fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2014

Válasszon programjaink közül:

2014. 06. 08. V | 11:00

Palatinus Hotel

Szakmai beszélgetés


Vádli Alkalmi Színházi Társulás, Budapest – Szkéné Színház, Budapest – FÜGE (Paul Foster: I. Erzsébet)

felkért hozzászóló: Parti Nagy Lajos, Székely Csaba

a beszélgetést vezeti: Lévai Balázs

Lévai Balázs: Szép jó reggelt kívánok, sok szeretettel üdvözlök mindenkit a POSZT szakmai beszélgetéseinek harmadik napján! Őszinte öröm számunkra, hogy ilyen sokan eljöttek, és érdeklődnek a szakmai beszélgetések iránt. A tegnap este látott előadást fogjuk most kivesézni: a Vádli Alkalmi Színházi Társulat I. Erzsébet c. előadását. Mielőtt még belevágnánk, hadd nyissak egy teljesen ide nem vágó, de talán nem kevés bulvár érdekességgel bíró részlettel: nem tudom, hogy előfordult –e valaha a POSZT történetében, hogy bekerüljön egyazon személy édesapjának is, és férjének is a rendezése a POSZT versenyprogramjába. Megkérdezzük Bérczes Annától, hogy ez milyen érzés.

Bérczes Anna: Köszönöm szépen, nagyon jó érzés. Még várom a kisfiam munkáját…

Lévai Balázs: Úgy tűnik, jó ómen a Te családodhoz tartozni, keresztanyai státuszt vállalsz?

Bérczes Anna: Nem tudom, hogy eredményes lenne-e.

Lévai Balázs: Mindenesetre szívből gratulálunk! Vajon mi lesz, ha a papa nyer, vagy a férjed nyer? Lesz- e családi viszály, békétlenség?

Bérczes Anna: Erről inkább nem beszélnék.

Lévai Balázs: Köszönjük! Elnézést, ha Karsai György itt van, biztos rögtön rám szól, hogy a szakmaiságot helyezzük a középpontba. Akkor jöjjenek a tegnapi előadás utáni nézői vélemények!

A beszélgetés résztvevőit hadd mutassam be: Parti Nagy Lajos, Szikszai Rémusz, illetve Székely Csaba.  Egy mondatot elöljáróban: Paul Foster 1972-ben írta meg ezt a színdarabot. Ezt azért érdekes felhozni, mert hallhattuk, hogy a nézők szerint mennyire mai történetet, vagy mennyire magyar történetet láttunk. Kezdjük azzal, mert szerintem egy fontos részlet lehet, hogy Ti itt láttátok- e először ezt az előadást.  Mert szerintem nagyon fontos a tér is, hiszen a Szkénében egy sokkal meghittebb, intimebb térben játsszák ezt az előadást.

Parti Nagy Lajos: Én láttam a Szkénében, ott jobb helyen van. Erről egyik előadás se tehet, hogy ott van jobb helyen. Ott valahogy hamarabb robban el, közelebb van, ettől mindennek picit nagyobb a tétje. Ez a kamaraszínház egy nagyon impozáns tér. Kicsit nekem messzebb voltak ők, mint a Szkénében, de attól még ez egy számomra igen tetsző előadás volt.

Székely Csaba: Én itt láttam először, és örülök annak, hogy láthattam, illetve hogy itt a POSzT-on szerepel ez az előadás, mert ez végül is egyfajta bizonyítéka a válogatás korrektségének. Az előadás témája elég érzékeny dolgokat feszeget. Azzal szokták vádolni a válogatást, hogy bizonyos, politikailag érzékeny dolgokat inkább mellőznek. Ebben az esetben nem így történt. Viszont amit Lajos mond, az valóban így van: ebben a térben kicsit távol voltak a színészek.

Lévai Balázs: Rémusz, mesélj egy picit. Azt olvassuk, hogy Várady Szabolcs fordítása alapján Te dolgoztad át a szöveget. Én nem olvastam az eredeti drámát, de azt olvastam róla, hogy alapból kanavász jellegű, vagyis epizódok laza láncolata. Hogy dolgoztatok a szöveggel, hogy alakult ki a végső szövegkönyv?

Szikszai Rémusz: Valóban így van: ami nyomtatásban is megjelent Fostertől, arról tulajdonképpen majdnem azt mondhatod, hogy egy előadás leírása. Bizonyos értelemben a kurzivált részei nem instrukciók, hanem konkrétan le van írva, hogy „akkor most csapjátok magatokat a földre, és csináljatok úgy, mintha vadállatok lennétek!” Ilyen jellegű instrukciók vannak benne, valószínűleg úgy készült, hogy adott témára improvizáltak, és annak a végső szövegváltozatát ő leírta. Ami kurziválva van, az mind egy előadás képét mutatja, és ezért van az, hogy mindenki, aki előveszi, megcsinálja belőle a maga változatát. Nyilván pont e miatt a korszak miatt van benne egy olyan réteg, ami nekem poros volt. A cselekmény vázát azt megtartottuk, és ezen kívül pedig belekerült egy s más. Találtam egy nagyon jó forrásmunkát. Ez a Székely György- féle Lángözön, ami a Shakespeare- korabeli színházról szól. Mikor eldőlt, hogy visszamegyünk Erzsébet korába, akkor ebben kezdtem el keresgélni. Konkrétan elhangzik az előadásban négy vagy öt Erzsébet- korabeli törvény, ami betű szerint úgy van; egy Jakab- korabeli törvény, ezen kívül olyan vitairatokból vett szövegek, mint amit a camebridge-i professzorok mondanak. Azok korabeli színház ellenes szövegek. Erzsébet korában ugyanis vitatkoztak, hogy kell-e színház, vagy nem kell. Ilyen szövegek vannak benne, ezen kívül van egy másik nagyon fontos rétege: Kovács András Ferenccel készítettük az összes prológot. A legelején és a második rész elején, nyilván az epilógot is ilyen módon, és az összes dalszöveget. Voltak benne dalok, de nekünk máshol is vannak dalaink. Eleve megpróbáltam úgy használni magát a dalt is, mint egy jelenetet. Ezért végigdumáltuk KAF-fal , hogy ide mi kéne, oda mi kéne,milyen legyen,  milyen stílusban legyen, hogy legyen.

