fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2014

Válasszon programjaink közül:

2014. 06. 09. H | 11:00

Palatinus Hotel

Szakmai beszélgetés


Kolozsvári Állami Magyar Színház (Góli Kornélia–Mezei Kinga: Csipke)

felkért hozzászóló: Faragó Zsuzsa, Turbuly Lilla

a beszélgetést vezeti: Lévai Balázs
 

Lévai Balázs: Szép jó reggelt kívánok! Sok szeretettel üdvözlök mindenkit a POSZT szakmai beszélgetésének negyedik napján! A tegnap esti Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásáról fogunk beszélgetni. Hadd mutassam be a mai beszélgetés résztvevőit! Két felkért hozzászóló, illetve két alkotó a vendégünk. Tőlem balra Turbuly Lilla kritikus, Faragó Zsuzsa dramaturg, Mezei Kinga az előadás rendezője, és Góli Kornélia az előadás dramaturgja, illetve ők ketten készítették a szövegkönyvet is. Mielőtt belevágnánk a beszélgetésbe, hallgassuk meg, hogy az előadásról kifele érkező nézőknek mi volt az első benyomásuk. 

nézői véleményekről szóló videóbejátszás

Lévai Balázs: Az előadás alapanyaga Máté Angi Mamó című regénye, amely 2009-ben jelent meg, és amelyről egy mondatot hadd idézzek. Lackfi János azt írja róla: „Sok jó könyv jelenik meg manapság, ám ritka az olyan, amelynek a helye előre ott állna kitöltetlenül a magyar irodalom polcán. A Mamó ilyen szín a palettán. Csak most jövünk rá, hogy mennyire hiányzott”. Kivételesen kezdjük az alkotói oldallal, Kinga téged mi fogott meg ebben a könyvben?

Mezei Kinga: Nagyon megfogott a nyelvezet, amelyben íródott, és az a hihetetlen, lebegtetett világ, az emlékfoszlányokból összerakott „csipke”, amely végigvisz bennünket a kislány életén. Ez a regény egy nagy monológ, és amikor elolvastam, akkor egy régi fénykép jutott eszembe. Tulajdonképpen innen is jött aztán a fényképek ötlete.

Lévai Balázs: Mondtad, hogy a regény egy nagy monológ. Ezt át kellett alakítani egy színpadi művé, amiben Kornélia segédkezett. Milyen nehézségekkel találkoztatok az átalakítás során, illetve hogy lett ebből a monodrámából egy sokszereplős színpadi mű? 

Mezei Kinga: Elolvastam, de tulajdonképpen nem kezdtem neki még semminek. Kornélia egy kicsit későn kapcsolódott be, mert különféle variációk voltak, hogy fogunk dolgozni, aztán végül én egyedül nekifogtam. Először kirajzolódott a fejemben, hogy mit szeretnék, utána kezdtem el a szöveget ahhoz kitalálni. Körülbelül összeállt a fejemben, hogy mik azok a fejezetek, mik azok a részek, mik azok a pillanatok, kik azok a figurák, akikkel foglalkozni szeretnék, illetve melyek azok a történetek, emlékfoszlányok, amelyekből jeleneteket szeretnék csinálni. Az egész regény nincs benne, vannak részek, amik kimaradtak. Sok tartalék jelenet volt a fejemben, amiről nem tudtam eldönteni, hogy bele fog-e illeni, vagy sem. Ezekből végül egy, vagy egy sem maradt benne. Mikor már volt egy váz, akkor kértem meg Kornéliát, hogy segítsen, és hála Istennek éppen el tudta vállalni, sőt át is vette a munka oroszlánrészét, úgyhogy nagyon nagy segítségem volt.

Lévai Balázs: Nézzük a befogadói oldalt! Számotokra mennyire képviselt egységes világot ez az előadás annak fényében, hogy egy monológból íródott?

Turbuly Lilla: Először is szeretném elmondani, hogy nagyon örülök, hogy a negyedik napon végre egy kortárs szerző művével találkoztunk. Ahogy végignéztem a versenyprogramot, három kortárs mű van benne, a másik kettő Székely Csaba és a Brestyánszki Boros Rozália, és mind a három szerző határon túli magyar szerző. Már ha abból a szempontból nézzük, hogy a kiindulási pont is kortárs szerző műve. A szövegről annyit mindenképpen szeretnék elmondani, hogy Máté Angira nagyon ráillik egy másik mesekönyvének a címe, Az emlékfoltozók. Nem nevezném regénynek, inkább erősen lirizált prózafolyamnak, vagy prózafüzérnek, hiszen ez egy monológ, amely emlékekből áll össze. Nekem külön megmelengette a szívemet, mert ez egy nagyon személyes, önéletrajzi szöveg, mint a név egyezőségéből látjuk. Az alkotók részéről volt egy gesztus, hogy beidézték Az emlékfoltozókból a Tündérrigó királylány meséjét, amelyet a kislány mesél a nagymamának, mikor a nagymama beteg. Azt gondolom, hogy egy alapvetően prózai, de erősen lirizált monológot színpadra állítani úgy lehet, ha valóban egy saját világot tud teremteni a rendezés. Eleinte voltak aggodalmaim, de egy idő után egyszer csak bekerültem ebbe a világba, tehát úgy érzem, sikerült annak megteremtése. 

