fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2014

Válasszon programjaink közül:

2014. 06. 06. P | 11:00

Palatinus Hotel

Szakmai beszélgetés


Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza (Tamási Áron: Énekes madár)

A beszélgetést vezeti: Lévai Balázs

Felkért hozzászóló: Egressy Zoltán író, drámaíró és Kárpáti Péter drámaíró


ÉNEKES MADÁR után...

Lévai Balázs: Sok szeretettel üdvözlök mindenkit a POSZT szakmai beszélgetéseinek első felvonásán! Innentől kezdve, ha jól számoltam, nyolc délelőttön keresztül találkozhatunk, ahol az előző napi előadásokat fogjuk kivesézni. 

Mielőtt még belevágnánk, és a mairól beszélnénk, megosztanám egy élményemet. Idefelé a vonaton olvastam Tompa Andrea cikkét a POSzT-ról.

Azt írta, hogy a POSzT-on a szakmai beszélgetések túlzottan a béke szigetét jelentik, mivel azokon mindenki óvatoskodik, ráadásul az adott színház dönti el, hogy kiket hívjon meg rá.

Nyilván nem Andreával akarok vitatkozni, akit mind íróként, mind pedig színikritikusként nagyra becsülök, de véleményem szerint ez egy érdekes gondolatmenet. Vajon az a tény, hogy a színházakat megkérdezik, hogy kik vegyenek részt a beszélgetéseken, miért feltétlenül jelenti a béke szigetét? Ha én színház lennék, színházrendező vagy színházigazgató, nyilván olyanokat javasolnék, akiknek a véleményére kíváncsi vagyok, hogy mit gondolnak az előadásomról. Másfelől meg szerintem egy szakmai beszélgetésnek a tartalmasságát nem feltétlen az minősíti, hogy hány becsületsértés hangzik el benne, vagy hányan vesznek össze egy életre. Nyilván nem ez a célja ezeknek a beszélgetéseknek, hanem az, hogy komolyan megbeszéljük vendégeink segítségével, hogy mit láttunk az előző este, illetve, hogy milyen kérdéseket vetett fel az adott előadás. 

Színészekről, rendezésről, egyebekről értekezünk, a következő nyolc napban mi ezen leszünk.

Most is, mint az elmúlt két évben, van lehetőségünk arra, hogy a beszélgetések előtt megnézzünk egy kisfilmet. Előtte hadd mutassam meg, hogy kikkel fogjuk megbeszélni a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tegnapi Tamási Áron előadását. Kárpáti Pétert gondolom, nem kell bemutatni, Sediánszky Nóra, az előadás dramaturgja, Koltai M. Gábor, a rendező, illetve Egressy Zoltán író, drámaíró.

Lévai Balázs: Péter, Te hogy láttad, hogy nyúlt ez az előadás a Tamási Áron darabhoz, milyen viszonyt kezdeményezett számodra? Mert ugye felvetődött, hogy volt, aki a múltba helyezte a nézők közül, volt, aki a jelenbe. Számodra milyen volt ez az értelmezés?

Kárpáti Péter: Nagyon érdekes volt ennek a hölgynek a hozzászólása a videóban. Neki azért nem tetszett ,mert nem olyan volt, mint a Tamási Áron…persze értem, hogy mire gondol, miért mondja ezt, ugyanakkor nem foglalkoztunk különösebben ezzel a darabbal. Most sem volt idő annyira felkészülni rá, de annyit azért mindenkit tud róla, hogy nagyon nagy története van. A háború előtt mutatták be a harmincas években, és egészen mást jelentett, és mást gondolt maga Tamási is a saját darabjáról, mint aztán később a hatvanas években. Ő megpróbálta valamiképpen abból a közhelyes nyelvezetből kiemelni a saját darabját, és ennek minden oka meg volt. Mert maga a darab rettentő rejtelmes,nagyon sok minden van benne,sok, akár egymásnak akár ellentmondó hang szólal meg, egymásnak ellentmondó logikák is érvényesülnek egyszerre. Perényi Balázzsal beszélgettünk este az előadás után, és mind a kettőnknek az volt az érzése, hogy milyen jó az, amikor az ember úgy ül egy nézőtéren, hogy néhány perc után eldől, hogy ezt a nézők elfogadták, hogy szeretik, hogy együtt küzdünk az előadásért.  Tényleg csodálatos, hogy ülünk egy ilyen hatalmas nagy versenyautóban, és együtt megyünk, ami nagyon-nagyon jó. Viszonylag ritka a POSZT-on, hogy az ember ezt érzi, már csak a miatt is,hogy sajnos sokszor  az ellentétes indulatokat sokszor sokkal erősebben lehet érzékelni,mint a szeretetet. Sok nyelvből szőtt darab ez, de szerintem ebbe nincs időnk igazán belemenni. Az a kérdés, hogy Ti, a  nyíregyházi csapat, előbb az asztal mellett Nórával, majd később a színészekkel hogyan szövögettétek. Borzasztó érdekes, hogy már rögtön az elején Márta és Zita, nagyon határozottan elindít egy bizonyos színészi nyelvet, virtuózan, remek humorral. Nagyszerűen működik, majd Lukácsék ehhez képest más nyelven szólalnak meg. Móka és Magdó pedig még másképpen.  Az első fél órában kialakul egy nagyon érdekes rétegzettsége ennek az egésznek. Nagyon érdekes, amikor elkezdődik, egy fantasztikusan izgalmas, polifon játék, hogy hirtelen ahhoz képest ki, hogyan szólal meg, hogyan vesz részt az egészben. Ez például nagyon tetszett! 