Lévai Balázs: A nézői reakciókat végighallgatva egyértelmű, hogy a mai, divatos kifejezéssel ”átjött” a darab, illetve hogy mindenki pontosan tudta dekódolni.  Amikor bármiféle politikumot színpadra viszel, az nagyon kényes helyzet, hogy hogy tudsz úgy egyensúlyozni, hogy ne legyen túl szájbarágós, ne legyen demagóg, ne legyen a másik oldalon túl szofisztikált, túl metaforikus. Szerintetek hogyan bánt ezzel a tartalommal ez az előadás?

Parti Nagy Lajos: Előtte még a Rémuszhoz kapcsolódva egy pár mondatot mondanék a két szövegről. Én végül is tegnap délután, húsz év után elolvastam az eredetit, épp azt a példányt érdekességképpen, amiből a Rémusz dolgozott, tehát a könyvet magát. Amikor már ismertem az előadás szövegét, meg láttam az előadást, az én emlékeimben úgy élt, hogy egészen más volt az a szöveg hajdan, mint ez az előadás. De tulajdonképpen ahhoz képest nem. Nagyon- nagyon célratörően és sarkosan kiszedték az alkotók, ami fontos, vagy íróilag talán érdekesebb, és érvényesebb. Tényleg megtartották a jelenetvázat, és azt dobták ki, amit vagy technikailag képtelenség lett volna megoldani, vagy- fogalmazhatunk úgy,-hogy kicsit beporosodott. Egyáltalán, az eredetiben egy picit túlságosan sok a szöveg, akármennyire szárazra és pontosra fordította Várady Szabolcs. Annyit még a dalokról a Szabolcs kapcsán, hogy ő persze lefordított egy szöveget, és fogalma sem volt, hogy egy konkrét előadásban az a szöveg mit fog csinálni. Teljesen evidens, hogy fel kellett valakit kérni, hogy konkrét zenére ezeket a dalokat megírja. Egy valamit muszáj elmondanom: van egy nagyon finom ötlet az előadásban. Megjelenne egy ponton az Isten, és azon a ponton van egy nagyon szép, költői rész az eredetiben, amit ez a csapat kihúz, és csinál egy harminc másodperces emlékezést a társulat örökös tagjára, Huszár Zsoltra. Ez egy nagyon szép, finom gag az előadás közepén. Egy másik ilyen húzás példa, hogy az eredetiben a Szent Bertalan-éj után szőlőt taposnak mindannyian, vagyis a hugenottáknak a széttrancsírozott holttestét, miközben a Katalin szájából a többiek kihúznak egy pántlikát „vérfürdő” felirattal.  Ez szép, de kicsit szájbarágós. Azt hiszem, ebben a térben, ebben a díszletben meg se lehetett volna csinálni. Mert azért a díszlet csak olyan, hogy amikor muszáj, egy furgonba bele lehessen dobni, hogyha menekülni kell. Azért ezt is hordozza az előadás, tehát ennyit még muszáj szövegről elmondani. Még valami, ezt is muszáj elmondanom íróként: nagyon nagy nyeresége ennek az előadásnak, hogy Kovács András Ferencet végre sikerült praktikusan is bevonni egy ilyen színházi térbe. Ez nem csak annyit jelent, hogy megírta a dalokat, és együtt dolgozott a Rémusszal, hanem hogy ebből az együtt dolgozásból- úgy tűnik-, lesz egy könyv.  Kovács András Ferenc tovább írta, írja ezeket a dalokat, jelentek meg most már az ÉS-ben, a POSzT-ra megjelenő Jelenkorban is lesz jó néhány belőlük. Lesz őszre egy könyv, amiben valamiféle fosteriádák lesznek, tehát a Foster apropójából, vagy ennek az előadásnak az apropójából egy önálló drámaszövegnek nevezhető szöveg.

Székely Csaba: Az volt a kérdés, ugye, hogy a politika és színház kapcsolatát hogyan használja a rendezés, hogyan egyensúlyoz. Azt gondolom, hogy a sorok között olvasás most eléggé elterjedt a magyar színházban. Olyan előadásokat látunk időnként, amik bizonyos utalásokat tesznek a jelenlegi hatalom és a művészet viszonyára. Ez az előadás egyébként nem cicózik ilyen szempontból, tehát nem fogja vissza magát. A sorok között olvasás inkább úgy működik, mint a parodisztikus beszédmódban: bizonyos viszonyrendszereket figuráz ki. Például amikor a himnusz felcsendül, az milyen himnusz: a „Hull a pelyhes fehér hó”. Teljesen olyan gesztusokat látunk, ami egy katonai diktatúra megfelelője, egy őrült vadállat vezényli ezt a himnuszt. Ha tényleg az eredeti himnuszt hallanánk, akár a mienket, akár az angolt, az direkt lenne, az nem lenne jó. Ez így jó, ahogy van. Így, sorok között olvasás formájában.

