennyit. De a húzás javára vált az előadásnak és valóban jó munkát végzet János és Krisztina. A színház a színházban témához hozzászólva, hát igen, ez a találmánya Sütő Andrásnak. A rendező számlájára írja a nézői hozzászóló ezt a leleményt, ez sütői lelemény, hogy ezt a kettőséget alkalmazza és ezzel játszik el. Ezzel megmondom őszintén a színész céh oldaláról keveset foglalkoztunk, igyekeztünk a helyzetek igazságának megfelelni, a színházon belüli igazságoknak épp úgy, mint az első körös igazságoknak. Hoztunk néhány döntést abban a tekintetben, hogy például jó társulat-e ez, kutyaütők vagy egy tehetséges társulat, aki ezt a darabot előadja, egy tehetséges szerző, rendező-e aki ezzel a darabbal foglalkozik. Azt gondoltuk, hogy igen, vagy megpróbáltuk errefelé elvinni az előadás kikészítését, hogy ez egy fajsúlyos történet legyen, és ők komolyan gondolják ezt. Nem nagyon hagy időt még a húzott példány és Sütő András sem például a Juliuszt játszó színésznek arra, hogy ezen sokat elmélázzon, annyira sűrűn és koncentráltan kell jelen lenni és héttől fél tízig képviselni ezt a szerepet a színpadon, hogy igazából nem ad plusz reflektáltságra vagy plusz színészi attitűdökre időt. Annyira át kell adnia az embernek magát színészileg ehhez a történethez, hogy a színház a színházban szituáció nem kap különleges és színészi szempontból aláhúzandó dolgot vagy jelentést az olvasatunkban. Próbálni ilyen volt, próbálva az adott helyzet igazságának igyekeztünk mindig megfelelni.

Lévai Balázs: Az ilyen szituációban az az érdekes, hogy az adott figurának a két különböző szerepe hogy szikrázik össze. Milyen az egyik, milyen a másik, milyen a színházi előadásban alakított figurája? Milyennek láttátok ebből a szempontból a szereplőket, mennyire állt össze egy gazdag, színes vagy akár ellentmondásos kép az egyes figurák esetében? Ki lehet-e emelni egy-két figurát akinél sikerült, akár Sütő Andrásnak akár Szász Jánosnak vagy a színésznek köszönhetően,vagy másoknál ez hogy nézett ki?

Várhegyi András: Pont a Juliusz karaktere kapcsán érdemes megfigyelni azokat a motivációkat, amik őt mozgatják. Apaként is van egy probléma, amit meg kell oldani, hogy a fiát hogyan védje meg. Aztán ő is heftlingként is jelen van, egy Auschwitzt megjárt valakiként, akinek a zsidóságot kell szinte valahogy így megvédenie, hiszen mindenki unja hogy a zsidók megint, és a szavak ,és amúgy. Neki nagyon sok mindenkivel kell szembefeszülni sokféleképp, akár mint drámaíró, amikor ő ezt el akarja mondani, be akarja mutatni, meg akarja csinálni, és mint színész, tehát nagyon sok féle szembeszegülései vannak miközben ő maga nem egy igazi lázadó típus. Itt van egy nagy ellentmondás a fiával, aki sokkal inkább a tettek embere, sokkal inkább olyan valaki, aki szeretne most tenni valamit, akár ölni, nem hisz annyira a szavak erejében amennyire ezt a Juliusz képviseli. Maga a lázadás amúgy is egy nagyon fontos motívuma az előadásnak, hiszen a Sonder kommandó is az előadásban látható előadásban lázad. Itt aztán a fiútól kap egy olyanfajta kritikát, hogy nem képes lázadni és nagyon érdekes az is, hogy ez a fiú sokkal erősebbnek tűnik, főleg amikor berohan a színházba, akkor ott van az a jelenet, amikor megöleli az apját. Hát, akkor a Molnár Áron nekem szinte kétszer akkorának tűnik, mint az apja, akitől segítséget kér. Ez nagyon érdekes döntés, nem hiszem, hogy csak így lehetett kiosztani, ennek mindenképp van egy jelentése ami a színpadon működésbe lép. Azt kell megnézni, hogy a végén megtörténik a tragédia, meghal a fiú is, és lelövi végül dr. M-et vagyis az igazgatót, de ez közben nem old fel semmit. És van egy pillanat, ami nagyon érdekes számomra, ha már ellentmondás kéne: ő egyből mentegetőzni kezd és egyfajta bűnügyi krimibe viszi el a történet, amikor azt mondja, hogy megnézték, hogy ez mind játékpisztoly. Magát akarja ezzel felmenteni vagy minket akar összezavarni, de mindenképp van egy furcsa ellentmondás, hogy nem tart ki a döntése mellett, noha a végén amikor elmondja azt a hosszú monológot felénk fordulva és már színészek is mögé gyűlnek sokkal inkább aláhúzza, hogy ez valóban oda futott ki és ezt tényleg így akarta.