Most befejezem, azt ígértem, hogy nem fogok hosszan szónokolni, hanem beszélgessünk. Szerintem, amivel igazán lehet szakmai beszélgetést kezdeményezni, az a harmadik felvonás. Az első két felvonás nagyon szépen követi az eredeti darabot, - ezzel kapcsolatosan még a hölgynek sem lehet nagy ellenérzése -, rendkívül ízlésesen, bátran, jó dinamikával követi az egészet. Van ez a fal- dolog az első felvonás végén, amit nagyon viccesen oldottatok meg.  Nagyon tetszik az, ahogy itt még a csoda és a valóság keveredik egymással. Tulajdonképpen mi is történik ott a fallal, az hogyan mozdul el? Ha jól értettem, nem arról van szó, hogy Magdó azt a falat elsöpri, hanem valahogy közös erővel teszi a Mókával. Azon a ponton aztán, ahol elszáll a fa, onnan indul be, a  harmadik felvonásról beszélek. Van az eredeti szövet, ez a csodaszövet, amit Ti inspirációs anyagnak használtátok. Arról mi jutott az eszetekbe? Például a csodálatos díszlet... nem tudom,hogy Füzér Anni, a díszlettervező hol van, neki is itt kéne lennie szerintem. Lenyűgöző, fantasztikus ez a díszlet. Az is nagyon érdekes, hogy milyen egyszerű, és milyen szépen lehet világítani is. Gyönyörűen működik. Ahogyan elindul, és ahogyan az egésznek a realizmusa működik, hogy a csoda az színháztechnika. Egyetlen valódi csoda sem történik az előadás folyamán, hanem egyszerűen itt színházi nyelvről van szó. Különböző valóságérzékelésről. Amikor a fal az elején elindul, nem a fal kilökése, vagy a szcenikai működés, amit csodának tekintek, hanem amikor Lukácsban felmerül az a teljesen idióta gondolat,hogy az az igazán szerelmes, aki ki tudja lökni a falat. És ebbe a csajok bele is mennek. Nyilvánvaló, hogy az egy olyan szint, ami nem a valóság. Beszélhetünk arról, hogy milyen módon nem valóság, hogy szürreálisan fogalmaztok, hogy az egésznek a hisztériája, a mákonyossága meddig jut. Egyáltalán, kinek jut ilyen eszébe, hogy fejjel nekirohan a falnak. Ehhez képest teljesen részletkérdés, hogy a fallal mi történik. Ezt nagyon bölcsnek éreztem.

Lévai Balázs: Picit előrébb futottál, én még azt a kérdést feltenném Zolinak, hogy, ugye minden Tamási Áron előadásban kulcskérdés, hogy mit kezdünk az alapanyaggal. Hova tesszük a nagyon erős moralizáló tartalmat, példázat- vagy mesejelleget? Te hogy láttad, mi volt itt az alkotói szándék?

Egressy Zoltán: Eleve valószínűleg foglalkozási ártalom, hogy mindig az alapműhöz próbálom viszonyítani, amit látok, feltéve, ha ismerem. A másik szempont nyilván az, hogy hogyan hat rám ez előadás mindentől függetlenül. Ennek az előadásnak az első pillanattól van egy erős hangja, nyelve, hangulata, ami azonnal - ahogy Péter is mondta- beszippantja a nézőket. Ám van ez a másik vonulat, vagy érdekesség, hogy az alapműhöz hogy viszonyul. Ha egy ilyen komoly dramaturgiai beavatkozás történik, mint  itt a harmadik felvonásban,arról tényleg érdemes beszélni. Én azt gondolom, hogy ez egy nagyszerű megoldás volt, és semmilyen módon nem bántotta Tamási elképzelését. Bár nem egészen mindegy, hogy él vagy hal valaki, mégis ez a felfogás a szerzői szándékkal teljes mértékben harmóniában van. A harmadik felvonás így is, úgy is halálkép, akkor is, hogyha szöveg szinten, vagy cselekvés szinten nem is történik meg. Bizonyára sokan tudják itt, hogy a kék madár egy harmincas évekbeli színpadi stílus, amelyben Tamási Áron is alkotott. Ennek a lényege az erdélyi népköltészet dramatizálása volt, jellegzetes stílusjegyekkel. Például azzal, hogy mindenféle egyetemes értéket speciális, sajátos, helyi történeteken keresztül ábrázol. De nem ez a lényeg, hanem az emberi természet és az érzelem ábrázolása vegyesen. A reális és az irreálisnak a határvidékén játszódik ez a Tamási mű is, és ezt biztos, hogy nagyon nehéz színpadra helyezni. Egyfelől hiperrealista volt az előadás, másfelől szürrelista. Már annyiban, ahogy Breton mondja: ez a lélek letisztult állapota, tehát az igazi gondolatok szépen látszanak. Az irreális elemek tényleg a színpadi természetességgel valósultak meg, tehát a csodák is.

