fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2014

Válasszon programjaink közül:

2014. 06. 13. P | 11:00

Palatinus Hotel

Szakmai beszélgetés


Miskolci Nemzeti Színház (Bródy Sándor: A tanítónő)
felkért hozzászóló: Kovács Bálint, Őze Áron

a beszélgetést vezeti: Lévai Balázs

Lévai Balázs: Üdvözlök mindenki. A szakmai beszélgetések nyolcadik napján. Had mutassam be, hogy a mai első beszélgetésben - ami a Miskolci Nemzeti Színház A tanítónő című előadásáról szól – kik vesznek részt. Önöknek jobbról balra, az előadás rendezője Rusznyák Gábor, mellette Kovács Bálint kritikus, újságíró, és mellette Őze Áron színidirektor, vagy mi szeretnél lenni?

Őze Áron: Ennyi.

Lévai Balázs: Jó, akkor bemelegítésnek nézzük meg, hogy a tegnap esti előadásról kijövő nézőknek, hogy tetszett A tanítónő. Láthattuk azt, hogy nagyon komoly hatással volt a nézőkre, van, aki még azt se tudta megmondani pontosan, hogy hány gyereke van, és milyen neműek. Azt gondolom, hogy színházrendezői szempontból tökéletes visszajelzés. A beszélgetés elé, egy nagyon rövid színház és drámatörténeti felvezetés. 1909-ben mutatta be ezt a Bródy Sándor színdarabot a Vígszínház, Ditrói Mór rendezésében. A próbafolyamat során sokat panaszkodtak a színészek, hogy hosszú és terjengős a szöveg. Ezért Ditrói, a korra, amúgy nem jellemzően, sokat húzott az előadásból. Viszont akkora sikere volt, hogy még abban az évben, Berlinben Max Reinhardt rendezésében szintén bemutatták, és külön érdekesség, hogy háromszor filmesítették meg, a két világháború között kétszer, és 88-ban harmadszor. Ennyit elöljáróban, szerintem az nagyon fontos, hogy mikor keletkezett, és ehhez képest 2013-ban, 2014-ben hogyan működik a magyar színpadokon. Opponens urak, ti milyen előadást láttatok? Kezdjük az első benyomásokkal. A jegyzőkönyv számára rögzítsük, hogy tegnap nagy siker volt, a közönség egyöntetű pozitív érzésekkel fogadta ezt az előadást. 

Őze Áron: Jó reggelt mindenkinek. Nem tudom pontosan mi itt a dolgom. Én azt gondolom beszélgetni, és azt szeretném, ha ebbe mindenki részt venne. Bennem felmerültek kérdések dicsérni, szidni, vagy igazából, hogy jövök ki jól ebből az egészből? A kérdések, amelyek megfogalmazódtak bennem, teljesen civil kérdések. Azon kívül, hogy a kollegákat imádtam benne, de az hogy az előadás jól működik, ezen lépjünk túl. Az egyik kérdés bennem az, hogy néhol már majdnem parodisztikus az előadás, én kifejezetten már majdnem paródiát is éreztem, abba, ahogy az előadás működött. A tanítónő szerepéből nem vonódik e ki, nem tűnik e el, valami olyasmi talaj, vagy drámaiság, vagy olyan begyűjtenivaló, ami a második felvonásban a tanítónőnek a dolga, ezt kirobbantani, erről véleményt nyilvánítani, dönteni, és ebbe bármiféle értelemben is jelen lenni. Van az a bizonyos értelemben vett hármas befejezés, hogy elmegyek, meghalok, vagy pedig happy and a vége. Tudom, hogy ebből kettő az igaz és a harmadik a színházi változat. Nem tűnik el. 

Lévai Balázs: Azt, hogy parodisztikus, azt hogy érted? Úgy érted, hogy az aktualizálás miatt? Játékmód miatt?

Őze Áron: Igen, tehát annyira erős, annyira éles, már-már kabarészerű karaktereket láttam a közegben, akik a tanítónőt körülveszik, hogy igazság szerint volt bennem egy olyan érzés, hogy ennyire értelmes, bizonyos értelemben tiszta nőnek, egy ilyen közeget ott kell hagyni a francba, és azt kell mondani, hogy ezek hülyék.

Lévai Balázs: Áron nagyon jól csinálod alakul a népfelháborodás. Ez nagyon jót fog tenni a beszélgetésnek.

Őze Áron: Illetve azt gondolom, hogy a drámai vonal a tanítónő szerepe, és rajta keresztül kellene nekem ezt az egészet végig élnem. A második felvonásban van nagyon sok dolga. A előadás alatt a szerepe alól a második felvonásban bizonyos talajt éreztem kihúzva, ami bizonyos drámai pontokat nem is igazán éreztem megvalósítva a szerep mögött. Nem tudom, hogy érthető-e amit próbálok mondani. A legfőbb kérdésem ezzel az előadással szemben ez.

Lévai Balázs: Bálint te érzed ugyanezt a parodisztikusságot?

Kovács Bálint: Ha jól értem, amit Áron mond, akkor szerintem a darab problémája, nem az előadásé. Nem is parodisztikusságnak nevezném, hanem didaktikusságnak, szájbarágásnak. Azért nem gondolom, hogy parodisztikusan játszanak, akik kicsit 1 dimenziósak, mert így vannak megírva ezek típusok. Aki gonosz az nagyon gonosz, aki fekete az nagyon sötét, aki fehér az nagyon le van meszelve, és mindig újra meg újra megmutatjuk, hogy aki gonosz az tényleg nagyon gonosz, és aki jó az tényleg nagyon erkölcsös. Ez egy ilyen darab. Nem nagyon rajongok A tanítónőért, mint drámáért, de az előadásnak pont ez az érdeme. Amennyire csak lehet, leveszi erről a hangsúlyt, nem annyira érzem erősnek ezt a problémát, mint amennyire egyébként a dráma arra lehetőséget adna, hogy annak érezzem.

Lévai Balázs: Azon gondolkodtam, hogy borzasztóan erős előadás volt, szerintem az első kérdés A tanítónőnél, hogy ki lehet osztani, van olyan társulatom, aki ezt el tudja játszani?. Tegnap borzasztó erős társulati munkát láttam, azt láttam, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban igenis ki lehet osztani. Picit vitatkozzak veled, én például Kocsis Pali figuráját egyáltalán nem éreztem 1 dimenziósnak, a káplán karaktere szerintem rendkívül összetett figura.

Kovács Bálint: Igen én erre is ezt mondanám, hogy Kocsis Pali miatt szerintem nem feltétlenül ennyire összetett ez a figura, megírva, mint ahogy eljátszva az. De igazad van, nem akarom azt mondani, hogy minden karakter 1 dimenziós, inkább a helyzetek azok. A neuralgikus pont A tanítónőben mindig a tárgyalás jelenet, ami nyilván valahol a csúcsa. Ebben a dologban, arról érzem azt, hogy mi pontosan tudjuk úgy is, ezek mit akarnak, mi a problémájuk, képmutatóak, Flóra valójában nem bűnös, sőt az egyetlen szinte, aki nem bűnös. De akkor még egyszer megmutatják, hogy ezek ilyen gusztustalan szemét disznók, akik zabálnak is, aztán még egyszer megmutatják, hogy még a cigányt is utálják, aztán még egyszer megmutatják, hogy egyébként meg is akarják erőszakolni. Ezt addigra régesrég tudjuk, és újra meg újra sulykolják, erre mondom, hogy 1 dimenziós. Valóban nem feltétlen ad egyes karakterek önmagukban, inkább ezek a helyzetek, amibe bele vannak írva.

