fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2014

Válasszon programjaink közül:

2014. 06. 12. Cs | 11:00

Palatinus Hotel

Szakmai beszélgetés - Színházi nevelés +


Kerekasztal Színház, Budapest – Szputnyik Hajózási Társaság, Budapest (A hosszabbik út)

felkért hozzászóló: Bagossy László, Csáki Judit

a beszélgetést vezeti: Lévai Balázs

Lévai Balázs: Jó napot kívánunk Mindenkinek, a POSzT szakmai beszélgetéseinek hetedik napján, egyszersmind a labdarúgó világbajnokság első napján! Csodálatos egybeesések és innentől kezdve komoly döntések sorozatát fogja hozni az élet, de őszintén reméljük, hogy Önök a színházat fogják választani. Illetve a kettő nyilván megfér egymással. Ma délelőtt egyetlen szakmai beszélgetés lesz , a tegnap látott A hosszabbik út című előadásnak a megbeszélése, amely a Kerekasztal Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös előadása. És hát mindenképpen egy kakukktojás a POSzT versenyprogramjában, hiszen nem egy hagyományos színházi előadásról beszélhetünk, hanem egy úgynevezett TiE foglalkozásról. A TiE egy angol mozaikszó, Theatre in Education, azaz egy olyan nevelési módszerről, formáról beszélhetünk, amely a színházi módszertan, színházi eszköztár, színházi nyelv különböző eszközeit, módszereit használja fel egy foglalkozás során. Ezt azért fontos elmondani, mert pont tegnap összefutottam valakivel az utcán és akkor azt mondta, hogy „Jajaja, akkor ez ilyen beavató színház”. Mondtam, hogy ezt nem szabad mondani a Kerekasztalosoknak, hogy beavató színház, mert ez teljesen más. Tehát itt alapvetően arról van szó – szerintem ezt fontos elöljáróban tisztázni -, hogy tulajdonképpen ezeken a foglalkozásokon egy interaktív részvételre buzdítanak, illetve mindenképpen bevonják a gyerekeket a játékba. És ha jól értelmezem, jól elevenítem fel egykori tanulmányaimat, a fontos cél az, hogy gyakorlatilag valamiféle elmozdulást érjenek el ezalatt a három óra alatt, az előadás központi témájával kapcsolatban. Nem arról van szó, hogy a Rómeó és Júliában a motivációt jobban megértsük, hanem mondjuk, teszem azt, ha egy előadás az öngyilkosságra koncentrál, vagy az előítéletre, vagy a kirekesztésre, akkor a foglalkozásról kimenő gyerekekben sokkal komplexebb, összetett kép alakuljon ki. Ennyit elöljáróban. Hadd mutassam be a beszélgetés résztvevőit: Csáki Judit színikritikus, Gigor Attila, az előadás rendezője. Nyári Arnold, a Kerekasztal Társaság szakmai vezetője vagy egyik szakmai vezetője?

Nyári Arnold… és drámatanár.

Lévai Balázs: Jó, oké. Mellettem pedig Bagossy László rendező. És akkor mielőtt belevágnánk, hallgassuk meg, hogy a foglalkozásról kijövő nézőknek mi volt a véleménye.

videóról nézői vélemények

Lévai Balázs: Na, hát eddig ezek a nézői vélemények. Még annyit hozzáteszek, hogy a Kerekasztal Színházi Nevelési Társaság 22 éve létezik és még rajtatok kívül is van néhány TiE-vel foglalkozó csoport Magyarországon. És nyilván ez a POSzT-os meghívás, -ugyan természetesen Gigor Attila rendezésének és ennek az előadásnak szól-, de biztos vagyok benne, hogy egyfajta kalapemelés a TiE csoportok tevékenysége előtt. Kezdjük is ezzel, hogy tulajdonképpen ez egy POSzT versenyprogram? Ti hogy láttátok, ezt az előadást nézhetjük mi hagyományos nézői szemmel? Értékelhetjük hagyományos színház befogadóként?

Csáki Judit: Nem. Két, egymásnak meglehetősen ellentmondó gondolatmenetet szeretnék itt felvetni. Nem, ennek az előadásnak bizonyos értelemben nincs helye a POSzT versenyprogramjában. Egyszerűen azért, mert, ha elfogadjuk azokat - márpedig a jelenlétünkkel elfogadjuk-, a játékszabályokat, amelyek szerint a POSzT most működik, akkor ennek az előadásnak versenyeznie kéne a miskolci ’A tanítónővel’, az Ascher ’Fényevőkjével’, a Mohácsi ’A képzelt betegével’. És ez körülbelül olyan, mint hogyha egy úszóverseny döntőjében valaki a medence mellett futna. Most nem tudom ki az, aki úszik és ki az, aki a medence mellett fut. De ez mindegy is. Tehát nem, nincsen helye. Én nem ültem végig itt a szakmai beszélgetéseket, nyilván rengeteg szó volt a válogatásról, ez most csak egy új aspektus ehhez, hogy még miről lehet beszélni. Az elejétől kéne végiggondolni, hogy vajon tartjuk-e még magunkat – a teljesen megváltozott körülmények között - ahhoz az alapelvhez, hogy a POSzT vagy az Országos Színházi Találkozó általában, az abban az évadban bemutatott legjobb előadások versenye. Csakhogy nem tartjuk. És nem csak azért, mert Sándor L. István maga is elmondta egy interjúban, hogy ezt kvázi nem állítaná, hogy ezek az évad legjobb előadásai, hanem azért sem tartjuk magunkat hozzá, mert ezer más szempontot kell itt figyelembe venni. Márpedig sajnálatos módon a minőségi szempont, tehát az, hogy a legjobb, az egy olyan szempont, ami semmi mással nem fér össze. Az csak exkluzív tud lenni. Ha a legjobb, akkor nincs más megkötés. Nincs határon túli, nincs Teátrumi Társaság, nincs zenés, nincs kamara, nincs nagyszínpad. Akkor az a legjobb. És hogyha egyetlen egy színházból kerül ki a POSzT versenyprogramja, mert az 12 legjobbat csinált, akkor sajnálatos módon az van. De mindegy, tehát ez az egyik aspektus, ami miatt ennek itt nincs helye a versenyben.

Lévai Balázs: Bocsánat, egy közbevetett kérdés…

Csáki Judit: Igen?

Lévai Balázs: Tehát mindattól függetlenül, amit Te mondtál és oké, nyilván egy elég markáns vélemény, de ettől függetlenül én nem nézhetem úgy ezt az előadást, mint komplett színházi produkciót? Nem adhatja meg nekem azt a fajta élményt, katarzist, amit egy hagyományos kőszínházi előadásban megkaphatok?

Csáki Judit: Dehogynem, de ha azt keressük, a katarzist, akkor sok előadás van, ami nem ad katarzist és ettől még remekmű lehet. Másrészt katarzist ki-ki vérmérséklete szerint a legkülönbözőbb helyeken képes találni. Ebből a szempontból igen. De ezt szeretném folytatni…

Lévai Balázs: Jó.

Csáki Judit: Ugyanis, egy másik szempontból viszont nagyon jó, hogy ez az előadás itt van. Azért nagyon jó, mert amikor én tegnap megnéztem nagyon érdekes volt, hogy láttam az én drága színházi kollégáimat és az édes nézőket, ahogy rácsodálkoztak erre a cuccra, mert életükben ilyet nem láttak. Ez nem pont az első Kerekasztal előadás, amit életemben láttam. Na, most, ugyanakkor, ez a dolog, amit a Kerekasztal csinál – és nagyon jó, hogy elmondtad, hogy 22 éve és nem tudom, hogy közülünk is itt, ki hány éve bír róluk tudomással – az rettenetes fontos és akkor is fontos, ha a mindenkori hatalmak – és nem csak a jelenlegi kurzust értem, hanem az előzőt is – ennek a fontosságát nem látják át. Nem kell nekik felfogni, csak pénzt kell adni. Baromi sokat. Ugyanis ez valóban egy színházzal történő állampolgári nevelés. Nem keverendő össze azokkal a beavató színházi dolgokkal, amik arra szolgálnak, hogy értsük azt, hogy a lámpákat valaki felkapcsolja. Illetve, hogy mit csinál az ügyelő vagy hogy hogyan működik egy színházi hatásmechanizmus. Tehát nem elsősorban potenciális színházi nézőket csinál a folyamat végén, hanem olyan gondolkodó polgárokat, amelyeknek előbb-utóbb szavaik lesznek a keletkező gondolataik kifejezésére. Ezért vannak a megállítások közben. Ha ezt a gondolatsort meghosszabbítjuk, ez veszélyes tevékenység. És nem minden kurzus preferálja egyformán. Bizony ennek a dolognak ez a lényege. Amikor láttam, hogy tanult, kedves barátaim milyen lelkesen vetik bele magukat abba a diskurzusba, hogy hogyan írjon erről egy újság. Pont azt a részét hallottam, amiket Zsuzsa vezetett. És meghallottam, hogy a vége legyen pozitív, meg a kicsengése legyen pozitív. Természetesen nagyon profi módon generálva az, hogy egyrészt gondolj valamit, másrészt tudd kifejezni. Még egy valamit szeretnék elmesélni. Nemrégiben láttam Berlinben egy régebbi előadást a Thomas Ostermeier ’A nép ellensége’-t, amit biztos vannak itt, akik láttak. A nép ellenségét ismerjük nagyjából, tudjuk miről szól, megy is a Katonában. Remek előadás az is. Ostermeier úgy csinálta, hogy ment az előadás, a dráma rendesen, ahogy kell, és amikor elér ahhoz a részhez, ahol a fürdőigazgató beszédet akar tartani a falunak ezt a drámában meghiúsítják. Beleordítoznak, belebeszélnek. Ebben az előadásban elkezdte a szónoklatot arról, hogy a fürdő vize mérgezett és emberek ti ezt nem akarjátok. A többi színész lejött, azaz a protagonista fennmaradt, az antagonista lejött a nézőtérre. Fény fel. Egyszer csak mi voltunk a szónoklatot hallgató közönség. Körülbelül harminc percig a közönség elkezdett beleszólni, a színészek profi módon moderálták és beleépítették az előadásba. Természetesen a drámai konfliktusról volt szó, hogy a fürdő vize mérgezett, szabad-e titkolni, de utána ment előre, ment a zöldek problémája és a jelenlegi német társadalom problémájáig ért el, ilyen vita ment ott. Az, hogy Magyarországon egy színházi előadásban úgy szólaljon meg a közönség, mint értelmes állampolgárok értelmes gyülekezete, akinek véleménye van a helyzetről, és azt ki is tudja fejezni épkézláb mondatokban, az azért még előttünk van. De ez csak ezzel a tevékenységgel érhető el. Ezért én azt gondolom, hogy nem a POSzT-on kéne ezt mutogatni egy versenyprogramban, hanem irgalmatlan sok pénzt adni ebből a 115 millióból, ami most a POSzT-ra ment, vagy másból, arra, hogy ne egy eldugott program sorozata, hanem egy igazi komoly közérdeklődésre számot tartó konferenciája, programsorozata és akár versenyprogramja legyen ennek első menetben.