Lévai Balázs: Bocsánat, egy dolgot azért hadd kérdezzek. Azt mondtad, hogy hiperrealista volt, hogy így indul. Ám van egy pillanat, amikor egyszer csak a színpadi árokból kijön egy prímás hölgy, és beül a jelenetbe. Akkor ott kötjük meg az előadással a szerződést?

Egressy Zoltán: Ugye, mesének szokták ezt tekinteni sokszor, vagy játszani, amiben minden megtörténhet. Tehát ott fel sem merül ez a kérdés. Az, hogy a játékszabály hol változik meg, hányadik percben jön fel egy hegedűs,vagy hol történik olyan dolog,amit addig nem tudtunk elképzelni, az egy más kérdés. Ez a kettőség, a mese és realitás, az első perctől működik.  A TV beemelése egyrészt elmesétleníti egy kicsit, másrészt a mába helyezi, tehát már együtt van két vagy több furcsa dolog is. Mint Péter, színészi játékban én is azt vettem észre, hogy a két idősebb nővér inkább mesefigura, míg a kicsi Magdó kevésbé. A fiúknál már fordítva érzem, náluk a Móka a mesebeli szegénylegény. Ennek az összjátéka élteti ennek a hat szereplőnek az egymáshoz való viszonyát, ez az állandó körforgás, ahogy mindig egy kicsit furcsán és kiszámíthatatlanul reagálnak. De valóban van az elrajzoltabb rész, és van a reális. Ez nagyon erős a kicsi Magdó esetében. Olvastam egy kritikát, amivel nagyon nem értek egyet, hogy Magdó áldozat típus. Szerintem pont attól erős Magdó, hogy nagyon természetes, erős játék, és pont nem egy áldozat típus. Ettől tragikus az egész.

Lévai Balázs: Mi volt az alkotói szándék magával az adott anyaggal? Mikor elkezdtetek dolgozni a drámával, hogy akartátok átalakítani annak fényében, amit most beszéltünk eddig? Gondolok itt főként a harmadik felvonás nehezen értelmezhető erkölcsi példabeszéd jellegére.

Sediánszky Nóra: Igazából a szöveg, mint feladat nagyon érdekes volt. Maga a szöveg, amivel egész nyáron dolgoztunk, erős alapmunka volt. Kicsit piramisszerűen tartottuk meg: az első felvonásban pici változtatások, húzások vannak, de az nagyjából az, amit Tamási megírt. Értem, hogy a hölgy mit kért számon még ezen is, hiszen nem abban a játékstílusban játszódott, amiben megszokta. A székely tündérjáték népviseletes, ízes- kedves, népi, humoros dolog. Ha ilyesmit várt, a Caucescu érába helyezett, Korniss Péter fotók által inspirált világot, nem azt kapta. Igazából szövegileg az első felvonást tartottuk, a másodikkal már elkezdtünk kicsit játszani, és a harmadikat nagyon erősen átalakítottuk. Itt elég sok kínlódás volt, hogy mi legyen. Az első felvonásban gyakorlatilag beleszerettünk a Lorca-i világba. Ez kőkemény, összezárt falusi közösség, amiben iszonyú problémákat vet fel a nőknek a helyzete, a vénlányok vagy agglegények világa, ahol tíz éven át nem lehet megélni a szerelmet a maga természetes módján. Természetes, hogy egy idő után ez a szerelem megromlik, az ember is megromlik a kényszerű várakozásban,itt benn akad a szerelem,és nem jön ki többé. Ez kőkemény helyzet, ez ugyanúgy van szerintem az Ormánságban, a Hanságban, fent a Havasokban, vagy ahol Lorca élt.  Ezt mi imádtuk. Ehhez képest a második felvonást nem tudtuk stílusilag hova tenni, a harmadiknál pedig végképp elveszett a fonál. Ott egészen máshogy folytatódik maga a darab is, ahhoz képest, hogy az elindulásban kap egy nagyon erős lökést. Nekünk fel volt adva a lecke, hogy mit tudunk ezzel kezdeni. Igazából mind a kettőnkben erősen benne volt, hogy ez valami furcsa látomás vagy halálkép legyen, vagy egy halálon túli élet. Tamási ad egy támpontot a végén, hogy a kicsi Magdó és a Móka beleugranak egy ágyba és eltűnnek, a gonoszok is eltűnnek. Mi elkezdtünk arról beszélni a Gáborral, hogy ez egy halál metafóra-szerűség. Íróként sokáig szerettem volna, ha az benne van, hogy nagyon éreztem rokonságot a Csongor és Tündének a végével. "Jöjj kedves örülni az éjbe velem, ébren csak maga van, az egy szerelem"- ez szintén egy halálkép. Én azt éreztem, hogy ennek a nagyon erős, megoldatlan helyzetnek egyetlen megoldása lehet: egy nem evilági síkon kiteljesedni.