Lévai Balázs: Gábor, amikor elkezdtél dolgozni ezzel a darabbal mennyire érezted ezt a didaktikusságot, és mennyire próbáltál ellene dolgozni?

Rusznyák Gábor: Az ember, amikor elkezd dolgozni egy ilyen darabbal, felismeri, hogy hogy van megírva. Az igen ezek elrajzolt figurák. Ilyen vegytisztán, tiszta személyiség, mint Flóra szerintem kevés rohangál a világba. Ugyanúgy ennyire vegytiszta gonosz emberek, ez a sajátja ennek az anyagnak, ezt el lehet dobni, de helyette lehet mást csinálni. A törekvésünk az volt, hogy ezeknek lássuk valahogy a másikoldalát. Nagyon sokat küszködtünk, hogy a Flórának mi lehet a negatív oldala, vagy a sötétebb oldala. De nagyon nehezen találtuk meg. Bródytól sem venném el, hogy másrészt egy kabarészerző is, ezt használták, mint eszközt, nyilván megérintette valamitől ez a történet, és nagyon el akart mondani valamit. Valamit, amit lehet didaktikusnak, szájbarágósnak érzékelni. A mi törekvésünk az volt, hogy ne ez legyen, hanem egy polifon valami tudjon létrejönni. Nyilván néhol sikerült, néhol nem sikerült. Teljesen más dolgokon nevettek az emberek más előadáson, itt máson nevettek. Szeretem, amikor az emberek tudnak nevetni dolgokon, és nem ez a cél, hogy valami ízléshatár alá becsússzanak. Ha azt érzékelted, hogy parodisztikus, akkor rosszul csináltuk, mert nem ez volt a szándék. Az alapanyagban benne van, hogy ezek kicsit elrajzolt figurák.

Lévai Balázs: Beszéljünk az aktualizálásról, a nézőktől is hallhattuk, hogy viszonylag pontosan dekódolták az előadás különböző mondatait, nagyon teátrálisan felírja a tanítónő, hogy 1907. november 8. azért, hogy senki ne értse félre, hogy hol járunk. Ehhez képest lehet érteni, vagy félreérteni a mondatokat. Mit sugallt számotokra a színpad tere, a díszlet, meg egyáltalán hogy viszonyult az előadás megszületésének idejéhez, illetve a jelen időhöz.

Kovács Bálint: Már a videóban sem értettem egyet a szóval, hogy aktualizálás. Az előadás nincs aktualizálva, hanem aktuális. Ha azt nevezzük aktualizálásnak, hogy mai ruhákban járkálnak, vagy mai korsugalló díszletek között De rögtön szembe is megyek magammal, amit az előbb elmondtam, amiatt nem szeretem A tanítónőt, viszont amiatt nagyon szeretem, hogy pontosan szól fontos dolgokról, és mindaz, amiről szól aktuális. Mindaz, ami a hatalom és a kis ember viszonyáról, a hatalmon lévők önértékesítő képességéről, és képmutatásáról. A nőkkel szembeni hatalomfitogtatás, vagy a nőkkel szembeni fölényeskedésről. Ezek aktuális problémák. Annyira nincs aktualizálva, hogy, amikor a darabot bemutatták Miskolcon, akkor még nem történt meg viszont pár hónappal a bemutató utána a nácik tényleg könyveket égettek pont Miskolcon. Tehát nem hogy nem aktualizál a darab, hanem a darabot követi az aktuális jelen. Elmondják a darabban, hogy itt ez a zsidó Zola, és tűzre kell vetni, ez megtörtént, amikor volt a bemutató, de rá egy hónappal ez valóban megtörtént nem a színpadon sajnos.

Őze Áron: Szerintem is Bródy műve aktuális, amennyiben Bródy művéről van szó. De a direktorizálásokat én mindenképpen kihagytam volna belőle.

Lévai Balázs: A stadionra gondolsz?

Őze Áron: Mit keres az alkotmány az asztalon? Ezeket teljesen felesleges volt, mert nekem picivé vált abban a másodpercben, mert Bródy annyira aktuális, amennyire kell. Erős színvonalon ilyen értelemben a direktbetevéseknek nekem egyáltalán nem hiányoztak.

Lévai Balázs: Többször ránk szóltak a szakmai beszélgetések során, hogy beszélgessünk többet a színészekről, mert a színházhoz kellenek ők is. Végiggondolom a POSZT eddigi versenyprogramját. Nem is tudom, hogy van e ennyire központi főszereplő, amikor valóban egy ember, és vannak a többiek. Nézzük meg Lovas Rozi által formált Tóth Flórát, ebben a szituációban, amit Áron picit parodisztikusnak érzett. Hogyan működik Lovas Rozi tanítónője, egyáltalán mennyire sikerül neki árnyalnia ezt a figurát. Ti milyennek láttátok őt tanítónőként?

Őze Áron: Azt gondolom, rendkívül nehéz dolga van. Valahol egy picit nagyobb lelki nyomás alá helyeztem volna őt. Rajta keresztül kell nagyon sok mindennek megtörténnie, ami robban, aztán eljut egy döntésig. Az előadás fele környékén elkezdtem drukkolni neki, hogy csak tudja végig csinálni. Hova tudja ezt eljuttatni, mert rendkívül nehéz a dolga. Sajnos a Novák Eszter féle tanítónőt a nemzetibe nem láttam. Láttam viszont a Várszínházban Ivánka Csaba féle tanítónőt. Láttunk egy szimbolikát, láttunk egy erős képet a színpad elején egy stokit alatta egy dunsztosüveget. Ez a dunsztosüveg hiányzott nekem, ami abba össze van zárva, és előbb utóbb robbannia kell. Erről szólt idáig az összes kérdés felvetésem, és ebben A tanítónő elég nehezen tudott robbantani, vagy igazán nagyon nehezen volt, amit igazság szerint. Aztán láttunk almát, amibe Rozi beleharapott. Ez az alma felénk lett fordítva, elképesztő jónak találtam, és amikor felálltunk a szünetre, és a harapás el kezdett barnulni. Utána történt egy szünet az alma egy fekete almává változott, a szünetben viszont igazán nem volt időmúlás kaptunk egy visszapörgetést, ahogy kezdte az előadás a második felvonást, az alma viszont hirtelen fekete lett, aztán az almára került rá a csirke szárny. Ezekben kicsit szétszórva érzek egy csomó mindent, ahelyett, hogy maradtunk volna ebben a dunsztosüvegben, és akkor a tanítónő szerepének sokkal könnyebb dolga lett volna, főleg a második felvonásban.

Lévai Balázs: Mennyire láttad szeplőtlen figurának? Valóban tiszta, erkölcsös?

Őze Áron: Nem hiszem, hogy vannak szeplőtlen figurák, abban én sem hiszek. Egy embert sikerült ábrázolni Rozi alakításában, egy természetes natúr embert láttam, én még bele véltem látni hibákat is, aki ugye folyamatosan ütközik ezzel az egésszel. Úgy érzem Rozinak nagy ugrásokat kellett volna megtennie szigetről szigetre átvezető híd nélkül. Nem tudom hol volt az a pont, amikor a nagy irányába érzelmileg, lelkileg elindult, vagy az csak a beletörődtem feladom, akkor legyen az a legjobb féle változott vagy megoldás volt. Ezek az átkötő hidak, ezek az összekötések hiányoztak.

