fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2013

Válasszon programjaink közül:

2013. 06. 09. V | 11:00

Palatinus Hotel volt Sörözője

Szakmai beszélgetés - Bányavakság


felkért hozzászóló: Ungvári Zrínyi Ildikó, Urbán Balázs


Lévai Balázs: Szép jó napot kívánok, sok szeretettel üdvözlök mindenkit a szakmai vitánk második felvonásán. Ezúttal a tegnap látott két előadást fogjuk megbeszélni. Először az erdélyi Yorick Stúdió Bányavakság előadását, majd egy kis szünet után a debreceni Bolha a fülbe előadást. És akkor szokás szerint kezdjünk egy rövid összevágott filmmel, miszerint a Bányavakság nézői milyen hangulatban, milyen kedvvel jöttek ki az előadásról. Íme.

 

A nézői vélemények. „Tán unalmában halt - e meg?”.  Azt hiszem, egészen pontosan így hangzott az a mondat. És beszélgetőtársaim a mai napon Ungvári Zrínyi Ildikó színház esztéta, valamint Urbán Balázs színikritikus lesznek. Illetve terveink szerint majd Sebestyén Abát, az előadás rendezőjét, és ha Székely Csaba is feltűnik, akkor a darab íróját is ideültetjük, hogy szemközt a közönségükkel védelmezzék az előadást, vagy éppen elfogadják a dicsérő szavakat. Többször elhangzott ebben a rövid bejátszásban is, hogy egy trilógiának az egyik részéről beszélünk. Ez a trilógia egyébként abszolút köthető a POSzT-hoz. A legelső darabot, a Bányavirágot legelőször felolvasó színház keretében itt mutatták be. Utána tavaly már számos díjat nyert Sebestyén Aba rendezésében a Bányavirág. Közben felolvasták a második részt, ami most meg már a versenyprogramban van itt. Szerintetek mennyire beszélhetünk itt klasszikus értelemben vett trilógiáról?

 

Urbán Balázs: Hát itt a klasszikus értelemben vett trilógia több mindent jelent. Ennek ugye az a látható érdekessége, hogy tényleg egy bányavidékről szól, és a három darab közt rengeteg tematikus kapcsolat van. Tehát, aki ismeri mind a három szöveget és figyel, akkor nagyon sok olyan szereplőt emlegetnek, aki az egyik vagy a másik darabban feltűnik. De nemcsak a második olyat, aki az elsőben feltűnik, hanem a harmadikban is olyat, aki még az elsőben feltűnik. De nyilvánvalóan ezeknél a tematikus elemeknél sokkal erősebben kapcsolja össze az egészet a hangulata, a megfogalmazás módja. Egyrészt stilárisan is, ahogy Székely Csaba ír, annak van egy nagyon erős stiláris jellegzetessége. Aki ugye ismeri a kortárs drámairodalmat, annak nagyon könnyen eszébe jutnak persze bizonyos darabok, de a magyar irodalomban ez egy meglehetősen speciális hang, még akkor is, ha nyilvánvalóan a bizonyos fordítás - szövegeket, tehát ugye mondjuk a Varró Dani hangját azért mindig érezni rajta.  És ezen kívül, ezen a stiláris hasonlóságon kívül nyilván az életérzés is összekapcsolja ezeket a szövegeket, ami ezekben megnyilvánul. Illetve az a - nem tudom, hogy lehet-e ezt mítoszrombolásnak mondani - nagyon hamis Erdély-képhez kapcsolódik sokakban, ami egy nagyon művi Erdély-kép, és ugye arról szólnak ezek a dalok, hogy ott is élnek emberek, akiknek rengeteg gondja van, baja van, küszködnek. Ráadásul olyan létproblémákkal élnek a végeken, amelyekkel talán mi is szembesülünk, csak nyilván nem ennyire sűrítetten. Tehát alkohol, öngyilkosság, végletes politikai megosztottság, stb stb. Ezzel együtt én azt gondolom, hogy nyilvánvalóan lehetne még sok ilyen darabot írni, tehát a „bányavidék” címszó alatt egy egész életművet le lehet írni. De azt hiszem, hogy ez itt most lezárult. Tehát majd ha Csaba megjön, megerősíti talán, hogy biztos kijön ő a bányából, és más vidékekre fog majd evezni. 

