fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

Szakmai beszélgetés (A velencei kalmár)



Winkler Nóra: Köszönöm, hogy ennyien eljöttek. Ez tehát az első beszélgetés a POSzT szakmai beszélgetés sorozatában. Tegnap este gondolom mindenki látta A velencei kalmárt, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház 2010-es produkcióját. Szeretném bemutatni a résztvevőket: Elek Tibor kritikus, irodalomtörténész és Sopsits Árpád rendező. És az idén először megvalósuló külföldi színházi szakírók képviseletében itt van velünk Jim O' Quinn New Yorkból, aki az American Theater-nek ír, és mellette Helen Show, szintén New Yorkból, aki a Time Out-nak ír. Egy nagyon gyors egyeztetést folytattam a darab rendezőjével Bocsárdi Lászlóval. Megkérdeztem tőle, hogy van-e olyan alapmondat, amit szeretne, hogy elmondjak, ami elindította, amiért ezt darabot választotta, és így rendezte meg. Elmondom, hogy mit mondott: azt mondta, hogy a zene...

Bocsárdi László, az előadás rendezője: ... szeresd a zenét.

Sopsits Árpád, rendező: Én már voltam valamikor, jó pár évvel ezelőtt opponens itt a POSzT-on, és a véletlen hozta úgy, hogy most itt vagyok. Ezt most azért mondom el, mert nem is volt időm, de nem is akartam készülni a darabokra, tehát nem is olvastam semmit újra. Úgy ültem be, mint egy szűz néző, és el is döntöttem, hogy kivételesen megpróbálok, ha sikerül, egy viszonylag nyitott színházi nézővel azonosítani magamat. Persze ez nem sikerült, mert előbb-utóbb kibújik az emberből az, hogy mit csinálna ő maga a színpadon. Inkább szempontjaimat próbáltam összeszedni. Kicsit más szempontból, mint ahogy szokás. Felírtam magamnak néhány szempontot. Ezt csak azért mondom el, mert én indítom a beszélgetést. Jegyzeteket írtam, ellentétben a kollégákkal, akik azt mondták, hogy nem kell. A szempontjaim a következők: a megkonstruált tér, amit látunk, és a benne mozgó színész-szereplő viszonya dramaturgiai és vizuális szempontból, a jelentés felől hogyan működik az adott előadásban. Ez az egyik szempont, amiről beszélni fogok. A  másik, hogy milyenek az előadás szövegstruktúrái, hogyan tagolják önmagukon belül a darabot.  A harmadik a zeneiségük. Ez véletlenül kapcsolódik Laci (Bocsárdi László – a szerk.) indító mondatához. Milyen megoldások születnek ebben az ügyben,  egyáltalán van-e erre törekvés,  vagy kísérlet. A negyedik az előadások világítása. Én mint filmrendező, ne haragudjatok, de ebből a szempontból is fogok pár szót mondani. Fontos a fény jelentéshordozó szerepe, az ezzel való játék, mert általában azt tapasztalom, hogy a fényt csupán hangulati elemként vagy kiemelésre használják a rendezők, és nagyon örültem, hogy végre egyszer-kétszer láttam olyat, hogy nem ez a nagyon egyszerű funkciója van csak a színpadi fénynek. Az utolsó szempont pedig, ami a legtöbbet szokta izgatni az embereket, a színész és a szöveg viszonya, a színész-szerep viszonya. Rögtön be is dobom a kis provokatív mondandóm: az eltartás problémája, mint színházi, színészi vagy rendezői eszme, és a másodlagos jelentések bemutatása és rejtése. Rábízzuk-e a nézőre, hogy a másodlagos  jelentést ő lefogja vagy felfogja? Ezek a szempontjaim. Ezek alapján kezdtem el írogatni, és most beszélni.

Winkler Nóra:  Csak kérdezem, hogy hogy szeretnéd? A szempontokon menjünk végig, vegyük az elsőt és nézzük meg, hogy van-e valaki, aki nem ért egyet és hozzászólna?

Sopsits Árpád: Nekem mindegy, én csak azért mondtam ezeket, mert tegnap beszéltünk szempontokról. Elgondolkoztam, mikor mondtad, hogy lesznek szempontjaid, és mondtam rögtön, hogy nekem biztos mások lesznek...

Winkler Nóra:  ...ezt a szálloda előcsarnokában rögtön elmondta. Bármik is a szempontjaim, neki biztos, hogy mások lesznek. Jó, akkor vegyük az elejéről.