Kovács Bálint: Azt tartom az előadás egyik erényének, hogy általában kerüli a szélsőségeket. Nagy kirobbanó és ettől mindig túlontúl egyszerűen dekódolható a néző számára. Rozi játékáról ugyanígy éreztem, és pozitívumnak éreztem, hogy egy olyan egyszerű embert és az egyszerű embert most abban értem, hogy nem egy ilyen Dosztojevszkij Félkegyelműt, nem egy Női Krisztust, hanem egy hétköznapi embert. Én se éreztem, hogy szeplőtlen, azt se, hogy szeplős, de azt se, hogy kiemelkedően szeplőtlen lenne. Azért szerettem Rozi játékát, mert úgy éreztem, hogy végig magában tart valamit. Nem tudni feltétlenül mit nyilván lehet a szöveg, és helyzetek alapján tippelni, és néha ezeket ki tudta engedni. Mindig nagyon szeretem, ha valaki így játszik, az-az egy-egy kiengedés annyira hatványozott súllyal jön át, mint nézőnek, hiszen nem arról van szó, mit tudom én végig zokogó embert látunk, és egyszer csak még jobban zokog. Ellenkezőleg a felszínt láttuk hullámzani, és amikor van rajta egy nagy hullám akkor, az jobban el tud találni, mert már vártuk, hogy mikor lesz ez. A Nagyhoz való viszonyról én is éreztem kicsit, hogy nincs egy hatalmas nagy szerelem, viszont nem feltétlen probléma.

Lévai Balázs: Egyik oldalon sem?

Kovács Bálint: Úgy fogalmaznék, hogy nem éreztem úgy, hogy van kémia. Most az, hogy szerelem, vagy nem, az egy dolog, de a kémiát nem éreztem úgy, hogy ez a két ember meglátja egymást, és kivédhetetlenül összefonódik a sorsuk. De ez nem feltétlen probléma. Így még érthetőbb is a végén, hogy amennyiben azt a véget tartjuk végnek, hogy nemet tud mondani, mert ha tényleg akkora nagy sorsösszefonódásról lenne szó, akkor miért mondana nemet. Kicsit szájbarágóssá válna, hogy csak azért mond nemet, mert ebben az erkölcsi példázatban nemet kell mondani. Ha nem ennyire erős, akkor ez elfogadható végkicsengés.

Lévai Balázs: Az előadás vége fele, amikor megjön a vőlegényjelölt, akkor tanítónő egy gyors aprócska mozdulattal bekölnizi a nyakát, ez számotokra nyilván nem véletlen gesztus. Nagyon pontosan odatett pillanat, hogy egyszerűen puszta nézői kíváncsiság. Számotokra ez a gesztus, mit jelentett?

Kovács Bálint: Több jelentése lehet. Egy női dolog, nyilván az ember tetszeni akar a másiknak. De lehetne akár valamilyen egészen súlyos kérdés is. Lehetne annak a reménynek a jele, annak a hitnek a pillanatnyi elhívése, hogy lehet, hogy itt mégis sikerül majd ebbe a faluba betagozódni. Jelentheti azt, hogy ha ezzel a Naggyal összejönnének a dolgok, akkor lehet, hogy megoldódna a probléma, és nem válnék majd a bíróság elé.

Őze Áron: Erről lemaradtam. Nyilván sokfajta megfejtés van ez is egy kérdés igazság szerint. Van egy közeg, ami ennyire szétszed, és van egy erő, akivel találkozik. Mindenki erről az erőről beszél, bejön és már az egész kánaánnak vége. Akkor már ragaszkodjak, tartozzak ehhez az erőhöz, mert megvéd az egésztől, lehet ilyen olvasat, változat is.

Lévai Balázs: A Stockholm-szindróma, értelmezhető ebből a szempontból a túsz bele szeret a túszejtőbe?

Őze Áron: Mondhatjuk, de amiről áttérnék, hogy kérdés, hogy a Nagyot alakító Szőcs Artúr ezt az erőt képviselete. Azt gondolom, annak a kérdésére hol van a pillanat, hogy elindulnak egymás irányába, nem egyoldali kérdés, Nagynak a kérdése is. Nagy szerepformálás is, egészen érdekes volt, mert véltem felfedezni némi enerváltságot, ami bizony nagyon jelen van a mai világunkban. Ez a fajta enerváltság, csak számomra az enerváltság nem erő, hanem gyengeség.

Rusznyák Gábor: Nagyon elhatároztam, hogy nem fogok besértődni, meg tüskéket begyűjtögetni. Áron te nem erről az előadásról beszélsz, amit én rendeztem. Ez az előadás ez az előadás ez a szöveg ez a szöveg ezek a játékok ezek a játékok ezek a színészek ezek a színészek. Jól ment az előadás. Azzal sem akarnék takarózni, hogy Miskolcon október 8-án jobban ment, mert jól ment az előadás itt is, bár az érezhető volt, hogy fél 12 volt vége. A második részbe már benne volt a fáradtság. Te másik előadásról beszélsz, de tőlem nyugodtan fikázhatsz bármennyit, csak kérlek szépen beszélj konkrétan. Beszélsz enerváltságról mit értesz enerváltság alatt? Mondd meg nekem az írott szövegben hol van az a pont, ahol Flóra beleszeret Nagy Istvánba? Jól ismerheted A tanítónőt, hisz úgy beszélsz róla.

Őze Áron: Nemcsak írott szöveg esetén csinálhatom jelen pillanatot, hanem ami az írott szöveg mögött van. Híres sztorik vannak az ilyen szakmai beszélgetésekről, én csak kérdéseket tettem fel. Egyébként valóban én láttam ezt az előadást, és én lettem meghívva a beszélgetésre, nem fikázom, ezek valóban kérdések. Sokféle olvasat van, ezek a kérdések bennem megfogalmazódtak anélkül, hogy fikáznék. Van egy szerep, amit gondolok, hogy az erőről kellett, hogy szóljon. Ez mennyire szól az előadás folyamán az erőről? Hol van ahhoz viszonyulási pont.

Szűcs Kati: Csak néhány apró dolgot szeretnék, azok kapcsán elmondani, amik itt felvetődtek. Az egyik, amit Bálint mondott, hogy itt mindent tudunk előre, hogy ezek milyen nagyon gonosz emberek, és a második felvonásban minden olyan direkt és előre látható. Számomra ez az előadás éppen arról a fajta tehetetlenségről szól, pl. többek közt, amit az ember akkor érez, amikor mindent pontosan lát, pontosan tudja, hogy fogják elkaszálni, pontosan tudja, hogy működik a mechanizmus, és tökéletes tehetetlenséggel áll a dolog előtt, hiába van igazsága, hiába tudná bebizonyítani, nincs rá módja. Engem, azért nem zavar ez a fajta ironikus kitettség, mert nagyon pontosan segíti ezt a jelentést, ami viszont elég fontos és mély. Nem egészen értem, hogy miért rettegünk annyira a groteszk és az irónia megjelenésétől a színpadon? A groteszk és az irónia nem feltétlen a kiröhögést, elkönnyítést jelent. A humor szerintem egy intellektuális valami, és nagyon sokszor segít részben a dolgok elviselésében, részben az értelmezésében, megértésében. Az, hogy itt elrajzoltság van, az szerintem pontosan ezt erősíti, hogy ezzel szemben ez a nagyon határozott, nagyon kemény nő is tehetetlen. Rozi alakításával kapcsolatban felvetődött, hogy annyira tiszta, és annyira pozitív minden, hogy az már elképesztő.

