fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

Szakmai beszélgetés (Parasztopera)


 

Winkler Nóra: A második beszélgetés témája a tegnap este látott Parasztopera, a Pécsi Nemzeti Színház társulatának előadása Mohácsi János rendezésében. Opponenseink a mai napon Elek Tibor kritikus, irodalomtörténész, Sopsits Árpád rendező és két amerikai szakíró: Sarah Shaw, a New York-i Time Out újságírója és Jim O'Quinn, az American Theatre munkatársa. A vita nyitómondatát Elek Tibortól várjuk.

Elek Tibor: Nyomatékosan ránk szóltak, hogy most már mondjunk valami provokatívat, ami a közönséget bekapcsolja a beszélgetésbe, úgyhogy elnézést kérek előre is, ha olyasmit mondanék. Elek Tibor vagyok – a később érkezettek kedvéért mondom –, irodalomkritikus és irodalomtörténész, a Bárka c. folyóirat főszerkesztője. Nekem vannak problémáim ezzel az előadással kapcsolatban és ezeket megpróbálom megfogalmazni, bár nagyon nehéz; éjfél óta ezen gondolkozom, alig tudtam aludni miatta. Nagyon sajátos helyzet az, hogy Pintér Béláéknak ez az első darabja, amit más társulat mutat be. Ez különböző kérdéseket felvetett már, a kritikusok ezt általában meg is válaszolták, körüljárták, bebizonyosodott, hogy más is elő tudja adni Pintér Béla darabját, nem igaz, hogy csak a saját színészeire írja és más színész ezeket nem tudja olyan jól előadni, stb. Ezt most különösebben nem akarom érinteni, de az biztos, hogy nem kerülhetjük meg Pintér Béla eredeti változatát és előadását. A jelenlévők között bizonyára sokan vannak olyanok, akik látták, és biztos, hogy mindenki mérlegel is, hogy akkor most melyik volt a jobb? Melyik tetszett neki jobban? Biztos volt, aki azt mondta, hogy hülyeség, nem kell ezt így összemérni, mert más volt az egyik, más a másik, eltelt azóta 10 év, sok minden változott, stb.  De akkor sem kerülheti meg az ember.  Ez az előadás végtelenül szórakoztató, végtelenül jó és profi volt mindenféle tekintetben, nagyon erős színészi játékkal. Mohácsi János érzékeny az ilyen típusú problémák iránt, ez a darab nagy lehetőséget adott neki, bővelkedik komikumban, tragikumban. Pintér Béla szövege és Darvas Benedek zenéje annyira összetett, olyan sokrétű, olyan különböző rétegeket, zenei szövegvilágokat, nyelvi rétegeket és problémaköröket hoz össze egy előadásba, hogy az nagyon jó alapanyagot kínál. És sikerült is a rendezőnek nagyon színvonalas és – a közönség reakciójából is érzékelhető volt–, nagyon szerethető előadást csinálni. És azon gondolkodom, hogy nekem mégis mi volt vele a problémám, ha én is azt látom, hogy ez egy nagyon jó előadás, akkor miért nem tudom mégis annyira szeretni, mint a Pintér Béla-félét. Pintér Béla Társulatának nagyon sajátos előadásmódja van: álamatőrizmust visz a színpadra, rendezésben és színészi játékban megnyilvánuló gesztusokkal, elemekkel teremt távolságot az előadott történettel és a problémával, iróniát és öniróniát visz bele, és ettől azok az előadások nagyon izgalmassá és értékessé válnak, és sok lehetőséget adnak a befogadónak az önálló gondolkodásra és véleményalkotásra. Ennek következtében az eredeti előadás általánosabb érvényű és időtlenebb volt számomra.  Már-már azt mondhatnám, hogy egyetemes, miközben ugye ott is elhangzanak olyan kifejezések, hogy transzilván meg magyar, de mégsem kötötte annyira korhoz és helyhez és akár nemzethez a megjelenített szörnyűségeket, mint ez az előadás. Miközben ezt a produkciót nagyon profinak, nagyon-nagyon szórakoztatónak és élvezhetőnek éreztem, zavart az, hogy konkrétabbá tette azt, ami az eredetiben is van: hogy adjunk egy pofont a népi mítosznak, az erdélyi mítosznak, a túlzott nemzeti érzéseknek meg a szegény romantikának, stb. Ez Pintér Béláéknál nem válik zavaróvá. Ebben az előadásban engem egy kicsit zavart, direktebben jelent meg, konkrétabban, és emiatt nehezebben elfogadhatóan. És ez realisztikusabb volt. Ez az előadás – különböző okok miatt – sokkal inkább kötött a mához és a reális helyhez, térhez, problematikához, és ez sokakat bánthat is. Én elég sokat járok Erdélybe, két nappal ezelőtt is Székelyudvarhelyen voltam, szakmai és magán okokból is, és nyilván nem nehéz a hitelesség problémáját felvetni egy ilyen mű vagy előadás kapcsán, de így nem gondolkodnak, így nem élnek Erdélyben emberek.  Ez így nem jellemző.