Lévai Balázs: Laci, ugyanaz a kérdés.

Sándor L. István: Csak, először a pontosság kedvéért nagyon fontosnak tartom, hogy Szputnyik- Kerekasztal koprodukció. Beszélhetünk az egyszerűség kedvéért úgy, hogy ez egy Kerekasztal produkció, de ez attól izgalmas, hogy ez egy Szputnyik és Kerekasztal közös előadás. Ezt most nem akarom kifejteni. A másik pedig, amit rögtön el akarok mondani, hogy a válogatásba ez miért kerül bele. Ilyen kérlelhetetlen szempontokat használni, mint, amit Judit mondott az elején… Azt gondoltuk Angelával, hogy a POSzT és a POSzT versenyprogramja nem a kérlelhetetlen legjobb 13 előadás mutatja be, hanem olyan előadásokat, amelyekről beszélgetni lehet, amelyek a színházi életről való diskurzust nyithatják meg. És ha valami fontos dolog történt az években, a színházban az, hogy az ifjúsági előadások, az ifjúságnak szóló, különböző technikájú és módszerű előadások hihetetlenül fontossá váltak. Azt gondoltuk, hogy azért van itt a versenyprogramban a helye ennek az előadásnak, hogy ez a színházi diskurzus folytatódhasson. Reméljük, folytatódik is.

Lévai Balázs: Bocsánat, hogy maradok ennél, de értékelhetjük-e azon a szempontok alapján a Kerekasztal-Szputnyik produkciót, ahogy egy hagyományos színházi előadást szoktunk? Ez szerintem pontosan a versenyprogram-nem versenyprogram kérdés miatt legitim.

Bagossy László: Most kicsit még visszaugranék. Szerintem ez a válogatás semmivel nem rosszabb, mint a korábbi évek válogatásai, amennyit láttam belőlük. A kérdés az, hogy mitől nem jobb, mint az előző éveké. Mindig voltak problematikus vagy vitatott választások, problematikus, kimaradt előadások. Idén leginkább Bodó Revizorát és a Pintér Béláék Titkaink című előadását szokták emlegetni, mint kihagyhatatlan előadásokat. Szerintem is kihagyhatatlan előadások, ebben a két alkotásban például a tehetség és a szakértelem, olyan módon találkozik, ami talán kihagyhatatlan. De mivel a távirányító ilyenkor a válogatók kezében van, ezt tulajdonképpen én mindig hajlandó vagyok elismerni, hogy ők nyomogatják a gombokat és van valami fura nehézsége úgy tűnik a válogatásnak. Egy éven át tartó válogatás, amiben tulajdonképpen semmilyen politikai vagy egyéb beavatkozási szempont - ez a teátrumi társaság, színházi társaság megosztás - valójában lényegesen nem tudta a minőségét lerombolni a válogatásnak. Azt érzem, hogy furamódon az, hogy hogyan rakódjon össze a POSzT, ez egy ennél éteribb, nehezebb probléma. Ez engem nagyon meglep, nagyon érdekes, hogy így van. Kerekasztal, vagy nem kerekasztal. Volt itt már Sas József, mindenféle furcsaságok felbukkannak…

Lévai Balázs: Ez picit fájt a Kerekasztalosoknak.

Nézők: Ez durva hasonlat volt…

Bagossy László: Bocsánat, a példa csak a műfaji különlegességre vonatkozott, tehát egyszerűen olyan területekről pottyantak be időként előadások, amiről a közvélekedés azt gondolja, hogy annak nem szabadna benne lenni a színházról való gondolkodásban. Engem meglepett pl. hogy a Kerekasztalosok ide delegáltak, mert évekkel ezelőtt több előadásukat is láttam és kialakult közöttünk egy tulajdonképpen egy nagyon baráti, de feloldhatatlan elméleti vita arról, hogy színház, vagy nem színház. Miközben a fontosságuk egy pillanatra nem kérdőjeleződött meg és nagyon izgalmas előadásokat láttam tőlük, amiben csodálatosan működtek a gyerekek. Én nagyon szívesen leszűkíteném tényleg erre a kérdésre a beszélgetést - mindenfajta válogatást, meg egyéb szempontokat elhagyva -, hogy igen, esztétikájában mit jelent ez a dolog. A vita köztünk arról folyt, hogy a pedagógiai cél és az esztétikai, a művészeti cél összeegyeztethető-e? Azt gondoltam, hogy ezek egymást kizáró princípiumok. Egyszerűen amikor egy műalkotás, egy színházi előadás elkezd tudatosan tanítani és ilyen fajta célokat tűz ki, ott valami megbillen, az egy másik terület. Nekem ez volt a fő gondom. Ők - majd aztán szóljatok, hogy jól interpretálom-e a gondolataitokat -, ők úgy érezték, hogy ez igenis, mint esztétikai képződés egyenrangú tud lenni bármilyen színházi vállalkozással. És a törekvéseik, hogy egy ilyen jó csapattal szövetkezzenek például, mint a Szputnyik, hogy ilyen érzékeny, tehetséges embert kérjenek fel, mint amilyen a Gigor. Ezek láthatóan erre vonatkoznak, és elméletileg el tudom képzelni egyébként, hogy olyan örvénylő, erős színházi anyagok szakadnak meg ezekkel a pedagógiai etapokkal, hogy alig kapunk levegőt, és tulajdonképpen kicsit még fáj is, hogy meg kell, hogy álljunk ebben az egészben.

Lévai Balázs: Egy fontos dolog elöljáróban. Nem elég, hogy az egész versenyprogram helyzet kicsit furcsa, de ráadásul, a természetes közegéből is ki lett tépve az előadás - a gyerekek közül - és be lett téve egy POSzT-os közönséggel megtűzdelt nézőtérre. Az alkotók részére egy gyors kérdés vetnék fel. Ez a teljesen más színházi szituáció hogyan hatott az előadásra? Mennyiben volt más, amit itt láttunk, mintha a Marczibányi téren csináltátok volna gyerekekkel?

Nyári Arnold: Ez egy kihívása volt most ennek a két alkalomnak. Ugyanis, mint ahogy a bevezetőben az előadás előtt is elhangzott, mi tényleg egy osztállyal szoktunk rendszeresen dolgozni. Tehát ez az előadás, ez a színházi alkalom - nem szeretném igazából kettébontani a színházi és a foglalkozási részeket -, ez éppen akkor harmincas létszámú osztályt szokott…

Lévai Balázs: És ehhez képest láttuk? A nézőtéren most száz-százhúszan?

Gigor Attila: A gyerekeken kívül százan, százhúszan. És elég sokat gondolkodtunk azon, hogy mit tegyünk ezzel a helyzettel. És mi arra törekedtünk, hogy megkíséreljük bevonni azokat a nézőket, akik most itt felnőttként, kívül helyezkednek az osztály kontextusán. És azt akartuk, hogy ez mindenki számára élvezetes és átélhető legyen. Ezért volt ez a próbálkozás a kibővített szerkesztőségi üléssel, ahol egyszerre hatvan embert szólít meg a kollegám. Ami egy lehetetlen vállalkozás önmagában, de azt gondolom, hogy mégsem vált azzá, mert ahogy beindultak azok a csoportok, amilyen érdeklődéssel a felnőttek megpróbálták ezt a részt is kitölteni, és ahogy ezek az ötletek és gondolatok visszaépültek az előadásba, ezek megmutatják, hogyan működik egy ilyen színházi alkalom a részünkről. Illetve úgy próbáltuk sokrétűvé tenni, hogy közben lehetett nézni a gyerekeknek is a munkáját, úgyhogy aki inkább ezt szerette volna, az megtehette. Szerintem az, hogy több formát tudtunk kínálni a közönségnek, az számunkra sikeres.