Koltai M. Gábor: Szerintem teljesen azonos a mi előadásunk a darabbal. Nem úgy ér véget a darab, hogy ők összeházasodnak, hanem hogy bebújnak egy ágyba, eltűnnek,aztán beugrik abba az ágyba mindenki, aki a színen van. Nemcsak a szereplők, hanem ők hoznak egy csomó embert a városból, hogy rájuk gyújtsák a házat. És mindenki meghal, mint egy fura haláltáncban, ők meg valahogy eltűnnek egy másik dimenzióban. Az volt az érzésem, hogy ez kicsit olyan, mintha ezt kellett volna megírni a harmadik felvonásban. Vagyis nem mese meg csodafőzet, amiket mi kivettünk belőle, hanem az első két felvonáshoz képest egy kicsit átgondolatlanabb harmadik felvonás, aminek a végén egy furcsa, szürreális kódába beleírja azt a metafizikát, amit addig nem írt meg.

Kárpáti Péter: Tele van szertelen ötletekkel. Abszolút lehet rajta érezni, hogy ezek ad hoc ötletek. Sokkal több, mint amire egy felvonásnak szüksége van. Ez valóban egy ilyen fajta szöveg: valamit jelez, valamit jelent, és azzal valamilyen munkát el kell végezni. Azt a munkát, amit ti elvégeztetek most. 

Egressy Zoltán: Nyilván a megmérgeződés, meg a meggonoszodás, meg az önsorsrontás, amiről szól, az ugyanúgy benne van, mint  ez a meseszerű szerelem, ami mindent legyőz, ha más nem, a túlvilágon. Ettől, ahogy megcsináltátok a harmadik részt, szerintem az a költőiség is megvalósult, aminek az ígérete benne volt az eredetiben is. Szerintem ez teljesen összhangban van a szerzői szándékkal, biztos tetszene neki.

Kárpáti Péter: Totálisan érdektelen, hogy a Tamási mit gondolt a saját darabjáról, ő hogyan értelmezte. Szerintem semmivel sem érvényesebb annál, mint hogy számotokra mit jelent. Ha neki kéne előadást csinálnia Nyíregyházán, akkor az lenne az érvényes. Ebben az esetben nincs mese, az az elsődleges szempont, hogy Ti mit tudtok vele kezdeni. Az sokkal érdekesebb ennél, amit mondtál, hogy meg kellene próbálni kritikai megjegyzéseket tenni. Tehát pl. az, hogy meseszerűen van megírva a brutalitás: hogy most öljük meg a Mókát! Az, amit Ti csináltatok, amit szerettetek volna az egésszel,ebbe ez nem fér bele. Amikor a csúcsjelenetben Máté megjelenik a kitépett fával, ott valami megszületik ebből,de maga a gyilkosság gondolata mégsem születik meg. Amikor megtörténik maga a gyilkosság, a taposás, amit csodálatosan szépen csináltatok, mégis marad egy kis kívülállásom. Nem ez zavar, hanem az, hogy érzem azt a színházi szándékot, hogy Ti azt szeretnétek, hogy ne legyen. Hogy zuhanjak be vele a gödörbe, és taposson engem. Ha Nektek nem lenne ilyen szándékotok, akkor javítsatok ki! Nagyon szép kép a végén ez a kettőzött szoba. Nagyon szép,hogy a zenész ott ül a létrán,de ugyanakkor pedig még is az egészben van valami szájberágós, valami, ami összeköti a földet a nem tudom mivel. Nem elég könnyed az elég, és ettől valahogy elvész valami. Viszont az fantasztikusan szép, ahogy a Móka megéled. Az, hogy mi az a pont, és hogy hogyan éled meg. Hogy Magdónak még mennyit kell őt ide- oda hurcibálni, hogy megtörténjen. Fantasztikus jó, hogy nincs oka, nincs pillanata, hanem egyszer csak megtörténik. Nem az elején, nem a végén, nem valamitől. Ebben benne van az a fajta asszociatív könnyedség, ami máshol kevésbé.