Winkler Nóra:  Nézzünk rá sokkal  messzebbről: most Helennek adnám a szót.

Helen Shaw: Én csak arról tudok beszélni, hogy egy amerikai számára mit jelentett ez az előadás. Világosan érződött, hogy tele van utalásokkal, zenei idézetekkel, a magyar karaktert parodizálja az előadás, de amerikaiként ezt csak nagyvonalakban érzékeltem. Láttam az eredeti, Pintér Béla-féle előadást is, mikor New Yorkban vendégeskedett a társulat, de – minthogy a belső utalásoknak csak egy részét érthetem–, számomra az előadás sokkal inkább tragédia, mint komédia, noha nyilvánvaló volt, hogy bőségesen használ komikus elemeket ennek a tragikumnak a közvetítésére. Ezért is volt olyan szerencsés közvetlenül a Velencei kalmár után látni ezt az előadást, hiszen Shakespeare ugyancsak egy komikus karakteren keresztül mutatja meg a darab tragikumát. Éppen ezért a tegnap esti két előadás olyan volt, mintha egy darab két felvonása lett volna. Térhasználat tekintetében is párhuzamot lehet vonni a két előadás között: a Velencei kalmár esetében rejtett terekről beszéltünk – és pont ez volt izgalmas –, illetve az, hogy ez a tér folyamatosan emlékeztetett minket arra, hogy mennyire el vagyunk zárva, mennyire klausztrofób érzés ott ülni. A Parasztoperában a rejtett tér a végén sokkolt minket. A Velencei kalmár a szociális problémákról szólt, a Parasztopera meg olyan szociális problémákról, amik rejtve maradnak, legalábbis a közönség előtt, és a végén a leomló fal számomra ezt jelképezte: ez a számunkra nem ismert tudás hirtelen megjelenik. Reggeli közben pedig arról beszéltünk, hogy mennyire irigyeljük a magyar színészektől a részegeskedő jeleneteket, mert az amerikai színházban ennek egyáltalán nincs hagyománya.

Jim O' Quinn: Van néhány darab, ami eszébe jut az embernek a Parasztopera kapcsán, ilyen pl. a Mi kis városunk, vagy egy amerikai musical, You Are In Town, és Sam Shepardtól Az elásott gyermek vagy a Szerelem bolondja. A Parasztopera a magyarság olyan kulturális, pszichológiai, nemzeti karakterjegyeit mutatta meg, amiktől sebezhetőbbé válik a társadalom.

Winkler Nóra:  Érdekes, hogy Helen azzal kezdte mondandóját,  hogy amerikaiként, a távolság miatt, nem tudná megmondani, hogy ez az előadás tragikus vagy komikus-e. De szerintem ez egyébként sem eldönthető, és ha valaki a színlaphoz fordul segítségért, ott is csak azt találja, hogy a darab címe Parasztopera, a műfaja, meg paraszt opera egy részben. Én – úgy, hogy itt élek –egyáltalán nem tudom megmondani, nem is erőlködöm, hogy valamelyik kategóriába berakjam, de nem tudom, hogy bárki tudna-e állást foglalni e tekintetben?

Szilágyi Lenke, a POSZT egyik válogatója: Én láttam mindkét előadást, és a Pintér Béla-féle előadásban nekem a komikusabb, ironikusabb vonal volt az erősebb. Tehát, ha azt mondjuk, az az előadás tragikomédia, akkor ez a pécsi előadás meg egy komikus tragédia inkább, mert ebben sokkal hangsúlyosabbnak éreztem a tragikus vonalat, és ettől katartikusabb is volt egy kicsit a végkifejlet. Másrészt pedig nekem azért is tetszett az előadás, mert az ellenpontozásra épül a szerkezete.  Már a címében is benne van: az opera, az nem egy paraszti, vagy nem egy népi műfaj.  Aztán végig az előadásban is: egy felhőtlen ünneplésre készülődnek, és akkor mindig bezavar valamilyen kellemetlen körülmény, amit be akarnak söpörni a szőnyeg alá, de nem sikerül, mert aztán valaki mégis kiborít egy újabb bilit és akkor megint elromlik az egész. És a szép énekekbe is alpári kifejezések csúsznak. Ezt nagyon szépen és tisztán végigvitte az előadás, úgyhogy ez volt az egyik dolog, ami miatt tetszett, meg egyek miatt is, de akkor visszaadom a szót.  