Csáki Judit: Most még valamit szeretnék, mert látom, hogy készülsz kérdezni.

Lévai Balázs: Nem, nem, nem.

Csáki Judit: Csak mert a Laci által mondottakra akartam volna reagálni. Hogy ugyanis a színházművészeti, vagy színház esztétikai beszédrendszer vagy beszédmód és a színházi nevelési, pedagógiai beszédmód, hogyan fér meg együtt?  Ugye szintén évek óta, már annyira kusza ennek a területnek a támogatási rendszere, hogy annyi dilettáns, ami ezen a területen felbukkan - éppen azért, mert pénzt vagy önkifejezési lehetőséget sejtenek benne -, az körülbelül ugyanannyi, mint, ami a színház területén általában felbukkan. Azt akartam mondani, hogy sokkal több, de nem, viszont tényleg rengeteg. Na, most, ha látsz egy pocsék rosszat színházilag, - amikor az igazán illusztratív, pedagógiailag megszerkesztett jelenetek szolgálnak arra, hogy a néző orrát beleüssék abba, hogy mit kell erről vagy arról gondolni -, akkor abból válik paradox módon világossá az, hogy mennyire baromira nem mindegy. Nem mindegy, hogy ezek a bizonyos játékos részek, amiknek a célja az, hogy ne minden néző ugyanarra következtetésre jusson belőlük - tehát saját maga egyéb világlátása szerint válogassa ki, hogy ő mit gondold például a csúnya beszédről. Ez nagyon érdekes volt, amit ő mondott, azt mondta szegény, ha merte volna azt mondani, hogy fel se tűnt. Mert ugye mindenki csúnyán beszél. Holott azért itt például Annának volt egy bizonyos lényeg mondata: „Lehet ülni a speakernek a tv stúdióba és azt mondani, hogy xy belehajtott a World Trade Centerbe.” Hogyan lehet ezt másképp, mint káromkodások nélkül elmondani? Ami persze nem azt jelenti, hogy káromkodnia kellett volna, de valamit kifejez. Az, hogyha ezek a színházi eszközök jól vannak kezelve ebben, akkor igen, akkor ez történik, amit a Laci mond, hogy éppen mire belelendülnék, hogy látok egy színházi előadást, ami tovább fog menni, egyszer csak jön valaki, hogy álljál meg, gondolkozzunk, egy kicsit játszd ezt el. Vannak olyanjaik - és ezt csak arra, hogy miért áll velük a Szputnyik össze, Schilling Árpád vagy bárki-, mert a színházak és kőszínházak is ezt egyre fontosabb területnek tartják. Tehát a színházi társadalmi szerepvállalás része ez. Nem arra nevelem, hogy még 10 ember vegyen jegyet az előadásra, hanem arra, hogy könyörgök, ésszel üljél ott a sötétbe és gondolkozzál azon, amit látsz. Ebből a szempontból nagyon nem mindegy, hogy színházilag az a dolog hogy van megcsinálva. Itt kapcsolódik össze a két forma.

Gigor Attila: Szabad reagálnom? Mert most már annyi minden hangzott el, hogy el fogom felejteni.

Csáki Judit: Persze!

Gigor Attila: Nagyon örülök, hogy ennyi résztvevő jelent meg itt is. Hangsúly a résztvevőn van. Én nem tudnám ilyen kategorikusan kijelenti – nyilván, hiszen boldogak vagyunk, hogy itt vagyunk -, hogy ennek az előadásnak nincs helye a versenyben. Szerintem éppen ellenkezőleg, ennek az előadásnak akkor nincs helye a versenyben, ha a színházat annak gondoljuk, ha egy ember vagy több ember előad valamit a többiek meg ülnek és passzívan végigkövetik. Aztán gondolnak, amit gondolnak. Ebben az értelemben azt gondolom, nem a medence mellett futottunk, hanem mi mondjuk pillangóban indultunk, a többiek meg gyors úszásban - ezzel a hasonlattal élve. Azt gondolom - nagyon bután fogalmazva-, az is színházi előadás lenne, ha felállnék és elkezdeném énekelni a ’Gyöngyhajú lányt’ és azonnal színházi nevelés lenne, amikor ti elkezdenétek ordibálni, hogy ezt most azonnal fejezzem be, nem ezért vagyunk itt. 

Lévai Balázs: Igény az lenne rá.

Gigor Attila: Ezzel igazán nem akarok senkit büntetni. Annyit szeretnék mondani, hogy a passzív nézői részvétel az egy fajta színház, ez egy másik műfaj. Ez egy olyan műfaj, ahol nélkületek, a nézők nélkül, az ő hozzáadott értékük nélkül mi nem tudjuk létrehozni az előadást. Nyilván ezt lehet még fokozni, különböző szinteken lehet ezt a műfajt művelni, borzasztó fontos és szép előadások születtek az elmúlt 20 évben, amióta csak létezik ez a műfaj Magyarországon. De az, hogy a POSzT, a leghivatalosabb magyar színházi fesztivál vette a bátorságot arra, hogy egy ilyen előadást egy versenyben mutassunk be, ez mindenképp bátorság. És annak ellenére, hogy mi nem szeretünk kijönni a saját közegünkből, hisz a lényeg valóban a nevelés és nem az a fajta pedagógia - ha jól értettem Laci, hogy erre utalsz -, ami az iskolában megy, hogy mi megmondjuk, hogy mit kell gondolni bizonyos dolgokról. Épp ellenkezőleg. Olyan aktív részvételre van szükség - ami, ha most le akarom egyszerűsíteni, ha így működne a társadalom-, hogy felfogjuk, igenis részt kell benne venni, hozzá kell szólni, akkor meg lehet változtatni a dolgokat, ha nem tetszik. Ha pedig ülünk a sötétben, utána pedig hőzöngünk a büfében, hogy de szar volt az előadás, akkor legközelebb ugyanúgy lesz.

Lévai Balázs: Gyorsan mondjuk el rólad, hogy téged filmrendezőként ismernek. Ez a harmadik színházi nevelési rendezésed. Volt egy Antigoné a szputnyikkal, volt a Nemzetibe is egy. Mennyiben volt más a Kerekasztalosokkal dolgozni.

Gigor Attila: Ez megint csak egy másik műfaj. Az Antigoné osztályteremszínház volt. Lejátszottuk az előadást az első tanórában, és ahhoz kapcsolódott egy foglalkozás, amit kifejezetten osztályokhoz vittünk. Nagyon ritkán vagyok olyan helyzetben, hogy nagyon biztos vagyok abban, hogy jó az, amit csinálok. Színházban, filmben soha nem voltak ilyen egyértelmű visszajelzéseim, mint amikor az Antigonéval eljutottunk egy börtönbe. Vagy, amikor olyan gyerekekhez jutottunk el, akik életükben nem jártak színházban, életükben egy könyvet nem nyitottak ki, és mégis tökéletesen egyértelmű az a haszon, amit ezzel végezni lehet. Ez oktatás, nevelés, de úgy, hogy kételyekre, gondolkodásra nevel vagy segít. Mi legalább annyit tanulunk tőlük, mint ők tőlünk. A Kerekasztal előadás TiE. Az első előadás, amit úgy raktunk össze, hogy összeraktunk egy történetet, és az egészet szétgányoljuk, hogy bele tudjuk tenni a foglalkozásokat.

Lévai Balázs: A foglalkozás része a te döntésed volt?

Gigor Attila: Közös döntés volt. Arnold alakította ki együtt a társulattal, minket is megkérdezve. Tudatos döntés volt, hogy nem kerek történetet akarunk találni, hanem minél több gondolkodási felületet akarunk felmutatni. A gyerekek meg gyalogoljanak rá arra a szellemi aknára, amire jól esik vagy nem esik jól.

Csáki Judit: Csak te lazán azt mondtad, hogy mi, akik a színházban ülünk, és hagyományos színházi előadásokat nézünk, ülünk, mint a befőtt a polcon. Azért nem, mert egy hermeneutikai interakció azért előfordul a Hamletet nézve is. Nem egészen ezzel a különbséggel írható le a kettő.

Gigor Attila: Igen, de ha jól értettem, emiatt a különbség miatt nincs igazán helye ebben a versenyben ennek a programnak.

Bagossy László: Nem feszegetném, hogy helye van itt, vagy nincs. Itt van és meg kéne beszélni, hogy ez micsoda, azt, hogy ennek hagyománya lesz-e a következő válogatók között. Ott van Perényi, aki az egyik legjobb drámapedagógus itt a halpiacon. De nem tudom, hogy neki lesz-e ingerenciája ezt a vonalat tovább folytatni, szerintem beszélhetnénk arról, hogy mi ez a dolog. Ugyanis velem elolvastatták az alapművet, és szépen fel is készültem. Egy hónapig tartott elolvasni, három laponként haladtam, rettenetes lektűrnek éreztem. Annyira rossz anyagnak, amit tényleg párját ritkítja.

Lévai Balázs: Lábjegyzet, az egyik kritikába remekműként ünneplik.