Faragó Zsuzsa: Az előadás után éjjel elolvastam a regényt és rettenetesen meglepett engem a történet. Változatlanul az a véleményem, hogy előbb szeretném hagyni, hogy hasson rám a mű és utána olvasom el, mi volt a kiindulópont. Megdöbbentett, mert valószínűleg igaza van a Lackfinak, mikor azt mondja, a könyv, amely szerintem nem regény, egy résbe talált bele. Annak a nyomozása, hogy az ember hogyan tér gyerekkorában tudatához, függetlenül attól, hogy hol, mikor és hogyan ismeri meg a dolgokat, az valami egészen meghökkentő pszichológiai tudással van itt jelen. Ez engem rettenetesen érdekelt és elkezdtem azon gondolkodni visszamenőleg, hogy ez az esti előadásban mennyire volt jelen. Ebben a keresztmetszetben néztem. Van egy mondat, amit megtanultam, bár nincs benne az előadásban, de számomra fontos volt: „Sokáig nem tudtam, s talán még most se tudom, hogy hogy igazak a dolgok”. Számomra döbbenetesen érdekes, hogy a kislány, Angéla számára az érzéki benyomások közti vándorlás ennyire fontos. Tehát többről van szó annál, mint ami az első olvasat lehet, hogy egy szomorú kisgyermek, aki magányban és szigorban él egy kietlen világban, megteremti a saját fantáziavilágát, mert ez pszichológiai evidencia. A kislány egy költő, többet tud annál, mint hogy betöltsön egy világot, ami hiányzik, illetve valószínűleg a felnőtt Angéla tud ennél többet. Van egy dolog, amit az előadás szándékosan hagyott ki, a ’80-as évek Romániájának be-beszűrődő realitása. Például van egy bolt, ahol cékla, marmalade és cukorkák állnak a polcon, nemigen van más. Akkor a szívemhez kaptam, amikor finoman eldobottan szerepelt benne az Amo szappan, ez jelértékű, és a Dörmögő Dömötör, ami vagy Budapestről érkezett, vagy nem. Szintén említek még egy történetet, ami kimaradt, amelyben az óvodás Angélát kivezénylik, vélhetően Ceaușescu érkezéséhez, hogy integessen, de ő igyekszik lemaradni az öltözködésben és lekési a buszt. Tulajdonképpen ez nagyon metaforikus, hogy lekési a buszt, ahol Ceaușescu-nak integetni kell. Ennyit szerettem volna mondani a kiinduló szövegről.

Egy nagyon fontos kérdése a műnek, hogy „Én nem vagyok jó?”. A kislány úgy éli meg a dolgokat, ez szintén gyerekpszichológiai közhely, hogy mindenért ő a felelős, a kiskacsák is miatta halnak meg, az anyukája is miatta hal meg.  Engem az előadásban ez a kérdés rúgott gyomron, hogy „miért nem kellek én a világnak?”. Megjelenik az ettől való fájdalom, illetve az emiatt való kétségbeesett kiabálás, ami az előadásban nem kiabálásként jelenik meg.  

Van némi hangsúlybeli különbség a mű és a megvalósítás között. Az tökéletesen működik, hogy van egy képzeletbeli fiú, akit nem lát senki, csak ez a leányka, az kérdez tőle, és ő válaszol. Azonban ennek az írásműnek a legnagyobb értéke az, hogy miközben költői, rettenetesen szikár. Tehát a kislány egy kicsit sem sajnálja magát, holott lenne miért. Aki felnőttként visszanézi a gyerekkori magányt, az nagyon könnyen csúszhat önsajnálatba, és azt éreztem, az előadás jobban sajnálja a kislányt, mint az eredeti írás. Nem a kislány sajnálja magát, hiszen az őt játszó Enikő nem defenzíven, hanem offenzívan játszik, ami nagyszerű, hanem az előadás maga. Az, hogy kiválasztottad azt a szót, hogy Csipke, amely egyszer egy mellékes mondatban hangzik csak el…

Mezei Kinga: Nem azért választottuk a Csipke címet, mert benne van a regényben.

Faragó Zsuzsa: Az egész előadásnak a lebegő, egyébként rettenetesen szellemesen működő képi világa egy olyan fájdalom burkot szőtt az egész köré, ami lehet, hogy a sajátod (Mezei Kingának). Ezt nem tudom, nem ismerlek. Magány és fájdalomburok.

Mezei Kinga: Én egy másik szót akartam erre mondani, szerintem ez nem fájdalomburok, hanem sorsosság. A képekben, a lány történetében egy sorsosság van, nem is foglalkoztunk ilyen értelemben a fájdalommal, csak annyiban amennyi benne is van a regényben. Nekem az a szó, amit te mondasz, az a sorsosság.

Faragó Zsuzsa: Sokszor van az, hogy valaki el akar érni valamit, de a hatás mégsem ugyanaz. Ezt százszor megéltük már színházban. Számomra ez egy kissé mégis a magány miatti fájdalom hatását váltotta ki. Egyébként ez nem történet a szónak abban az értelmében, ahogyan a történetet szoktuk érteni.

Lévai Balázs: Lilla, te mit gondolsz erről? Mennyire osztod Zsuzsa véleményét?

Turbuly Lilla: Én is szikárabbnak érzem a regényt, talán azért is, mert ott a nagymama alakjával kapcsolatban végig bizonytalan voltam, hogy szereti-e igazán ezt a kislányt, az előadás során azonban egy pillanatig nem voltam bizonytalan. A nagymama regény alapján engem A nagy füzet nagymamamájára emlékeztetett. Ugyanúgy egy Árvácska történet ez a könyv, és az árvácska megjelenik az előadásban is, ahogy a kislány a virággal simogatja az arcát. Én ezt teljesen tudatos döntésnek éreztem, hogy ez a feldolgozás kicsit lágyabb, inkább a mesék felé menő utat választott. 

Lévai Balázs: A másik kérdés, amit a Zsuzsa felvetett, vagyis a történet és a történetszerűség, szintén egy nagyon érdekes, és fontos témakör. Én úgy értelmeztem a művet, mint egy asszociatív kirakós játékot, amelynek vannak különböző elemei, és szép lassan, emlékfoltozásból áll össze a lány története. Az lenne a kérdésem, hogy számotokra összeállt-e valamiféle lineáris történetté, illetve egyáltalán érdemes –e keresni ebben lineáris történetet? A keretes szerkezeten, lekerekített történeten túl számotokra mit mondott?