Sopsits Árpád: Megírtam a szempontokat. Aztán minden felborult, ahogy elkezdtem a jegyzeteket írni. Nagyon szeretem A velencei kalmárt. A Lacinak nagyon sok rendezését láttam, de nagyon őszintén, nekem nem ez a kedvenc rendezése. Azt is elmondom most, hogy miért. Az első felvonás az oka. Most itt lehet vitatkozni ezen. Nekem nagyon-nagyon zajos volt az első felvonás. Zajos volt, minden szempontból. A színészi játék, a térhasználat. Mondok egy példát. Az éjszakai lopakodások is ordítanak. Azt gondolom, hogy itt valami probléma van. Én úgy érzem, mint kolléga, és nekem  ez nem tetszett. A másik, ami kapcsolódik ehhez, az az energia. Mire a színész leért föntről, meg fölért, addigra elfogyott az indító energiája. Én azt szeretem a színházban, hogy a színészi energia arra van, hogy elindítsa a következő jelenetet. Itt meg úgy éreztem, hogy a tér túlzott használata, itt engem zavar. Erre értem a zajosságot. Aztán hála a jóistennek a második felvonásban ez az egész dolog gyönyörűen kitágul. Ezt le is írtam. Egészen más volt minden, onnantól kezdve, hogy megjelentek a velencei maszkosok. Úgy éreztem, hogy mintha egy másik előadás indult volna el, más jelentéssel, másfajta formai dolgokkal. Itt elkezdődött a díszlet, mint valóság működni, és a díszlet, mint színház is bekerül az előadásba. Független lett az előadás filozófiai, ideológiai, a fasizmus genealógiája és stb. címkékkel ellátható problematikájától. Attól, hogy mit is jelent a színházi tér, és egy nagyon nagy léptékű, nagyon nagyvonalú előadás bontakozott ki. Úgy éreztem, hogy ebben végre a színészek is jobban megtalálták a saját világukat.  Azért mondom, hogy végre, mert számomra lenyűgöző volt, hogy valaki használja az előteret, középteret, hátteret, de nemcsak  mélységben, hanem függőlegesen is. Itt nyert értelmet az első felvonás több emeletes konstrukciója, bár a szűkössége miatt úgy éreztem, sok. Fogok még majd másról is beszélni, ezt csak elöljáróban mondtam el. Szándékosan nem akartam arról beszélni, hogy miről szól a darab, bár az sem független ezektől, amiket most elmondtam, de erre vannak hivatottabbak nálam, akik úgyis el fogják mondani, amit gondolnak.

Elek Tibor, irodalomtörténész, kritikus: Inkább irodalomtörténész vagyok, mint színikritikus, a Bárka c. folyóirat főszerkesztője. Jártam már itt én is többször. Korábban is szóba került már, azt hiszem, hogy ezeket a beszélgetéseket meg kellene újítani, kicsit interaktívabbá kellene tenni és a közönséget is be kellene vonni. Most kifejezetten kértek bennünket a szervezők, hogy legyünk provokatívabbak, tehát ne előadásokat tartsunk, hanem próbáljunk meg olyanokat mondani, vagy kérdezni, amikkel ösztönözzük a jelenlévőket is, ha másra nem, a gondolkodásra. Már el is hangzott néhány ilyen felvetés. Az utolsóval indítanék. Azt a kérdést nem nagyon kerülhetjük meg, hogy miről szól a darab, vagy leginkább azt, hogy miért nyúl ehhez a darabhoz egy rendező ma, és mi mit kezdjünk ezzel az előadással, hogyan értelmezzük,  mert a végén mindig ide kell eljutni. Nyilván a hogyanból kell kiindulni. Csatlakozom ahhoz, ahogy Árpád is elkezdte. Nagyon fontos szerintem is ennek az előadásnak a térkezelése és térhasználata. Ez biztosan megkerülhetetlen kérdés, és ugyanakkor problematikus is. Nekem nagyon tetszett az, ahogy az előadás a hagyományos színházi teret gyakorlatilag felrúgta, felrobbantotta és kitágította, úgy horizontálisan, mint vertikálisan, sőt körkörösen is. Az is tetszett, ahogy a legelején a színészek körbeszaladták a nézőteret, amivel minket is helyzetbe hoztak. Nagyon érdekes volt számomra, az első sorban ültem, szélen, hogy hol előttem egy méterre játszottak a színészek, hol pedig olyan távolságba kerültek, hogy alig láttam őket. Nyilván ennek is vannak, lehetnek következményei. A két különbséget, amit Árpád említett, én is érzékeltem. Az első és a második felvonás között elég jelentős változás van. Egész első felvonás alatt azon gondolkodtam, hogy miért van itt ez az állvány. Nyilván vannak praktikus okai. Emeletes, könnyebb így a különböző színtereket érzékeltetni, nem kell berendezni, nem kellenek díszletek, nem kell mozgatni, csak a színészeknek kell rajtuk mozogni, jönni-menni. De  hogy miért van ez a le-föl járkálás a lépcsőkön stb., kérdés marad számomra. Erre nem igazán tudtam válaszolni. Nagyon jó, hogy a második felvonásban kinyílik a tér, és az igazi színházi nézőtér bejátszásra kerül, hogy ilyen csúnyán fogalmazzak.  Mindennek megvan az értelme, a funkciója, annak, hogy épp fent vannak vagy épp középen, és annak is, hogy a nézőtéren van az elítélendő személy, és, hogy előttünk zajlik minden. Két problémát érzékelek itt. Az egyik az, hogy az első felvonás korábbi színtere gyakorlatilag eltűnik. Abban nem folytatódik a játék, vagy csak nagyon kevéssé, a másik pedig, hogy annak következtében, hogy egy ilyen színházban folyik a játék, színház a színházban szinte, ennek következtében a játszók sok esetben hátat fordítanak nekünk. Például amikor a tárgyalás zajlik, akkor a tudóst alakító színész nem nekünk beszél, hanem azoknak, akik a másik nézőtéren vannak. Ez másokkal is előfordul, így egy furcsa helyzetbe kerül a néző. Egyelőre csak ennyit szerettem volna mondani.

Sopsits Árpád: Nekem ez kifejezetten tetszett.  Azért is tetszett, mert olyan volt, mint a snitt a filmben. A Gizella (Kicsid Gizella – a szerk.) is többször közvetített a nézőknek. Nekem nem volt hiányérzetem.