Parti Nagy Lajos: Mindig ez a sorok között olvasás… csak ez egy olyan szöveg, meg olyan előadás, hogy nem kell a sorok között olvasni. Az egész anyag arról a nagyszabású kisszerűségről, meg arról a pitiáner nagyságról szól, ami mióta világ a világ, és hierarchiák vannak a társadalomban, a hatalmasokat és a hozzájuk törleszkedőket meglehetősen jellemzi. Tehát aki belül marad a hatalmon, az a hatalmasoknak nem mondhat kétszer nemet, hogy csak egy példát mondjak. Itt nem kell különösen beleképzelni, lehet persze a sorok között, allegorikusan olvasni, és megfeleltetni bizonyos személyeket bizonyos személyeknek. Ezek olyan magas labdák, hogy nem is nagyon érdemes, meg nem is erről szól az egész. Én eléggé szoktam a mai magyar viszonyokról beszélni, meg megfeleltetni, de nekem ez őszintén szólva már eszembe se jutott. Ez az előadás már azon az időszakon túl van, amikor még ennek a megfeleltetésnek ilyen bonyolult volt a koreográfiája. Igen, a hatalom, ahol hagyják, így működik. Így működik, mint a nagyobb- és a kisebbszerű hatalmasok között, az ember sárkányfogvetemény. „Ez a világ haddal tele, mégsem abba halunk bele”- hogy Balázs Bélát idézzem. Így működik az egész, egy ilyen hatalmas téboly, egy hatalmas őrület. Azon gondolkodik az ember, hogy végül is miért választotta ez a csapat ezt az előadást. Természetesen az áthallhatóság miatt is választotta, meg a miatt, amit Rémusz egy interjúban el is mond, hogy számára fontos volt, hogy erről a 23 évről, az elvesztett illúziókról beszéljen. De én azt érzem, hogy legalább annyira azért választódott ki ez az előadás, hogy el lehessen játszani ezeket az egészen frenetikus szerepeket ezekkel a remek, egészen nagyszerű színészekkel. A többi már rám van bízva, mint nézőre, hiszen Foster is gyakorlatilag majdnem mindent rám bízott. Hál’ Isten az előadás se akarta a számba rágni azokat az értelmezéseket, amiket az újságban nap mint nap - ha még van olyan - újság-olvasok.

Lévai Balázs: Szerintem érdemes elmondani, hogy ez a rendezésed, ha tetszik, egy sorba illeszthető: a Caligula helytartója, a Képmutatók cselszövése és most az I. Erzsébet. Egyértelműen közös pont a hatalom és az egyén, a hatalom és a nép, illetve most a kultúra, a színház, illetve a hatalom viszonya. Lehet mondani, hogy ez neked elég erős fixációd rendezőileg, nem?

Szikszai Rémusz: Igen, hát azt mondják, hogy az ideál csak akkor fixál, ha ragaszkodunk hozzá. Az igazság, hogy ez valóban így egy sor, és egyik involválta a másikat. Egyikből fakadt a másik, és valóban így van, ahogy Lajos mondja: a Képmutatóknál is az volt, hogy van rá ember, aki ezt megcsinálja, tehát volt XIV. Lajosnak, Molière-nek való színész. Meg az egész társulatnak való, tehát lehetett érezni, hogy jó meló lesz. Ugyanígy itt is. Ezért volt fontos az Erzsébet- kor is, hogy férfiak játszhassák ezt a történetet. Olvasva a Lángözönt, döbbenetes, hogy négyszáz évvel ezelőtti szövegek a maguk zártságával hogy élnek. Konkrétan egy A4-es lapon van egy ilyen szöveg, és nem tudod már megmondani a nyelvezetéből, hogy mikor íródott, mert ma is érvényes, holnap is érvényes lesz, holnapután is érvényes lesz. Vagy a tébolya például, a „ti festett koporsók”, a színházat szidó rész. Ez egy Stubbes – szöveg, aki konkrétan meg is jelenik. Az angolok, mikor elhangzik, hogy „Stubbes, csináljon fényt”, már ott röhögnek, mert ez valami toposz lehet, amit ők ismernek angolszász területen, hogy ki volt a Stubbes. De visszatérve a kérdésre, abszolút érdekel, hogy mitől van az, hogy ha az ember beleül egy székbe, egyszer csak elfelejt ember lenni. Minél magasabban van ez a szék, annál kevésbé bírja megtartani az emberségét, vagy a többi emberhez való viszonyát. Egyszerűen megfeledkezik róluk, nem érzi, hogy mennyire kiszolgáltatottá tesz másokat. A felelősség nélküli döntés is nagyon zavaró.

Lévai Balázs: Az előző napokban néhányszor ránk szóltak, hogy ne csak bölcsészkedjünk, elemezgessünk, hanem beszéljünk a színészekről, merthogy mégis csak ők itt a legfontosabbak. Milyen színészi játékot láttatok? Borzasztóan izgalmas alaphelyzet, ahogy Rémusz is említette, hogy ennek az Erzsébet- kori szituációnak köszönhetően férfiak játsszák a női szerepeket. Illetve egy hölgy- Bodor Johanna- játszik az előadásban, külön izgalmas az, hogy ő egyszerre a varázsló boszorkány és porondmester segédje, és Erzsébet megjelenítője több szituációban is. Beszéljetek picit a színészekről, a színészi játék milyenségéről!

Székely Csaba:  Az látszott szerintem, hogy a színészek őrült jól érezték magukat ezekben a szerepekben. Ha én színész lennék, valószínűleg imádnám azt, hogy nőt játszok.

Lévai Balázs: Ez is egy fajta coming out.