Faragó Zsuzsa: Épp azt kezdtem el mondani, hogy az eredeti tulajdonképpen nem írja ezt a furcsa öntudatlanságot, hogy a saját életkoráról, csak olyan mértékben tud, hogy van óvoda, iskola. Tulajdonképpen pár évnek a története ez, amiben ő először óvodába megy, aztán iskolába. Az iskola esetében még az is nagyon érdekes, amit a Kinga nyilván szándékosan hagyott ki, hogy Hazánk Sólyma is megjelenik, ami nálunk úttörő, vagy kisdobos. Az előadásban a kislány értelemszerűen offenzív, a történetben sokkal inkább ábrándozó és álmodozó, a dolgok igazságát kereső.  Tetszettek a lány kis plusz akarásai, mint, hogy az eredeti műben a nagymama egyszer csak fogta magát és elvitte a kislányt Vajda Mihályhoz, az előadásban azonban a lány kéri meg, hogy vigye el őt a nagyapjához.  Tulajdonképpen a darab története ennyi. A nagymama elviszi őt a nagypapához, a találkozás sikertelen és a lány leírja a könyvben, hogy most már nagypapája sincsen és a végén a nagymamája is meghal. Ez, ha úgy vesszük, nem is történet. Radványi Géza mondta, hogy ha egy filmben nincs nyolc fordulat, akkor nem jó a film. Ilyen értelemben itt csak egy fordulat van, a nagymama halála, az összes többi nem számít fordulatnak, de ez nekem teljesen összeállt így.

Lévai Balázs: Kinga nagyot fújtatott, amikor azt mondtad, hogy nincs nyolc fordulat a történetben.

Mezei Kinga: Inkább arra szeretnék reagálni röviden, hogy nem az a lényeg, hogy van-e történet, vagy nincs történet. Ez a mű egy önéletrajzi regény, egy sors. Nincsenek benne flikk-flakkok, pörgős, sárga, forgós, villogós dolgok, nőnek öltözött férfiak, és férfinak öltözött nők. Ez egy egyszerű emberi sors, Angélának a sorsa, aki a regény írója. Én találkoztam is vele és egyébként azóta se vette rá magát arra, hogy megnézze az előadást, pedig mindent tud róla, de nem tudta még megnézni. Inkább arról kéne beszélni, hogy ez mit jelent, nem arról, hogy ebben van-e nyolc fordulat, vagy csak egy fordulat. 

Neked (Turbuly Lilla) akartam még válaszolni, hogy igen ez egy tudatos döntés volt, és pontosan azért, mert mindig azt hallottam erről a regényről, hogy a nagymama terrorizálja Angit. De amikor elolvastam ezt a regényt egyáltalán nem ezt éreztem benne. Láttam egy nagymamát, egy idős asszonyt, aki egy faluban él, és akinek a nyakába szakad a lányának a kisgyereke.  A lánya meghal, és ugyanolyan sorsba keveredik bele, mint amibe ő is belekeveredett, hiszen ő is egyedül nevelte fel Ilikét, a szájára vette a falu, most a saját lányát veszi szájára a falu. Tehát van egy tehetetlen helyzet, mely szerint neki fel kell nevelnie ezt a gyereket, és az összes keménykedés vagy morcosság ebből a tehetetlenségből fakad. Van egy helyzet, amit szeretne nagyon jól megoldani, de ez nem mindig működik. Főleg akkor nem működik, amikor Angika a templomban cirkuszol. Olyankor nyilván mérges a Mamó, mert azt nem szabad. Én pont azt éreztem, hogy nekem az lenne szimpla történet, hogy van a gonosz nagymama, meg a szegény szerencsétlen árva kislány. Engem ez nem érdekelt volna, hanem az érdekelt, hogy hol vannak az emberi viszonyok a kettőjük között.

Lévai Balázs: Számomra nézőként épp ennek a két világnak az egymásmellettisége volt borzasztóan izgalmas. Van egyrészt ez a konok, bezárkózó elszántság, hogy itt kell élnünk e körülmények között, és ezekkel a szomszédokkal, ezekkel a feltételekkel, ezzel a sorssal. És emellett van a lánynak egy őszinte naiv, vidám, életigenlő világa, ami ebből a varázslatos nyelvből bomlik ki. A mű e kettőnek az összeszikráztatása volt számomra.

Faragó Zsuzsa: Én nem azt mondtam, hogy hiányoltam a történetet, hanem, hogy ez nem egy történet, de nem is vártam el tőle.

Mezei Kinga: Csak arra reagáltam, hogy lehet –e fordulatnak nevezni azt, hogy meghal a nagymama. 

Lévai Balázs: Vagy fordulat-e egy SZ betű meg egy A betű a megjelenése?

Turbuly Lilla: Szerintem itt nagyon érdekes a nézőpont. Én úgy értelmeztem, hogy az elején felnőtt helyzetből indul el Angi. Van néhány perc, ahol Györgyjakab Enikő teljesen más hangon, felnőttként beszél, és egyszer csak elkezd visszaindulni az emlékeiben a múltba és meglátjuk a kislányt. A legvégén pedig ismét visszatér ebbe a felnőtt nézőpontba. A másik pedig ennek a falusi világnak, ennek a falusi miliőnek a megteremtése a képekkel. Nekem az csodálatos jelenet volt, amikor a vajákos asszony próbálja kiűzni a rosszat, a fogcsikorgatást Angiból, mögötte pedig ott van a kakasos ember.  A jelenet látványvilága, a líraisága nagyon megfogott. Vagy a temetés jelenete az elején, ahol szinte szabad versszerűen írtátok át a szöveget, és a végén ugyanez tért vissza. Tehát egy nem-történetet raktatok át egy világba, amiben egyrészt ott van Angi saját világa, másrészt ott van ez a nagyon szigorú szabályok szerint működő falusi világ, amihez valóban a nagymamának alkalmazkodni kell, és amihez alkalmazkodik is. Ugyanakkor megjelenik, hogy mindez már csak egy emlék, amire visszanézünk valahonnan.