Koltai M. Gábor: Igen, arra most nem tudok reagálni, hogy miért nem érezted úgy magad abban az ülésben. Én ezt nagyon- nagyon szeretem. Ennek kapcsán érdemes volna megemlíteni, hogy itt van egy nagyon érdekes dramaturgiai struktúra. A második felvonás azzal kezdődik, hogy a Regina azt mondja: menjetek el, igyátok le magatokat, hozzatok fegyvereket, aztán ugyanaz a felvonás valamilyen formában megtörténik. Van egy megbeszélt terv, ami beteljesedik, vagy pedig különböző indulatok, frusztrációk, kínlódások mentén ez újra, meg újra átfordul. Abban a pillanatban, amikor konkrétan megtörténik, természetesen már mindenki számára tökéletesen váratlan. Nincs köze ahhoz, ami az elején van. Nagyon szeretem ezt a pillanatot. Robi tegnap azt mondta, hogy ez a pillanat az, ami száz százalékosan én vagyok. Nagyon szeretem nézni, én akkor nemcsak a lukban érzem magam a Mókával, hanem érzem annak a rettenetes életnek a szörnyűséges gyötrelmét, hogy ezt nem lehet máshogy elviselni. Szörnyű, ami abban a Máté figurájában történik.

Kárpáti Péter: Teljesen egyetértek, meggyőztél, abszolút így van. Azt feltételeztem, hogy esetleg Ti mást akartok. Valóban így működik. Van ez a kifejezés is, hogy nem hiszem el. Ha ilyen dolgot az ember kívülről néz, nagyon nehéz azonosulni, pont ezért, mert nagyon szép. Egyetértek.

Koltai M. Gábor: Válaszolok még egy picit, bár lehet, hogy inkább kérdezni kéne. Van ez a pillanat,amikor megéled a Móka…az az érzésem,hogy biztosan mindenki értette,aztán vagy szerette vagy nem szerette. De kíváncsi vagyok, hogy konkrétan lejön az,hogy mi mit játszunk? Hogy mi a valósága annak? Kíváncsi vagyok, mert több ember több félét mond, és minden nagyon tetszik, amit szoktak mondani. Mi teljesen konkrét dologra gondoltunk. Nincs oka, hogy megéledjen a Móka. Azért nincs, mert ez nem történik meg.

Kárpáti Péter: Ez teljesen világos, hogy nem történik meg,ez magától értetődő.

Lévai Balázs: Esetleg van-e nézői reakció, hogy ők mit éreztek a gyilkosság jelenet után?

Kárpáti Péter: Egyértelműen megtörténik a temetés az öltöztetéssel, a két ággyal, a halotti torral.

Lévai Balázs: Van egy szituáció, hogy egy felvonáson keresztül várjuk a közelítő szörnyűségnek a bekövetkezését. Amikorra bekövetkezik, a néző arra is felkészíti magát. Jön a rémség, és utána nyilván jön a síró anya. Ehhez képest valóban hirtelen, ha nem is csoda történik, de eldönthetetlen, hogy éppen miben is vagyunk, mi történik.

Egressy Zoltán: Pont ez a lényeg. Így van előkészítve, hogy egy kicsit lebeg ez a dolog. Ezzel együtt is szerintem teljesen világos.

Lévai Balázs: Tehát nincs feltámadás, nincs semmi. A nézői reakciók vegyesek voltak ebből a szempontból.

Feldobok megint egy témát, mégpedig a zenehasználat kérdését. Nagyon kiemelten használtok a Csík zenekartól sok dalt. Nemcsak autentikus népdalt, hanem a Csík által feldolgozott Kispál és a borz, illetve Quimby dalt véltem felfedezni az előadásban. Ti mit gondoltok a zenének ilyen hangsúlyos, a szöveggel a kiemelt dramaturgiai pillanatokban való összejátszásáról? 

Egressy Zoltán: Szerintem az egész darabban végig dübörög a halál minden sorból. Az első felvonásban is, amikor egész másról van szó, a rövid kis mondatokból valahogy érzékelhető a születő borzalom. Ezt ebben az előadásban a zene oldotta meg a balladisztikus hangvétellel.

Lévai Balázs: Oldotta meg, vagy oldotta fel?

Egressy Zoltán: Szerintem oldotta meg, tehát ez volt a funkciója. Nekem egyébként ezzel volt problémám, de ez személyes ügy. Elhangzottak olyan dalok, mint például az Ez a vonat vagy a Csillag vagy fecske, amiket én személyesen annyira szeretek. Annyira máshonnan szeretem őket, hogy nagyon nehezen tudtam elfogadni,hogy belekerültek a darabba. Kicsit azt érzem, hogy bele vannak suvasztva. Ugyanakkor funkcionálisan helyén voltak, még szövegileg is. Amiről énekel a kicsi Magdó, az ott rendben van,az a lelkiállapot,csak valahogy direktnek éreztem, hisz túl ismert a dal. Nyilván ha először hallom, nem ismerem, elájulok, hogy ez milyen zseniális. Nekem így kívülről odarakott, emblematikus dalok maradtak.