Jim O' Quinn, újságíró: Második alkalommal vagyok itt, ezen a fesztiválon, és nagyon sajnálom, hogy a tolmácsolás miatt egy kicsivel több időt fog igénybe venni a hozzászólásom. Nagyon szeretném, ha a közönség is hozzászólna. Én is szeretnék beszélni a játszó tér elrendezéséről. Ellentétben az eddigi hozzászólókkal egyáltalán nem éreztem problematikusnak a tér elrendezését, hanem kifejezetten ez volt a legfinomabb falat a számomra ebben az előadásban. Teljesen természetesnek tűnt ez a fajta elrendezés, a különböző szintekkel, amik jelezhettek társadalmi, hierarchikus szinteket is, illetve a földszinten az asztallal, ahol a bulizó társaság összejött, és ahol kiszolgálták magukat. Kifejezetten komikus volt és tetszett, amikor nagyon zajosan Lanzelo a leges legtetejéről lemászott. Különösen lenyűgözőnek találtam a változást, ami a második felvonásra jött létre azáltal, hogy kinyílt a nézőtér felé a játéktér, így mélységet nyert. Általában A velencei kalmár esetében a második felvonás a bírósági tárgyalóteremre koncentrálódik csak, ami leszűkíti az egészet. A darab tágasságát és teatralitását hangsúlyozta ennek a térnek a kinyúlása, ez a mélység. A jelmezek is nagyon tetszettek. Antonio bőrnadrágja kifejezte a kapcsolatát Bassanioval. Portia ruhája is nagyon jó volt, szabadon hagyta a derekát, illetve a sárga szoknyája hangsúlyozta a nőiségben rejlő erőt. Szexi, nagyon-nagyon szexi volt az egész előadás. A legszexibb Velencei kalmár, amit valaha is láttam, Portiaval együtt, meg a melleivel együtt, illetve Antonio szinte vibráló testével együtt. A kopaszító parókák meg a maszkok is nagyon-nagyon jók voltak. De azt kérdezném a rendezőtől, hogy azok a szövegrészek, amelyek nincsenek benne az eredeti Shakespeare-ben, tehát az elején pl. a bevezető szöveg, illetve a tárgyalóteremben is van egy ilyen rész, illetve amikor Lanzelo hívja színpadra a színészeket, azok miért kerültek bele?

Bocsárdi László: Azért kerültek bele, mert megpróbáltam az első pillanattól kezdve jelezni azt, amit ez a szöveg mond. Ezek a szövegek Géher István Shakespeare-ről szóló esszéiből vannak. Azért tartottam fontosnak, hogy első pillanattól kezdve jelezzem azt, hogy annak ellenére, hogy látszólag beleveti magát a politikába, az élet sűrűjébe, a kényes kérdésekbe, de mégis, mint a többi Shakespeare-szövegben van egyfajta lebegés, egyfajta poézis a szövegben, és ettől lesz igazán shakespeare-i. Ettől izgalmas számomra ez a szöveg, és ettől érzem igazán shakespeare-inek. Az a fajta shakespeare-i titok, ami más szövegek esetén egyértelmű, kihangsúlyozott, véleményem szerint ebben a szövegben is megvan, tehát az a tény, hogy nagyon nehéz megfogalmazni, hogy miről szól ez a darab. Nem a szemitizmus-antiszemitizmusról van szó, habár nagyon mélyen beleveti magát. Pont amiatt veti bele magát, hogy tudjon feléje kerekedni. Ezért tartottam nagyon fontosnak azt, hogy az első pillanattól kezdve jelezzem bizonyos szövegekkel, hogy a szereplő kívülről kezeli a szituációt. Ezzel  elő akartam készítem az előadás végén azt a fajta befejezést, ami aláhúzza a beszélgetést indító mondatomat, a „Szeresd a zenét!”. Vagyis minden disznóságon, szar és elviselhetetlen dolgon túl ott létezik az a fajta gyönyörűség, amit a zene, a művészet tud számunkra jelenteni. Lorenzónak van egy kulcsfontosságú szövege, ami nagyon váratlanul kapcsolódik a többihez, tehát gyakorlatilag nincs előkészítve Shakespeare által. Egy olyan vágás, egy olyan mellérendelt gondolat, szöveg, ami számomra a leggyönyörűbb. Nekem ez volt az irányadó. Miután lezajlott a zsidós jelenet, minden atrocitásával és elviselhetetlenségével, Lorenzo azt mondja, miközben a kedvesével ül a kert csendjében és egy távoli zenét hallgatnak, hogy az az ember, aki nem képes a zene hangjaira érzékenyen reagálni, akire nem hatnak a zene hangjai, az nem jó ember, attól óvakodj. A végét pedig azzal zárja, hogy szeresd a zenét. Ennek a kicsi betétnek gyakorlatilag semmi köze az egész előadáshoz,  Úgy érzem, hogy ez nagyon fontos, és számomra ez volt a kulcs az előadáshoz, de ez nem az én találmányom, ez Shakespeare találmánya. Az apa-fiú viszony, a szerelmesek viszonya, a férfi szerelmesek viszonya, a szemitizmus problémája, ezek mind nagyon erős problémák, de nem erről van szó. Arról van itt szó, hogy a szerző felülemelkedik és van egy csendes, gyöngéd mosolya ezek fölött a dolgok fölött, mert tulajdonképpen ezek így vannak, és nem tudjuk ezeket meghaladni, és mégis az egészben ott rejlik a szépség. Ezért is nyúltam ehhez a darabhoz, mert úgy éreztem, hogy felül tud emelkedni ezen a világon, amit elég nehezen tudunk kézben tartani.