Faragó Zsuzsa: Nagyon érdekes, hogy azt mondjátok, hogy szigorú szabályok szerint működik a falu. Én azt érzékeltem, hogy Angi pont a kék szobát érzi szigorúnak, és le is írja, hogy mindenre kíváncsi, ami a faluban történik, de nem engedik el sehova és senkit sem engednek oda hozzá. Ha ő átmehet valahova, az szabadság. Mindent csak megles, bizonyos értelemben magányosabb az eredeti műben, mint az előadásban, ahol óhatatlanul is dialógokba keveredik a többi szereplővel. Sokkal vidámabb, kedélyesebb, csipkésebb, ha tetszik, edényesebb a világ mindenütt máshol. Épp, hogy nem a falu szigorú szabályai kötik, hanem az a szigorúság, amit te mondtál (Mezei Kingának), ami a tehetetlenség miatt magába szorult nagymamától ered, aki egyszer hozott egy döntést, nem tudni, miért, és nem bír megbirkózni a feladatokkal. Valószínűleg nem bírt a lányával se, így nem bír az unokájával sem, és az ebből fakadó szorongása sokkal szigorúbb világot teremt a kislánynak, mint az egész falu. Ráadásul itt van ez a biciklis részeg, aki mint egy bohóc tréfa, a szó legjobb értelmében szórakoztatja őt és minket. Az ő alakjában nem éreztem semmi fenyegetőt, sőt rendkívül derűsnek találtam, mert én is mulattam rajta, és úgy éreztem, a kislány számára is derűforrás. Még a tojásköpködő ember is mulatságos. Minden izgalmas, minden felfedezendő, és minden bezárt, ami nem kívül van.

Turbuly Lilla: Ebben részben egyetértek veled, hogy valóban ez a szekrénybe zárt élet, amit ők élnek, a falun belül egy nagyon zárt közeg, ahonnan a nagymama őt nem félti. Azt szeretné, ha ott ülne a szekrényben, és meg se mozdulna, nemhogy rollerezzen, vagy szánkózzon. Nem akarja kiengedni. De a falu szigorú szabályai a nagymama felé élnek. Ha a temetői jelenetre gondolunk látható, hogy elvárják, hogy november 1-jén kimenjenek és megfelelően szomorú arccal álljanak. Nagymama így éli meg, Angi nem így éli meg.

Faragó Zsuzsa: Azt írja a kislány, hogy a nagymama szereti, ha sajnálják őket. Nem azért mennek ki a temetőbe, mert kell, pedig nyilván kell, hanem mert a nagymama szeret kijárni, hogy sajnálják. Angi pedig megy vele, mert ez a feladat. Ez rendkívül fájdalmas, bájos és mulatságos. 

Mezei Kinga: Lehet, hogy valami félreértés volt itt, mert te (Turbuly Lillának) arról beszéltél, hogy a nagymama szempontjából a falu szigorúsága, vagy a falu szája mit jelent, amitől ő tart, te (Faragó Zsuzsának) pedig a kislányt említetted, akinek a falu valóban szabadság. Ezért is csináltuk a falujelenetet, ahol megmutatjuk, hogy ő ebben a közegben hogy létezik.  

Faragó Zsuzsa: Lehet, hogy ezt rosszul gondolom, nem vagyok falusi lány, de ha már az Árvácskáról van szó, olvasmányi élményeim azt követelnék közhelyesen, hogy ha a nagymamát megvetéssel nézi a falu, és viselkednie kell, akkor a kislányt is lökdösik ide-oda, vagy nem jól bánnak vele. De ez a falu nagyon jól bánik a kislánnyal, szeretik, és tulajdonképpen kézről-kézre adják. Nem csak, amikor meghalt a nagymama, hanem már előbb is, és ez nekem csodálatos.

Mezei Kinga: Gyakorlatilag a Fülöp bácsiékkal van kapcsolatban, mással nem nagyon.

Faragó Zsuzsa: Az eredeti műben megjelenik még a boltos néni. 

Mezei Kinga: A boltos nénihez megy át ácsingózni, és nézni a cukrot. A cukorkával nincs olyan viszonyban, mint a Fülöp bácsiékkal, de velük sincs komoly viszonyban, csak mennek hozzájuk gyógyítani, és mindig kap gumellát. 

Sándor L. István: Van egy teljesen autonóm könyv, ami csak a nyelvében él, tehát ahogyan a nyelvét stilisztikailag elkezdjük elemezni, minden belül történik, és minden belülről jön kifelé. Tehát nagyon erős az a vita, hogy valóban regény-e vagy sem, hiszen ez alapvetően egy belső monológ. Ugyanakkor szerintem az a fontos ebben az előadásban, hogy egy teljesen autonóm szövegből egy attól teljesen független, autonóm színpadi világot épít. Szeretném, hogy legyen még időnk ennek az autonóm világnak az összetevőiről is beszélni. Vagyis a térről, a díszletről és legfőképpen a színészekről is, amiben az a furcsaság, hogy ez az előadás elkészült a két főszerepben két teljesen más színésszel májusban, és utána októberben mind a két főszereplő átvette a szerepet.  Érdekelne, hogy el lehet –e készíteni kétszer egy előadást, színészileg hogy zajlott ez?  