Urbán Balázs: Juliusz azért van más helyzetben, mint a többiek, mert a saját teremtményét játssza, neki alapvetően köze van a figurához. Juliusz és Manó sokkal közelebb áll egymáshoz, mint a többi szerepváltozata. Juliusz saját igazságaival vagy a saját igazságainak a megkérdőjelezésével szembesül, akkor is amikor meghúzza a pisztolyt amit Manó saját teremtménye nem húzhat meg. Ki is fejti Juliusz, hogy Manó miért nem húzhatja meg a ravaszt. Ő megteszi és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy tudta, hogy töltve van-e vagy sem. Az is hangsúlyos, hogy ott Juliusz húzza meg a ravaszt de mint Manó és nem Aurél kapja a lövést hanem dr. M kapja, és ez szerintem nagyon szépen meg van mutatva az előadásban. Nyilvánvalóan azoknál a szerepeknél, ahol hangsúlyozottan szerepet játszik a darabbeli színész az más fajta viszony. Ott már el lehet játszani azzal, hogy a színidirektor belép M szerepébe, de M és Aurél között sokkal nagyobb a távolság, mint Juliusz és Manó között. Van a Hegedűs D. Géza játékában persze egy olyasfajta átmenet, vannak olyan gesztusok, amelyek a játék folyamán egyre inkább hasonulnak a két szerep között, de ez a távolság természetesen megvan.

Lévai Balázs: Azon gondolkodtam, hogy van a razzia jelenet a színházban. Ehhez kapcsolódik, hogy mennyire van két különböző karakter és mennyire úsznak egymásba. Nagyon érdekes a Tornyi Ildikó viszonya, az a pici kis jelenete a belügyi biztossal, Lajos Andrással. Ott gyakorlatilag hirtelen egy teljesen más karaktert látunk egy pillanatra, nem akarok senkit megbántani, egy ilyen kurva színésznőt, aki egy pillanat alatt lepaktál a hatalommal a következő évad jó alakításáért, jó szerepéért. Mintha később ez eltűnne, és azon gondolkodtam, hogy ez a vetület azért tűnik el utána az előadásból, mert a drámából eltűnnek ezek a fajta szituációk? Én vártam a folytatását annak a játéknak.

Tornyi Ildikó: Nem enged több helyzetet a dráma.

Lévai Balázs: Bele kell írni, vannak ezek a dramaturgok.

Várhegyi András: Itt is mondtam, hogy pont ezek a kihúzások vannak. Ad lehetőséget a dráma arra, hogy még többet megmutasson Erika magából, mint színésznő, de pont ezek a részek eltűnnek. Nem akarta eljátszani azt a rendezés, hogy ott is kijövünk az illúzióból, hogy itt amit látunk az valóság is lehet. Míg amikor bejön pont a Telekes Péter, a belügyi biztos, mindig általában nevetés tör ki. Érdemes lenne megnézni, hogy miért kapaszkodik a közönség valamibe, ami a Telekes Péter. Nem is kell semmit csinálnia, már egyből nevetünk, és valószínűleg kell az a kapaszkodó kicsit, hogy enyhítsük a látottak durvaságát, vagy önmagában ennyire jól tud működni a színpadon.