Patakfalvi Attila, néző: Debrecenből jöttem. Nekem egyszerűbb volt befogadni az előadást, mert nem láttam a Pintér Béla Társulatának ezt az előadását. Viszont éppen ezért érdekel is, hogy mennyire nyúlt bele a rendező úr, mert nem volt mohácsis darab. Nem is arról beszélek, hogy egy rendes Mohácsi-darab este kezdődik és hajnal körül vége van, hanem a nyelvezete, stílusa tekintetében mennyire nyúlt bele, és mi ez a másfél órás rövid darabocska?

Mohácsi János, az előadás rendezője: Elnézést kérek mindenkitől a rövid darab miatt.

Sopsits Árpád:  Bocsánat, az eredeti 20 perccel rövidebb..  

Mohácsi János: 25-tel, de pontosan ezt akartam mondani: az mindig relatív, hogy milyen hosszú, ennél többet nem tudtunk nyújtani a történeten. Pintér nagyon szereti az ütemre történő cselekvéseket, nem szereti a szünetet, én meg nagyon-nagyon szeretem, tehát tettünk bele. A szövegbe itt-ott belenyúltunk, pl. azt a mondatot, hogy „Ne basszunk már szekéren!”, mi raktuk bele. Van egy-két ilyen pont, de az az igazság, hogy nem tudtunk sokkal viccesebbek lenni Pintérnél, hiába akartunk. Két dolog volt, amibe súlyosan belenyúltunk.  Az egyik az a jelenetek kezelése: nálunk, aki bejött a színpadra, az állomásfőnököt kivéve, az már bent ragadt örökre. Ez Pintérnél nem így van. Ő máshogy kezeli a jeleneteket; ott független jelenetek mennek egymás után,  de a végén kirántottam Bélának ezt a narratíváját; amikor folyamatosan arról beszél a gyerek, hogy „ó, most a rablott pénzével dicsekszik, ahelyett, hogy elmagyarázná, mit csinál”, ezeket én annyira erőszakoltnak éreztem, hogy kihúztam belőle, a többire áldását adta, tehát nem kell szerzői jogi perektől tartanom.

Winkler Nóra:  Általában ilyen ötszöri visszatapsolás szokta zárni ezt az előadást?

Märcz Fruzsina, az előadás szereplője: Volt már rá példa

Winkler Nóra: Ez a jellemző?

Märcz Fruzsina: Gyakran volt ilyen igen.

Winkler Nóra:  Jó, az előző vitánál felhánytorgatták, hogy szinte nem beszéltünk a színészi játékról. Most tényleg beszéljünk róla, mert elképesztően feszes, pontos, kimunkált, mozgásban, szövegben, díszletben, képben, tehát nagyon erős, és nagyon sok munkával összerakott előadást láttunk.  