Székely Csaba: Eljött az ideje, hogy bevalljam… Végül is az a helyzet, hogy férfiak úgy tesznek, mintha férfiak lennének, akik nőt játszanak. Ez ad egy ilyen különös csavart, és tényleg egyrészt elfelejted, hogy ezek férfiak, tehát látod a nőt bennük, másrészt ott van, hogy férfiak, tehát elfogadod a játékszabályokat, amiket Rémusz felkínál, meg amit a szereplők felkínálnak. Fantasztikus pl. Kaszás Gergő, amikor cicaként felmászik az asztalra, vagy amikor Bercsényi dalra fakad. Az a dal is Freddy Mercury és Paul McCartney falzettóját idézi. Vagy Pata Sola, a boszorkány, vagy bárkit említhetnék. Látszik, hogy őrült jól érezték magukat, és ezt marhulásból csinálják, de „én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan”-kb. ez a helyzet.

Parti Nagy Lajos: Azért beszélek most csak a Fodorról, mert ő volt a főszereplő, és ő a legidősebb. Egyszerűen a Fodor lubickol ebben, és hihetetlen, hogy milyen komédiás. Ezt azért az elmúlt évtizedek alatt nem mindig lehetett ennyire evidensen tudni, hogy mi mindent képes a bohóckodásból is elbohóckodni, a nem bohóckodásból is elbohóckodni, mennyi rétege van ennek a játékának. Milyen apróból, milyen kicsikből játszik- ez a Szkénében jobban látszik, közelebb van a szőrős lába. Minél közelebb van, annál lidércesebb az egész, ahogyan egy mozdulattal, egy egészen apró moccanással meg tud valamit mutatni abból a cinikus férfi színészből, aki nőket játszó férfi színészt alakít. Csak hogy még egy csavar, egy Erzsébet- kori csavar legyen az egészen. Kifejezetten szomorú szerep ugyanakkor az Erzsébeté.  Igazából egy tragikus hős egy brechti komédiában, akár leveszi a parókáját, akár nem. Valószínű, hogy ez a szerep áll a legközelebb a valódi modelljéhez, tehát a valódi Erzsébethez,ha van egyáltalán értelme ilyet mondani. Én azt gondolom, hogy erről a fajtaságról a Fodor elképesztően sokat tud. Persze mondhatnám a Kaszás Gergőt, mondhatnám a Tóth Jocót, aki csinál egy annyira egy tömbből épült idiótát, hogy az tényleg nagyon jó. Meg hát ezek a Stuart Mária- dalok egészen fantasztikusak. Nagyon igazságtalan vagyok, mert végig kéne mindenkit mondani. Mindenki nagyszerű ebben az előadásban, úgy is, hogy segíti a négy főszereplőt, és úgy is, hogy mindenkinek megvan a maga játéka és kis kabinettje. Nagyon- nagyon tetszik nekem, ahogy a két Pata Sola, illetve a Pata Sola két fele végig indázza ezt az egész előadást, Nagypál Gábor és Bodor Johanna is. Nagyon kellenek ők ebbe a dologba, holott minden ízében nyilván nem fejthető meg, hogy pontosan mikor mit jelentenek. De hát nem megfejteni kell, hanem érezni ezt az egész tébolyt, amit a díszlet, a jelmez, a zene, ez a nagyon finom, egyszerű eszközökkel megcsinált játék kiad.

Lévai Balázs: A színészekhez valaki nem akar hozzászólni, csak hogy már itt, a beszélgetés első felében interaktívvá varázsoljuk ezt a megbeszélést? Ezek szerint nem… Mit kértél tőlük? Azon gondolkodtam, ahogy hallgattam Csabát meg Lajost, hogy vannak dolgok, amik borzasztóan egyszerűnek tűnnek kívülről.  Felvesz a színész egy női ruhát, hogy most akkor nő lesz. De ebben annyi buktató van szerintem, pláne a dupla fedelű játék miatt is. Ti hogyan próbáltátok megközelíteni ezt a helyzetet?

Szikszai Rémusz: Elsősorban akkor működik jól a színész, ha érti. Ha megvan a három réteg. Az olvasópróbán néztek rám, és azt láttam, hogy ha nem lenne szeretet a szemükben, akkor azt mondanák, hogy menjek a francba. Tényleg, amikor otthon olvastam, én röhögtem sok mindenen. Van egy érzete az embernek arról, hogy akkor majd itt olvasom, és röhögnek. Ehhez képest dermesztő, síri csönd volt, és láttam rajtuk, hogy” Jól van, hülye a gyerek, de majd valami lesz.”  Szépen lassan, ahogy sejlett fel, hogy van egy alaptörténetünk: a Pata Sola története. Ennek utánanéztünk, ő egy dél-amerikai boszorkány, aki az őserdőt védi. A fő jellemzője az, hogy ha valaki ártó szándékkal megy az őserdőbe, akkor annak az alakját ölti fel, akit ez a személy szeret. A vágyott nő alakját ölti fel. Ő mesél el egy történetet, ez az alaptörténetünk. Ez az első szint, hogy van egy varázsló, aki elmond egy történetet. És ehhez képest van minden más. Hogy mikor mit jelent, az nagyon nehéz volt, nem ment könnyen. Meg egy picit kétdimenziósan vannak megírva a figurák, majdhogynem ilyen kártyalap szerűen: „Te vagy a Pikk Ász, akkor te vagy a Pikk Ász!” Nincsen igazán mélysége a történetnek, ezért másképp kell megtámasztani, vagy másból kell megtámasztani. Lélekből kell támaszt keresni hozzá, ami egy réteggel mélyebben van. A színész, aki játssza, a kétdimenzióst, az saját maga. Nem tudom, hogy érthető-e amit mondok: azt kell látnod, hogy színészből támaszt. Nem olvad bele vagy azonosul a figurával, hanem eggyel hátralépve támasztja meg ezt a dolgot. Nagyon sokat kínlódtunk vele, mert nagyon nehezek voltak. Meg egyáltalán, hogy hogyan folyjon egymásba, hogy tiszta legyen, mikor mi van. Hogyan lehet átszólni az egyik síkból a másikba, át lehet –e szólni, sokat vitatkoztunk, nagyon nehéz meló volt.