Szűcs Katalin: Először is szeretném elmondani, hogy rettenetesen aggódtam az előadásért, azután, hogy tegnap István elmondta,  hogy egyrészt a tegnapelőtti előadás sérült azáltal, hogy sokkal kisebb térből nagyobb térbe került, és emlegette a Csipkét is, hogy mi lesz ezzel. Azonban egy idő után ez a félelmem eloszlott, mert megragadott és beszippantott az előadás. Azért szeretem nagyon ezt az előadást, mert ez az emberi árvaság gyönyörű képe. Úgy gondolom, hogy minden ember árvaságának a gyönyörű képe, teljesen függetlenül attól, hogy szeretetteljes környezetben nőtt-e fel, vagy elvesztette a szüleit korán. Nekem egyetemessé tudott válni ez az árvaság-élmény, amit nagyon fontosnak és megrendítőnek tartok. Hogy milyen módon éri ezt el az előadás, arról azt mondtátok, hogy magányos a regényben, míg itt dialógusok vannak. Nekem iszonyatosan nagy emberi magányról szól.  Kinga egyébként mindig nagyon lírai, másrészt szikár is, harmadrészt pedig általában ő a díszlet tervezője. Engem ebben a díszletben a szekrény világa, a dobozok, a fiókok a zegzugok fogtak meg.  A kék szoba egy hihetetlenül meghitt, otthonos kuckó, és az ember felnőtt árvaságában néha szeretne elbújni egy ilyen kuckóba. A virágok hosszú berakodása pompázatos. Sok-sok cserepet beraknak, és ettől valami melegség lesz. Valószínűleg ettől tud olyan szépen élni a mű nyelve, költőisége is. Egy olyan miliő van köré teremtve, amiben ez a szöveg gyönyörűen érvényesül, a színészi játék által is. Nagyon érdekes, hogy két fiatal színésznő a két főszereplő. Az egyiknek vissza kell gyerekesedni, ami életveszély általában, mert vagy gügyögős, vagy affektáló hanggal kell azt megoldani. Miközben egész másképp szólal meg az Enikő felnőttként, de mégsem hangból oldja meg, hanem belülről, lélekből, emberismeretből, gyerekismeretből, élettapasztalatból. Csilla is gyönyörűen csinálja azt, hogy nem azt érzem, mint a főiskolai előadásokon, hogy aranyosan eljátsszák az öregeket, hanem ő is az idősség lényegét tudja megragadni, és egy percig nem éreztem, hogy ehhez bármi féle külsődleges eszköz lenne. Színészileg számomra ez volt a nagyon fontos, hogy az életkorokat hogy tudták fiatalítani, illetve öregíteni, úgy, hogy közben tökéletesen önazonosak voltak.

Kovács Dezső: Azt szeretném elmondani, hogy úgy láttam, a tegnapi előadás egy komplex nyelvet használt, és nagyon fontos volt, hogy az élőzene együttműködött a színészekkel, a látvánnyal, a jelenetekkel. Amitől izgalmas lett ez az előadás, az maga az a nyelv, amit az alkotók, a Kinga, a színészek, a dramaturg és mindenki, aki benne dolgozott, megfogalmaztak. Ez a nyelv egy komplex nyelv, a hangok illetve a zenék együttese, a színészi játékok együttese, az a látvány, amit nagyon egyszerű eszközökkel, ámde nagyon rafináltan, és nagyon aprólékosan kidolgozva használt az előadás, mint például a leplek, a szekrény, az ablakokkal való játék és így tovább. Az előadásból időnként kisüvített egy-egy egészen groteszkké elrajzolt, színészek által megfogalmazott jelenetsor. Például Váta Loránd biciklis balettje, ami nem csak egy abszurdba hajló színészi öncélú játék, hanem mögötte nagyon komoly életsorsok és életminőségek fogalmazódtak meg. Illetve ugyanez elmondható a temetői jelenetről, amelyben ül a két nő, a nagymama meg a gyermek, és fogadják a többieket, akik odajönnek beszélni velük, aztán egy idő után elemelődik az a jelenet is, és groteszkké válik. Továbbá ugyanígy a húsvéti jelenet, amikor tojásevés, az ünnep kívánása zajlik párhuzamosan, csak mindezt a rendezés, és a színészek olyan mértékben el tudják emelni, hogy az már messze-messze elrugaszkodott attól az irodalmi, lírai karakterű anyagtól, ami tulajdonképpeni alap matériát adja. Azért is volt izgalmas ez az előadás, mert a regény, ami a háttérben van, szembemegy ezzel az előadással, olyan értelemben, hogy epika, bár lírai karakterű epika, az előadásban pedig drámának vagy legalább is párbeszédeknek, jeleneteteknek kell felszikráznia, és itt ez megtörténik. Ami picit szétfolyóbbnak tűnt, az azt gondolom, hogy magából az anyagból következett, tehát hogy egy lírai epika szólal meg például Mamó haldoklása illetve halála idején.  Mamó a szekrényben tulajdonképpen már egy lény a párnák között, aki már mintha nem is lenne, hanem valamilyen tárgy, amihez még beszélni lehet, és aki még beszél. De ott is emberi életviszonyok szikráznak fel, és mindez attól volt nagyon tüneményes, és egy szinten mágikus is, hogy az egészet összefogta a háttérben egy vízió, egy látvány, és a zenék megjelenése.

Sándor L. István: Tulajdonképpen az egész előadásnak van egy szertartás jellege, hiszen halállal kezdődik, halállal fejeződik be. Ehhez kapcsolódóan megjelenik a kérdés a temetőben, hogy az vagyok-e még én, aki voltam, tehát tulajdonképpen van egy moralitás jellege az előadásnak. Ez az, amit Kinga is mondott, hogy a sorsszerűség hangsúlyossá válik. Valóban elemezni lehetne, hogy ezek a lírai monológokból kivett mondatok hogyan állnak össze dialógusokká, hogy lesz a nagypapa meglátogatása tényleg szinte drámai jelenetté. Egy nagyon fontos találmány van, sok egyéb mellett, ami a zenében, a térben, a látványban benne van, és ez az a bizonyos belső barát. A fiú, aki úgy oldja a társtalanságot, hogy a végén, az utolsó pontban teljesen világossá lesz, belül van ez a barát, hiszen váltva, illetve párhuzamosan mondják Angi monológjait. Legutóbb a Kerekasztal mutatta be azt a Bond darabot (A széttört tál), amiben arról beszél a papa, hogy megőrült-e a kislánya, amiért ide képzel egy barátot. Mindenképpen ajánlom mindenkinek, hogy nézze meg! Ez is azt erősíti, hogy minden belül történik a szövegben, a lírai szövegben, vagy a regény szövegben, ez itt hogyan tud külső attraktív, de igen bensőséges, és igen erős képekké, mozgásokká és akciókká változni. 