Sopsits Árpád: Én még a Pintér-Mohácsi vitához szólnék hozzá; azon kevesek közé tartozom, akiknek ez jobban tetszett, mint Béla eredetije. Nagyon egyszerűen azért, mert számomra a Béláé mosottabb volt, ez pedig tisztább. Azzal kapcsolatban, hogy mennyire magyar, azért egyetlen dolgot ne felejtsünk el: ez – tetszik, nem tetszik, tudomásul kell venni – Camus Félreértés c. munkájának elég erősen átértelmezett változata. Egy nemzetközi toposz, amiről ez a munka szól. A dramaturgiai helyzetek a világirodalom közkincsébe tartoznak. Az életünk közkincse. Tehát ez nem magyar dolog. És nekem pontosan azért tetszett ez bizonyos szempontból jobban, mert nagyon pontosan voltak elemezve az emberi helyzetek, a szituációk és – Lenkével értek egyet –, az emögött felrejlő dráma vagy tragédia erősebb volt az én számomra is. De ez az előadás önállóan kell, hogy éljen, és nem kell hasonlítgatnunk a Béláéval. A sepsiszentgyörgyiek előadására mondtam, hogy nagyon nem volt egységes játékstílus, nagyon széttartó volt. Ezzel szemben itt pontosan az volt a fantasztikus, hogy nagyon egységes játékstílus volt. Annak ellenére, hogy különböző karakterek, különböző megfogalmazási móddal közelítették meg ezt a dolgot. Nekem pontosan az volt a lenyűgöző, hogy mindenki stílusban tudott maradni.  Megmondom őszintén, hogy csomó embert ismertem már Balikótól Nyakóig, de Köles Feri meglepetés volt nekem. Én őt ezelőtt egyszer láttam színházban, ez az én hibám természetesen, de akkor nem volt ilyen kurva jó. Nekem ő nagy meglepetés volt. Egyetlen pici bajom – ez lehet, hogy az én érzékenységemnek a furcsasága –, hogy nekem a hátsó fal leomlása későn van. Tudom, hogy ez megdöbbent embereket, nagyon tetszik, nagyon jó, csak én érzelmileg túl vagyok már akkor a dolog lényegén. Én úgy érzem, hogy máshol tartok már érzelmileg, és amikor az ott leomlik, engem bizonyos fokig megzavar. De ez mondom, ez teljesen az egyéni heppem.  Ami ellenben nem az egyéni heppem,az az erotikához való viszony mindkét előadásban. Úgy érzem, hogy valamitől mi szégyenlősen kezeljük az erotikát. Ez az előadás is szégyenlősen kezeli az erotikát, és a Bocsárdié is.  Az erotika mindig ki van fordítva. Vagy ironikusan kezeli az előadás vagy agresszíven, de mindig valamilyen defektes erotika van. Az erotikának a szépsége, ami tulajdonképpen löki az embert, az egyik előadásban sem volt jelen.

Winkler Nóra:  .. ne már hogy nem volt annak ereje a Parasztoperában..

Sopsits Árpád:....saját véleményemet mondom...

Winkler Nóra: … hát annak elsősorban ereje volt...

Sopsits Árpád: .. oké, másról beszélek, nem az erőről, nekem is erős volt, de másról beszélek, nem arról, hogy erős-e valami, vagy nem.  Szóval, ezt csak így magamnak is kérdezem, hogy miért nem tudjuk ezt megcsinálni? Amikor ülnek egymás ölébe, az már rendben van, előtte minden ironikusra, önironikusra van véve. Nekem ez a két apró megjegyzésem van, hogy ne csak dicsérjük a Mohácsi eladását.

Elek Tibor: Az erotika. Pl. Pintéréknél egy hatalmas műfasszal jelent meg a cowboy, ehhez képest itt az erotikus jelenetek szerintem is rendben vannak a nyalástól, a szopástól a közösülésig minden, ha csak egy-egy villanásra is, de megjelenik. Színpadon is lehet másképpen is, de ez úgy a helyén volt, középtájon. A Pintér Béla előadásában műfasz van, a zenészek öreg néniknek vannak beöltöztetve, és számtalan olyan gesztus és eszköz van, amivel a rendező is, a színészek is, és az egész előadás távolságot tart. Itt nincsenek ezek, nyilván tudatosan, szándékosan nincsenek. A színészi játék azért olyan erős, mert itt a színészek azonosulnak a szerepükkel. Köles Ferenc is azért olyan frenetikus, meg a többiek is, mert ők színészként is megcsinálják ezeket a szerepeket, sokkal többet próbálnak kihozni belőle, mint ami az eredeti előadásban van, de az egy tudatos rendezői, színészi felfogás. Ilyen értelemben más az előadás, de ebből következik, hogy itt a néző is másféle viszonyulásba kerül ezzel az előadással.

Winkler Nóra: Azért nézek körbe, mert hangsúlyos kritikát kaptunk, hogy nem engedjük a jelenlévőket szóhoz jutni, nem tudták elmondani a kérdéseiket, hozzászólásaikat. Vagy mindenki annyira fergetegesen szórakozott, hogy áll a jelenség előtt és nem tudja szavakba önteni, mert tegnap kitapsolta és kiröhögte magát. Lehet? Mert énvelem ez történt.

Vajda Márta, a Magyar Színházi Társaság ügyvezető titkára:  Nem szoktam hozzászólni, csak itt az előbb az erotikáról volt szó, és szerintem a tegnapi előadásban minden megvolt. A legfinomabb, szemérmes erotikától, tehát a lábmosástól kezdve, ami szerintem gyönyörű volt és teli van erotikával, egészen a vad dugásig.