Jim O' Quinn: Soha nem láttam még ezt a darabot ennyire tisztának, vonzónak és magával ragadónak.

Sopsits Árpád: Én a térhasználatról pontosan azt mondtam el, hogy miért tetszett. Itt félreértés van közöttünk, én csak a zajosságáról beszéltem, és nem győztek meg az ő érvei sem. Azt is megmondom, hogy miért. Pont azt, amit ki lehet emelni, azt írtam ide fel magamnak még éjjel. Ami nekem nagyon tetszett, és nem nagyon láttam még színházban, hogy ez egy gömbszerű előadás, tehát amit mondtam, hogy mindenféle módon kinyitotta a teret, én is ezt mondtam el, de hogy olyan, mintha bezárva lettünk volna a gömbbe. Nekem pontosan ez tetszett. De pont azért, mivel be vagyok zárva egy gömbbe, azért ha ami itt, előttem zajlik hangosabb, mint ami hátul zajlik, akkor egyszerűen a valóságérzékem tiltakozik ellene. Nagyon egyszerű, a filmben is ha közel van egy színész, azt nem engedem ordítani, amikor messze van, ordít, mert a gesztusoknak fel kell erősödnie, hogy átjöjjön. Itt ezt fordítva éreztem. Mondom, fantasztikusnak tartom a térhasználatot, de a térhasználaton belüli színészhasználatot nem éreztem pontosnak. Nekem ezzel volt bajom, nem azzal, hogy a tér forog, vagy nem forog, vagy eltűnik. Nekem még azzal sincs bajom, ha eltűnik az állványzat a második felvonásban. Egyébként nem tűnt el, minden pillanatban ott volt, hisz tudtuk, hogy onnan jön ki az ember. A tudatunkra való építés is fontos, hogy a már beültetett elem a fantáziába hogyan ülteti be a valóságot.  Viszont volt egy másik problémám. Erősebb játékot vártam volna a színésztől, mikor távol van. És amikor közel van, akkor pedig egy sokkal csöndesebbet és intimebbet, és ez nem született meg. Én most nagyon durván fogalmazok, Laci, félre ne értsd, majd ha leülünk ketten dumálni, nyilván részletezni fogom. Nekem nem autentikus egy csomó helyen a színész. Mondok kivételt. A Levente (a dózsét játszó Nemes Levente – a szerk.) lenyűgözően érezte a tér mélységét, ugyanígy Antonio (Mátray László – a szerk.) is. Náluk éreztem azt, hogy próbálnak a térhez alkalmazkodni, és velem, nézővel kommunikálni. Ezt nem minden színésznél éreztem. Amiért nagyon szerettem pl. az Yvonne-odat, hogy nagyon egységes volt a játékstílus, itt meg úgy éreztem, hogy nem. Tehát azt éreztem, hogy legalább négyféle játékstílus van együtt. Ezt bizonyos szempontból szeretem, mert azt mondom, hogy a színész egyénisége a játékstílusában is kibontakozik, de valahogy – nem tudom, miért – itt engem zavart. Zavart, hogy van, aki beleélősen játszik, van, aki brechtien elidegenít, van, aki eltart és véleményez. Itt azt éreztem, hogy nem győztél meg, vagy nem győzött meg egy csomó esetben ez a dolog.

Bocsárdi László: Én ezt nem látom problémának, hiszen abból indulok ki, hogy Shakespeare egy sokrétű szerző. Shakespeare-t „egy kulcsban” nem lehet játszani. Az az érzésem, hogy itt egy alapvető gondolkodási különbség van köztünk, mert az Yvonne esetében egy más típusú szerzőről volt szó. Az Yvonne az egy egy síkban fogalmazott darab. Gombrowicz egy nagyon zárt stiláris formai világot teremt meg. Shakespeare-nél ami lenyűgöző, az a különböző nyelvek, a különböző távolságtartások szerkezete, az, hogy ő prózát, verset természetszerűen könnyen használ, ez teszi lehetővé számomra, hogy más típusú szöveget is illesszek hozzá anélkül, hogy úgy érzem a shakespeare-i struktúrát megrongálnám. A színészi játékban is úgy érzem, hogy a pillanatnak Shakespeare aláveti a technikát. Már akkor, több száz évvel ezelőtt felrúgott olyan konvenciókat, amelyeket szerintem a mai színház nagyon erőteljesen használ. Ahogy nyugatabbra megyünk, hihetetlen módon felborulnak azok a konvenciók, melyeket ezelőtt húsz éve szenteknek tartottunk. Én szándékosan törekedtem arra pl., hogy ne azt a fajta fizikai, fizikából jövő következményt tartsam szem előtt, amit mondtál. Tehát, hogy ha közel van a színész, akkor finoman játszik, ha távol van erőteljesebben játszik – ez valóban egy fizikai kényszer és egyfajta logikának engedelmeskedő tény. Én másként gondolkoztam. Én azt mondtam, hogy az első felvonás az egy hihetetlen zárt tér, ami elviselhetetlen, ami olyan mint a pokol, hogy a végén, amikor igazából jön a pokol, vagyis a törvényszék, akkor jelenik meg a levegő, ami örömmel tölt el, emiatt az egész a feje tetejére áll. Ez egy szándékos szerkesztési kiindulási pont volt. Nyomasztó az első fele, alig várom, hogy valami legyen. Azt mondjátok, hogy a másik fele gyönyörűséggel töltött el, de vajon, ha az első nem nyomasztó, akkor a  másodikkal mi történt? Azt gondolom, hogy ez egy dinamikus ügy,  ez tudatosan van így csinálva. Itt a színészeket nem szabad bántani, mert ez az én hibám. Ha ez hiba, akkor magamra vállalom, így van. A függőleges játék és a zajosság is ehhez járul hozzá, meg a sok zörej. Tudatosan csinálunk zajokat, zörejt, pontosan amiatt, hogy úgy érezzük, ebből már ki kellene valahogy kerülni, mert ez már elviselhetetlen. És megjelenik a mennyország, ahol a legperverzebb dolgok történnek, ahol már kaffkai hangulat van. A törvényszék két szolgája az egy kaffkai érzet számomra, tehát a törvényszék kiismerhetetlensége jelenik meg. Itt nem az emberek kegyetlensége a borzasztó, hanem a törvények kegyetlensége, mert az emberek tiszták maradnak a törvényszéki jelenet végére is. Én úgy érzem, hogy ezek összefüggésben vannak megcsinálva, nem véletlenszerű tévedésekről van szó, azt hiszem. Ha ez hibának tűnik, akkor rosszul van kitalálva.