Lévai Balázs: Író emberek ülnek itt. Ti hogy láttátok ezt az idősík- játékot, mert itt valóban nagyon sok játéklehetőség van. Akár csak a legvégét nézzük, amikor jön Jakab, és bejelenti Erzsébetnek, hogy meghalt Erzsébet, és Jakab a király. Onnantól kezdve visszafele, Ti hogy láttátok ebből a szempontból az előadás működését?

Parti Nagy Lajos: Már annyi szó esett a végéről… Aki nem olvasta mondjuk az eredetit - én se olvastam volna, ha tegnap nem szerzem meg. Az eredetinek nagyon puha, költői puha vége van, ahol végül a Pata Sola a bűbájos almájával megeteti a professzorokat, lejuhászítja őket, amíg a csapat el nem tűnik. De a színtársulat is úgy tűnik el, hogy közben Erzsébetet, mint minden idők legnagyobb királynőjét dicsőíti. Vagyunk ekkor valamennyivel a Nagy Armada bukása után, ami után még pontosan 15 éve van az Erzsébetnek az Erzsébet-kor megteremtésére a történeti eredetiben, ha van ilyen. Itt viszont az előadásnak a változata nagyon egyszerű, és radikális: azt mondja nem sokkal az Armada bukása után, hogy „ezután nektek még rosszabb lesz, Jakab a király, és még azt sem lehet, amit eddig lehetett.” Ezt mondja ez a befejezés. Nem ok és nem értelem nélkül. Ez egy jó és egyszerű, nagyon világos befejezés, és nekem ez nagyon tetszett. Az idősíkok…

Lévai Balázs: A legeslegvégén azt a Puck-i megszólalást hogyan értelmezted?

Parti Nagy Lajos: Igen, a Vihar… Nekem tetszett, hiszen addigra az ember már nagyon benne van abba, hogy várja a KAF szövegeket is. KAF már annyira alkotótársává vált ennek az előadásnak, amit szünetben énekeltetnek a Kaszás Gergővel, az is egy KAF szöveg, és van még egy csomó. Én ezt teljesen kereknek gondoltam. Milyen idősíkokról, milyen váltásokról beszélünk igazából? Tulajdonképpen egy koron belül svenkelünk 10-12 éveket ide- oda, ez nem olyan nagy ördöngösség. A puritánoknak meg a természete nem sokat változott 300 év alatt. Tehát olyan nagyokat ugrálni nem kell, vagyis inkább ilyen megengedő gesztus ez a nézők felé, hogy öltönybe öltözteti az inkvizítorokat, vagy a perzekútorokat és a cenzorokat. Értenénk a nélkül is, de legalább elkülönülnek a színes ripacsoktól, ezektől a nagy, színes, ormótlan, borzalmas madaraktól, akik ezek az uralkodók voltak. Egyik inkább, mint a másik. Erzsébet volt közöttük a legracionálisabb, az biztos, vagy valószínűleg legalábbis a Foster szerint. Foster valószínűleg szerelmes is volt egy kicsit Erzsébetbe, mert tényleg egy dicshimnusszal fejezi be ezt a darabot, ami nem következik az egészből, és én nem éreztem feltétlen ironikusnak.

Székely Csaba: Ami ezeket az ugrálásokat illeti: azt hiszem, hogy amennyiben az előadásnak vannak hiányosságai, azok a darab hiányosságaiból adódnak. Foster szövege meglehetősen hézagosnak, vázlatosnak hat. Ha például egymás mellé teszem egy olyan művel, mint Dürrenmatt: János királya, ami valahol picit ennek a párja. Az angliai politikai élet, illetve az, hogy hogyan hat a fenti hatalmi játék azokra, akik lent vannak, mennyire semmibe veszik. A két darabban kb. ugyanaz a téma, a dürrenmatti szöveg nagyon tömény, nagyon jól követhető, van egy nagyon szép íve. Nyilván azért, mert Shakespeare-ből inspirálódott, Shakespeare: János királyának az átirata. Ez pedig valóban olyan, mintha színpadon született szöveg lenne. Olyan, mint ahogy Shakespeare is dolgozott valószínűleg: a színészek improvizáltak, megcsináltak egy jelentet, majd ugrottak egy másik jelenetre. Ezek az ugrálások teszik néha sekélyessé a történetmesélést, úgy érezzük, hogy igazából nem ment eléggé mélyre. Például Erzsébet és a férjeiként kezelt udvariak viszonyáról akár többet is szívesen megtudhattunk volna.

Lévai Balázs: Hadd kölcsönözzek egy problémafelvetést az egyik színikritikából, amit az előadásról írtak! Azt írta a recenzor, hogy az egy nagyon fontos, kiemelt pillanat, amikor megérkezik Erzsébet királynő követe, és azt mondja, hogy karácsonykor Ti fogtok játszani.  5 Fontot kapnak, mondván, hogy azzal húzzák ki az év végéig. Az a felvetés, hogy oké, látjuk a hatalom és a kultúra, a hatalom és a színház viszonyát, de igazából az a réteg nem domborodik nagyon ki, hogy miért csinálják. Hogy van-e egyáltalán más választás. Hogy van-e, és honnan táplálkozik ez a szent elhivatottság.

Székely Csaba: Ezt a kérdést csak olyan ember teheti fel, aki nem művész. Ha művész vagy, akkor normális, hogy csinálni kell.