Kovács Bálint: Azt mondtuk, hogy hétköznapi, túl tiszta.

Szűcs Kati: Azt mondtátok, nagyon nehéz találni benne olyat, ami nem igazán szimpatikus. Érdekes, mert nekem ez a fajta keménység, amit Rozi az első pillanatban hoz, hihetetlenül határozott. Már-már erőszakosan betör ebbe a közegbe és ebbe a térbe, ez nekem picit ellenszenvessé teszi a figurát, nem Rozit. Természetesen nagyszerű színészi alakításnak tartom, picit ellenszenves, és számomra teljesen izgalmassá teszi ezt a kapcsolatot, hogy mi kezdődik egyáltalán. Számomra hatalmi harc az ő kapcsolatuk, és ott kezdődik ez a dolog, amikor Nagy István eljön. Az első gesztus, hogy én nem megyek oda. Artúr mennyire egész más alkat, mint amilyenek a Nagy Istvánok szoktak lenni. Nem ez a bugris alkat. Megjelenésében sokkal lágyabb a megszokottnál, ami azt erősíti bennem, hogy a közeg az, ami őt azzá teszi, hiszen eljön az első embernek, aki nem ment oda. Eljön, még nem tudja, hogy milyen, de eljön. A közeg teszi azt a legendát, amit ő övezi, egyáltalán nem biztos, hogy belőle fakad. Ennek nagyon pregnáns megjelenése az, ahogy megjelenik, és ezért teljesen elfogadható az ő figurája, mint ahogy Flóráé is.

Kovács Bálint: Pont ezt akartam mondani, hogy több kritika írta ezt, hogy nem elég erős, vagy erőszakos, vagy agresszív. Valóban szerintem se, én ezt úgy éreztem, hogy izgalmassá teszi az előadást. Biztos mindenki ismeri, van egy kísérlet, amit majmokkal csináltak. A létra tetejére feltettek egy fürt banánt, és amikor az első majom felmászott lelocsolták vízzel, a másodikat is, és egy idő után már lerángatták, aki fel akart mászni, hogy nehogy lelocsolják vízzel, pedig már rég nem locsolták le őket vízzel. Ezt érzem ebben a közegben is, hogy Nagy nem erőszakos és agresszív ember, de ezt mondják róla. Ő az alfahím a faluban, és valójában ő már megél szépen ebből a hírnévből, vagy amit terjesztenek róla, lehet akár ez hízelgő, vagy egy teher is. Ez izgalmasabb értelmezés így, mint egyszerűen oda megy és egy agresszív állat.

Szűcs Katalin: Visszaél vele.

Lévai Balázs: Ez a keménység, amit említettél ez nálam aktivitásként csapódott le. Egy aktív szereplő érkezik egy tök passzív közegbe. Érdekes, hogy ezt mondjátok, mert nekem Szőcs játékába ez a keménység benne volt, de csak a Rozival való jelenetekben, abban a fojtott agresszióban, vagy frusztrációban.

Faragó Zsuzsa: Pont erről akarok beszélni, hogy azt mondja Kati, hogy miért félünk a groteszktől a színházba. Miiért félünk a konfliktusoktól a szakmai beszélgetéseken? Nem szerettem volna ennyire indulatosan, nyugodtan akartam elkezdeni, hogy én nem értek egyet mindenben azzal, amit Áron mond. Tökéletesen értem, hogy az ő szeme előtt a klasszikusabb Várszínházi előadás van, mert az közelebb áll ahhoz, amit ő gondol a színházról. Ez neki szíve joga, de azt az egyet nem mondhatjuk arról, amit Áron mondott, hogy általánosságokat mondott volna. Ne haragudj konkrétumokat mondott, látott, odafigyelt, olyan dolgokat vett észre, amiket én nem vettem észre, és azt mondta ez miért van. és te pedig azt válaszoltad rá, rendkívül hevesen, e mögött nem Áron, hanem valami más düh van. Szeretném megtudni, hogy mi az a düh. Azt mondtad, hogy „mondd meg nekem hol szeressen bele”, ez fura álláspont, mert a néző nem fogja megmondani, hogy hol szeressen bele. Előfordulhat, hogy közben csinál magában minden néző egy előadást a fejében függetlenül a tiédtől, illetve abból állandóan arra reagálva, és a saját fejében azt mondja, hogy lesz szerelem, vagy nem. Ez a kérdés megy minden ilyen alkalommal, minden olyan előadásban, ahol bejön egy nő meg férfi, lesz szerelem, nem lesz, ki fog beleszeretni kibe, mikor hogyan. Ez a nagyon konkrét kérdése Áronnak szerintem jogos, az is lehet, hogy egyébként nem kell megtörténni, és neked van igazad, de, hogy ő most jelölje meg azt a pontot, ebben nincs igazad. Azt akartam kérdezni, hogy miért vagy ennyire ingerült, mint amennyire én most?

Rusznyák Gábor: Az általánosság alatt azt értem, amikor Áron azt mondja, hogy szerinte nincs benne elég erő, kimegy alatta a talaj. Ez nekem általános, bocsáss meg mást gondolok az általánosról és mást a konkrétról. Voltak ezek az úgynevezett megnézések, amikor megnéztük egymás előadásait, és utána volt arról beszélgetés is, és bárki, aki elkezdett a saját előadásáról beszélni, hogy ő azt, hogy csinálta, nála az, hogy lenne. Az, hogy ennek a darabnak a legfontosabb rétege a szerelem a két ember között, ez egy tévedés, ez ennek az egyik szála, és ez is félig meddig megoldott dramaturgiailag. Hiszen pont egy első találkozást látunk, és valami hihetetlen négy hónap telik el. Azért választottam Artúrt, mert ilyennek gondoltam Nagy Istvánt. Érzékeny embernek gondoltam, nem vidéki macsónak, mert van a darabban más, aki eljátssza ezt a dolgot. Azt, hogy hogyan kompenzál, hogyan csajozik, és hogyan mutat valamit az egy dolog, de hát mégiscsak felépít magának egy kis kastélyt. Van virágház meg ilyen dolgok. Tele van romantikával, ott cipeli az elvesztett testvért, rengeteg frusztráltsága, fájdalma van. És természetesen rengeteg viselkedési mintát követ. A szüleinek vannak elvárásai vele szemben, és közben ki van nevezve a falu első emberének. De ha szerelemről beszélünk, azt épp nem látjuk, hogy hogyan történik a két ember között, mert az alatt a négy hónap alatt történik, amit mi nem látunk. Nagyon éles helyzetben látjuk őket, ami furcsa ez körülbelül olyan, mintha valaki ma elkezd a facebookon valakivel csetelni, és a facebookon egymásba szeretnek. Nem ismerik igazából egymást, és furcsamódon, amikor találkozni fognak, akkor az a szerelem már van. Lehet, hogy én ebbe tévedtem nem látom konkrét pontját a darabban, ahol ez megtörténik. Az első jelenetben van az egymásnak feszülés, van hogy a lánynak megtetszik a fiú, eltervezte a lány , hogy hogyan fog élni, eltervezte, hogy nincsenek férfiak. Beszél egy anyukáról, nem beszél apukáról, beszél sok testvérről. Van egy apa, aki elhagyta a családot, de konkrét erős tervek vannak az ő fejében, hogy hogyan is kell élni, és mit is akar az élettől és hol foglalják el a helyet a férfiak. Iszonyúan vágyik arra a megindító igazi szerelemre, de nem hisz benne. Így olvastam ezt a dolgot, de lehet természetesen máshogy, én nem azzal vitatkozom, hogy máshogy látja egyszerűen maga a tónus bántott meg engem. Ennyi, de biztos csak reggel van.