Sopsits Árpád: De mindegyik ironikusan. Nekem nem az a bajom, hogy nincs meg,

Vajda Márta: .. de azt mondtátok, hogy nem elég erotikus...

Sopsits Árpád:  Nem ezt mondtam. Arról beszéltem, hogy az erotika használata milyen..

Vajda Márta: Nagyon jó, különböző rétegeit mutatja meg az erotikának. A legfinomabbtól kezdve a legvadabbig. És én mindenféleképp szólnék néhány szót a kórusról meg a zenészekről, mert dicsértük a színészek munkáját, de fantasztikus volt, amit a zenészek is műveltek és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Sopsits Árpád:  Még egy dolgot szeretnék mondani.  Én felírtam, hogy nagyon tetszett ennek az előadásnak a világítása. Az is tetszett, hogy meg van idézve a parasztlakodalom a belógó lámpákkal, de azáltal, hogy ez el van tolva térben, meg van emelve, különböző szintekre van hozva, ezt el is emeli a kisrealizmusból, és ez a világítási játék azonnal más szintre emeli nekem ezt az előadást.  Ugyanígy ezt érzem, hogy nagyon érdekes dolog a harang. Nekem azért tetszett nagyon, mert a harangnak van egy kilengési pályája, ugye, és az a kilengési pálya teljesen rímel a szereplők sorsára, olyannyira, hogy ezen a pici sávon játszódik le majdnem minden tragédia. Nem tudom feltűnt-e? Ahol a harangnak a kilengési játéka van, ott halnak meg, ott történik meg minden igazi dráma. Nagyon érdekes szimbolikája van ezáltal ennek, és ezért mondtam, hogy ez a történet nagyon egyetemes,  mert a  haranggal  való  játék meg nagyon keresztény dolog, amit lehet így-úgy kezelni, de hát azért álljunk már meg! Mondtam, Camus írta az alapot, tehát szerintem nem szabad elsiklani felette, tehát én azt éreztem, hogy nagyon erős asszociációs pályákat nyit meg az előadás. Vagy ott van a papír, mint göngyöleg van jelen az előadásban. De mit jelent a papír mint göngyöleg? A papír az egyik legpusztulóbb anyag, amit használunk, de ugyanakkor a papírt használjuk arra, hogy mindent becsomagoljunk. Ez is egy olyan asszociációs pályát, az elrejtettség, a kirakottságnak olyan játékát teremti meg, ami nekem nagyon tetszett. A színészek, mikor használják a papír-játékot, az is nagyon sok mindent elmond. Soha nem állnak rajta stabilan, hiába van össze rakva, mint göngyöleg, nem tudnak stabilan megállni rajta. Ezek apró színházi dolgok, azért beszélek szakmai dolgokról, mert nem szokás, csak ideológiákat elemezni, amitől én már nagyon hányok, és nekem ez kifejezetten nagyon tetszett.  
Én még azt írtam fel magamnak, hogy én még a végén visszahoztam volna a harangot, mert úgy éreztem, hogy az egy nagyon furcsa lezárása lehetett volna az előadásnak, de hát ez az én személyes dolgom,  Na jó, nem beszélek tovább.  

Elek Tibor:  Mohácsi János nagyon szerényen mondta, hogy itt-ott beleírt egy-két dolgot, de ezen beleírások által a darab szövegének nyelvi rétegei még tovább gazdagodtak. Eleve egy többszintű, többsíkú keveredés volt, de a beírt poénok és nyelvi átkötések által ezek a nyelvi regiszterek még inkább keveredtek és ennek inkább erősítenie kellene a parodisztikus jellegét az egésznek, ami az eredetiében is megvan, mert ez nem egy realista dara, hanem ez egy paródia. különböző zenék operától operettig, és különböző helyzetek nyelvi rétegeken, élethelyzeteken meg szereplőkön keresztül. Mégis – többek között a zenészek jelenléte által is, még be is lép az egyik zenész a színpadra, részt vesz a játékban, vagy akár a kórus is, a háttérben, ennek az előadásnak a szereplője –, számomra furcsa módon olyan realisztikus ereje van. Éppen azt az oldalát erősítik a darabnak, amik kicsit zavaró a számomra, és ezt próbáltam többször, több irányból megközelíteni.