Bagossy László: Nagyon érdekes, hogy dramatikus az anyag, hiszen a szereplőknek a nézőpontjából narrál a szerző, mindig valakinek az aspektusából történik a mese, de az alaphelyzete, a szituációi leginkább egy hollywoodi családi filmre emlékeztetnek, a nyelv használata és még a trágárságai is. Gigorral volt egy rövid telefonbeszélgetésünk, és természetesen ő hisz ebben az anyagban, ez teljesen rendben van. Ugyanakkor azt gondoltam miközben olvastam, hogy számtalanszor előfordul a színházban teljesen szuverén művészeti ág, hogy silányabb irodalmi anyagokból a színház a maga eszközeivel, valami sokkal jobbat csinál, mint ahogy ez fordítva is gyakran előfordul. Én is nagyszerű műveket rontottam el. Sokkal ritkábban fordul elő, hogy valami gyengéből sikerül ugyanolyan gyengét, vagy picit jobbat csinálni. Én ebben hiszek, tulajdonképpen így álltam neki a dolognak. Egyébként Gigorék, nem tudom, hogy ki húzta-vonta ezt a szöveget, de nagyon jól castingoltak, nagyon jól el vannak találva a figurák, szépen meg van húzva, csomó minden ki van hagyva az eredeti műből. Szerintem nagyon erősen rossz ez a dolog. Csodát az alapanyagnak a szellemiségével nem nagyon lehetett csinálni.

Lévai Balázs: Nektek a tematika volt meg először, hogy akkor e köré akartok felépíteni egy színházi nevelési foglalkozást? Vagy a regényből jött a tematika, a kalap, kabát vagy gomb?

Nyári Arnold: Előbb a regény volt meg és a próbafolyamat közben alakult ki, hogy mi lesz az, amivel foglalkozni akarunk a regény kapcsán.

Gigor Attila: Én nyilvánvalóan egy csodálatos regénynek tartom. Nagyon sok műfajban nagyon szeretem azt a popkulturális nyelvet, ha lehet ezzel a képzavarral élni, amit Hornby is használ. A regényt, bár a felszíne valóban lektűr, iszonyat könnyen el lehet olvasni, borzasztó vicces, nagyon rossz dolgokat is lehet belőle csinálni. Befogadható strandon két fürdés között, éppen ezért egy borzasztó jó írónak tartom Nick Hornbyt, aki olyan emberi alaphelyzeteket ábrázol végtelenül könnyedén, amibe ha az ember egy kicsit is belegondol, nem tud nem szembesülni a saját problémáival. Mi nyilván az előadás során ennek próbáltunk utánajárni, olyan helyzeteket próbáltuk felmutatni, amivel a néző a négy ember közül legalább kettővel, lehetőség szerint legalább eggyel tudjon azonosulni. Szerintem nagyon fontos úgy megszólítani az nézőket - főleg ha fiatalokról beszélünk-, hogy közel álljon hozzájuk a nyelvezet. Nagyon szeretném a művészetet, arról a bizonyos talapzatról ledönteni, ahol azt állítjuk, hogy egy magasztos dolog, amihez fel kell nőni. Szerintem a művészet az a dolog, amit mindenkihez közel kell hozni. Nagyon sok klasszikus műhöz képest semmivel sem érzem sekélyesebbnek a Hosszú út lefelé című regényt csupán azért, mert egyszerűen van megfogalmazva.

Lévai Balázs: A magyar irodalomból tradicionálisan hiányzik ez a regiszter, amit Nick Hornby képvisel. Az elmúlt 10-15 évben jelentek meg azok a popkultúrába erősen involvált szerzők, akik valóban egy könnyebben olvasható prózát alkotnak, de valahol ez a magyar irodalomtól teljesen idegen. Például Maros András, aki az elmúlt 10 évben hasonló típusú regényeket ír. Nyilván Maros Andrásról lehet vitatkozni, hogy nagyon magas kultúra-e, szerintem az.

Nyári Arnold: Visszatérve az alapanyaghoz, és a rendezéshez, kiemelném, hogy ebben a műfajban nagyon fontos, hogy az alkotók hogyan állnak hozzá ahhoz, ami készül, mert lehetett volna ebből az alapanyagból rendezni egy olyan előadást, ami egyáltalán nem színházi nevelési előadás, hanem önmagában egy hagyományosabb előadás. Nagyon becsültem azt a bátorságot, amivel Attilával lehetett közösen gondolkodni, és kész részek is akár kikerülhettek az előadásból annak érdekében, hogy hagyjon lehetőséget a fiataloknak bizonyos kérdéseket kinyitni és megvizsgálni. Továbbra is fontosnak tartom kiemelni, hogy itt a színház eszköz, és a kettő együtt érvényes, és ezért nem akarnánk mi ezt külön színházként megmutatni, és ezért nagyon fontos a színháznak a minősége, és szerintem ezért van helye a POSzT-on, mert egy rossz színházi alapanyaggal nem lehet a fiatalok és a nézők felé fordulni.

Lévai Balázs: Nézzük meg a dramaturgiáját. Maureen hosszú monológja picit ijesztő volt, hogy mi lesz ebből? Próbáltam elképzelni azt a helyzetet, hogy középiskolásokkal játszotok, kezdjük a nehezével, és onnantól kezdve haladjunk a könnyebbek felé. Mennyire éreztétek ezt a felcsapást nehéznek vagy problematikusnak?

Gigor Attila: Nagyon sokat húztunk az első két előadás után, és utána lett ez a forma, hogy a Maureen hosszú monológjával kezdünk. Perverz örömmel nézem a diákokat, hogy mennyire megrémülnek az elején. Érdekes módon a gyerekek mindig sokkal lassabban fogadják el, hogy ezen szabad is nevetni, mint a felnőttek, ők sokkal hamarabb indulnak el a dolog humorával. A gyerekek sokkal udvariasabbak és próbálják tisztelni a témát. Arra is egy próba, hogy nem kell tisztelni semmit, ha valódi gondolat van mögötte nem pedig csak provokáció.

Lévai Balázs: Judit?

Csáki Judit: Laci odaadta nekem ezt a könyvet rátettük az e-book olvasóra. Akkor kezdtem el olvasni miután láttam, és rájöttem, hogy az a figura, akit Gábor játszott az kicsit jobban érdekel, mint Martin, aki elkezd beszélni a regény elején. Valóban ezzel a közhelyhalmazzal. És úgy döntöttem, hogy én annyi mindent nem olvastam még, amit el kellett volna, hogy ezt most nem fogom befejezni, és igazában elkezdeni sem. Nem indul úgy, hogy azt gondolnám, hogy. De ennek alig van jelentősége az előadás szempontjából. Nagyon ez nem érdekel, hiszen persze, hogy a fiataloknak szól, de nem látok akkora különbséget. Ebben igazad van, hogy a gyerekek jobban tisztelnek egy ilyen formát, mint a színház, és kevésbé mernek nevetni. Mi számtalanszor ülünk olyan előadáson, ahol azt tapasztaljuk, hogy a szegény hülye kritikus kezd el nevetni, mert pontosan érzi, hogy humoros, és a többi ember nem kezd, mert a színház felé van egy áhítatos izé, hogy nem röhögünk közbe. De itt egy csomó klisé kerül elő, mert a könyvben is valószínűleg csupa klisék vannak, és ma már a klisé az távolról sem fekete fehér, hanem az új divatú klisé az árnyalt, aki olyan érdekes, ilyen és olyan is, ettől természetes. Abban igazatok van, hogy mindenki valamelyik figurához kapcsolódni tud, de azért ez a III. Richárdnál is így van. Itt nem arról van szó, hogy ahhoz kell ilyen figurát hozni, akinek az exteriőrjére is ráismerünk nem csak interiőrjére. Az Anna által játszott, akiről persze elsőként az jut eszembe, hogy de jó hogy az én gyerekem nem ilyen, de ez is egy kapcsolódás, és utána kezdem sajnálni. Igaz, hogy én sem vagyok államtitkár. Utána kezd el az ember azon gondolkodni, hogy kiből mit vesz ki. Egy ilyen előadás célja az, hogy minél gazdagabb terepet kínáljon a nézőnek, főleg a gyerekeknek. Változatlanul állítom, nem azért, hogy az megszeresse a színházat, hanem azért, hogy meg tudja fogalmazni, hogy mi köze van neki ehhez a lányhoz. Mit gondol erről a helyzetről. Nem is az öngyilkosságról, mert az öngyilkosságot a gyerekek nem tudják ledobni magukról. Nem tud nem melodramatikus lenni. Itt az öngyilkosság arra jó, hogy négy olyan embert hozzon össze, akik egyébként legfeljebb a pályaudvaron, aluljáróban, fodrászüzletben, orvosi rendelőben tudnak találkozni. Itt összejött négy ember, akik egyébként nem kerülnének egy légtérbe.

Lévai Balázs: Beszélj kicsit a rendezésről meg az egész színházi formanyelvről. Van négy szereplő, négy székünk, és van egy sötét terünk. Számotokra Gigor Attila mit hozott ki ebből, mennyire épült fel egy koherens erős színházi világ? Azt is megkérdezzük majd Attilától, hogy láthatatlan szereplőnek a szerepeltetése eltökélt művészeti koncepció része vagy a takarékosság? Nekem Bagossy rendezés is eszembe jutott, amikor négyen ültek a széken, az Örkény Színházban Az arab éjszaka, ahol a szereplők szintén elől ülnek és beszélnek.