Sopsits Árpád: Azért nem akarok reagálni, mert én egyébként tökéletesen azt gondolom, hogy az eklektika az oké, ha meggyőz, csak nem mindig győz meg. Én is szeretem az eklektikus dolgokat, sőt magam is általában eklektikus dolgokat csinálok. Azzal tudatossággal, amit elmondtál, azzal én is egyetértek, mégis valahogy nem mindig jött nekem úgy át. Úgy éreztem az első részben, hogy nagyon el akarsz nekem valamit mondani, nagyon a számba akarod rágni, és nem hagyod, hogy én fedezzem fel, hanem te a fejembe vered. Most nagyon durván fejezem ki, hogy értsed, hogy mi a bajom. Hagyd, hogy én fejtsem meg. De ez már inkább szemléleti különbség. Hagyod hogy én fejtsem meg,  vagy  a  fejembe vágod – ez a nagy különbség igazából.

Elek Tibor: Nem akarom, hogy elvágjuk ezt a vitát, de szóba került már a színészi játék, és ezzel kapcsolatban annyit én is elmondanék, hogy nekem nem volt problémám ezzel az eklektikussággal. Nagyon erős és nagyon jó színészi alakításokat láttunk, kivétel nélkül, az egész társulat figyelemre méltót nyújtott, de visszatérve a térből fakadó egyik problémámhoz, pl. Szakács László és Kicsid Gizella pontosan ott számomra egy picit gyengébb és kevésbé hatásos, erőteljes és meggyőző, amikor a főjelenet, a tárgyalási jelenet van. Én ezt nem tudtam mással magyarázni, mint azzal, hogy a kétfele játszást nem tudták igazából megoldani, mert főként Kicsid Gizella, de Szakács László is végig nagyon erős és nagyon jó volt, de ott ahol Shylockot megalázzák, megtiporják, keresztény hitre kényszerítik, ott nem jött abból a helyzetből ki minden az én véleményem szerint, pedig ez a csúcsa az előadásnak bizonyos szempontból. Ennyit a színészi játékról. Visszatérve,  amit a rendező úr mondott, hogy nagyon fontosak ezek a nézői befogadói távolságtartást is segítő instrukciók, hogy idegenszöveg kerültek be. Pl. ha emlékeztek arra a jelenetre, amikor Shylock szolgája, Erdei Gábor behívja a valahányadik jelenethez a következő szereplőt, talán Nerissát, az megint egy olyan pont volt, ami felhívta a figyelmet arra, hogy itt egy színházban vagyunk, egy színdarabot adnak elő nekünk valamiért a szereplők, ráadásul még meg is duplázódott ez a színházi játék. De hogy miért is? Erre is térjünk ki, mert aztán lejár az időnk. Örömmel hallgattam Lászlót, mert segített megfejteni, hogy miért is nyúlt hozzá, meg mit is jelentett számára az előadás. Itt nagyon fontos a szív szerepe. Nem véletlenül hangsúlyozzák mindenféle tekintetben, tehát a szívben rejlő érzelmek, éppúgy a gyűlölet, mint a szeretet, ennek az előadásnak, vagy a darabnak is a legfontosabb eleme. Ezért is jó, hogy a szereplők, a színészek olyan szenvedélyesen alakítják a maguk szerepeit, mert itt az érzelmek, a szívben rejlő érzelmek és a szívért folyó harc ugye Antonio szíve is, meg Bassanio szíve is, meg a hölgyeké is, meg mindenkié is kulcsfontosságú, de még magának Shylocknak a szíve is nagyon fontos ebben a tekintetben. Mit rejt a szív, mi van ebben a szívben, és mi hozható ki ebből? Hát ilyen értelemben érezhetjük magunkénak a problémát, akár mindenkor függetlenül attól, hogy antiszemitizmus van-e benne vagy nincs. És hogy a férfiak közötti szerelem mennyire erőteljesen jelenik meg egy előadásban, vagy mennyire nem, valójában nem lényeges. Én talán nem hangsúlyoztam volna ki az előadás elején ennyire ezt, ez nyilván a különböző érzékenységekhez való viszonyt is jelent a rendező részéről is. Itt inkább az a fontos, amit mondtam, és ebben az összefüggésben jó a zene motívuma, mert az is szívben rejlő, és általában ezeket az érzéseket, szenvedélyeket, szerelmeket, gyűlöletet stb. leginkább a zenével lehet érzékeltetni. Itt valóban végighúzódik az előadáson a zenei motívum. A legvégén elhangzó motívumai is már korábban hallhatók voltak és nem véletlen, hogy visszajön a végén. Kicsit váratlan, meg szokatlan, meg furcsa ott a befejezésben, de főként így, hogy a rendezőtől hallhattuk, hogy a zenének szerinte mi volt a szerepe, ugye ez a felülemelkedés meg a távolságtartás. Mindegy tulajdonképpen, hogy milyen borzalmak létezhetnek. Ahogy Shakespeare is a csendes, gyöngéd mosollyal felülemelkedett dolgokon, úgy ez az előadás is sikeresen felülemelkedett, szerintem.  