Urbán Balázs: Igen, kétségkívül vannak kihúzott mondatok, de nem sokkal több színészi lehetőség, ha az benne van. Nincs kifejtve az a figura, tehát nyugodtan ki lehet húzni a mondatokat, nincs további helyzete. A több színész is, aki az Auschwitzi jelenetben fontos, megjelenik ott, szemtelenkednek egy kicsit a belügyi biztosokkal, de más funkciójuk voltaképp nincs. Amit mondtál a Telekes Péter figurájához, igen, eléggé mulatságos, lehet, hogy semmit nem kell csinálnia, de még is ott van a kis virág a fülében, az azért nem tud nem humoros lenni. Az egy érdekes döntés Sütő részéről, hogy azokat, akik ezt a kőkemény diktatúrát képviselik, a színpadon nem láttatja félelmetes figurának. A Telekes egy nevetséges, komikus figura, de tulajdonképpen a Lajos András által játszott belügyi biztos is egy pitiáner figura volt. Tehát a hatalom ebben az előadásban persze ott van a vetítőn, a Ceaușescu kép meg a háttérben megjelenik, de azok, akik konkrétan a hatalmat képviselik a színpadon, azok nem különösebben félelmetes figurák. A háttérben az más kérdés, hogy jön-e az elnök, nem jön-e az elnök; sokkal inkább itt sejlik fel, hogy milyen fajta hatalomról van szó, mint sem azok alapján a figurák alapján, akiket konkrétan látunk. De a hatalomnak van egy ilyen nevetséges oldala, amin nyilván jól esik a közönségnek nevetni, túl azon, hogy minden előadásban jól esik nevetni. Én azt látom a közönségen, hogy megkönnyebbül, amikor nevethet kicsit, és ez jól is van. És ezzel azt gondolom, hogy nincs is probléma, ez szintén része a hatásmechanizmusnak.

Lévai Balázs: Fontos kérdés a két színházi világ játékmódjának a viszonya. Van ez a színház a színházba játék és az összes helyzetben borzasztó érdekes, hogy milyen az, amikor azt mutatjuk a nézőnek, hogy mi színházat játszunk. Milyen viszonyba kerül az a másik színházi világ, az eljátszott színház az általunk, a pécsi színházban ülő nézőkhöz képesti játékmódhoz? Nyilván Krisztina jelenete dr. M-el nagyon erős, nagyon durva testiséggel, meztelenséggel, stb. Azon gondolkodtam, hogy ezt simán meg lehetne úszni. Ha én most rendező vagyok és ez a színház a színházban van, de odateszem, és ilyen intenzitással teszem oda, akkor milyen minőség teremtődik, milyen hatással lesz a néző felé?

Urbán Balázs: Én azt gondolom, de erről majd a Bélát hallgassuk meg, hogy nem lehet eljátszani úgy a színház színházban jeleneteket, hogy végig jelezzük, hogy ez színház, színház és színház, mert akkor megússzuk az egészet. Akkor nem fogunk arról beszélni, nem az, hogy Auschwitzról, mert nem ez a lényege a dolognak, arról a problémáról nem fogunk beszélni, ami végigvonul. Az előadás nagyon jó érzékkel kapaszkodik bele két kérdésbe, amit viszont létszükséglet kifejteni az auschwitzi játékban, mert ott van több tér rá. Az egyik kérdés az, hogy Auschwitz mivel kezdődött. Auschwitz nem a lágerekkel kezdődött. A másik kérdés, hogy mit lehet szavakkal elérni, hol van az a pont, ahol már a szó nem elég és a revolver elég, Mind a két kérdést muszáj az auschwitzi jelenetben kifejteni, az elsőt magától értetődően, de a másodikat is. Ha színházat játszunk, és egyébként igen, én is azt látom, és fontos, hogy ezek tehetséges emberek, és így van tétje az egésznek, de még ha nem is tehetséges emberek lennének, semmi tétje nem lenne a dolognak abban a pillanatban, hogyha egy színházat játszanánk. Akár ez a jelenet, amit említettél, akár más, így el lenne mismásolva színházilag vagy nem tudom milyen színházi konvenciók jegyében, akkor biztosan nem működne innentől kezdve ez a szöveg.

Várhegyi András: Az is érdekes, hogy a színházi előadásba, amit éppen próbálnak, abba helyezi bele végül Juliusz a megoldást. A fia ott mondja el azt a bizonyos verssort, és az is érdekes, hogy nagyon sokszor elmondja. Nem tudom,hogy itt végül befejeződik-e, az írott darabban miután elmondj,a odakiáltja, hogy „ne, ne csukjanak börtönbe!”. Akkor válik érthetővé, - egyébként ha egy ilyet meghallana ott az a bizonyos elnök, aki ennyire nincs kapcsolatban a valósággal, legalábbis nem akarja azt észrevenni, azokat a hangokat meghallani, akik elnyomva vannak-, ez a gyönyörű sor, ez a „benövök majd a börtön ablakán”, de hogy mit érne el, azzal egy kicsit szkeptikus vagyok. Ez is a szavak, itt is a szavakkal meg a költészettel megteremtődik egy fajta fegyver, az a virág amit beraknak a puskába és így akarják valahogy hatástalanítani, én ezt éreztem benne.