Lévai Balázs: Zolival egyetértek, ugyanakkor ennek az ellenkezője is igaz. Nekem az tetszett, amikor az egyik vénlány az „Én vagyok az, aki nem jót” énekli. Abban pont benne volt a csavar, merthogy az egy erősen macsó dal. Abban a pillanatban, amikor azt egy hölgy énekli, teljesen más szituációba kerül.

Koltai M. Gábor: Ez egy feladat volt egyébként. Mi úgy kaptuk a Nórával ezt a felkérést a Csabától, hogy legyen egy énekes darab a Csík zenekar dalaival. Most már, hogy olyan sokat dolgoztunk rajta, azt gondolom, hogy valamilyen módon a része lett. Ha Csaba csak azt mondja, hogy csináljuk meg az Énekes madarat, nem biztos, hogy én pakoltam volna bele a dalokat, vagy nem biztos, hogy pont a Csíkot. Ám ha már ez adott, akkor nem lehet,hogy ne legyen benne a Csillag vagy fecske! Már csak azért sem, mert ha ők játszanak Lovassyt, akkor nem lehet, hogy csak népzene legyen, mert akkor nem tárul ki. Sokszor én sem érzem ezeket dramaturgiailag tökéletesnek, vagy nem érzem tökéletesnek, de akkor is nagyon szeretem, ahogy az Anita elénekli. Szebb megoldásnak tartom én is, amikor nem szerelmesek éneklik el, hogy milyen szerelmesek, hanem az ellenpontjaként a Zita énekel.  Másról. Arról, amit Lukács létezése is jelent. Jobban szeretem, amikor nem azt énekeljük el, amit már ott eljátszottunk.

Lévai Balázs: A Tébolydánál például el is hangzik, hogy “akkor most elmebaj van, vagy téboly van”.  Az egyik szereplő kimondja.

Sediánszky Nóra: Amikor elkezdtünk dolgozni, hatalmas előválogatás volt, meghallgattunk mindent, néztük a szövegeket. Ahogy megy a történet, a zene hozza be a balladisztikusságot, amit Zoli is aláhúz. Az elején, az első felvonásban a legkevesebb dal, és ahogy megyünk előre, egyre zenéltebb lesz a darab. Ahogy a darabban fogytak el számunkra azok a részek,amiket pótolni kellett,vagy amit meg kellett erősíteni,egyre többször a zene hangsúlyosabb, meg ahogy éneklik. Valóban próbáltunk ellenpontokat megjeleníteni: hogy ne a szerelmesek énekeljék el magukat, ne Lukács keseregjen, hogy kifutott alóla az idő. A darabban az egyik legkedvesebb mondatom, a „Soha nem siettem, mégis negyven éves lettem”. Ez a hihetetlen időfaktor nagyon- nagyon fontos tényező ebben a darabban. Nyilván van az embernek egy bizonyos élettapasztalata, ahogy lassan félút felé kezd közelíteni. Elkezdtünk azon gondolkodni, hogy ez a darab nagyon erősen a mondatok mögött gondolkozik arról,hogy mit kezdünk az elpazarolt idővel. Amit Péter mond a gyilkosságról, az iszonyú indulatról… ami majd a halálképben is megrögzül, hogy hogyan bánik az ember az idővel. Nekem nagyon tetszett a nézői vélemények közül, hogy miért nem becsüljük azt, amink van. Ráérzett arra, ami volt a mi gondolkodásunkban is. Az idő kérlelhetetlen ereje minden balladában megjelenik, szünetekben, hézagokban. Azzal, hogy ilyen iszonyú furcsa múlása van, amit nem kell indokolni. Pl. amikor jön az első felvonás végén a rózsaszín léggömb, és kisétálunk, akkor nem a szerelmesek énekelnek, hanem a másik négy ember, akik sokat tudnak arról, hogy szerelmesnek nehéz lenni. Nyilván van ennek egy slágeressége, de aláhúzza azt a hihetetlen vágyakozást arra, hogy a fiatalok még előtte vannak ennek, vagy épp kellős közepében. Annak, ami őfelőlük már visszahozhatatlanul elmúlt. Amikor a férfi nem azért vall szerelmet, hogy megkapja a másikat, hanem mert tudja,hogy nem kaphatja meg,de ezt ki kell neki okádni. Ezeket a zene teste egy idő után viszi, még akkor is, ha egyetértek azzal, hogy nem mindig, minden pillanatban.