Lévai Balázs: No, jöjjön egy másik tónus, az egyik válogató, Sándor L. István...

Sándor L. István: Köszönöm, van mikrofonom. Elnézést kérek, rengeteg mindent szeretnék mondani és…

Lévai Balázs: Na, várjál, mert az a Zsuzsát nagyon fel fogja húzni.

Sándor L. István: Nem fogom mindet egyszerre elmondani, tehát reménytelenül fogom nyújtogatni a kezemet a továbbiakban is. Amikor először Áron felajánlotta, hogy beszélgessünk és azt mondta, hogy parodisztikus - akkor már rögtön elkezdtem itt nyújtogatni a kezemet reménytelenül -, hogyha ezt felveted, akkor ezt beszéljük meg. Hogy utána ne egy olyan alapvetésen induljunk el, amire utána hivatkozni is fogtok, ami szerintem érvénytelen az előadásra. Így alapvetés követett alapvetést, amiből tulajdonképpen az eddigi részben nem sok érvényes dolgot hallottunk arról a szakmai munkáról…

Lévai Balázs: Bocsánat, akkor szerinted nem volt parodisztikus?

Sándor L. István: Tisztázzuk ezt a parodisztikust. Tehát, hogy miről van szó? Szerintem tényleg arról van szó, amit a Szűcs Kati mond, hogy van egy olyan képtelen helyzet, amiben tulajdonképpen minden szereplőről látod azt, hogy milyen, hogy mennyit ér és mégis teljesen tehetetlen vagy vele szemben. Tehát ez a csúcspont, ez az iskolaszéki ülés, amiről úgy látjuk, hogy mindenkinek tudjuk a mögöttesét, a stikáját, a saját bűnét és így tovább. Mégis meg fogják itt most alázni és ez megtörténik és tulajdonképpen a darabhoz képest felnagyítottan megtörténik. Nem egy parodisztikus helyzet, hanem egy abszurd helyzet. Az jutott eszembe, hogy a ’Csak egy szög’ Mohácsi János előadásban, tudjátok, van az a bírósági tárgyalás, amiben azzal vádolják, hogy megette a másikat. És akkor jön tanúként az illető és mondja, hogy de hát megettél, nem ismered be, hogy megettél engem? Ő pedig ott áll és mondja, hogy nem. Tehát pont ez az abszurditás van benne ebben a dologban, hogy mindenről tudjuk, hogy hazugság és mégis igazságként fogják kihirdetni. Ez nem parodisztikus. Ezen lehet nevetni az elképedésen, a képtelenségben, a tehetetlenségben lehet nevetni, de nem lehet azt mondani, hogy parodisztikus. Azzal könnyítjük, azzal azt mondjuk, hogy valami könnyed és mulattató dolgot csinál, miközben egy nagyon mély üzenetet közvetít, az egykori magyar valóságról és a mai magyar valóságról. Bálint nem lehet azt mondani, ilyen könnyed fölénnyel, hogy ezek az egydimenziós figurák. Bródy Sándor szerintem egy forradalmi tettet hajtott végre, amikor a Vígszínházba, a vidéki magyar valóságnak az elképesztő figuráit és mindent odaállított. Nyilvánvalóan vitatkozott is az az ízlés ezzel. Ezért is kellett egy jó befejezést írni a végére, hogy valahogy végig lehessen nézni, mint ahogy nagyon fontos ebben a munkában, hogy hogyan viszonyulunk az írott alapanyaghoz. Lehet nagyon klasszikusan viszonyulni, lehet úgy viszonyulni, mint ahogy Kerényi Imre csinálta Szolnokon – ő csinált belőle egy skanzent -, lehet úgy viszonyulni, ahogy a Kárpáti Péter és Novák Eszter csinálta. Ugye utóbbinál ott volt a Molnár Piroska és folyamatosan lábjegyzetelte, tehát mindent vagy kivetítettek, vagy elmondták. Annyira autentikusan benne volt a magyar valóságban, minden tulajdonképpen megfigyelésből, meg ilyesmiből volt, nagyon sokan éppen ezért nem szerették ezt az előadást, mert pontosan mutatta azt a távolságot, ami…

Lévai Balázs: István erről beszélgessünk most!

Sándor L. István: Igen, igen. Hol is tartottunk? Tulajdonképpen egy csomó mindent csinál ebből a darabban - ami szerintem egy súlyos és nagyon erős drámai anyag, ami ebből az előadásból is kiderült. Mit akartam mondani? Azt akartam mondani, hogy szerintem nem aktualizál. Szerintem nagyon finom, hol drasztikusabban, hol bújtatottan beleír ebbe az anyag és tulajdonképpen azt csinálja, hogy a saját mitológiája felé kinyitja - itt az Uri murira látunk utalásokat -, másrészt meg tulajdonképpen egy tágabb mitológia felé kinyitja. Nem tudom ki vette észre, hogy a postásnak a táskájából ez a gombolyag kikerült, amit aztán a végén olyan tehetetlenül próbál felgöngyölíteni és így tovább. A kövek, amik kihullanak, bibliai példázatra utal. Tele van olyan elemekkel, amik tulajdonképpen egyrészt közelebb hozzák ezt a drámai anyagot hozzánk, az abszurditását hagyják működtetni és egy tágabb, költőibb, mitológiai világ felé kinyitják ezt az anyagot. Ha az előadás természetéről beszélgetünk, ezekről a kérdésekről kellene beszélgetni.

Kovács Bálint: Csak a jegyzőkönyv kedvéért, hogy ne rögzüljön rosszul, nem kezeltük alapvetésként hogy parodisztikus. Áron szerint az, én szerintem nem az. Másrészt az egydimenziós figurákat én aztán még árnyaltam és vissza is vontam részben. Ne mondjuk, hogy ezen az alapvetésen indultunk el.

Őze Áron: Újabb kérdést szeretnék megfogalmazni. Fikázás nélkül. Azt gondolom, hogy itt most elindult egy beszélgetés és, ha más célunk nincs, akkor csak tényleg ez lehet. És tényleg távol álljon tőlem mindenfajta fikázás, de ezt tényleg hagyjuk is. Kérdés, hogy én láttam valamit, ami az a pont volt, hogy a tanítónőt, magát megerőszakolták-e vagy nem? Történt-e fizikai erőszak? És én bennem ez kérdésként van jelen, hogy kell-e ennek effektív fizikailag megtörténnie vagy egy lelki történetről elég, hogy csak szó esik vagy történik valami? Egyáltalán történt-e ilyesmi az előadásban vagy nem? Nekem valóban ez egy megint megfogalmazott kérdésem, hogy igazán meg is történt, de közben meg nem is. Nem tudtam igazán eldönteni, hogy ott pontosan, azon a ponton mi van. És még egy. Lehet, hogy én egy konzervatív, 19 évet lehúzott, vén f...sz vagyok – nem úgy nézek ki - de elhangzik egy mondat a darab végén, hogy miért ilyen kicsik az ablakok. És van egy válasz, hogy ne jöjjön be a hideg levegő. Most aztán lehet, hogy olajat fogok önteni a tűzre vagy benzint, de a góré és a góré használata az pont a kukorica szellőzésére való. Nekem ez a díszlet egy górét jelentett, azt, ahol szellőztetik a kukoricát, hogy az száradjon ki, hogy aztán elmorzsolják. Ilyen górén a hideg levegő csak be tud jönni és ez a dolga. Itt én megint ütköztem egyet, van egy kérdőjel, van tehát egy kérdésem a díszlettel kapcsolatban.