Urbán Balázs, a program egyik válogatója: Vissza szeretnék térni ahhoz, amit az Árpád mondott, hogy véleménye szerint a rendező verné belénk a mondandót két kézzel. Szerintem, ha itt elkezdenénk beszélgetni arról, és egy részben már el is kezdtünk arról beszélgetni, hogy kinek miről szól ez az előadás, lehet, hogy minden verés ellenére meglehetősen különböző dolgok válnának hangsúlyossá számunkra. Ezt csak azért mondom, mert pl. amit Laci az elején említett, számomra nem az volt a fontos az előadásban, és lehet, hogy számotokra ismét nem az a fontos, ami számomra. Biztos azért van ez, mert maga a darab is nagyon ambivalens, de én az előadást is nagyon ambivalensnek és nagyon-nagyon sokfélének érzem. Na jó, nem nagyon sokféle, de többféle megközelítésmódot enged az értelmezésben. Az pedig egy technikai kérdés, hogy noha nagyon jót akartak tenni velünk a POSzT szervezői, és az első sorba ültettek, mert szerintük az biztos nagyon jó hely, de sajnos ebben az előadásban nem egy nagyon jó hely. Tehát mindaz, amit a Laci itt elmondott, hogy minél elviselhetetlenebbnek kell lennie az elejének, azt úgy kellett megcsinálni, hogy az az igen jó helyen ülő, nyolcadik, kilencedik sorban helyet foglaló néző számára is ugyanazt az érzetet keltse, amit keltenie kellett az előadásnak. Neked peched volt, hogy  az elsőben ültünk. Az ember nyújtogatta felfelé a nyakát, hogy lásson, tehát itt ebben a fizikai kényelmetlenség is szerepet játszott, de hát nem kell mindig a vitavezetőnek vagy az opponensnek jól éreznie magát a színházban. Elmondod, hogy mennyire volt más a tér Sepsin? Mert ez talán fontos lenne.   

Bocsárdi László: Az nagyon fontos, hogy a tegnapi előadás nagyon különbözött a sepsiszentgyörgyi tértől. Nagyon fontos különbség van.  Sepsiszentgyörgyön nincsenek állványok. Sepsiszentgyörgyön a mi színházunkban az első hídra létezik egy külső lépcső, ami a nézők mellett van, tehát az az egy lépcső van, amit bejátszunk, és utána fent vagyunk. Ez a fajta agresszivitás, ami itt valóban egy picit több volt mint otthon, valóban nincs meg, emiatt nincs ekkora kontraszt...

Sopsits Árpád: ...ezt felírtam, nem tudtam, hogy így van, de felírtam....

Bocsárdi László:... egy nap alatt kellett kitalálni ezt az előadást ebben a térben ezekkel az állványokkal. Tegnapelőtt reggeltől tegnap az előadásig folyamatosan próbáltunk, át kellett alakítani mindent, a színészi játékot, a mozgást. A tegnapi előadást látva nem érzetem, hogy ez ennyire veszélyes lenne, a szentgyörgyihez képest mindenképp durvább. Az, hogy elindul a színész és elveszti közben az energiát és nem ott robban fel az a jelentés, ahol kell, hanem egy kicsit veszít az értékéből, az valóban megvolt, viszont át is hangoltuk a jelenetet. A két bohóc jelenete nálunk egészen más hangvételű. Itt kimaradt egy egész bohócjáték. A kövér színészünk ahogy felmegy nálunk a keskeny lépcsőn és nem tud átmenni, abból egy öt perces bohócjátéka van. Amikor meg felér és már nagyon boldog, akkor örömében kiönti az egész diót, amit megpróbált felvinni a gazdájához. Így kezdődik az egész jelenet. Itt ennek nem volt esélye, átalakítottuk. Itt dobálja az apját, ami egyébként nekem nagyon tetszett, mert jobban megerősítette az apa-fiú viszonyt. Kimaradt egy nagy monológja emiatt, mert nem volt lehetősége megvalósítani. Nagyon más volt ez az előadás, de úgy érzem, hogy alapvetően nem változott meg, csak bizonyos dolgok felerősödtek benne.

Sopsits Árpád: Van-e nézői hozzászólás?