Bagossy László: Én teljesen el tudtam fogadni ezeket a játékszabályokat, még a néma szereplőket is, ahogy ebbe belefolytak. A lecsupaszított minimál játékmód is elfogadható volt. Az anyagnak a gyengeségeivel szembesültem nagyon sokszor, például a második felére elfárad, nehézkessé válik. Elveszítem a dramaturgiai érzékemet, és nem érzem, hol tarthatunk a történetben, és vajon hol vannak a csúcspontjai, és egyáltalán hogy lehet továbblépni. Így fáradtak el az anyaggal együtt maguk a figurák is, nagyon egyfélék lettek, ugyanazon a hangon szóltak, nem tudtam továbblépni, ez volt a benyomásom. Eszembe jutnak színpadi helyzetek, amik azt igazolták számomra, hogy ez a lektűr ügy nehezen megkerülhető. Jön Anna visítva, le akarja vetni magát a tetőről, a levegőben kifordul felénk, elmondja nekünk, hogy ezt nem kellett volna, mert akkor nem tudnak megakadályozni, hogy megöljem magam. Ezek után ráveti magát Martin, van egy ilyen tragikomikus birkózás. Az, aki előbb még le akart ugrani, most lefog valaki mást, és ebben a pillanatban belép egy pizza futár a toronyház tetején. Megkérdezi a verekedőktől, hogy akkor ők rendeltek-e pizzát, mire Anna, mint akinek semmiféle problémája nincs, azonnal a pepperoni iránt kezd el érdeklődni, és összefut a szájában a nyál. Elindul a pizzát csócsálni.

Lévai Balázs: Bocs, ez nem pontosan azt jelzi, hogy nem akart öngyilkost lenni, hanem csak az egész egy marha nagy színház, és abban a pillanatban, amikor megrántottak, akkor már a pizza illata fontosabb.

Bagossy László: Igen, de mégis azt érzem, hogy amikor ezt valahogy az élettapasztalatinkkal, vagy a fiatalok élettapasztalataival kell összevetni, és kérdésekre válaszolni, akkor zavarba jövök. Valószerűtlennek érzem a pszichológiáját az egésznek, és olyan érzésem van, mintha a gyalogkakukkról kérdeznek, és annak a lélektanáról, hogy szerintetek most a gyalogkakukk, amikor a farkas feléje tolta azt a mázsás követ, akkor melyik irányba kellett volna, hogy elugorjon, vagy mivel kellett volna kivédenie. Ennyire érzem valószerűtlennek ezt a lektűrt.

Csáki Judit: Most nagyon egyetértünk, ugyanis ennek követelménye a tökéletes lélektani logika. Természetesen a logikátlanságoknak is helye van, mert az is egy logika része. Ebben igazad van. Ha viszont ebben a lektűrben nézzük meg ezeket a figurákat, akkor nézzünk már meg, igen a sikeres tv sztár, ami bármelyikünkkel megeshet, hogy azt hisszük, hogy 18, de 15. Ezek ilyen a te problémádat szeretném magamnak tipikus esete. Kivéve a Zsuzsa által játszott figurát, ami nincs egy súlycsoportba a többiek bajával. A pizza futár hazudott betegsége, illetve ebből a szempontból a gyerekeknek valószínűleg nagyon fontos, de hát ha ránézünk, akkor ehhez képest hol van ez a két probléma egymástól, és valóban, lélektanilag nem logikus, hogy egyszer eljutok oda, hogy most megölöm magam, és egy perc múlva már azt keresem, hogy ki mindenki hibás abban, hogy én ide jutottam. Lehet, hogy nem remekmű, de nem baj, nem ez a célja.

Gigor Attila: Szabad állítani, hogy ez egy remekmű? Azt gondolom, hogy meglehetősen sajnálom, hogyha nem jött le abból a jelenetből, mennyire meg van indokolva lélektanilag az, hogy a Jess úgy viselkedik. Az egyetlen ember a négy közül, aki valóban megölte volna magát az, aki a legkevésbé gondolja komolyan. Ha nem talál senkit a tetőn, ő valóban legyalogol. Viszont abban a pillanatban, hogy megállítják, már tud bármi másra koncentrálni, hiszen nem gondolta komolyan. Nem segélykiáltást akart, ő abban a pillanatban nem látott mást, hogy meg kell ölnie magát, mert ennyire végletes, és el tudja hinni, hogy ha a pasija elhagyta, akkor valóban nincs semmi más. Szerintem az, hogy ez humorral és közérthető karakterekkel van elmesélve, az nem hogy lektűrré teszi, hanem egyszerűen csak olyan, egyszerű karakterekből épül fel, aminek a mélységét hosszas elemzésekkel lehet felfejteni. Azt gondolom, hogy itt a 21. században Hornby karakterei, a Batmantől át a Walking dead-ig legalább ugyanolyan fontos mitológiák, amivel foglalkozni kell, és ugyanúgy a kultúránk része, mint amit mi magas művészetnek gondolunk. Személy szerint nem hiszek a magas művészetben. Művészetben hiszek, olyan kultúrában, ami hat. Nem értem a szó értelmét, hogy lektűr. Rám nagyon mély hatást tett ez a könyv, és nagyon árnyalt és mély dolognak érzem, de olyan messze van egymástól a véleményünk, ezt felesleges ismételgetnünk.

Lévai Balázs: Nézzük a foglalkozás részét. Azon gondolkodtam, hogy a három foglalkozás résznek mindig ugyanaz a tematikája, vagy ez is alakult az előadás történetével együtt?

Nyári Arnold: Úgy érzem, hogy inkább finomodtak ezek a részek, nagyjából ezekkel az ötletekkel indultunk, és azon belül a hangsúly változott. Ez a változat, ami tegnap volt a két előadásban, ez most már megengedi azt, hogy a karaktereken keresztül eljussunk oda, hogy ne csak egy-egy karaktert vizsgáljunk, hanem ezen keresztül a figuráknak és saját magunknak a társadalmi viszonyulását tudjuk megnézni ezekhez a karakterekhez. Nekem nagyon emlékezetes amikor Jess figuráján gondolkodunk, dolgozunk, és talán könnyebb szerkesztőségi ülésnek tűnik az, amivel éppen azt nézzük, hogy milyen sajtóhullámokat vetett az, ami történt. Amikor a fiatalok nekem nevelésről, és a saját maguk neveléséről is elkezdenek beszélni. Nem arról van szó, hogy aki ott ül a mi csoportunkban az azt mondaná, hogy jaj velem ez történik, nem a terápiás része, hanem egyáltalán arról, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki figyeljen a környezetünkben. Hogyan kell egyáltalán a társadalomnak viszonyulnia ezekhez az esetekhez. Négy nagyon markáns figurát látok ebben, és mindegyik megengedi azt, hogy a társadalom reagáljon ezekre az esetekre, és az öngyilkosság ebben még ha melodramatikusnak is tűnik, azt gondolom, hogy egy állítás abból a szempontból, ha nem akadályozzuk meg, akkor ez fog történni. Amikor gondolkozunk a fiatalokkal ebben a három foglalkozás részben sikerül ezt tartalommal feltölteni.

 Lévai Balázs: Egy ponton túl nem is az öngyilkosságról kezd szólni. A felétől már másról szólt. Mennyire tudom megérteni másnak a problémáját, ez valamiféle empátiafejlesztés?

Nyári Arnold: Igen, de a törekvés nem az, hogy csak én tudjak empatikus lenni, hanem tényleg kicsit kitágítani ezeket a kérdéseket és megnézni azt, hogy esetleg van ennek bármiféle nagyobb vetülete, ahogy egyáltalán a társadalom viszonyulhat ezekhez a figurákhoz, és meghatározza azt is, hogy a figuráknak milyen lehetőségei vannak. Abban a pillanatban, hogy lehetőségekről kezdünk beszélni, onnantól kezdve vissza tudunk térni arra, hogy mi a jelentősége ezeknek az embereknek és mit tehetnek. Amikor megoldásokat fogalmazunk meg és visszakerülnek a darabba, akkor szerintem erre kapunk lehetőséget, így töltjük fel tartalommal.

Lévai Balázs: Biztos nem tekinthető hétköznapi helyzetnek, amikor gyerekek helyett felnőttekkel kell dolgoznotok, a színészeket szólítanám meg. Az vicces lehet, amikor Benedek Miklósnak és Császár Angélának magyarázzátok el, hogy mit kell csinálni. Mennyiben éreztétek ti másnak a tegnap délutáni, esti előadásokat ahhoz képest, amikor a gyerekekkel szoktatok dolgozni? Könnyebb, vagy nehezebb volt?

Hajós Zsuzsa: A létszámot levéve, 10 gyereknél több általában nincs a kis csoportunkban. Ezt kivéve teljesen ugyanolyan volt.

Lévai Balázs: Hozzuk a 17 éves magyar középiskolások szintjét.

Hajós Zsuzsa: Senki ne higgye azt, hogy a gyerekek ennél kevésbé mozgékonyak. Ők se homogének, ott is van olyan, aki inkább megfigyel, van, aki pedig nagyon mondja. Nem mondanak másokat. Elnézést, de ez van. Számomra működőképesnek tűnt, remélem annak is, aki megpróbált ebben a 60 fős kis csoportban részt venni.

Lévai Balázs: A zsűri figyelmét hívjuk fel, hogy rengeteg jó mellékszereplői díjat lehet kiosztani. Mennyi az előadásból a mobil rész, ami folyamatosan íródik ott helyben?

Farkas Attila: A taxiban a gondolatsorok azok mindig teljesen, abban semmi nem fix. A vége az teljesen impró. Az utolsó három mondat, ami már az óriáskerékről szól, az szöveg, de az előtte levő rész teljesen impró. Annyi van, hogy megvannak a helyei, hogy mikor jönnek vissza az újságcikkek, de hogy abból milyen beszélgetés születik az teljesen improvizatív.