Fesztbaum Béla: Valóban nem lehet máshogy játszani, és az elején is utaltam már rá, nem lehet kétféleképpen játszani a kétféle színházat. Egyféleképpen kell játszani és erre is törekedtünk az elejétől kezdve. Örülök, hogy behoztad azt a motívumot, hogy minden politikai, hatalom mechanikai, diktatúra ábrázoló kérdésen túl ez egy nagyon erős színdarab az alkotásról és a színházcsinálásról. Mindannyian, akik itt ülünk és színházat csinálunk vagy színházat csináltunk az elmúlt napokban, vagy a következő években színházat fogunk csinálni és a művészetünkkel szeretnénk szólni az emberekhez, ez mindannyiunknak nagyon fontos darabja, mert épp amennyire szól a diktatúráról és az elnyomó gépezetről, ugyanannyira szól a művészet minden korban, akár demokráciába, akár diktatúrában megvalósuló lehetőségeiről. Mit tehetünk a szóval, mit tehetünk a játékunkkal, mit tehetünk egy képpel, verssel, költeménnyel. Azt írja Sütő a manó szájába, ez kihúzott mondat, de fontos mondat, hogy „Drámát írok Sonderes lázadókról, hogy mások mutassák fel az én bátorságomat.” Ő hisz abban, hogy szavakkal, színházzal, színdarabbal lehet változtatni a világon, hisz a szavaiban, ezt többször el is mondja. És Sütő azzal a tragikus csavarral, ami a végén történik, ezt a szerzőt megfosztja az illúziótól, hogy ebben lehet hinni, mert nem lehet hinni, mert nem segít a szó, így megyünk ki a színházból. De aztán mégis csak segít a sütői elgondolás szellemében, hiszen ahol ez a dráma született, a Ceaușescu féle Romániában a darab ott még nem szólalhatott meg. Ezt a darabot Marton László és Sík Ferenc csempészte ki Romániából egy Zsiguli hátsó ülésén egy pokróc alatt. A pokrócon cigaretták voltak és a pokróc alatt a példány. A határon elvették a cigarettákat, de a példány ott maradt, ahogy ezt Marton elmeséléséből tudom. Ha már csak a fele igaz, az már jó. A darab viszont elkezdte élni a saját maga életét, egy másik hozadéka lehetett, amikor te gimnazistaként láttad, és valahogy mégis csak leomlott a ceaușescui rendszer, mégis csak távolabbról rátekintve erre a darabra visszaadja az ember alkotói hitét, hogy persze, hogy kell beszélni, persze, hogy a Molnár Áron figurájában az állandó tettvágy, beszélni vágyás meghozza a gyümölcsét, persze, hogy nem lehet csendben maradni. És a Manó tragikus hősként ott áll a végén az illúziójától megfosztva, hogy nincs értelme az alkotásnak, de mégis csak van. Ezért nagyon szeretem többek között ezt a nehézkes, időnként valóban dramaturgiai segédletre szoruló darabot, mert többek közt nagyon húsbavágóan és nekünk alkotóknak nagyon gazdagon szól arról, finom és görbe tükröket tartva egyaránt, hogy milyen lehetőségei vannak minden korban a mindenkori színházcsinálónak vagy a mindenkori művésznek.

Várhegyi András: Még ha ott is ül az elnök és ott vannak azok, akikhez szólni akar, de lehet, hogy a besúgó súgó viszi a hírt.

Lévai Balázs: Ha már itt tartunk, beszéljünk a főszereplőről. Milyennek láttátok Fesztbaum Bélát? Próbáljunk elvonatkoztatni attól, hogy 23 centire ül tőletek.

Fesztbaum Béla: Most már 27.

Lévai Balázs: Most már 27 és ha rosszat mondtok, folyamatosan nőni fog. Azt gondolom, hogy nyilván az ő karaktere, az ő figurája abszolút központi ebben az előadásban.