Parti Nagy Lajos: Az a kérdés, hogy történet van –e itt mesélve, vagy ha úgy tetszik, történelem van –e itt mesélve. A legkevésbé sem, mert ha van szétírt, szétmesélt története az angolszász irodalomban a századoknak, akkor a XVI. század mindenképp azok közé tartozik. Mondhatjuk azt kis túlzással, hogy mindenki kívülről tudja, tehát a történelmet ebben a darabban nem kellett elmesélni. Legfeljebb ehhez a fajta történelemhez való nagyon szarkasztikus, ha úgy tetszik, pimasz viszonyt. Innen nézve, pont a darabszöveget olvasva, eszébe se jut az embernek számon kérni a “lukakat”, ahogy Te mondod. Pontosan ezek a lukak teszik az egészet picit izgalmassá. Ha most töményen el lenne mesélve az egész történet a lelki rugókig, akkor lehet, hogy érdekes dolgok derülnének ki, de az nagyon nem ez a darab lenne. Itt a történet helyett viselkedés módok vannak elbeszélve. Tulajdonképpen ez ilyen Lombroso - szerű képeskönyv. Hogy milyen figurái, milyen változatai vannak a demokrácia eszközeinek felhasználásával létrejövő önkénynek. A Fodor mondja egy interjúban, hogy Erzsébet családja a demokrácia összes eszközét felhasználja arra, hogy önkényuralmat alakítson ki. Ez persze a többiektől sem áll távol. Tehát inkább viselkedésmódok vázlatos kaleidoszkópja ez a dolog. Ahogy én látom, viszonylag megtartja ezeket a fontos pontokat, hogy legyen valamiféle hosszanti váza, de különben nem érdekli a Fostert sem, hogy részletesen hogyan történt. Egyrészt mert tudja, másrészt feltételezi, hogy a néző is tudja.

 Sándor L. István: Parti Nagy Lajossal szeretnék egy picit vitatkozni. Azt mondtad, hogy nem nagyon van Fosternek arra oka arra az Erzsébet iránti szerelemre, amivel kifut az eredeti darab. Többször elhangzik az, hogy „itt született a dicsőséges Erzsébet kor”, vagyis hogy tulajdonképpen utána az a 15 év az még egy dicsőséges időszak, a nagyság időszaka volt.  Azt gondolom, hogy a darabban is, és az előadásban is- ahogy most az utolsó hozzászólásodban erre utaltál- nagyon sok rétege van a hatalomnak. A hatalom természetének is nagyon sok változatát láttuk. Amit az Erzsébet mutat, vagy az Armadával való csatára való készülés-hogy a spanyolok hogy készülnek, meg az angolok hogy készülnek fel. Az a 200 pap, akitől meg sem lehet mozdulni a hajókon, de azért a hitet fogják sugározni, vagy hogy mi áll a középpontban, a Föld vagy a Nap. Az a racionalizmus, ami Erzsébet jellemzi, az a racionalizmus, ahogyan kezeli a dolgokat. Itt van az első résznek a jóvátétele: „sok minden van, amit nem kellett volna megtenni”, a Stuart Mária- ügy.  Ez az egyik, amivel szemben születik egy sokkal racionálisabb kezelése a világnak, a hatalomnak, egyáltalán a világmindenségnek. Én fontosnak tartom ezt a rétegzettséget. Szerintem egy racionálisan működő hatalommal szemben egyikünk sem lenne kétségbe esve. Ha az ésszerűség működtetné a hatalmat. De az a döbbenetünk, hogy irracionális erők működtetik a hatalmat, és ezzel nem lehet mit kezdeni. Amire szerettem volna utalni, az a döbbenetem, amit most itt átélek a POSzT-on, és olyan könnyen átsiklottatok rajta. Szeretném ezt nyilvánossá tenni. Én egy előadást féltettem nagyon a válogatásból, a Fényevőket, amit az Angélával rákényszerítettünk a nagyszínpadra, pedig az egy kamara előadás. Nagyon izgulunk, hogy mi lesz majd vele. De azt látom, hogy itt stúdió előadásokat beraknak kvázi kamaraszínházi térbe. Olyan, mintha a Katona József Színházban játszottátok volna az Erzsébetet a Szkéné helyett. Vagy azt hallom döbbenten, hogy a mai Csipke, ami egy finom kis előadás, és tényleg egy szobatérben játszódik, akár csak az Alkésztisz, ugyanúgy fent lesz ezen a nagyszínpadon, ami a kamaraszínházban van. Miért kellett Neked ebbe a kompromisszumba belemenni, hogy ebben a nagy térben legyen ez az előadás, és ne lássuk Fodor Tamás szőrös lábát, vagy ne halljuk az előadás legszebb részét, amikor a színházról beszél, meg a világmindenségről beszél.  Azt, hogy „röpködünk az űrben a semmibe”, alig lehetett hallani, pedig az egy döbbenetes erejű jelenete az előadásnak a sok harsány humorral szemben. Kicsit eltorzult szerintem az előadás. A harsánysága vitte az előadást, miközben itt vannak az ellenpontok, a finomságok, a más rétegek, a döbbenetek, és ebből nagyon kevés jött át ebben a sűrű, nagy térben. Nem tudom, miért hagytad ezt. Bocsáss meg, hogy ezt megkérdezem Tőled.

Szikszai Rémusz: Azért, mert ezt lehetett választani a terek közül. A kamara lehetett volna, vagy a Zsolnay Negyedben van egy E 78-asnak nevezett hely. Az is például a grandománia meg az elmebetegség gyönyörű példája, mert csak a színházteremben van narancssárga, felszedhetetlen padló. Az egyik fala üvegből van, és nem lehet sötétet csinálni, úgyhogy a délutáni előadás is nagyon jó lett volna benne. 