Rusznyák Gábor: A másodikra egyszerűbb a válasz. Ott az ablakokról van szó, nem a góréról. Az úgy kiderül, hogy ez egy stilizált díszlet, ha nem, akkor tényleg nagyon rosszul csináltunk valamit. Az első pedig…

Kovács Bálint: Bocsánat, arra inkább hagy válaszoljak én. Én azt írtam erről - most visszakerestem az egyik kritikám -, hogy majdnem realista. És ha felmerült az erőszak-kérdés, akkor ott van az egyik pont, ahol majdnem realista. Szerintem ezt az erőszak vagy nem erőszak-kérdést nem lehet máshogy értelmezni. Persze lehet, én nem tudnám máshogy értelmezni, mint egy metaforát, mint az egész előadásnak a metaforáját. Ha valami csak lelkileg történik – idézőjelben csak -, akkor az vajon mennyire hatásos. Kell-e, hogy megerőszakolják Flórát ahhoz, hogy úgy érezze megerőszakolták. Ez a jelenet ezt tulajdonképpen aláhúzza, vagy lehet úgyis érezni, hogy, ezt a kérdésfeltevést vagy metaforát aláhúzza. Ugyanúgy a nézőnek is el kell gondolkodnia, hogy megerőszakolták vagy sem. És ha erre nem tud választ találni, akkor rá kell jönnie, hogy de vajon miért kérdés ez és, hogy ez-e a kérdés? Ennyi.

Lévai Balázs: Áron szerinted egyébként ennek a jelenetnek a kétértelműsége - hogy nem tudjuk, hogy ez az erőszaktétel megtörtént vagy sem -, ez mondjuk, gyengíti az előadás összegészét? Hogy ez igazából ilyen eldönthetetlen kérdéssé teszi? Csak próbálom megérteni…

Őze Áron: Konzervatív, klasszikus felfogásom van, szerintem el kell dönteni a dolgokat. Ezek eldöntendők. És a kérdéseim erről szólnak, amiket én nem láttam eldöntve. Például ugyanígy a hármas befejezés, az ugyanúgy nem eldöntött kérdés. Van három visszapörgetett változatunk - de itt aztán meg abszolút lehet, hogy nem leszek népszerű -, én itt néhol még is a paródia vonalát azért súroltam picit vagy használtam itt, mint jelzőt mert itt, néha már majdnem kicsit televíziós sorozat eszközöket is véltem felfedezni. De lehet ez már abszolút az én konzervativizmusom.

Lévai Balázs: A hármas befejezésnek utána olvasva, irodalom és színháztörténeti magyarázata van. Az első novella variációjában öngyilkos lesz, a színpadi ősbemutatón ráerőszakolták a happy endet és valójában ez a harmadik befejezés, ahogy véget ér az előadás.

Kovács Bálint: De ne használjuk a magyarázat szót. Ez inkább háttér, a magyarázat pedig a koncepcióra utal. Ha már ezt a szájbarágás szót, olyan sokszor elhasználtam – ugye a szájbarágás definíció szerint, azt jelenti, hogy minden válasz pontosan el van mondva és nem lehet máshogy érteni-, ezért mondtam, hogy az előadás erényének tartom, mert szerintem amennyire Bródy szájbarágósra írta meg, annyira Rusznyák mondjuk tompította azt. Ez a végső hármas befejezés valóban egy elég unortodox rendezői ötlet, de mégis eszmeileg én csak dicsérni tudom. Hiszen pont ezt a minden válasz egyértelműségét vonja vissza ezzel. Kicsit azt mondja, igen-igen ez még is csak példabeszéd, szinte egy ilyen erkölcsi játék, de még sem az, hiszen nincs megmondva, minek kell lennie a végének. Kicsit a kezünkbe adja a döntést.

Lévai Balázs: Picit bagatellizálja, hogy oké néző válaszd ki magadnak, hogy neked ebből a háromból, melyik jön be, ha ezzel egyetértetek. Egy dolgot szeretnék mondani, tegnap odajött hozzám egy úr a beszélgetés után, és mint a pengős malacot úgy leszúrt, hogy nem adtam szót neki. Elnézést, ha valakinek nem viszem oda, de úgy ki lettem osztva tegnap, úgyhogy elnézést.

Nánay István: Négy napig megálltam, hogy ne szóljak. De ezt most nem bírom megállni. Magamtól veszem az időt, mert a következő nekem el kell menni, tehát a következőbe kevesebb időm lesz. Néhány dolgot… nem, nem reflektálok. Azt mondanám, hogy, ha a hármas befejezésről beszélünk, akkor az első jelenetről is beszélni kell. Az előadás az első pillanatban megadja azt az alaphangot, amivel tulajdonképpen az előadást nézzük. Megadja azt az alaphangot, hogy itt játszunk ezzel a történettel, mindenki egy happy endet fog várni, egy boldog végűt, majd meglátjuk, hogy mi lesz ennek a mesének a vége. Nem egyszerűen csak játék azzal az irodalom vagy színháztörténeti ténnyel, hogy milyen befejezései voltak ennek az előadásnak. Hanem tulajdonképpen kapunk egy indító pillanatot és ez nagyon erősen meghatározza. Azt is meghatározza, hogy mivel ironikusan szól erről a fajta történetmesélésről, nem a happy end lesz a fontos. Hogy fontos lesz természetesen a szerelemi szál, hiszen ez fogja össze az egészet, de itt ez csak egy szál lesz. Ha valaha láttam nagyon pontosan kijelölni egy előadásnak a nézőpontját, amit vállal az előadás, nem muszáj, hogy én ezt elfogadjam. Ebben egyetértek az Áronnal, nem muszáj elfogadnom, mert lehet, hogy bennem egy másik előadás van.  Ha én csak a ’88-as előadás láttam, akkor bennem rögzül a ’88-as előadás, mint etalon. Nagyon sokat küzdök azzal, mint kritikus, hogy vannak előadások, amik nagyon beégnek és minden újabb megnézés, az egy kemény küzdelem, hogy eltávolítsam magamtól ezt a bizonyos beégett előadást. Iszonyatosan sajnálom, hogy némiképpen indulatosan, de elment Szegedi Dezső, mert itt beszélgettünk Flóra – Ifj. Nagy István kapcsolatról, de azt gondolom, hogy ifjú Nagyról nem lehet úgy beszélni, hogy ne beszéljünk az apjáról. És, ha utánanéztek majd az előadás történetének, akkor azt láthatjátok, hogy az öreg Nagyot kétféleképpen szokták ábrázolni. Vagy ugyanolyan állat, mint a fia vagy egy tutyimutyi fickó, aki a felesége uralma alatt áll. Az utóbbi időben láttam egyre többet úgy, hogy, ez az ember ugyanannyira szeretnivaló ember, mint a Főúr. Igazából két szeretnivaló ember van ebben az előadásban, a harmadik természetesen Flóra. És a negyedik lesz az ifjú Nagy. Tehát a hatalmat, azt az öreg teremti meg. Nagyon fontos az a mondat, amikor azt mondja, hogy itt minden az enyém. Nem az ifjú Nagyé. Itt minden az enyém. Kimaradt, ha jól emlékszem egy olyan mondat, ami, az ő minta gazdaságról szól vagy éppen csak említődik. De az egy nagyon lényeges dolog, hogy ez az ifjú Nagy, bár ő a falu bikája, de ő a modern gazdaság megteremtője is a faluban. A pénzt hozza az apja, ő kísérletezik. Amikor más utalás van Uri murira, akkor azt gondolom, nem csak egyszerű játék van, hanem van itt egy nagyon szép rejtett összefüggés. Azért hoztam be az öreg Nagyot, mert én azt gondolom, hogy az egyik kulcsjelenete az előadásnak, az az első megkérés. Tehát nyilván a tárgyalás az nagyon lényeges és nagyon lényeges a találkozás, az első találkozás. És az első találkozásba, akármit mondtok, akármit mondasz Te is, szerintem jogosan kéred számon, hogy hol születik a szerelem. A szerelem megszületik az első jelenetben, az teljesen nyilvánvaló. És az előadásban is megszületik a szerelem. Van egy nagyon jellegzetes gesztus-sor - nem biztos, hogy jó ez a szó, hogy gesztus-sor -, amivel ti jellemzitek az ifjú Nagyot. Viszonylag erőszakosan ragadja meg mindig a nőnek a karját, kezét, nyakát, testét. Ilyen mohó birtoklási vágy. És ebben a játékban, hogy ezt hogy hárítja, mikor hárítja, és mikor nem hárítja, mikor hagyja ott a kezét Flóra, mikor ugye leülnek a lócára. Könyörgöm, ha ebben nem születik meg a szerelem, akkor hol az úristenben születik meg. Bocsánat. Kész, vége.