Várhegyi András: Fesztbaum Béla rengeteget van színen, és lehet benne látni azokat a folyamatokat, ahogy eljut egyik végletből a másikba, ahogy hatnak rá ezek a különböző hatások, például hogy berohan a fiú és ráveti magát, és hogy ezek hogyan alakítják őt és hogyan viszik el egy-egy döntéshez. Én amit erősen láttam az ő karakterében az a kisember. Nagyon erős kép, hogy a végén is meggörnyed, ahogy családjával meggörnyed, aki arra játszik, hogy időt nyerjen. Nem is tudja, mi lesz, ami segít, de amikor látja, hogy sikerült egy-két hetet kicsikarni, az már valahogy egy kis egérút lehet, talán majd közben kitalálják, hogy hogyan tovább. Megpróbál a történelem viharában ellavírozni, én ezt látom az ő karakterében, ami erős.

Urbán Balázs: A meggörnyedés fontos és mellette fontos a hit is, ami irracionális hit, ha belegondolunk, de hit a szavakban, hit a színházban és valami kapaszkodó afelé, - nem is talán afelé, hogy majd lesz valami, persze, az is fontos, hogy időt nyerünk-, hogy de nem történhet meg az, ami megtörténik. A kisembernek ez az örök és a történelem által nagyon gyakran irracionálissá változtatott reménye és hite is végig meg van a figurában és Juliusznak van egy nagyon komoly intellektuális ereje, amivel érvel, amivel az igazát próbálja hol maga előtt, hol a fia előtt, hol az Aurél előtt bizonyítani. Ezáltal lesz ez a kisembertartás, ez a meggörnyedés, amit megfogalmaztál akár szimbólumként, mégis komplexé, mégis erőssé, mégis kifejezetten izgalmassá a különböző jelenetekben.

Lévai Balázs: Ebben az előadásban elhangzik szinte szó szerint az Adorno idézet, miszerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Néhány nappal ezelőtt ez a Vörös című előadás kapcsán is előjött, mintha megelőlegeztétek volna ezt a gondolatot. Volt egy dolog, amit nem értettem. Amikor Molnár Áron bejön, befut és elbújik, utána színház nyelvileg nem értettem, hogy ott hogy kerül hátra, miért oldalog be, ha egyszer elbújt. Ez nekem nem volt megfejthető.

Urbán Balázs: Nem elbújik, hanem beöltözik próbára, a színészeket hívja a belügyi biztos és színészek között ő is visszajön a próbára. Valóban nem az első csoporttal együtt jön, illetve visszajön, elmegy és utána ugrik és utána kapják el. De technikailag nem érted vagy…

Lévai Balázs: Komplexen nem értem.

Várhegyi András: Itt az Áron Tomiként bejön, beöltözik ebbe a ruhába, de utána érdekes, hogy itt keres menedéket. Ami mondjuk szintén változás a darabhoz képest, és érdekes megoldás, hogy van az a pont, amikor a Sonderesek a Manót és a családját elkezdik támadni, de emellett a darabnak van egy olyan vetülete, hogy van összetartás közöttük. És amikor a fiú elkezdi mondani azt a bizonyos verset azon a dobozon a Szász féle rendezésben ő nagyon magára van hagyva és itt a társulat nem áll úgy mögé abban a pillanatban, amit viszont a dráma felkínálna, hogy együtt mondja az egész társulat az elnök felé a mondatokat. Itt érdekes, hogy azt vettem észre, ő egyedül mondja, ez egyfajta döntés volt, de a végén mégis csak mindenki felül a színpadra és együtt tekintenek le ránk, létrejön ez az egység, de itt ez így nem volt jelen.

Lévai Balázs: Nézzük a legvégét. Megtörténik a gyilkosság, az egész helyzet összefut, a két sík hirtelen összeolvad és a legvégén a Bélának van egy záró monológja, az számotokra mit sugallt? Mintha picit el is tartotta volna magától azt az előadást, hiszen ott akkor mindenki színésztársa is meghallgatja, számotokra ez a lezárás mit sugallt?

Urbán Balázs: Erről inkább Bélát kellene megkérdezni, hogy eltartja-e magától az előadást.