Beszéljünk egy kicsit a színészekről! Én lenyűgözőnek találtam Györgyjakab Enikő és Albert Csilla játékát, játéka, másrészt a többi színész alakítását is. Például Keresztes különböző karakterekben vagy Váta különböző karakterekben. Azt gondolom, hogy az előadás igen erős volt színészi játékban, színészi alakításokban is, nem pusztán egy erős rendezői víziót láttunk.

Mezei Kinga: Eredetileg Pethő Anikó és Kali Andrea játszották a két szerepet. Pethő Anikó játszotta Angit, és Kali Andrea játszotta Mamót. Azonban elkezdtünk próbálni, és a próbafolyamat második hetében kiderült Mamóról is és a lányról is, hogy állapotosak. Ennyit a sorsosságról. Majd egy hét múlva kiderült a fuvolista lányunkról is, hogy állapotos. A bemutatót még megcsinálták, lejátszottak három előadást, utána elmentek szülési szabadságra. Amikor én visszamentem felújítani, már meg volt beszélve ki mit fog átvenni, a színésznőknek volt idejük készülni. Ezúttal nem tudtam olyan hosszú ideig ott lenni, mint amikor a másik két színésznővel próbáltam, de ott voltam egy hétig és folyamatosan kommunikáltunk. Látták a videót, ott voltak a bemutatón, ők mindent tudtak az előadásról, csak rövidebb volt a próbafolyamatuk. Nem beugró próbáról beszélünk, hanem szerepátvételről mindkét esetben. Amikor tudtam, mentem vissza, hogy tudjak segíteni, sokat e-maileztünk is. Tehát a fuvolista lány is új volt most, illetve a két főszereplő szintén. De még csak a vicc kedvéért elmondom, hogy a tegnap este játszó hárfás lány a kilencedik hónapban van, tehát Kisvárdán már egy új hárfás fog játszani.

Lévai Balázs: Ha valaki a közelgő gyermekáldásban reménykedne, akkor valahogy be kell küzdenie magát ebbe a produkcióba. Komoly szakmai kérdésem: a tyúk személye változott-e?

Mezei Kinga: Igen, volt egy tyúkunk, aki a bemutatót és a következő három előadást lejátszotta, amikor valamilyen úton-módon eltűnt. Amikor én visszamentem a felújító próbákra, akkor hoztak egy hasonló tyúkot, amiről azt próbálták velem elhitetni, hogy ez az a tyúk, de mondtam, hogy ez nem az. Ekkor töredelmesen bevallották, hogy valóban nem, ráadásul beteg volt, és el is hunyt. Ezután mentünk Györgyfalvára elkészíteni az előadásban megjelenő fotókat a második szereposztással is és megkértek engem, hogy szerezzek egy tyúkot onnan. Mondtam, hogy rendben, de Györgyfalván nem találtunk tyúkot, mert senki nem adott el. A sofőrrel beszéltünk, aki átvitt a hegyen egy másik kicsi faluba, ahol végre egy román asszonnyal, akivel nem nagyon tudtam kommunikálni, tyúk ügyileg elboldogultunk. Kicastingoltam a sok tyúk közül a tyúkot, de természetesen Váta Lóri a lelkemre kötötte, hogy milyen szempontok alapján válasszak, és próbáltam nagyon jól elvégezni ezt a feladatot. Aztán elbújt a tyúk fészerbe, a román asszony segítségével kipecáztuk és hazavittük Kolozsvárra a színészbüfébe, ahol átadtam a kellékesnek. 

Szűcs Katalin: Lóri a tapsrendben is ott egzecírozta. 

Mezei Kinga: Lóri teljes szimbiózisban van a tyúkkal.

Lévai Balázs: Elvitte a show-t a tyúk, de hát akkor van egy másik kérdésem. Ha már Székely Csaba itt van, azon gondolkodtam, hogy az mennyire volt alkotói szándék, hogy ez a hagyományos, esztétizált Erdély-kép kicsit meg legyen karcolva? Tehát Csaba darabjaiban egy nagyon drasztikusan, nagyon erőteljesen más kép jelenik meg, akár a temetői jelenet, akár a biciklis jelenet, több ilyet lehet találni, ami egy picit azért valamiféle párbeszédet kezdeményez a fejekben lévő több száz éves Erdély-képpel. Ezt csak én éreztem bele, vagy volt ilyen szándék bennetek? Mennyire volt szándékos alkotói döntés, hogy ezek erőteljesen megjelenjenek?

Mezei Kinga: Ez benne van a regényben. Én nem erdélyi vagyok, hanem vajdasági, de nagyon közel áll hozzám ez a világ. Ráadásul édesanyám székely, tehát Erdélyből származik. Nem szándékos, nem átgondolt dolog, ez benne volt, és hozzám ez nagyon közel állt. Tulajdonképpen automatikusan jön, nem volt ilyen konkrét szándék. 