Szűcs László, néző: Nekem ez a szórakozásom, hogy lejárok ide, és előadásokat nézek, és utána beszélgetek róla, vagy meghallgatom a beszélgetést róla. Először is had mondjam el, hogy nagyon szerencsés ez a mostani beszélgetés. Kicsit kifáradtak az előző beszélgetések, ez itt most nagyon jó, mert felkészültek, beszéltek, a rendező elmondta a saját elképzelését, hogy mit valósítottak meg, tényleg új, jó, nagyon-nagyon kellemes. A másik dolog,  alapvetően a térhasználattal egyetértek, valóban nagyon izgalmas. Próbálkoznak a színházak, most pl. a Magyar Színház csinálja meg ezt A macska a forró bádogtetőn c. darabban, ahol kinyitja a színpadot. Vagy hogy a horizontális, vertikális mozgásokra mondjak valamit, egy istentelent mondok: Madáchban az Operaház fantomja, ahol kb. annyi volt a mozgástere a szerencsétlen rendezőnek a liszenszhez képest, hogy a mélységet is használni tudta a színpadon. Tehát valóban nagyon izgalmas ez az egész térhasználat. Ami a gond, hogy ugye rezonőrszerűen van egy nagyon erős szöveg a Bassaniótól, ehhez képest nem történik az első előadásban szinte semmi. Unatkozunk. Hülye nézőként nekem most jogom van így kifejezni magam. Önök nagyon szépen megfejtik a dolgokat, és felvezetik a drámát, tehát hogy kivágja a húst, vagy nem vágja ki a húst, illetve a gyűrű megkerül, vagy nem kerül meg, a bohóc jelenettel gond van, kimarad, ezt nem is igen értjük. Ezek szerint ezt az állványzatot önök kérték, ezt nem is értettem, szívesen megkérdezném. A második felvonás kétség kívül sokkal élvezetesebb. Ott is van megint egy borzasztóan erős gond, hát ugye elmondja a dózse hogyis állnak a jogrenddel, meg hogyis állnak Velencébe, innentől kezdve az előadás intellektuálisan sokkal erősebb lesz ezzel a két mondattal. Mondjuk ott, amit említett a térhasználatnál, hogy hirtelen egész Velence maszkkal együtt bejön, nahát az valami színházi aláhúzása ennek, ráadásul plusz egy koncepció, amit most itt elmondott, hogy ez a zenéről szól, ez egy nagyon erős koncepció és elképzelés, amiből nekem, egyszerű nézőnek szinte semmi nem jön át, vagy csak nagyon kevés. Az első felvonásban nagyon unatkozom, a másodikban nem annyira, ott igazándiból jól elvagyok a meseszerűséggel, és úgy könyvelem el én most magamban, hogy ez a Shakespeare sok mindent csinált, de ezt a darabját, ki gondolta volna, hogy nem játszották negyven évig, amíg én szocializálódtam és színházba járhattam volna. Igazándiból ez egy kedves kis mese, mesetörténet. Mondom buta nézőként, én csak ennyit akartam mondani, nekem így jött le a darab, függetlenül attól, hogy érzem, sokkal többről van szó, de talán nem valósult meg.  Miközben mindaz, amit mondott a rendező úr vagy önök, nagyon is helyénvaló, tényleg, az elemzés részei. Köszönöm szépen.

Winkler Nóra: Köszönjük, most én is kérdeznék egyet. A technikai eszközök hangsúlyozása miért pont annál a jelenetnél van, amikor megtudjuk, hogy Velencében mi a törvény? Ott tulajdonképpen a szövegjavításokkal állandóan közbeavatkozik valaki és ettől lesz az egésznek egy ilyen werk-szerűsége, vagy olyan, mint a Király beszédében, abban a számos Oscar-díjjal jutalmazott filmben, amikor azt a küzdelmet látjuk, hogy valaki végig tudjon mondani egy nagyon nehéz szöveget. Később, mikor mindenki a fülesébe beszél, az sincs rejtve, és amikor megfejtik a dobozokat, akkor is nagyon hangsúlyos lesz, hogy itt a hangot mindig valamilyen technikai eszköz juttatja el a hallgatóhoz. Engem kíváncsivá tesz, hogy miért van ez így.

Bocsárdi László: Ez furcsa kérdés. Mert így jött. Én most tudok magyarázatokat mondani, de úgy érzem azért hazudnék, mert amikor megcsináltam, nem gondoltam rá. Az ösztönök vezettek ezekben a megoldásokban, nyilvánvalóan az ösztön az okos, az embernek a tudatalattija okosabb, aztán rájön, hogy miért csinálta. Az hogy a dózsénak a hosszú történelmi eszmefuttatása  miért kerül ilyen helyzetbe, nagyon sok mindent jelenthet. Szerintem jelent is. Egyrészt nagyon erősen  jellemzi a szereplőt, tehát az, hogy egy ilyen világnak ki a vezetője, másrészt az előadásnak nagyon fontos összetevője, hogy a színház belső szerkezete le van leplezve folyamatosan, és itt a pécsi előadáson, mivel van egy építmény ami díszletnek számít, kevésbé erős, mint nálunk. Nálunk semmilyen idegen elem nincs a térben, csak a színpad úgy pőrén, ahogy van, ennek az a következménye, hogy ettől ezek a dolgok természetesek. Itt lehet, hogy egy picit agresszívnak tűntek. Az, hogy súgó létezik a színházban, az, hogy ügyelőpult létezik, az, hogy van egy lépcső a színfalak mögött, és vannak emeletek, amelyek a zsidónak a világát hozzák, ezek olyan természetesek számomra, mint az, hogy a fának levelei vannak. Azáltal, hogy itt bekerült ez a szerkezet sajnos, megterheli egy picit a dolgot, picit piszkolja szerintem, de nem volt más megoldásunk, tehát muszáj volt felépíteni ahhoz, hogy végig tudjuk játszani az előadást, emiatt ha az előadást máshol játsszuk, más lesz.