Lévai Balázs: Hányszor játszottátok eddig?

Hajós Zsuzsa: Harminckétszer azt hiszem.

Lévai Balázs: Eddigi mi a tapasztalat, a magyar középiskolások a befejezést tekintve életigenlőek?

Hajós Zsuzsa: Ez azért nehéz kérdés, mert ez világos volt, ahogy feltettük a kérdést, hogy a felnőttek is vágytak rá, hogy iszonyú pozitív történjen, és happyend, még ha apróság történik, akkor is az.

Lévai Balázs: Vicces volt, hogy Attila is próbálta mondani, hogy nem csak jó vége lehet. Lehet más is.

Hajós Zsuzsa: Közben meg pont azt, amiről Martin beszél is az előadásban, hogy nem az van, hogy mi történik ez alatt a 90 nap alatt. Valami megmozdul. Ezt keressük, és ez az elmozdulás van, hogy nem pozitív, de az a ritkább.

Lévai Balázs: Szakértőinkhez fordulok még itt a végén. Amikor ti kijöttetek az előadásról, akkor összeállt ez egy komplett színházi estévé bennetek? Ti milyen érzésekkel jöttetek ki?

Bagossy László: Nem, de elmondtam az indokaimat, nem tudom lesz-e idő a közönségre. Adom Juditnak, hogy megválaszolja a kérdést.

Csáki Judit: Én tegnap jobban, vagy erősebben figyeltem arra, hogy a közönség hogyan vesz részt az előadásban. Ott erősödött meg bennem az, hogy ebből a szempontból nagyon jó, hogy itt volt, és nagyon hiányoltam a nézőtérről azokat a hatalmasságokat, akiknek a zsebében teli buksza lapul, és most láthatták volna, hogy tessék ennek rettenetes sok pénzt és külön fórumot adni, mert íme, az én gyönyörű édes szakmám, hogy rácsodálkozik arra, hogy belebeszél egy színházi előadásba.

Lévai Balázs: Azt még hagy mondjam el, hogy Bagossy László mellett az a Polgár Csaba ült, aki a tavalyi POSzT-on a legjobb férfi szereplő díját kapta, és becsülettel végignézte, miközben aznap este játszott, tehát hál’ istennek azért a szakma részéről volt érdeklődés. Több kéz is emelkedik.

Sándor L. István: Szeretnék mindenkit bíztatni, hogy azokat a szakmai szempontokat, vagy kérdéseket, amit itt a Juditék is megnyitottak, szerintem érdemes lenne folytatni. Egyrészt van két markánsan különböző álláspont, hogy egy világ lektűrt vagy egy remekművet látunk. Szerintem ízlés kérdése, a szakmai kérdés az, hogy ez hogy van kezelve dramaturgiailag, hogy van kezelve színházilag. Én ezt azért tartom egy fontos előadásnak, mert nagyon jó ízléssel, ha úgy tetszik, nagyon jó dramaturgiai érzékkel van kezelve. Ezekből a hosszú monológokból rövid monológok lesznek, amikben tulajdonképpen párhuzamosan zajlanak monológok, ezek néhol kiszélesednek dialógusokká. Szerintem egy sokkal izgalmasabb forma születik, és ahol tulajdonképpen elromlik a dolog, ott menjünk át foglalkozásra, és így át lehet hidalni rengeteg felesleges vagy érdekes történetet. Ami miatt ez a dramaturgiai munka vagy alapanyag kezelés szerintem izgalmas, hogy egészen izgalmas színészi feladatokat ad. Amit te itt negatívan leírtál az első jelenetben, arról azt gondolom, lehetne pozitívan is leírni, mint egy izgalmas színészi csiki-csukit, amit végig kell csinálni. És tulajdonképpen bármelyik pontját ragadjuk ki az előadásnak ezt az izgalmas csiki-csukit lehet látni. És ez visszautal arra, amit tegnap akartam mondani, itt egy hosszú zárójelet nyitva: természetesen minden bírálatnak igaza van ami, a válogatásnak szól. Egy dolgot nem vesztek figyelembe, hogy nem egy ember válogatott, hanem ez egy beszélgetés során született válogatás, amiben tulajdonképpen úgy juthatunk konszenzusra, hogy nem kellett saját magunkkal elfogadhatatlan kompromisszumokat kötni. Az volt a szándékunk, hogy az a beszélgetés, ami elkezdődött köztünk, az lehet, hogy egy tágabb körben is folytatható. Mi lenne akkor, hogy ha egyszerűen csak nyitottan azt mondanátok: jé, itt van 13 előadás, ez a 13 előadás mit mond a mai magyar színházról, és én most döbbenten látom, hogy mennyi mindent elmond azokról a progresszív törekvésekről, amit egyébként a további háromszáztizenvalahány előadásban nem láttam. Nézzétek meg, hogy az alapanyaghoz való viszonyban hány fajta variáció van, vagy azt amiről tegnap próbáltam beszélni, a színészi munkában, színészi feladatokban, játékstílusban mennyi féle változat van, és még rengetek minden. Például hihetetlenül elcsodálkoztam, ami egyáltalán nem volt szándék, hogy itt a legtöbb előadáson röhögni lehet. Tegnap előtt, vagy mikor mondta a Vajda Máté, hogy nekem egyáltalán nincsen humorérzékem. Akkor hogy az ördögbe jött össze egy ilyen válogatás, amit meg itt végigröhögtünk. Ez is egy olyan, hogy ha lenne valami nyitott helyzet, és nyitottan lehetne bizonyos dolgokra ránézni, akkor ez szerintem végiggondolható. Ami miatt elkezdtem az egészet, hosszú zárójel bezárva. Azért örültem ennek az előadásnak rendkívüli módon, mert egy olyan szakmai produkció, amiben a színházi szaktudás, és a TiE szaktudás nagyon szerencsésen találkozott. Hogy egymást erősítette a két dolog. Azt is nagyon szerencsésnek érzem, hogy a Szputnyikosok, vagy volt Szputnyikosok színészi munkája, és a Kerekasztalosoké, ezek nagyon jól találkoztak. A Szputnyikosok sokkal harsányabban játszottak, a Kerekasztalosok visszafogottabban, de úgy volt a szereposztás megadva, hogy ezek a világok szerencsésen illeszkedtek össze. Azt gondolom, hogy nagyon inspiratív volt egymás számára ez a munka, és rengeteg szakmai kérdésről lehetne még beszélni. Azt hiszem az nagyon szerencsés dolog, hogy itt egyáltalán nem tűnik feleslegesnek a nevelési rész. Ritka, amikor ennyire szervesen tud illeszkedni a kettő egymáshoz.

Puskás Panni: Igazából kérdeznék valamit. Azt mondtad, hogy a pedagógia, mint módszer kizárja az esztétikát. Nem feltétlenül értek egyet, szeretném, ha kifejtenéd, hogy ez pontosan hogyan történik meg.

Bagossy László: Ez egy ingoványos talaj. Egyszerűen azt gondolom, hogy a didaktikus cél vagy szándék, az valahogy idegen, igazságot feltételez, ami a fejekben lapul. És amikor kvázi művészetet csinálunk, szerintem jó esetben ezek az igazságok csak viszonylagos ügyek. 

Puskás Panni: De kérdések merülnek fel.

Gigor Attila: (Bagossynak) Most először maximálisan egyetértek azzal, amit mondasz.

Bagossy László: De mégis, az, hogy kívülre kerülünk, és gyerekeket bevonunk, problémákat boncolgatunk a magunk hétköznapi eszközeivel, beszélgetünk, ezek nagyszerű dolgok. Nem szeretném ezt a beszélgetést, a gyerekekkel vagy akár felnőttekkel folytatott diskurzust degradálni. De egyszerűen egy másfajta kerete a gondolkodásnak. Én azt szeretem, amikor látok egy figurát valamit állítani, szenvedélyesen, és vele szemben egy másikat, aki ugyanolyan szenvedélyesen az ellenkezőjét állítja. Mind a kettővel együtt tudok menni, és a kettőnek a harca valami tragikomikus abszurditásban egyesül, amiben azt érzem, hogy valójában az életük megoldhatatlan, nincs igazsága, de ettől szép az egész, hogy őt is meg őt is valahogy meg tudom érteni. Ez nagyon primitív képlet, ha ezt kinyitjuk, azért ingoványos az ügy, mert azonnal ott vagyunk, hogy mi a színház, mi a művészet, mettől meddig tart ez az egész dolog, és ez roppant nehéz ügy.

Cziboly Ádám: Keretes szerkezetet érzek ebben a beszélgetésben. Kezdődött és végződött ezzel az évtizedes gumicsonttal, hogy ez színház-e, és közben elemeztétek, mint színházat. Aki azt állítja, hogy ez nem színház, szeretném kérni, definiálja, hogy mi a színház, és ahhoz képest ez miért nem színház. Mert egy olyan látens definíció, ami abból adódik, hogy ha ez nem színház, ez egy nagyon elkeserítő definíció. És akkor nagyon másképp gondolkodunk, hogy mi a színház. Ha csak attól színház a színház, hogy egy doboz színház jelleggel történik valami, akkor én várnék egy definíciót, hogy mi a színház, és ez miért nem az. Azt állítom, hogy ez színházi műfaj, ahogyan a bábszínház, vagy az osztályterem színház, úgy a színházi nevelés is műfaj, amiből van jó és rossz. Lehet arról beszélni, hogy ez jó vagy rossz, lehet beszélni a dramaturgiájáról, az alapanyag választásról, arról, hogy a szereplők hogy játszottak, és arról is, hogy színházilag ez tart-e ott, hogy most itt legyen a POSzT-on, de arról, hogy színház vagy nem, én ezt nem látom érvényes kérdésnek.