Faragó Zsuzsa: Szeretnék arra reagálni, amit kérdeztél.  Az eredeti történetben is, csak egész más hangsúlyokkal, rengeteg olyan dolog van, ami ez a bukolikus képet, amiről beszélsz már karcolja, mégpedig végtelen természetességgel, tehát anélkül, hogy ezt a szándékosságot egy pillanatig érezni lehetne. Ezért mondtam a 80-as évek Romániáját, mert van benne megérkező autó, van benne Nemzetközi Nőnap, kibodorított hajú asszonyok, igazi anyukák, akiket Angi vágyakozva néz, mert az ő nagymamája nem mosolyog és nem sír, és nagy nehezen találnak neki nagymamás verset. Itt sem lehet érezni, csak másképp karcolódik, mert nem autó, hanem biciklista, ami az előadásban önálló jelenetté válik, ez mulatságos és nagyszerű. De én nagyon fontosnak tartom, hogy Angit a falu mulattatja, az ő magánya ebben a kuckóban van, és kint a faluban ő nem magányos. Ez az én benyomásom, és ehhez engedjétek meg, hogy ragaszkodjak. 

Sándor L. István: Azt szeretném kérdezni, hogy az a két biciklis hogyan született?

Mezei Kinga: A Lóri figuráját sokáig úgy hívtuk, hogy Jóska, aki Feri, aki Karcsi. Tulajdonképpen ez három vagy négy bácsi, akik megjelennek egy-egy villanásra. Egyik sem volt olyan fontos, vagy olyan erős szál, amiből egy konkrét történetet, vagy figurát lehetett volna csinálni, mint például a Fülöp bácsiékból. Ezeket összegyúrtuk és így született meg a Karcsi figurája. 

Sándor L. István: Ennek van valami alapja, vagy improvizáció?

Góli Kornélia: Nekem az volt a fontos benne, hogy megtalálta magát az a Karcsi. Ez megtörtént abban a pillanatban, ahogy bekerült a tojásevős jelenetbe, kijött belőle a tragikum. Ez a jól vagytok, hát így vagyunk, én ebben élek. Igazából ez, ahogy körbe ment a történeten tökéletesen illeszkedett, attól függetlenül, hogy Karcsi több pici figurából állt össze, egy kerek, működő egésszé tudott válni.

Faragó Zsuzsa: Nagyon érdekes dolog, hogy az eredetiben ez a Karcsi nem énekel Piroskának. Hanem ezt hasonlítja a kislány a falvédőhöz, amin egy cigány húz valamilyen szerenádot, és ő ezzel azonosítja Karcsit. Mert a regény csak annyit ír, hogy ez a bizonyos bácsi mindig megy haza, és mindig énekel, és ezt ő rakja össze a fejében. Szerintem nagyon remek találmány, és igazi színházi dolog, hogy szubjektíven összerakja metaforává, és itt valóságosan megjelenik, hogy Karcsi valamit énekel a Piroskának az ablakában, aki aztán jól a fejére dönt valamit.

Szűcs Katalin: Egy dolgot szerettem volna, nekem a biciklis jelenetben picit sok volt az ismétlés, ez nem biztos, hogy kéne. De én azt érzem, hogy több tud lenni az előadás, sok-sok mozzanatában egyetemesebb tud lenni, mint maga a történet. Például az, amit a Nelli is említett azt akartam én is, ez a „Jól vagytok?”. Gyönyörű, hogy kétszer megkérdezi az ember jelenlétében, aztán amikor kimegy az ember, valójában akkor sem tud már többet mondani, mint az a gesztus. Fantasztikus, hogy akkor kipakolhatna, és minden benne van abban a szinte ugyanúgy megismételt gesztusban. Ilyen szűkszavúan ennyit elmondani arról, hogy hogy tud erről már egyáltalán megnyilvánulni, és közben minden kiderül, miközben nem tud már róla beszélni sem. Ilyen mozzanatok azok, amitől sokkal több tud lenni a konkrét történetnél az előadás.

Lévai Balázs: Császár Angélát megkérdezhetjük, hogy mennyire volt a válogatásnál fontos szempont, hogy a főszereplőt Angélának hívják?

Császár Angéla: Nem Angélának, hanem Angellának hívják, ahogy el is hangzik a darabban, vagy Anginak vagy Angicának, mert engem is ugyanezekkel a megszólításokkal szoktak hívni, a családom legalábbis. Engem nagyon elvarázsolt az előadás, amikor láttam Kolozsváron, és mindenképpen szerettem volna, ha itt megjelenik. Egy régi családi képre is emlékeztet, csipkére, függönyökre, díszes kis keretben, nagypapára, nagymamára, dédmamára, nekem is van ilyen a nagymamámról. És az a szikárság, és az a keménység, ami a nagymamát jellemzi, akiről azt mondja a kislány, hogy nem szeretett a szeme, mert soha nem tudott már mosolyogni. Annyi mindenen ment keresztül, annyi minden történt az életében, és annyi nehézséget kellett legyőznie, hogy már nem tud mosolyogni. Viszont a kötelességét teljesíti, a falu nyelvére nem akar kerülni természetesen, de mindenkin segít. Elmegy gyógyítani, elmegy vigasztalni, kimegy a temetőbe gyertyát gyújtani, fogadja a szomszédok jó vagy rossz kívánságát. Szóval ez a fajta élet ez annyira emberi, és annyira gyönyörűen megjelent a színpadon, hogy nem lehetett alóla szabadulni. Nagyon szerettem a nagymamát, nagyon szerettem a kicsi lányt, Enikőt, nagyon szerettem a boszorkány hajlott hátát, és az ujjait, ahogy mint a pók, gesztikulál, és próbálja megoldani a helyzetet. Ez annyira valóságos boszorkányos mégis gyógyító, mégis szerethető. A szeretetről szól mindenféleképpen, arról a szeretetről, amire annyira vágyunk mindannyian. Én csak köszönöm, hogy itt vagytok.