Kárpáti Péter: Tehát volt ez a három forma. Az egyik, hogy énekelnek, néhány dal csodálatos volt. Csúcs pillanatok közé számító, nagyon- nagyon fantasztikus volt néhány. Van az is, amikor beadjátok a végén .És van a harmadik,amikor a zenészek ott vannak,élnek,játszanak,és ez nem tud elég intenzív lenni. Mindig ez az alapprobléma, hogy ha intenzív lenne, nem lehetne hallani a szöveget, ugyanakkor mégis az lenne az egésznek a gerince,hogy a zenészek hogyan tudnak végig élni. Ez minden zenés előadásnál alapkérdés, amit nagyon nehéz megoldani, és emiatt volt valamilyen ad hoc jellege. Hogyha a zenészek olyan intenzitással tudnák átvinni az egyik zenei világból a másikba, olyan intenzitással tudnak megszólalni, aztán elnémulni, akkor szerintem nem éreznénk ezt a mozaikosságot. Nem tudom, sajnos nem láttam a darabot Nyíregyházán, de itt voltak érthetőségi problémák, nem lehetett minden szöveget érteni. Az volt az érzésem, hogy ez a megváltozott tértől van, hisz az előadást már nagyon sokat játszottátok. Sok számottevő mondat szállt el. Elképzelhető, hogy más a színház akusztikája, és esetleg ez érezhető a zenénél is. Nyilván a mélysége hasonló.

Koltai M. Gábor: Más az akusztikája, de hát attól még artikulálni kell. Megbeszéléseken szoktuk is mondani, hogy ezt se értettem, azt se értettem, de ilyen van.

Kárpáti Péter: Tele van olyan szavakkal, amiket nehéz érteni. De nem tudom, zeneileg mennyire telitette be a teret, amikor hátul játszik a zenekar. Otthon ugyanúgy elvész, vagy ott esetleg koncentráltabb a hangzás?

Koltai M. Gábor: Persze, minden a saját helyen hangzik igazán jól, ahol hosszan van próbálva. Vannak neuralgikus pontok, amiket az első felvonásban időnként nem lehet érteni.

Kárpáti Péter: De én most a zenére értettem. Arra, hogy elveszett hátul a hang.

Lévai Balázs: Valóban iszonyú erős hatású a zene. Én inkább azt sajnáltam, hogy nagyon egyenletesen magas színvonalúnak éreztem a színészi játékot. Nagyon átlátható, tiszta helyzetek vannak, és úgy éreztem, kicsit rászólt a zene. Volt egy- két olyan szituáció, mikor azt gondoltam, hogy hadd halljam már a színészeket! Ugyanakkor a befogadói oldalt sem szabad elfelejteni. Tegnap este nagy siker volt, nagyon szerette a közönség a darabot.

Sándor L. István: Fontos dolgok hangzottak el, de szerintem méltatlanul kevés szó esett a színészekről, akik ezt az előadást éltetik, és akiknek a játékába én elsőre beleszerettem. Tulajdonképpen nem azért szólok hozzá, hogy kritizáljam, inkább a tiszteletemet szeretném kifejezni. Hosszú története van ennek az előadásnak: októberi bemutató után felnőtt bérletben ment, aztán az a butaság esett vele, hogy a gyerek bérletbe is bekerült. Az volt az érzésem, hogy kicsit harsányabb volt az előadás, mint amikor én először láttam. Azt gondolom, hogy miközben a két színésznő fantasztikus volt, picit eltűnt számomra az az esendőség, ami az egész történetet élteti. Amiről Ti is beszéltetek, hogy arról van szó, hogy az emberek hogyan falják fel a saját életüket. Ez nagyon erősen benne van a játékban, de itt van egy nagyon kényes egyensúly. Lehet, hogy a nagyobb tér teszi, mert ez jóval nagyobb színház, mint a nyíregyházi. Most egy picit az esendőség nekem kevesebb volt, mint a jó értelemben vett harsányság. Azt gondolom, hogy az összes szereplő fantasztikus volt benne. Ha valaki szeretne a színészekről beszélgetni, az nagyon jól esne,mert a rendezésről és a dramaturgról már nagyon sok szó esett.

Szűcs Katalin Ágnes: Bocsánat, mégis visszatérnék a zene problémához, tiszteletben tartva a színészeket…némileg össze is függ a felvetésem ezzel. Magam problematikusnak éreztem a zenét. Sokszor azt éreztem, hogy megakasztja a drámai folyamatot. A legnagyobb probléma szerintem, hogy itt például a két vénlány esetében nagyon erős alakok, karakterek születnek, és a dalokban való megszólalásaik teljesen mások. Azok önreflektáltak, miközben ez a két alak egyébként kicsit sem önreflektált. Egyetlen olyan ember van, már a két fiatalt leszámítva, aki valamennyire azért reflektál arra, ami körülötte van. Ehhez képest teljesen disszonánsnak, problematikusnak érzem, hogy a két vénlány olyan okosakat énekel, egész más hangon, teljesen más figurát, más karaktert. Ugyanakkor mégsem songokként vannak előadva, és az előadás nyelve nem az a „kilépek-belépek”. Ezt nehezen tudtam elfogadni, hogy akkor hogy is van ez az alakváltogatás. Nagyjából ez az alapproblémám.