Fesztbaum Béla: Nem, én biztosan nem. Ott van egy kis plusz, amit te jól érzel Balázs, van valami, ami kicsit testidegen. Az egy picit Sütő András idegen, pontosabban nem így van a drámában. János rábiggyeszt egy harmadik síkot, ha szabad ezt mondani, az egész történetre, nem is színház a színházbant, hanem egy jelen a jelenben szituációt, hogy ontológiailag is elkezdjük értelmezni. Ott valóban van valami plusz, ahol minden kiáll és hirtelen az egész darabot játszó társulat máshogy jelenik meg, ezt a Sütő nem így írja, ez egy rendezői döntés. A rendezői döntést nem vagyok hivatott bírálni, felülbírálni, vagy elmarasztalni, a gesztus nem eltartó szándékú, inkább egy még inkább lemeztelenített és lecsupaszított…

Lévai Balázs: Kicsit üzenet jellegű. Manifesztum jellegű.

Fesztbaum Béla: Igen, meg kicsit elbontják körülötte a színházat. Elkezdik körülötte, a Manó körül bontani a díszletfalakat, elkezdik bontani a kellékeket, a tárgyakat, kihúzzák a ládát is alóla, bejön a mi ügyelőnk, és akkor vége, ennyi volt Manó, a lehetőségeidnek tényleg vége, menjünk haza. Háromnegyed tíz, elnök sem volt, siker sem volt, csak a tragédia és a feloldozatlanság marad a végére, és a mindenkori kisember mindenkori meggörnyedése részben a történelemben részben a valós színpadon. Nem idegen természetesen Sütőtől, de mégis csak egy rendezői lelemény, hogy ez így fejeződik be.

Lévai Balázs: De erős lelemény, mert miközben lebontják a színpadot azon kezdtem gondolkodni, hogy itt nem is lesz tapsrend, itt tényleg lebontanak mindent és mindenki hazamegy.

Fesztbaum Béla: Néha előfordul, hogy bele is tapsolnak a nézők. Volt rá példa, amikor meglátják a társulatot visszaszivárogni. Itt a vége, de nincs vége, mert jön valami, kicsit megelőlegezte a végét. Vállaljuk és így szeretjük a végét.

Lévai Balázs: Van-e esetleg kérdés, hozzászólás az alkotókhoz?

Barnák László: Ha már filmrendező rendezte az előadást, a képi világot kiegészítik azok a kijelzők a színpadon, ahol szintén többféle módon jelent meg ez a többsíkúság. Egyrészt eredeti dokumentum felvételeken lehetett látni a borzalmakat, másrészt a színház színészei voltak bemaszkírozva, lefotózva láger lakóként, illetve valahogy talán ez az álom sík is megjelent ezekkel a mindenféle montázsokkal, erről szívesen hallgatnék. Kérdésem nincs, mert több síkon mozgott és nekem néha nehéz volt beazonosítani, hogy ez összefügg-e a színpadon látottakkal? Időként az látszott, hogy igen vagy ez egy teljesen külön álló képi megjelenítésnek volt értelmezhető.

Várhegyi András: Nekem is, ahogy említetted, az álomhoz kötődik. Kicsit lázálomszerű víziók. Szöllősi Géza keze is benne volt, illetve másik két alkotóé is. Tényleg elég erősek a víziói, A nagy füzetnél is, amit ő készített. Ami érdekes hatású, hogy ez nincs külön lereagálva, ezek ott vannak, az egész valami Holokauszt múzeum érzését kelti, azon túl, hogy hozzáad egy-két olyan értelmezést, hogy igen, ott még látjuk pluszba a szörnyűségeket, úgy ahogy az tényleg megtörtént, eredeti felvételeket is meg a sínt. Ez kicsit tágíthatja a teret és az egésznek az értelmezését, de egyébként nekem annyira nem adott hozzá pluszt.

Urbán Balázs: Nyilván tágítja az asszociációs mezejét az egésznek, akár a holokauszt képeket látjuk, akár a Hitlert, akár Ceaușescut, akár benneteket elmaszkírozva. De nem tolakodóan van kitéve, ott van a négy kis feltét, ha akarom nézem, ha nem akarom nem nézem, van elég látnivaló a színpadon, nem muszáj feltétlen azokat bámulnom. Ha akarom nézhetem is, ha elég elöl ülök. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy a harmadik emeletről ki mit látott és a Pesti színház erkélyéről mennyit látni belőlük. Aki elöl ül az dönthet úgy, hogy ezeket nézi éppen, én pont ezt szeretem. Azt nagyon nem szerettem volna, ha a háttérben lett volna egy nagy vetítést, azt nagyon tolakodónak és direktnek éreztem volna, így azt éreztem hogy egyszerűen egy asszociációs mezőt tágít. Úgyis valaki, ha jól emlékszem a Rusznyák azt mondta tegnap, hogy a színház az asszociációk művészete, nekem erről ez jutott eszembe.