Perényi Balázs: (Bagossynak) Szerintem idéznünk kell, amit mondtál, mert az ideális színházi nevelési anyag az, amit elmondtál, az a típusú nyitott dráma, ahol nincs igazság. Ezt bármelyik drámapedagógiai kiadványban ezt a szöveget idézhetnénk.

Novák János: Amit a Laci mondott, hogy a színháznak van egy része, ami sűrített valóság, és van egy része, amikor elkezdünk dadogni, és elkezdünk belelépni, az olyan, mint a valóság. Itt lehet definíciós különbségeket látni, hogy az egyik megtervezett sűrített valóság, ami nagyon pontosan a hatásokat kiméri. A második egy pedagógiai folyamat, ami nem kevésbé értékes, de az akkor történik meg és ott. Tulajdonképpen nem is sűrít, nincs biztos vége, nincs biztos tanulsága, maga a folyamat az, ami érdekes, és ez egy valóságos folyamat. Mondjuk pedagógiai vagy színházi folyamat, de ezek egymásnak a tükörképei, vagy kiegészítői, de nem ugyanaz a mechanizmus még akkor sem, ha értékesnek tekintjük mind a kettőt.

Csáki Judit: Valamit szeretnék kérdezni. Itt nem arról volt szó, de legalább is biztosan nem értékítéletként, legfeljebb leírásként arról, hogy mi a színház, és mi a nem színház. Az, amit a Kerekasztal csinál az a színházi par excel a színházi eszközök általi pedagógiai cél megvalósítása. A színház például a Hamletnél… mind a kettő kérdez, kérdéseket tesz fel, ennyiben a módszertana még hasonló is. Még az sem igaz, hogy egy úgymond klasszikus színházművészeti előadásnak ne lenne pedagógiai vetülete, de itt ez nem értékítéletként szerepel. Nagyon nem kéne felhorgadni azon, hogy valaminek az eszköztárát pontosan leírjuk. Az, amit a Balázs mondott, hogy mindegyik kérdőjeleket tesz ki, és ez a dolog lényege. Csak az egyik a színházat mint alkalmazott eszköztárat használja erre, és ha jól csinálja, márpedig a Kerekasztal jól csinálja, jól alkalmazza a színházi eszköztárat, akkor is ez nekik egy eszköztár arra, hogy had tanulja meg ez a mi szerencsétlen ifjúságunk, de esetleg mi magunk is, hogy hogyan kellene gondolkodni a világról.

Cziboly Ádám: Szabad röviden reagálni? Én nem értékítéletként gondoltam, hanem azt állítom, hogy ezt a tegnapi előadást bárki a nézők közül nézhette színházként. Döntése volt abban, hogy részt vesz, vagy nem vesz részt, és a többi néző társát is nézhette színházként. Nem értettem azt, hogy mitől ne lett volna, amit tegnap láttunk színház. Ahhoz szeretném a színház definícióját, amitől ez eltér.

Csáki Judit: Értelek. Igazad van.

Cziboly Ádám: Csak még egy dolog. Pont az a szép ebben a műfajban, hogy ez az alkalmazottság nem működik erős színház nélkül, ha nem erős a színház benne, bármennyire is alkalmazott, ha rossz színházat alkalmaz, akkor nem fog működni. Tehát nincs az egyik alárendelve a másiknak, hanem egy és jel van közöttük. Színház és nevelés. Most az és nevelésről beszélünk.

Csáki Judit: Oké, jó mindenki ezt mondja és hagyjuk. Mindent lehet színháznak nézni. Leülök a kávézó teraszán picit csendben, ami előttem történik azt is tudom színházként nézni.

Lévai Balázs: Valakinek van-e még kérdése, hozzászólása, személyes véleménye?

Szűcs Katalin: Nem nagyon hiszem, hogy most itt meg fogjuk oldani a definiálás kérdését. De ehhez szeretnék annyit hozzátenni, hogy mi a különbség, hogy ülök a teraszon és nézem a valóban színházszerű, és színházként nézhető jelenségeket, vagy azt mondom, hogy ez egy színházi előadásként nézhető dolog. A dolog nyitja érzésem szerint a megformáltság. Az, hogy egy mű egészben gondolkodnak az alkotók, problémákat értelmeznek, megalkotják a hatásmechanizmusát, hogy hogy fog hatni a nézőre optimális esetben. És nagyon erősen csatlakozom a Judithoz, hogy nincs olyan, hogy passzív befogadó. Nem kell ahhoz engem megkérdezni effektíve, hogy nekem folyamatosan jelen kelljen lennem érzelmileg és intellektuálisan. Nagyon gyakori ez a passzív befogadó mint fogalom, ami szerintem igazságtalanság. Nincs. Ott vagyok érzelmileg, meg vagyok szólítva, gondolkodom és így tovább. Összességében azt gondolom, hogy ha egy olyan fajta tudatos konstrukció, kompozíció, műegész születik, ami esztétikai minőség, esztétikumként kezelhető, az más, mintha azzal a céllal készül egy produktum, hogy annak kapcsán, vezetgetve különböző kérdéseket felvessünk, és gondolkodjunk róluk. De nem születik meg olyan fajta mű egész, amiben én, mármint az alkotó, nagyon célzottan tudja a kérdéseit felvetni és irányítani. Nem minősíteném a kettőt, csak próbálom megragadni a különbséget, amiről beszéltek. Egy régebbi példát had hozzak a Kerekasztal az őskorból, ahol nekem ez nagyon komoly kérdés volt. Akkor egy Shakespeare-t dolgoztatok fel, talán a Rómeó és Júliát. Lehet-e úgy érvényesen színházilag feldolgozni egy matériát, hogy egy-egy jelenettel kapcsolatban teszek fel kérdéseket, és egy-egy jelenetet csinálok meg, de nem a műegészt. Ugye a jelenetek kapcsolódásából, a mű egészből következik az, hogy melyik alak kicsoda, micsoda, milyen motivációi vannak. Míg a részletekben azt csinálok, amit akarok, de nincs ott mögötte ez a műegész, amiben érdekes, hogy ki micsoda. Ez a színész játékban nagyon fontos. Most az jutott eszembe, hogy hoztátok a taxi példát, hogy ott a gyerek résztvevők vagy mi találgathattuk, hogy kinek mi járhat a fejében. Mi van a színész fejében? Amikor még nem kérdeztetek meg minket, és odaültetek, és csináltátok. Kell, hogy legyen valami, mert különben általános színjátszás, ha nem tudjátok a műegészen belül, hogy ott ki mit gondol, akkor valamit imitáltok, ami hiteltelen azt gondolom, hogyha nektek nincs meg a magatok képe. Aztán ez változik, de akkor kérdés, hogy tényleg ez egy műegész-e vagy, - és nem minősítés,- de valóban egy más fajta munka, művészet által megjelenő valami. Itt az Attila hozta az Antigoné párhuzamot. Emlékeim szerint az Antigonét egyben megnéztük és utána volt a foglalkozás. Az teljesen más, mert ott műegészként működött maga a darab, és utána mindenfélét lehet róla gondolkodni.

Gigor Attila: Csak annyit, hogy ezek szerint nem fogalmaztam világosan. A passzív nézői attitűd nem volt pontos kifejezés. Nem azt gondolom, hogy a klasszikus színház nézője passzív, csak annyit akartam mondani, úgy a mozgóképben, mind a színházban van olyan irány, amikor a néző effektív a cselekményt befolyásolni tudja, hatással tud lenni arra, ami történik előtte a műalkotásban. Igényesebb videojátékoktól elkezdve rengeteg ilyen műfaj van már, hogy effektív tevőlegesen részt tud venni az előadás lefolyásában. Így értem az aktív-passzívat, és természetesen nem gondolom azt, hogy a klasszikus színház nézője passzív.

Hozzászóló: Csak a Szűcs Katinak ehhez a műegész kívánalmához szeretnék egy kérdést hozzátenni. Lehet, hogy ez a típusú színházcsinálás egy másfajta dramaturgiai gondolkodást igényel. És ebben fontos szerepe volna, nem pedig ellenpontként vagy antagonizmusként kellene kezelni a pedagógiát, amiből szintén van jó és rossz, van ártalmas és van konstruktív pedagógia. Nem véletlen hívják ezeket az embereket, akik ezt a műfaj művelik, színész-dráma tanároknak. Ami nem vagy-vagy, a színházi jelenetben színész, a foglalkozás részben pedig drámatanár, hanem egyszerre jelenik meg jó esetben mind a kettő.  Például egy hagyományosabb színházi előadásban egy próbafolyamat végére a színész jó esetben azt gondolom, eldönti, hogy egy taxis jelenetben mi jár abban a szereplőnek a fejében. Egy színész-drámatanárnak szüksége van egy olyan plusz képességre, egy olyan állandó készenlétre, hogy ezt a tömérdek lehetőséget, ami egy ilyen jelenetben megmutatkozhat, azt igény szerint hozni tudja, de úgy, hogy az hiteles legyen. A monológok, amik elhangoznak, azok két pillanat alatt megformált és elemezhető monológok. Jobbak egyik előadáson gondolom rosszabbak a másikon, de azért megjelenik egy művészi igény, egy megformáltsági igény. Nagyon rossz példát fogok hozni, mert nem ebből az előadásból, de a foglalkozás részben is hogy működik a színész. Amikor megmozdítják a fiatalokat, akikkel dolgoznak és mondjuk, elmegy és lehajol egy cserépdarabért, és abban a pillanatban a vele foglalkozó színész-drámatanár színházilag mondja, hogy gyere vissza, csináljuk meg másképp. De abban egyszerre benne van az, hogy ez egy színházi forma, hogy megyünk és lehajolunk, de közbe pedig nem ez a motiváció, hanem hogy mi az a gondolat, mi az a szándék, és az, hogy ahogy felveszi, az mit fog hozni. Ez a Széttört tálból volt egy példa.