Sándor L. István: A kamaraszínházban is lehet variálni a teret…

Szikszai Rémusz: Nem, azóta nem úgy van, kérdezz meg mást, ha nem hiszel nekem. Fix nézőtere van. Vagy dönthettünk volna úgy, hogy nem jövünk. Ez a három lehetőség volt. Amúgy pedig, ha a normál terében játszottuk volna, tehát ha nincs betoldva az első sorig a nézőtér, akkor az első sor és a színpad között lett volna 4 méter. Még ezt lehetett volna választani, vagy azt, hogy felülnek ötvenen a színpadra, és akkor ötvenen látják, vagy kétszer ötvenen, ami viszont nem a POSZT sajátja. Valószínűleg ez történik a Csipkével, vagy bármi mással, nyilvánvalóan az érdeklődés miatt.  Nagyon sok ember kíváncsi mindenre, és a kettőt valahogy ötvözni kell. Nem volt más lehetőség. Nyilvánvalóan a délutáni előadáson látszott elsősorban az, hogy ugyan bepróbáltuk, de a színészek fennakadtak azon, hogy kijöttek, és nekimentek egy üvegfalnak. Az egészet úgy éltem meg, hogy jönnek a pillangók, és így mennek neki az üvegnek. Hogy nem megy át semmi sehova. A nézőkön is ezt éreztem, hogy ez mi? Teljes joggal, mert volt köztünk egy vékony üveghártya. Azt éreztem, hogy melóznak, mint az állat, a rutinosabbak kevésbé, a kevésbé rutinosak... hogy mondjam… azt lehetett érezni,hogy elkezdenek rápakolni,amit nagyon nehéz ilyenkor elkerülni. Meg valóban egy nagyon picit megszeppentek, teljes joggal, de az esti előadáson már nem. Az estire mindenki átalakította a hipotalamuszában, hogy mi is van, és mit kell csinálni. De tényleg, ebben nincs választás, ez van.

Székely Csaba: Csak egy picit még arról, hogy Erzsébethez íródott óda, azt akartam mondani, hogy az evidens rétegen túl, ami a hatalom és a művészet viszonya, legalább olyan fontos egy másik réteg is: a sir Francis Bacon által képviselt racionalitás, tudományosság. Ő egyébként egyfajta ilyen Macchiavelli. Kis kígyó versus a spanyol inkvizíció által fémjelzett bigott katolicizmus. Ez a két vektor hova vezet, milyen következményei vannak: Erzsébetnek sem egészen oké, hogy nem a Föld van a középpontban, de hát most mit csináljon. Ezt ő elfogadja, és ez is hozzájárul ahhoz, hogy ő legyen a legracionálisabb figura ezen a történelmi tablón.

Szikszai Rémusz: Egy dolgot mondanék a monológgal kapcsolatban: az egész előadás azért van, hogy az a monológ elhangozhasson. Az a lényege, a lelke az egésznek: az a végső monológ, ami már nem Erzsébet. Ül egy ember egyedül egy kádban az óceán közepén. Ez lenne a lényege, és ezért fontos, hogy így kötődik nekem ahhoz,hogy amit kértem a KAF-tól is: az az első mondata a darabnak,hogy „nem kacagtatni jöttem”.  Ez egy Shakespeare mondat. A darab Shakespeare-rel kezdődik és Shakespeare-rel is van vége. KAF képes arra, hogy így írjon meg egy szöveget: a konkrét Shakespeare prológból úgy ment át, hogy szerintem azokon kívül, akik ismerik a szöveget, vagy ismerik a KAF-ot, nagyon kevesen veszik észre, hogy hol van a határ, hol csúszott át Németh László fordításából.  Meddig tart a Németh László fordítás, és honnan KAF szöveg. És a végén dettó ugyanígy van, visszafelé. Én valamiért ragaszkodom ahhoz, hogy a formát bezárjam, tehát saját farkába harapjon a gyík, legyen benne egy kör. Lehet ez az én hibám, vagy ilyen formalista dolog.

Lévai Balázs: De egyébként valaki mondta is, hogy formalista az előadás.

Szikszai Rémusz: Van benne valami, de pont a kétdimenzióssága miatt, hogy nincs mélysége a figuráknak, a karaktereknek, hanem nagyon egy valamit kell képviselni. Ezért aztán konkrétan volt helyzet, amiről azt éreztünk, hogy ez olyan, mint egy vaudeville. Úgyis próbáltuk meg egymás mellé rakni a jeleneteket, hogy majdhogynem stílusparódiákat csináljunk. Amikor például kijönnek kunyerálni, az egy konkrét Hacsek és Sajó.  Megpróbáltuk másképp is megcsinálni, de ledobta magáról.

Lévai Balázs: Volt már, hogy valaha kaptatok pénzt?

Szikszai Rémusz: Nagyon sok pénzt kaptunk, közlöm tisztelettel. Olyan sokat ,hogy most már félek is a bulitól , amit abból szervezünk…  Ja, perselypénzt nem kaptunk soha. Eleve úgy nyújtják, hogy ne lehessen bele tenni. Lebuktatják magukat. Ez az én hibám, mert még nem szóltam nekik érte.

Lévai Balázs: Angela, esetleg néhány mondat a beválogatás miértjéről?