Fesztbaum Béla: Igen, valószínűleg ezt a rendezői szándékot kell mögötte látnunk illetve egy újabb rendezői döntést, leleményt. Had osszam meg a kedves közönséggel és veletek is. Sütő szerint az előadásban végig szól egy bizonyos Sonderes dal. Ezt a dalt nem halljuk, a szövege időként felcsendül, hogy a „Sonderes, a Sonderes, a kérész éltű Sonderes, égeti gyermekét, anyját, a kérész éltű Sonderes”, és még pár ehhez hasonló verssor. A János azt a döntést hozta, hogy ez a szöveg elhangzik, de zenét nem ír hozzá, hanem használja hozzá ezt a bizonyos imént már emlegetett motívumot. Ez egy nagyon szép Händel téma. Ezt a Sonderes dalt vagy ennek az egyébként természetesen nagyon költői darabnak a költőiségét hivatva valóban hozzáteszi, ehhez a zenéhez hozzáilleszti ezt a képet, ami állandóan jelen van, mintha ez a dal képben és hangban és zenében is egyszerre lenne jelen. Egyébként én színészként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nekem nem kell néznem ezeket a képeket, amik mögöttünk futnak. Innen üzenem, hogy a színész nem szereti, ha vetítenek a színpadon, akár kis monitoron, akár 3 coloson, akár 3 méteren. Nagyon nehéz a jó vetítést a színház eszköztárába jól beilleszteni, a színész nem feltétlen szereti ezt. Meg is ijedtünk, amikor János megérkezett a hóna alatt hatalmas LCD kijelzőkkel, hogy akkor az eddigi színészi munkánkkal mi fog történi. Hál’ istennek inkább hozzáad vagy gazdagítja a színpadi élményt, mintsem uralkodna, vagy valami olyan szerepet követelne magának, amitől esetleg tolakodóvá válhat.

Lévai Balázs: A méretei miatt is nem vonja el a figyelmet, kiegészíti. Van-e esetleg másnak kérdése, hozzászólása? Megkérdezzük Eszenyi Enikőtől, hogy azt te mondod a rendezőidnek, hogy mindegy mit csináltok, de a nézőteret használjátok? Danton halála, például.

Eszenyi Enikő: Ja nem. Egyébként azt szerettem volna mondani, hogy nekem nagyon tetszik ez a vetítés, de én kívül is meg belül is szoktam állni. Egyrészt szélesíti a fantáziáját az embernek és belemászik a fejébe ez Szöllősi Géza által alkotott képek sokasága, másrészt ha arra gondolunk színházilag, hogy ez egy nagyon erős, sok jelenetes darab, akkor képzeljétek el, hogy minden jelenet után lenne egy sötét. Ez a szürke eléggé derít, és a sötétben látod, hogy mászkálnak. Itt pedig abban a pillanatban látsz nagyon izgalmas képeket, odavonzza a tekintetedet, közben már ki is cserélték a színpadi díszleteket, és ez pörgősebbé tudja tenni az előadást szerintem.

Lévai Balázs: Apró rendezői fogásokról is értesülhettünk.

Urbán Balázs: Tegnap is elmondtuk, hogy beugrás történt az előadásba, kérem a Bélát, hogy ezt ma is mondja el.

Fesztbaum Béla: Somody Kálmán kedves kollégánk, aki az egyik Sonderest játszotta az előadásban sajnos kórházba került és helyette nagyon gyorsan, tegnap előtt Varga Tamás kollegánk vette át a szerepet, és a tegnap esti ünnepi előadásban első alkalommal játszotta. Nagyon köszönjük, hogy megmentette az előadást, meg is érdemel egy tapsot Varga Tamás.

Lévai Balázs: Szerintem tapsot a Vígszínház társulata és Az álomkommandó is megérdemel, köszönjük, hogy eljöttetek, köszönjük vendégeinknek, hogy elfogadták a felkérésünknek, önöknek a 10 napos figyelmet, ma este kiderül, hogy mi kap milyen díjat.

Galéria

Ajánló