Nyári Arnold: Erre reflektálva, én bennem az az igény ezeknél a részeknél nincs meg, amikor játszó vagyok benne, vagy színészként működöm, hogy mindenféleképpen az én ötletem, és csak is az én értelmezésem kerüljön bele abba a részbe. Én úgy gondolom, hogy ezek az alapanyagok és  minden jó alapanyag megadja azokat a űröket, amelyek arra késztetnek engem, hogy valamilyen módon feltöltsem. És most ebben az előadásban is, hogyha végigvesszük, megvannak azok az űrök, amire az eredeti alapanyag nem ad egyáltalán választ, talán ki sem tér jobban, de mi most megállítottuk, és azt a lehetőséget kínáltuk a nézőknek, hogy töltsék ki ők. És a színészek szerintem alázatosan, magukon átszűrve teszik vissza azokat a véleményeket, amelyeket a résztvevők töltöttek fel. Ezek az űrök szerintem nagyon-nagyon fontosak.

Szűcs Katalin: Segít pontosítani, amit mondasz. A részeket feltöltögetitek vajon azoknak lesz-e koherenciája? Erről beszélek a műegészségnél, kell, hogy koherenciája legyen, nem elemeként gondolkodom. Én magam egyébként az OFF programban gondolnám igazán ezt az előadást, mert nagyon izgalmas és nagyon fontos. Szerettem volna elmondani, hogy itt zajlott ebben a teremben pontosan ezzel a drámapedagógiával, színházi neveléssel kapcsolatos programsorozat, tehát az a fajta gondolkodás elindult, amit az István szeretett volna, mert itt egy egész programsorozat épül erre, csak úgy csináltunk, mintha nem lenne, holott ez itt volt napokig, még van is talán.

Csáki Judit: Van, csak így van, hogy nem tudjuk, hogy van-e még.

Lévai Balázs: Még többen jelentkeznek és lassan másfél órája beszélgetünk, úgyhogy azt javaslom, maximáljuk egy percben a hozzászólásokat.

Perényi Balázs: Az is kérdés a Katihoz, hogy elvárjuk-e az intenzív totalitást, világszerűséget, egészlegességet egy színházi eseménytől, vagy ma már másképp gondolkodunk a színházról. A másik fontos, és szerintem nagyon termékeny szempont lenne, ha az egészet színházi eseményként írnánk le, és ahogy egy happeningnek is van esztétikája, keresnénk azt a törékeny szépséget, ami megszülethet ezen az eseményen, és az valóban színházi típusú szépség.

Novák János: Csak a színészi attitűdre szeretnék reagálni. Tulajdonképpen a színész ilyen nyitott helyzetben ugyanúgy van, mint a próbán, nagyon sok esetben javaslatokat kap a rendezőtől. Van saját elgondolása, de teljesen új javaslatra is nyitottnak kell lennie, és itt a teljesen új javaslatokat a nézőtől várja. Teljesen olyan attitűd színészileg, mintha egy próbán eldöntetlen kérdés előtt állnának, és kap egy instrukciót, amiből ő improvizálni fog. Majdnem egy próba folyamatnak a színészi lelkiállapotát kell, hogy tükrözze, ha jól folyik.

Szűcs Katalin: De nincs még műegész.

Novák János: Valóban, a folyamat, a processzus, a happening az maga a mű.

Lévai Balázs: Gábor, tényleg úgy élitek meg, mintha próbafolyamat lenne?

Fábián Gábor: Igen. Valóban nincsen kitalálva, hogy mi történik majd a taxiban. Nincsen elképzelés, hogy Martin ezt gondolja, hanem kérdés valóban, hogy mit gondol.

Lévai Balázs: István?

Sándor L. István: Teljesen egyetértek Cziboly Ádámmal a mikor azt mondja, hogy ez egy színházi műfaj, amihez természetesen speciális színészi, vagy színész-dráma tanári feladatok társulnak hozzá. Ugyanaz történik, ami az I. Erzsébetben, hogy egyrészt van a szerep, amit eljátszik, a szerepre való reflektálásán játszik, és eljátssza a társulat életét, azzal a különbséggel, hogy itt tovább nyitódnak a műfajok, és a színész nem csak azt jelzi, hogy színész vagyok, hanem ki is lép a színész szerepéből, és emberként odalép, és így válik sokkal tágabbá, komplexebb feladattá. Közben pedig ott van a remek színész, aki pedagógus is tud lenni. Én azt gondolom, hogy nem beszéltünk megint arról, és itt ismét ízlésbeli különbségek, hogy milyen remek a Hay Anna, aki pont azt volt képes megcsinálni, amit az első előadáson, a tamási előadáson láttunk, vagy részben láttunk. Van egy hihetetlen harsányság, túljátszottság, és ebben az esendőséget meglátjuk. Szerintem döbbenetes pillanat volt, amikor azt mondta sajnálom. Volt egy maszk, és a mögött a maszk mögött egy nagyon erős jelenlét és sors. Hihetetlenül szeretem, amit a Fábián Gábor csinált, kicsit cinikus, kicsit önironikus a játékmód, amiben mégis csak egy képtelen sorsot lehetett látni, miközben persze ha kívül maradtam volna az előadáson, azt mondtam volna, hogy micsoda klisék és bombasztikus közhelyek. A színész számomra elfogadtatta, hogy mintha egy embert látnék itt. Pedig nem gondolnám, hogyha őt fogom látni, a nagy angol színészt, aki a 007-est is játszotta, akkor elhiszem neki, amit a Fábián Gábornak elhittem. Nagyon fontosnak tartottam még, amit a Zsuzsa csinált, azt a finomságot. Kicsit sajnáltam, hogy a három órás előadást az elején kicsit túlizgultad, és kicsit azt éreztem túl sok a gesztus. Sokkal finomabb volt és olyan hihetetlen ellenpontot jelentet az egész játékmódban. És én például a Széttört tálban láttam, színész vagy, azt gondoltam, te teljesen azonos vagy ezzel a figurával, mindig rockernek fognak látni. Itt is egy nagyon erős, személyiséget sugárzó színészetet láttam ebben a társulatban. Azt gondolom, hogy színházként és színházi műfajként, első sorban a színészi alakításokon keresztül tudtam közel jutni ehhez a problémához.

Lévai Balázs: Akkor a végszó gyanánt az úré a szó.

Néző: Én ünneprontó leszek, én elmentem az előadásról, nem néztem végig. Ebben nem kis része volt annak, hogy pedagógiai módszerekkel is megpróbált operálni az előadás, és ezt már nagyon rosszul viseltem. Mert egy befolyásoló, egy irányított pedagógiának érzékeltem, ami nem teljesen ártatlanul akarta pedagógiának mutatni magát. Meglepett, hogy a felnőtt közönség viszonylag könnyen ráállt arra a hullámhosszra, amit sugalmazott a pedagógus, például milyen címekkel lehetnek egy katolikus lapnak eladni ezt a sztorit úgy, hogy a lapot megvegyék. Mintha elfeledkeztek volna arról a nézők, hogy ennél fontosabb dolgokat hallanak a színpadon és arra jobban kellene inkább koncentrálni. Csak ennyit szerettem volna mondani.

Lévai Balázs: Belemenjünk még ebbe? Ne menjünk. Utolsó hozzászólás.

Szabó Ágnes: Lehet, hogy nem reklámoztuk eléggé jól magunkat. Megteszem az utolsó alkalomkor, lehet, hogy minden szakmai beszélgetéskor el kellett volna mondani. Ötödik napja zajlik egy színházi neveléssel kapcsolatos fantasztikus dolog, ami Istvánnal közös ötlet volt, és én nyomtam át a költségvetést, a lóvét én intéztem. Öt napon át  tartott egy olyan fantasztikus dolog, amivel én magam is ismerkedtem. Itt kőszínházak mondták el mit szeretnének, tudnának, akarnának, elmondták a függetlenek mit csinálnak, mit nem akarnak. Szakmai vita volt, megismerkedtünk a német módszerrel, a Katona tartott itt egy nagyon fantasztikus demonstrációt. Tegnap láttuk ezt az előadást és ma tantermi színjátszással ismerkednek meg azok, akik ezt csinálják, vagy akik még nem csinálták. Benne volt a programfüzetben, nyilván ütközik csomó mindennel. Itt nagyon komoly program zajlik, ahol vannak felszólalásokból megítélve külsősök, szakemberek, általában ennyien szoktunk lenni a fél háromkor kezdődő foglalkozásokon.

Lévai Balázs: Mi is köszönjük a részvételt a szakértőknek illetve alkotóknak és önöknek is, holnap 11-kor a mai két előadással folytatjuk.

Galéria

Ajánló