Császár Angela: Amikor először láttam a Szkénében, akkor kicsi fenntartásom volt, de aztán az ember mindig utánagondol a dolgoknak, és aztán feljönnek képek. Én igazán azért álltam István mellé, mert ő volt az indítványozó, mert olyan színészi munkát láttam az előadásban, amit mindenképpen jó, hogyha nagyon sokan látnak, és a szakmából itt a POSZT-on megjelenik. Nekem nagyon tetszett a Stuart Máriát játszó művész, Bercsényi Péter. A két figurája, amit az előadásban produkált, egészen különleges, és nagyon- nagyon szeretni való. Amikor megszólal, és énekel, az elbűvölő. Nagyon tetszettek a többiek is, finoman próbálták megoldani ezt a kényes játékot, amikor férfi játszik nőt. Nagyon finom mozdulatokkal, érdekesen, nagyon jól, úgyhogy én azért gondoltam, hogy ennek itt a helye.

Lévai Balázs: Van-e esetleg kérdésük, megosztandó véleményük itt alkotókkal, író urakkal? Akkor még egy-két dolgot még kérdezek. Vannak az előadásnak kiemelt mondatai, és azon gondolkodtam, hogy vajon ez mennyire alkotói tudatosság. Nem tudom, belém is egy- két mondat belém égett. Kezdve attól, hogy „ami sikeres, az mindig jogos”. „A kritikusok tudják, hogy jó darab nincsen.” „Ki az ördög akar fogaskerék lenni?” Ezek a mondatok rólam szólnak, hogy nézőként ezt jegyzem meg, vagy megteremtettétek a szituációt, kiemeltétek ezeket?

Szikszai Rémusz: Szerintem is-is. Nyilván törekedtünk erre. Abban van igaza Lajosnak, szerettem, amit az elején mondott, hogy már túl vagyunk valamin. Ez az előadás nem áthallálos, hanem valami poszt van benne. [nevet] Egyértelműen és világosan szól valamiről, nagyon pofátlanul. Azért jó rá ez a szöveg, mert valóban az történik, hogy toposzokat dolgoz fel. Főleg nyilván az angolszász irodalomban az Erzsébet- korról beszélni óvodától kezdve lehet. Lehet viccelni vele félszavakkal, lehet karikatúrát csinálni három mondatból , és egyszer csak megérted,hogy az egésznek a szerkezete  valójában az,hogy ennek az őrült hatalomnak, ami a mindenkori hatalom, milyen sok oldala,milyen sok vetülete van. Olyan, mint egy kristály, akárhonnan nézel rá, másképp törik meg benne a fény. Mindnek ugyanaz a lényege, ugyanaz a mozgatórugója, de egyik sem hasonlít a másikra. Csak fővonalaiban, de küllemben teljesen más. Ezért jó az, hogy lehetett játszani a Katalinnal, az Erzsébettel, a Fülöppel, mindegyik nagyon- nagyon más,és ugyanazt az elmebajt találod meg bennük. Az egyiknél az Inkvizícióban,a másiknál az érdekeknél, a harmadiknál..és így tovább. Picit engem el is kezdett zavarni, hisz nyilván politikus előadás, de olyan mintha csak a politikáról szólna, mert nyilván ez üti meg az embereket. Ezért van az, hogy vannak Neked mondataid, meg biztos van másnak is három olyan mondat, ami eltalálja. Ami engem mozgatott az az „ágálunk, forgunk, fortyogunk, szerelemről és veszélyekről csicsergünk egy sötét szobában, amelynek a teteje alig nagyobb egy levélnél, és közben az egész bogárfaj utazik a semmibe”. Nekem ez a mondatom belőle, de hogy tényleg vannak ilyenek, hogy ami sikeres az… mondom, dadogok itten, mert lehet, könnyebben tudnék válaszolni, ha valaki jól leteremtene valamiért.

Parti Nagy Lajos: Én úgy láttam, hogy Foster legjobb mondatai mind benne vannak az előadásban, és jobban látszanak egy pöttyel, mint a Fosternél, mert kevesebb körülöttük a szöveg, a töltelék. Itt minden nagyon meg van húzva, nagyon szépen ki van csontozva.Pl. ez az álomkanalazós szöveg, amit  Rémusz az előbb említett, az egyik legszebb szövege a darabnak,és lehetne bőséggel ilyeneket említeni. Egyáltalán nem csak a politika. Engem az egésznek a politikai oldala különösebben nem izgatott fel, mert semmi olyan revelatívat nem tudtam meg belőle, amit eddig ne tudtam volna. Tessék kinyitni egy újságot, vagy csak beleszagolni a levegőbe, vagy csak tessék visszaemlékezni a XX. század diktátoraira előre és hátra. Ilyen értelemben nincs újdonság, szerintem a Foster szövegnek sincs ilyen értelemben újdonsága. Nem is ez volt a cél, hogy most valami olyat toljon le a közönség torkán, amit még az életében nem látott, és a szívéhez csap, hogy „Jézus Mária”. Ilyen értelemben is már az egészen túl vagyunk. Itt a beszédmód, a játszás mód, ahogyan erről a fajta viszonyrendszerről vagy dologról beszélnek a színészek, ezzel a rengeteg finomsággal, ezzel a melankolikus iróniával, vagy ezzel a költői cinizmussal adott esetben. Ez az, ami ezt az előadást számomra ilyen különlegessé teszi, és egyáltalán nem a megfeleltethetés, aminek van egy pikantériája, de ha túl sokat foglalkozunk vele, akkor mi esünk bele abba a csapdába.

Lévai Balázs: Mi lesz a Vádli következő előadása? Danton halála?

Szikszai Rémusz: Nem, a Rosencrantz és Guildenstern halott.

Lévai Balázs: Hát, az is abszolút idevág, Stoppard művét sem kell bemutatni. Köszönjük!  Ha nincs kérdésük, köszönjük, hogy eljöttek, és meghallgattak minket.

Galéria

Ajánló