Sopsits Árpád: Nem értek vele egyet, mert egy lakodalomban a prímás körbejár. Itt a prímás körbejár, szóval szerintem ennek nagyon erős funkciója van.  

Szilágyi Lenke: Még az is nagyon tetszett, hogy – amitől színház a színház –, voltak különböző képi jelzések: felemás ruhában voltak a szereplők; mikor az állomásfőnök belekezd ebbe az egész történetbe, akkor körbegyújtogatja a gyertyákat, és sok ilyen nem nyelvi jel, ami utal a végére.

Tallós Rita, színésznő: Én a főszerkesztő úr első megszólalására szeretnék reagálni. Engem borzasztóan zavar ez a nemzeti sértettség. Ez most folyamatosan jelen van, minden nap egyre erősebben. Kétezer éve ebben élünk, hogy mindenért megsértődünk és búsulunk. Igenis, számomra is magyar volt ez a dolog, de az eszembe sem jutott, hogy az erdélyiek így élnek-e vagy sem.  Az a probléma, hogy mindent szőnyeg alá söprünk. Most ez jutott eszembe – kérem, ne értsék félre –, hogy mikor a zsidókat elhurcolták és odaadták a szomszédoknak az ékszereket és a bútorokat, azok eltűntek. Tehát bennünk van ez a fajta szerzési vágy, és bennünk van az a fajta reflex, ami nincsen Nyugat-Európában. Ez hol jó, hol rossz, de ezt tudomásul kell venni, ezzel együtt kell élni, mert csak akkor lehet javítani. Ez ugyanúgy a történelemre is vonatkozik; ha nem  egy radírral mászkálnánk  60-70 éve folyamatosan és permanensen a történelemkönyvekben, akkor talán rendet lehetne csinálni az agyakban is. És az, hogy egy előadás szembesít minket a mi világunkkal és a mi asszociációs rendszerünkkel és a reflexeinkkel és a jellemünkkel és jellemtelenségünkkel, akkor azon el kell gondolkozni. Úgy gondolom, hogy az előadásra lehet sok mindent mondani, hogy nem így kellett volna csinálni, meg nem úgy, de ez egy egységes kerek egész, ami előtt én meghajolok. No comment.

Sopsits Árpád: Rita, a szerzési vágy a kapitalizmus alapja, amiben a körülöttünk lévő országok élnek. Azért ilyet mondani, hogy a szerzési vágy magyar dolog…

Tallós Rita: Nem, nem ezt mondtam.

Sopsits Árpád: Finoman ezt mondtad. Szerintem egyetemesen emberi dolog, mindenki szerezni akar valamit nagyon keményen, sőt, keményebben, mint mi. És ügyesebben.

John Vreeke, rendező: Én is Amerikából jöttem, rendező vagyok, és nagyon tetszik a fesztivál, alig várom a további előadásokat. Nekem mint rendezőnek a célom, hogy olyan előadást és színházat csináljak, amiben el lehet feledkezni a térről és az időről. Nagyon érdekes volt a magyar reakciókat hallani. Nagyon élveztem a Velencei kalmárt, de végig tudatában voltam annak, hogy folyamatosan értékelem az előadást. A Parasztopera közben egyszerűen már nem is gondolkoztam. Sokkolóan lenyűgöző élmény volt, nem értékeltem közben, hanem egyszerűen csak lezárta az agyam saját magát.

Winkler Nóra: És persze ezt úgy – és ez fontos szempont –, hogy mi értjük azt a szöveget, hogy „Ne basszunk már szekéren!”. Le lehet szó szerint fordítani, a Google is le tudja fordítani, és ennél az esetnél kb. azt adja vissza, amiről szó van, de azt, hogy ez ennyire fergeteges és magával ragadó valakinek, aki nem ismeri a nyelvet és ezeket a finom referenciákat, amivel tele van ez a szöveg, az szerintem lenyűgöző, mert az, hogy mi, akik ebben élünk, hátradőlve élvezünk, az oké.