Koltai M. Gábor: Értem, de az a baj, hogy ugyanazt tudom elmondani: ez egy feladat volt, és próbáltam megoldani. Nem érzem ezeket valódi önreflexiónak, hanem annak érzem, hogy áll a Zita a konyhában, és bámul kifelé az ablakon. Nézi, hogy azok kinn vannak a kertben. Nem találja a helyét, és ez ki van nagyítva. Azt is értem, hogy formailag nem elég pregnáns az, hogy mikor vagyunk kint,mikor vagyunk benn. Azt is értem,hogy megállítja a cselekményt,és részben egyet is értek ezzel.

Sediánszky Nóra: Picit vitatkoznék veled Kati! Értem, amit gondolati síkban mondasz, de van olyan, amikor a lelki mozgásokat, vagy a bennük lévő érzelmi képet próbálja erősíteni a dal. Az egyik a Márti dala, amikor a Lukács állapotát próbálja kivetítetni. Ez kicsit olyan, mint amikor az ember nem tudja egy jelenetben megmutatni, hogy pontosan érzi, mi a másiknak a baja, mert akkor az összecsapások mennek, a gyilkolások. De ugyanakkor kicsit azt is éreztük, hogy a nő ránéz arra az emberre, aki 15 éve jut neki,és  iszonyú erővel nyomul a fiatal Mókára. Borzasztóan szeretem azt a dacot, és azt a keserűséget, ahogy a Márti énekli azt a dalt, és azt érzem, hogy ez egyike a színészi csúcsoknak a darabban. Tegnap is fojtogattak a könnyek. Hisz látod, hogy iszonyatosan megérti a másik embert, mikor a Lackó dacát énekli el. És mégis, amikor ott állnak egymással szemben, mégsem tud mást csinál, csak amit csinál,és pörgetni a kereket. De van egy-két perc, amikor érzem, hogy ő nagyon érti ezt az embert és nem véletlenül húzott le mellette várakozásban és nyomorúságban 15 évet.  Zitának a Szelídecskéjében sem látok gondolatot. Az csak egy mély érzelmi valami, hogy nekik van valami, ami nekem lehet, vagy sose volt,de nem hiszem el,hogy emberek tudnak esetleg így szeretni. Tehát ez ilyen lelki fénykép.

Sándor L. István: Egyszerű dolog ez: akkor nyílik meg az ajtó, kinyílik egy másik dimenzióra. Tulajdonképpen azt mondja, hogy ahogy a létezésnek is lehet egy másik dimenziója,az emberi tudatnak is lehet egy másik dimenziója. Amikor megszólalnak a dalok, akkor ebből és erről beszélnek. Ugyanakkor pedig tartalmazzák azt a furcsaságot és groteszkséget, ami a Korniss képekben benne van: a Superman trikó plusz erdélyi lajbi kettősségét. A Csík is azért jó ehhez, mert az autentikustól tartunk a városias felé kulturálisan. Tulajdonképpen nem népi játék, hanem általános, ami kinyitja a különböző dimenziókat egyszerre.

Kárpáti Péter: Ez a színházi nyelv színészi intelligencia kérdése. Ez nem jellemábrázolás, ez egy kommunikációs forma, egyszerűen egy nyelv. Ha ebből nem lenne kilépés, akkor ez szegényebb lenne.  Ha nem lenne ez a fajtareflektálás, ilyen módon, olyan módon, mert akkor félő, hogy két rikácsoló boszorkány lenne megformálva. Az a csodálatos, hogy amikor a végére eljutunk, nem ilyennek látjuk őket. Tehát nem erről szól a szerep végeredményben, mint ahogy ez ábrázolódik. Hasonlóan az élethez, az ember egyszer ilyen, egyszer olyan. Ez nagyon izgalmas volt, és lehet benne, ami néha úgy tűnik, hogy nem oda illik, de másoknak meg lehetséges,hogy pont más jön le. Volt, amikor engem is zavart, de nem mindig.

Egressy Zoltán: Ezek a szövegek nem ehhez előadáshoz, nem a daraboz íródtak, nyilván valamennyire stimmel, valamennyire nem, és akkor a jó indulatú néző meg…

Lévai Balázs: Esetleg másnak van –e véleménye, hozzászólása, kérdése? Akkor köszönjük szépen, hogy eljöttek, és meghallgattak minket!

Galéria

Ajánló