Lévai Balázs: Kiss Csaba, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója. 

Kiss Csaba: Igazából a Gábor melletti székre szeretnék ülni. Miközben nagyon értem az Áron a felszólalásának a lényegét, hogy bizonyos dolgokat számon kér egy előadáson. Ugyanakkor értem Gábor felháborodását is, mert ez mindig színvonalkérdés. Én azt érzem a szakmai beszélgetéseken - akkor is, amikor dicsérjük és akkor is, amikor szidjuk az előadást -, hogy általában van egy képünk arról, hogy hogyan olvastuk mi a Bródyt és ezzel szemben, ez az előadás meg nem úgy olvasta és ezen méltatlankodunk, hogy az előadás miért nem úgy látta, ahogy mi láttuk. Amikor azt mondja Áron, hogy az ifjú Nagy enervált, akkor én magamban azt mondom, hogy egy férfi, akit épp visszautasítanak, mitől lenne nyugodt? Mit jelent az enerváltság? Nyilván erre Gábor enerváltan azt mondja, hogy mondd meg konkrétan, hogy mi bajod van azzal, hogy enervált a visszautasított férfi. 

Lévai Balázs: Nem enerváltan mondta.

Kiss Csaba: De a paródiát nem súrolta még. Tehát lezárva a szakmai vita bírálatát, szerintem nekünk itt sokkal nagyobb ívben kéne gondolkozni. Ez a tetszik, nem tetszik… Szerintem egy kicsit így, kicsit úgy és parodisztikus, de ironikus és igazából groteszk, de abszurd elemek is vannak benne. Ez a teljes katyvasz, egy teljes fogalmi katyvasz. Tehát igazából, soha nem tudjuk azt, hogy valaki az irónia alatt mit ért, az abszurd alatt mit ért. Dobálózunk ezekkel a kifejezésekkel. És nyilván, hogy Gábornak, aki egy fantasztikusan gyönyörű előadást fogalmazott meg, ez fáj. Fáj az a nyegle fogalmazás, hogy nagyon-nagyon könnyen lehet mondatokat így is meg úgy is összerakni. Ha akarom, akkor felkunkorodik a vége a mondatnak és odafut, hogy ez jó volt, a másik mondat úgy kezdődik, hogy szájbarágás. De kiderült, hogy jó a szájbarágás, az most pozitív fogalom. Igazából szerintem a gondolatmeneteket kéne tisztába tenni a szakmai beszélgetéseken. És végül, de nem utolsó sorban, nekem egyébként ebben az évadban, ez az előadás volt a kedvencem. Szerintem, ebben az évadban ez volt a legjobb előadásunk, mert véleményem szerint, egy olyan elképesztően gazdag történelmi tablót rakott össze Magyarország elmúlt 100 évének a tragédiájáról, ha belegondoltok, és azt hittem, hogy ezeken a beszélgetéseken szó fog esni, nem csak arról, hogy szereti vagy nem szereti és kémia vagy biológia, nem ezen a szinten kéne beszélgetnünk. Ha belegondolunk, hogy a szerb nevű ember, a szolgabíró, aki felelős azért, hogy a szerbeket elnyomják. A tanító pedig Erdélybe fog visszamenni, mert onnan űzték el annak idején. Ott vált számára gazdaságilag folytathatatlanná az élet és oda fog visszamenni, ahova hamarosan jönnek a románok. Ha belegondolok a Nagy-Magyarország térkép, miközben az alkotmánytanban még a Ferenc Jóska-féle alkotmányról van szó. Tehát olyan szocialista szellemiségű a Tóth Flóra, de nyilván ez a szocialista mást jelent, mint ma. A konzervatív is mást jelent, mint ma. Olyan gazdag tablója az elmúlt 100 év magyar történelmének és olyan érzékeny kép arról, nem véletlen, hogy ennyire szereti a közönség. Egyike azon kevés politikai előadásoknak, amelyek nem azon a szinten vannak, hogy menjen a francba a FIDESZ és az MSZP is megéri a pénzét. Nem ezen a szinten gondolkodik. Végiggondolja az egészet, hogy, hogyan jutott el ide, az elképesztő káoszig a magyar közélet. Hogy ezek a figurák - akik önmagukban nyilván férfiak és nők, tehát ösztönök és vágyak és szándékok és érdekek hajszolják őket -, hogyan raktak össze egy ilyen csődtömeget, mint ma Magyarország 2014-ben. Ez a csodálatos az előadásban. A saját működésünkről egy szót, mi, a művészeti tanács általában a főpróbahét hétfőjén szoktuk megnézni a darabot. Emlékszem, mikor ennek a darabnak a megnézése volt, összenéztünk és azt mondtuk, hogy ezért nagyon meg fogjuk kapni a pofánkra. Ezt a darabot, a város nem fogja elfogadni, elsősorban az antikleritizmusa miatt, a jobb oldal bírálata miatt. Nagyon féltünk tőle, hogy ezért meg fogják mosni a fejünket ez azt jelenti, hogy 10 millió ugrott a szubvencióból. Nem azon múlik, hogy behívnak, és azt mondják, hogy szégyelld magad, hanem onnantól kezdve megnézhetem magam a következő pénzosztásnál. Gábor ennek a szakmai megbeszélésnek a lényegét, olyan hihetetlenül szépen átvette és úgy rakta ki a hangsúlyokat az elkészült előadásban, hogy, amikor megnézte a város a tanítónőt és rá egy hétre a My fair Lady-t , azt mondták, hogy az politikailag elfogadhatatlan, a tanítónő meg nagyon jó. Ezt a bravúrt sikerült ezzel, hogy a politikai tabló bölcs. Szerintem ennek az előadásnak ez a gyönyörűsége, hogy, hogy lehet ma egy olyan parabolát, olyan történelmi parabolát összerakni, amiben aktualitások is vannak és történelmi tények is vannak. Ezért fontos az 1907. Nem akkor vagyunk, onnan indulunk.