Kovács Márton, az előadás zenei vezetője: Kicsit későn kapcsoltam, lassan forog a fejem, de még ahhoz szeretnék hozzászólni, hogy Erdélyben hogy élnek, mint élnek. Ebben az előadásban, ebben a darabban a népzenének nevezett tételek, dalok azok tényleg mind Erdélyből valók, de ettől én nem gondolom azt, hogy ez Erdélyben játszódik – ez bárhol játszódhat. Az erdélyi zene alkalmas leginkább arra a magyar nyelvterület népzenéi közül, hogy nagyon szépen (vagy csúnyán) összevasalható a barokkal. Nem véletlenül, zenetörténeti okai vannak ennek a dolognak. Szerintem ebben az előadásban azokról szól a történet, akik játsszák, és azok élhetnek Amerikában is, vagy Afrikában is, vagy bárhol. Nem ez az érdekes. Az az érdekes, ami történik velük, és az, hogy ennek mi a zenei háttere, az teljesen sokadlagos dolog. Az egy fontosabb dolog adott esetben, hogy egy paraszti kultúrában vagy környezetben történik meg a dolog. Tulajdonképpen még a városban is megtörténhetne, csak ehhez ez a forma találódott ki a Pintér Béláék által. Én azt teljesen indifferensnek tartom, hogy Erdély vagy nem. Azzal együtt, hogy a zenében néhány változtatás történt az eredetihez képest, és folytattam is némi vitát Darvas Bencével ezzel kapcsolatban. Az egyik komoly kifogás volt a legutolsó nóta, amivel az volt a baja, hogy cigány dal, és az egészben nincsenek cigány dalok, és ő ezt direkt akarta kerülni, de aztán, mikor megnézte a bemutatót, akkor egyetértett, illetve megértette az okát, hogy miért ezt használtuk.

Elek Tibor: Örülök, hogy sikerült néhány embert provokálnom, de hát válaszolnom is kell rá, mert sajnos az a helyzet, hogy szövegszerűen elhangzik az erdélyi kifejezés, Transzilvánia, ezer lejjel akar fizetni a hazatérő hős, nem tudjuk elkerülni, hogy ne mondjuk azt, hogy ez ott van. De ettől függetlenül. és még a nemzeti sérelmekkel kapcsolatban, ez egy nagyon kemény, könyörtelen, és kíméletlen darab, Camus-t meg más forrásokat is átdolgozva, ahogy (Sopsits – szerk.) Árpád is említette, de a művésznő azt mondta, hogy magunkra ismerünk.  Én bízom benne, hogy nem ismert magára, én nem ismerek magamra ebben a képben. Azért ne mondjuk azt, hogy ránk jellemző az emberi gonoszságnak, gyarlóságnak és bűnöknek ez a változata, ami megjelenik ebben a darabban, mert rám pl. nem jellemző.

Mohácsi János: Akkor viszont megkérdezném, hogy mondjuk egy Oidipusznak a problematikája mennyiben jellemző rád? A kérdés olyannyira abszurd, amit felvetettél, hogy magát a színházi előadásokat teszi feleslegessé szerintem, ha végigvisszük a gondolatmenetet.

Máté Péter, a POSZT egyik szervezője: Nem az előadásról szeretnék beszélni, hanem a darabról.  Ennek a szövegnek, a történetnek egy 70%-ban azonos változatát én egy 60-as években, Magyarországon megjelent Történetek a szegedi betyárvilágban c. kötetben olvastam.  Megkérdeztem Pintér Bélát, hogy ismeri-e? Azt mondta, nem, de már nem én vagyok az első aki erről beszélt, úgyhogy ha megtalálom otthon a kötetet – nem találtam meg –, baromi kíváncsi rá. A történet Kiskunfélegyháza környékéről való, az ő nagyanyja mesélte, mert ő onnan származik. Tehát ennyiben egyértelműen alföldi, ha már mindenáron gyökereket keresünk. Két külföldi fellépését láthattam a Pintér-féle előadásnak, és itt nem a Béla rendezéséről van szó, hanem az anyagkezelésről és a zenei világról: Hollandiában, egy kifejezetten alternatív színházban kb. az előadás feléig küzdöttek egy nagyon jó minőségű feliratokkal megcsinált előadásnál a holland nézők, hogy most itt komolynak kell lenni vagy nevetni kell, vagy mi az isten van itt? Majd a közepénél egyszer csak elkezdtek ráhangolódni, és elkezdtek menni az előadással, mondom, ez egy olyan holland színházi hely volt, ahol hozzá voltak szokva a sokfajtasághoz, és nem igazán prűd és elegáns közönség volt. Ezek után elmentem velük kíváncsiságból az Eurokaz Fesztiválra, ami egy zágrábi színházi fesztivál, ahol az első perctől együtt lélegzett velük a közönség, és utána megkérdeztem az igazgató asszonyt, hogy ez követhető volt-e? Rám nézett, azt mondta szép angolsággal: „Hülye vagy Péter? A monarchia területén vagyunk.”  