Sándor L. István: Még a következőt szeretném mondani: nekem egy másik előadás is eszembe jutott az előadást látva. A Vojtina Bábszínházban Bartal-Kiss Rita rendezte a Boldog képek című előadást. A ’30-as években Boldog nevű Heves megyei községben készültek képek, és tulajdonképpen ezeknek a képeknek a kibontásával szerintem egy komplex színházi formában képek, zene, makettek, bábok, minden volt. Szerintem egy nagyon izgalmas, és egy nagyon bensőséges előadás. Másrészt az, hogy ez az előadás itt van, alapvetően Császár Angélának köszönhető. Nem azért, mert nem szeretem ezt az előadást, hanem mert volt bennem sok belső vita, két oldalról. Az egyik az, hogy Kolozsváron öt előadást láttunk, amiből négy nagyon izgalmas volt. Másrészt pedig Mezei Kingának volt egy másik előadása, Debrecenben a Novemberi éj című előadás, amit szintén nagyon izgalmasnak és érdekesnek tartottam, és egy meglepően erős, fiatal energiákat mutató társulatot láttam benne. Azt valakinek mondtam is, hogy ha ez az előadás nagyszínpadra felrakható lett volna, akkor mindenképp itt lett volna. Az utolsó héten beraktam egymás után a két előadás, a Csipke és a Novemberi éj DVD-jét, és akkor azt éreztem, hogy itt az előadásoknak egy nagy falat kell áttörni, és ezt mindenképp szeretném elmondani, hogy sokszor éreztem ezt a POSZT-on. Meg vagyok lepődve, hogy milyen befogadó közeg ez a fesztivál, én még csak nyitottságot láttam. De amikor a két DVD-t egymás mellé raktam, akkor azt éreztem, hogy a Novemberi éj nem törné át ezt a falat. Sokkal nehezebben befogadható, nagyon nehezen követhető, és picit azt éreztem, hogy erős, jó formát kell hoznia, hogy abban a labirintusban, amit ez a történet tulajdonképpen mitológiailag, történelmileg jelent, a néző ne tévedjen el, és ne adja fel öt, tíz perc után. A Csipke pedig egy olyan bensőséges, lírai előadás, hogy akinek van érzékenysége, az mindenképpen utat talál hozzá. Ezért, a te (Császár Angéla) javaslatodra szerepelt itt ez az előadás.

1. Nézői hozzászólás: Elnézést, hogy még egyszer hozzászólok, és visszatérek két dologra! Az egyik dolog a szeretet szó. Számomra a szeretet nagyon erősen jelen van az előadásban, részben Mamó oldaláról. Egyrészt azért, mert annyit csalódott az életében, hogy több fájdalmat és csalódást elviselni már nem tud, ezért nem meri szeretni a gyereket, és azt se akarja, hogy a gyerek őt szeresse, mert fájdalmat okoz. A kis libák nem kellenek, és számtalan dolog nem kell, mert fájdalmat okoz.  A kislány részéről pedig azt érzem, hogy nála a szeretet mérhetetlen hiánya, egy simogatás hiánya van jelen, amit épp azért nem kap meg, mert félti tőle a nagymama, hogy fájni fog a gyereknek, ha majd elveszíti ezt a szeretetet. Ez egy nagyon erős feszültség az én érzelem-világomban, hiszen volt nekem is egy nagymamám, aki elvesztette három gyerekét, és többet mosolyogni és kedvesen simogatni nem tudott, holott nagyon szeretett minket, mert a kötelességét mindig teljesítette. Felnőttkorban láttam csak, hogy mennyire szeretett. Ez az előadásban benne van. Még az író sem tudta eldönteni, hogy őt szerette-e a nagymamája vagy sem, nem is meri megnézni az előadást, holott biztos vagyok benne, hogy szerette. A másik megjegyzésem a színészi alakításról szól. A kislánynak és Mamónak ez a bartóki, tökéletesen lényegretörő, eszköztelen lényeg megfogása mindenben, tehát belülről való játéka, tökéletesen átjön. Ezért lehetett látni a közönségben, hogy mindenkinek könny volt a szemében. Ez az érzelem átjött.

2. Nézői hozzászólás: Nagyon tetszett az előadás. Már ahogy bemegyünk, a díszlet lélegzetelállító, az szerintem önálló videómunkaként is megállná a helyét. Ezen esetleg érdekes elgondolkodni, mert színházi előadásból semmi nem marad, és ez így meg tudna esetleg maradni. Elsősorban nem a szekrényre gondolok, ami nyilvánvalóan a játékhoz kellett, hanem a vetített hátterekre, ami elképesztő volt. Amit még szeretnék mondani, hogy minden eszünkbe jut, az Árvácska, A nagy füzet, de még valami több is. Nekem eszembe jut Marquez és a mágikus realizmus, ami válaszol arra a kérdésre, hogy bontja-e az előadás az Erdély-képet. Persze, hogy bontja. Azzal bontja, hogy új elemeket rajzol fel, és azok csak bizonyos kontextusban tudnak élni. 

Lévai Balázs: Valakinek van még esetleg hozzászólása?

Sándor L. István: Balázs nem akarsz hozzászólni? Mert tegnap azt mondta Balázs, hogy gyereket még nem látott ilyen jól játszani, mint ebben az előadásban.

Perényi Balázs: Én gyereket még ilyen jól játszani nem láttam. 

Sándor L. István: Vannak olyan külső gesztusok, amik a gyerekségre utalnak, ugyanakkor semmi olyasmi, ami gyakran előfordul gyerekszínházban, ahol tényleg gyerekkel kell játszani. Enikőben az volt a csodálatos, hogy miközben ott láttál egy felnőtt nőt, mégiscsak belülről valahogy gyerek lett. Ez a belső gyerekség, ami ebben az alakításban erős és fontos volt.

Császár Angéla: Én azt szeretném megkérdezni, hogy a végén valami elrepült. Mi az? Mamó ment a mennyországba?

Mezei Kinga: Igen. Az egy fekete csipke.

Lévai Balázs: Van-e esetleg még valakinek kérdése, hozzászólása? Ha nem, akkor nagyon szépen köszönjük az alkotóknak és a hozzászólóknak!

Galéria

Ajánló