Lévai Balázs: Egy korábbi gondolatodra visszatérek. Azért nincs univerzális recept a szakmai beszélgetések hatékony lebonyolítására. Az elmúlt 6-7 napban folyamatosan azt kaptuk a beszélgetések után, hogy miért nem beszéltek a színészekről, miért nem beszéltek a szerepek közti kapcsolatokról, az alakításokról. Mindegyik beszélgetés utána meghallhatjuk, hogy éppen miről nem beszéltünk?

Szigethy Gábor: Csak egy lábjegyzet ahhoz, amit Nánay Pista mondott. Azt mondta, hogy beégett egy 88 –as előadás. Nekem beégett egy 67-es előadás, ahol három-négy héttel a bemutató előtt az Esti Hírlapban Fencsik Flóra interjú félét készített a Nagyot játszó színésszel, és megkérdezte „Ez annyira nem a maga szerep köre, maga ehhez túl enervált”. Latinovits Zoltán játszotta a szerepet.

Lévai Balázs: Fiatal hölgy ül az első sorban.

Puskás Panni: Az előadásban minden materializálódik, ahogy a bibliai idézet szerint a végén kipotyognak az emberek száján a kövek. Úgy lehet egy csomó felmerült kérdést itt értelmezni, mint pl. ezt a szerelmi viszonyt, ami ahogy Nánay tanár úr is mondta, erőszakos gesztusokban nyilvánul meg. A lelki megmérettetését Flórának így lehet megjeleníteni szexuális erőszakban. Ahogy Isten neve felkerül a táblára, és kicserélik Ferenc József képére, egy csomó lelki intellektuális folyamat materiális képet kap az előadásban. Ezért kár feltenni ilyen kérdést, hogy miért erőszakolják meg a Flórát, szerintem ez egyértelmű.

Lévai Balázs: Nem a miért volt a kérdés, hanem egyáltalán, hogy mi történik.

Szűcs Katalin: Azt szeretném mondani, hogy egészen tragikus, amit Csaba elmondott, hogy a rendszerváltás után 25 évvel ilyenfajta öncenzurának kell működnie, hogy a megnézés után átgondoljuk, hogy ne haragudjon meg az önkormányzat. Ez egészen szomorú. A hármas befejezéssel kapcsolatban azt szerettem volna mondani, hogy én nagyon örültem ennek, hogy az előadás ezzel felkínálja azt a lehetőséget a nézőnek, hogy gondolj végig minden lehetőséget, gondolkodjál az előadásról, gondolkodjál arról, amit láttál, és vajon melyik mikor és hogyan lehet érvényes, vagy érvénytelen. Ez alapvető szemléleti különbség, ahogy mondjuk Áron beszélt, de nem csak ő. Olyanfajta szemlélet, ami válaszokat vár az előadástól a kérdéseire, és az a szemlélet, ami kérdéseket vár az előadástól. Azt gondolom, hogy Gáborék előadása ez utóbbiba tartozik, és arra készteti a nézőt, hogy gondolkodjon, ami szerintem rendkívül örvendetes.

Balikó Tamás: Laurence Oliviertől a legnagyobb Shakespeare szakértőtől megkérdezték, hogy Hamlet végül is megillette-e Opheliát, és azt mondta, hogy tájon mindig. Nagyon fontos szó hangzott el a kritikus úr szájából, a metafora. Azt gondolom, látom, tapasztalom, közhelynek hívjuk azt, aminek a tartalmát előbb unjuk meg, mint hogy megértenénk. Ez egy közhelyszerű metafora az egész előadás, amit boncolgattok 70 perce ez egy mese. Mégis milyen érdekfeszítő, korszerű, vagány. Ez ennyire fogyasztható, sikeres, nagyszerű, és színvonalas. Elsősorban Gábor elemzésének, és elemző munkájának, és mellette ugyanolyan érvénnyel a hihetetlenül magas színvonalon színészi munkának köszönhető, hogy ebből a kliséből, sorsot, embert, életet, hátteret, motivációt, pszicho tartalmakat, családi vonatkozásokat mélyre ásva és gazdagon, és játszi könnyedséggel nagyon imponálóan tálalták. Egy kérdésem van Gábor. Miért rendezted ezt az előadást, úgy hogy egy frontális díszlettel ülünk szemben, és mindenki háttal beszél, különösen a főszereplőket illetően, azzal mi volt a szándék?

Rusznyák Gábor: Ez biztos Székelytől van. Azt mondta, hogy szerinte egy színésznek az egész testfelülete érdekes. Igyekeztem, hogy néha azért látszódjanak. Ha ez nem lenne, akkor nem érvényesülne a kukorica”. A másik a beugrás. Gyuriska János helyett Zayzon Zsolt játszott, és el szeretném mondani, hogy ez az előadás nem jöhetett volna létre a színészek nélkül. Egy jó előadás létrehozása, és egy rossz is ugyanannyi energiába és időbe kerül. Vannak szerencsés együttállások, amikor egy színészcsapat, és anyag így tudnak találkozni. Ez nekem szerencsém volt, hogy így történt. Nagyon örülök, és hálás vagyok a színészeknek, rengeteg dolgot tovább gondoltak, azokból a kérdésekből, amiket megfogalmaztam. Semmi olyan pillanat nincs az előadásban, amiről ne tudnám, hogy miért úgy történik, ahogy történik. Nem szeretném sem a didaxist sem a direkt politizálást, sose volt szándékom. A színházat egy asszociációnak gondolom, nekem eszembe jut valami, a színésznek eszébe jut valami, a nézőnek eszébe jut valami, remélem, hogy ez a három nem ugyanaz. Ezért dolgozom, ezért vagyok, köszönöm, hogy 14 év után újra itt lehettem.

Őze Áron: Csak annyit, hogy köszönöm, hogy itt lehettem, és hogy beszélgethettünk az előadásról.

Kovács Bálint: Én nem köszönöm meg anyukámnak, csak még egy kérdést fűznék tovább szakmailag. Csaba mondta, hogy az emberek elmondják a saját olvasatukat a darabtól, és egyetértek, azt szeretem, ha egy rendező az én olvasatommal szembe megy, és az előadásban a legélesebb Nagy történetén keresztül valósult meg. Gábor használt a kifejezést, hogy mutass rá a szövegben. Itt is lehet mondani, hogy mutasson rá az olvasó a szövegbe, hogy az ifjú Nagy egy macsó állat. Az ifjú Nagyról soha nem derül ki, hogy macsó lenne, az ellenkezője derül ki. Virágot küld, szerenádot ad. Bródy egy menthetetlen romantikusként írta meg az ifjú Nagyot, akit mindenki macsónak tart, amit a nézők is hajlamosak elhinni. Nagyon érdekes, hogy az előadásban ennek szembe mennek.

Szűcs Katalin: A szemléleti kérdésről jutott annyi eszembe, hogy mennyire fontos a társulati működés, mert Miskolcon azt látjuk, hogy az egész színháznak törekvése egy ilyenfajta kondicionálása a nézőnek. A Sirályt kétféle rendezésben egy évadban bemutatták, nem egyféle olvasta lehet egy drámának. Nagyon szépen mutatja, azért mondom, hogy a társulati munkában ez tud megvalósulni, ami társulat nélkül nem annyira.

Lévai Balázs: Nagyon köszönjük a részvételt és az aktivitást.

Galéria

Ajánló