Elek Tibor: Még egy mondatot szeretnék mondani, bár mi opponensi szerepben vagyunk, nem méltató, dicsérő szerepben, de az előadás egyik nagy erényének tartom még azt, hogy azt a két szálat amiből a történet összeszövődik,  azt nagyon szépen és zökkenőmentesen tudja végigfuttatni és összekapcsolni, és egymást erősíteni vele. Mert igazából  Shakespeare-nél nincs is ilyen jól az eredeti műben, mint itt az előadásban. Ugye ez A velencei kalmár történet egy olasz novella, ha jól emlékszem, valahogy Shakespeare-hez került. A másik egy anekdotikus történet, mese Portia házasodásáról. Ez a két világ, két szál itt nem különül el, szépen összekapcsolódik, egymást erősítik, ez kimondottan előnye az előadásnak.

Sopsits Árpád: Én a Balázshoz kapcsolódnék, én is ambivalens vagyok az előadással kapcsolatosan. Egyet mondok, hogy értsd Laci, hogy pl. ott  a gyűrűjelenet a végé. Az ember úgy gondolja, hogy lezajlott a dráma a Shylock-jelenettel, vagy Shylock elmegy. De mégsem zajlódott le, mert van egy másik szintje a drámának, ez a gyűrűjelenet, tehát magamban is viaskodtam. Ha én csinálnám, felírtam, hogy levágnám-e a gyűrűjelenetet a végéről, vagy nem. De meggyőzött az előadás, hogy nem szabad levágni. Láttam olyan előadást, ahol levágják, nem volt hiányérzetem, meg kell mondanom. Tehát most nem akarom azt mondani, hogy csak ez a megoldás létezik, de pont amit elmondtál, hogy a mindennapi élet felülírja az ideológiai és egyéb problémákat, pontosan ez a gyűrűjelenet. Van vele problémám, de nem ide tartozik. Befejeztem, oké, köszönöm.

Pam Mackinnan, rendező: Nagyon élveztem a tegnapi előadást, és azt szeretném kérdezni, hogy a keresztelő jelenet miért maradt ki az előadásból?

Bocsárdi László: Egyértelműen azért maradt ki, mert fontos volt számomra, hogy a következő jelenet, tehát a végén a gyűrűs jelenet megkapja a súlyát. A tárgyalás jelenetnek a végét úgy kellett befejeznem, hogy átmentsem az energiákat a következő jelenetbe,  és amit az előbb az Árpi említett, az nagyon fontos volt számomra, hogy az előadás igazából a Velencei kalmárról szóljon és ne Shylockról, ami a sok kicsi téma közül az egyik, mert elárultam volna Shakespeare-t. Shakespeare sok témát bont ki, és ezeket mind maga mögé hagyja, ez az ő jellemző vonása, tehát ha én Shylockra hegyezem ki, az azt jelenti, hogy nem Shakespeare-t rendezek, hanem Shakespeare-ből kiindulva csinálok egy másfajta drámát. Emiatt nagyon nagy gondot fordítottam arra, hogy hogyan  lehet a befejezést átvinni Antonio figurájára, emiatt próbáltam tömöríteni és lezárni ezt a tárgyalásjelenetet.  

Urbán Balázs: Csak még egy mondat ehhez kapcsolódva, hogy éppen az előadásnak az egyik legfontosabb hozadéka Antonio története, és ehhez a gyűrűjelenet megkerülhetetlenül fontos, sőt azt gondolom, hogy nagyon szépen végig van víve az,  hogy itt van egy sajátos, részint szerelmi, részint szellemi harc Antonio és Portia között, és rögtön az első jelenetben együtt látjuk őket, ugyan nem egy idősíkban és nem egy térben, de együtt látjuk, és nagyon szépen végig van víve és ebben a jelenetben kulminál a végén.

Winker Nóra: Köszönöm szépen a figyelmet, egy dolgot had mondjak, nekem ami nagyon érdekes volt, hogy miközben ez egy érzelmekről szóló és a zenével is az érzelmeket megerősítő darab, az egyik kulcsfigurájának az érzéséről szerintem nagyon keveset lehetett megtudni. Shylock az egész életét abban a nyomásban tölti, hogy ő idegen egy társadalmon belül, és számára bármifajta mély érzelem megélése egy olyan luxust jelent, amire egész egyszerűen nem marad módja, tehát azt, hogy a lánya lelép, és hogy a lánya ilyen féktelenül gyűlöli, szinte meg sem tudjuk, és azt sem, hogy az egész élete arra megy rá, hogy ezzel az idegen szereppel küzdjön. Már csak egyetlen egyet had mondjak, de csak azért, mert Pécsett vagyunk, hogy Shylocknak ez a szinte parodisztikus zsidó megjelenítése a pécsi Janus Pannonius Múzeumban van: Berény Róbertnek a cilinderes önarcképe egy a rassz jegyeket ennyire hangsúlyozó zsidó önábrázolás, és az nagyon  szép, hogy pont itt, Pécsen van. Lehet, hogy a Nyolcak kiállítás miatt  most fent van Pesten a Szépművészetiben, de akkor a Nyolcak alatt is lehetett itt látni. Köszönöm szépen.

Galéria

Ajánló