Mohácsi András, az előadás díszlettervezője: Felvetődött egy-két olyan kérdés, amit szeretnék egy kicsit még tovább lazítani, vagy más témaköröket is bevonni a számomra néha érthetetlen területre tévedő beszélgetésbe.  Valaki elmondta a „Bovaryné én vagyok” c. mondatot. Nem tudom, hogy merte kimondani. Én még ilyet nem hallottam, hogy valaki listát készítsen egy színházi előadás során: én nem vagyok itt, én nem vagyok ilyen. Számomra ez valami teljesen gyermeteg félreértése mindenfajta művészeti és tudományos területnek. Rakjunk ki ezentúl vécépapírt, hogy én nem vagyok Hamlet, mert az apámat nem szoktam látni fent, a sétányon. Ez teljes dilettantizmus. Ugyanúgy dilettantizmus, hogy hol játszódik. Hát hol játszódik? A színházban játszódik, és én erről szeretnék beszélni, hogy a Szilágyi Lenke is felvetett egy-két olyan kérdést, amin mi, az alkotók – én az egyik jegyzője vagyok ennek a vizuális képnek, ami itt megjelenik – rengeteget gondolkoztunk. A műfajra kérdeztünk rá, és kérdéseket, ékeket próbáltunk betenni, hogy hol tudunk egy eredeti darabhoz képest olyan zűrzavart hozni magunknak, amire mi sem tudunk válaszolni. Mit jelent a színház? Mit jelent a barokk? Mit jelent a színházi tér? Mit jelent a díszlet? Mit jelenet az, hogy zeneileg ott van valaki és játszik? Ezek mind-mind annyira elfogadott közhelyek, ha mi erre nem merünk rákérdezni, akkor egy hamis, álságos, mocsok, undorító vackot teszünk oda. Mi egy zűrzavarba próbáltunk belenyúlni, egy barokk ködbe kezdtünk el tapogatózni, ködszurkálni, hogy itt utaljak az időre is, és elkezdtünk egy szövetet felépíteni, történetben is, nagyon furcsa, pedig egy nagyon jól megírt, tökéletesen megírt darabot látunk. Ennek a szövetnek a részei Remete Krisztának az összeturkált jelmezei, a díszlet, ami nemcsak papír, gyerekek, szemét! Felépítettünk oda egy várost, ami hát, bizony, „rózsabimbó”, utal az Aranypolgár New Yorkjára. Ott egy szisztematikusan felépített rendszer van – nézőteret építettünk, ami itt marad a színháznak –, és ebben a környezetben jelent meg egy olyan színházi játék, ami nem a Pintér Bélára kérdezett rá, hanem minden elemében arra, hogy mi tudunk-e nem hazudni ebben a színházi rendszerben, és tudunk-e műfajilag kérdéseket, ékeket egy műfajra rávetíteni? Számomra ez az izgalmas. Ha az a kérdés, hogy Erdélyben vagyunk-e, és mi a nacionalizmus, akkor menjünk el Ugandába, és kérdezzük meg ugyanezt.  Naiv dolog, ha azt hisszük, hogy a színház közvetlen leképzése a napi életnek! Ha az, akkor nem érdemes elmenni oda. Ellenben ha műfaji kérdésekkel, az egész műfaj jogosultságaival próbálunk meg kínlódni, és lebegtetünk műfajokat, és evvel a kínlódással szembesítjük magunkat egy nagyon korrektül és fantasztikusan megírt darabbal, akkor lehet szerintem egy darab teljes szövetét fölkutatni: a zenét, a látványt, a játékot, és azt, hogy a végén pedig ott a nézőközönség mit csinál. Mert a darab nem akkor ért véget, amikor lehullt a fal, hanem utána még volt három-négy olyan effekt, amit nem vesz senki sem észre, és nagyon nagy harcba került, hogy a színházban meg tudjuk csinálni. És nagyon furcsa nekem, hogy egészen picike, szűk mezsgyén megy ez a beszélgetés, és nem vesszük külön a zenét, a színi játékot, a látványt, és ennek az egésznek a furcsa, saját magunk által elkövetett szövetét. Köszönöm szépen.

Winkler Nóra: Hacsak nincsen kérdés, akkor ez elég kerek, lezáró értékelő végszó volt. Akkor köszönjük szépen.

Galéria

Ajánló