 

Ungvári Zrínyi Ildikó: Tényleg nem egy klasszikus trilógiáról van szó, amit mindazok a dolgok összefűznek, amiről Balázs beszélt. Valamint az, hogy azt gondolom, hogy ez a bánya - előtag a címekben, ez valami munkamódszer. Mégpedig az a módszer, hogy a sötétségben élő embereket sötétben látni. Tehát a fény nélkül élőket nézni. Illetve azt gondolom, hogy jó is, hogy most ide került a POSzT-ra ez az előadás, így is, hogy ez az egyetlen kortárs dráma, ami itt van. Kortárs magyar dráma, bocsánat. Merthogy egy sokperspektívájú modellt biztosít számunkra mind a dráma, mind pedig a rendezés, amiben többféleképpen, vagy több perspektívából láthatjuk azokat a problémákat, amelyek egy ilyen idilli kép mögött meghúzódnak. És az idilli kép, az ugye nyilvánvaló az elején egy „Welcome to Transylvania” felirattal. Tulajdonképpen ez a reklámfelülete az előadásnak, vagy szíves üdvözlet, vagy banner.

 

Lévai Balázs: Amikor szétnyílik ez a giccses óriás poszter, akkor igazából a színielőadásunknak is ez a háttere.

 

Ungvári Zrínyi Ildikó: Igen, egy kép mögötti képet látunk tulajdonképpen, és az az érdekes benne. De ez meg a díszletnek az erénye mindenképpen, meg a színészeké is persze, hogy sokszor így kibuknának a dolgok, mint például a rendőrnek ez a részeg pillanata, amikor így imbolyog, mintha ki akarna lépni a keretből. A keret persze végig ott van, és ami benne történik, az mind rekonstruálja az „édes Erdély” idilli képét. Ami egy giccskép is, tegyük hozzá.

 

Lévai Balázs: Azért ebben megállapodhatunk. És akkor most rögtön váltunk az előadásra. Azért ez egy nem olyan értelmű trilógia, hogy erős történeti, vagy ok-okozati összefüggés lenne az egyes drámák között. Sokkal inkább egy elképzelt erdélyi falu különböző történeteit mutatja be, illetve ahogy Balázs is mondta, van néhány visszatérő utalás a szereplőkre. Akkor viszont az lenne a kérdésem, hogy a Bányavirághoz képest, a Bányavakság milyen irányba ment el? Akár regiszterében, akár műfajiságában, tehát mennyivel mutat egy színesebb, vagy akár egy kopárabb képet? Hozzátéve, hogy ugyanúgy egy térben játszódnak az események, mint a Bányavirágnál. Tehát egy ház, mondjuk, mit tudom én, nappalija és a köztes területe.

 

Ungvári Zrínyi Ildikó: Én úgy gondolom, hogy egy tisztábban történetmondó drámáról van szó. Elmozdulás olyan értelemben van, hogy a helyzetek letisztázottabbak. Viszont az sem mondható, hogy az elsőben rosszabbak volnának. Hát a stílus meg ugyanaz maradt, hogy egy olyan nyelvet használ, ami rettentően vicces, sok poénnal dolgozik, de mögötte le kell fúrni, és megsejtjük a dimenziókat, ahol a negatív értékek vannak, mert a hétköznapok mögött mindig keresünk valamit. Ilyen értelemben tulajdonképpen folytatja ezt az első stílust.

 

Urbán Balázs: Stilárisan nyilvánvalón nincsen nagyon nagy különbség, de azért van valami, amiről beszélni fogok. Ezek a darabok zárt konstrukciók. Tehát hogyha kinyitjuk a drámakötetet - megjelent ez drámakötetben is - , és semmi mást nem nézünk meg, csak a szereplőket, akkor azt látjuk, hogy mindegyik darabnak öt szereplője van, ebből három férfi, kettő nő. Az ötből négy szereplőnek neve i-vel kezdődik, egynek más betűvel. Nagyon pontos struktúrája van ezeknek.

 

Lévai Balázs: A román szereplőé kezdődik mással.

 

Urbán Balázs: Igen, de a többi darabban nincs román, úgyhogy szigorúan négy kezdődik i-vel, egy pedig egy másikkal. Egy nagyon precíz struktúrája van, ami nyilvánvalóan nem változik.

 

Lévai Balázs: Bocs, elnézést, ez oké. Én értem, hogy ez egy precíz struktúra, de hogy a Csaba egy kicsit szórakozik velünk, hogy gondolkozzunk el, miért kezdődnek i-vel. Megkérdeztem civilben, és mondta, hogy egy dolgot sajnál, hogy az Ivo-t eddig kihagyta, merthogy ez egy milyen jó keresztnév, és azt eddig nem merte elsütni. És hogy itt keressünk bármi tartalmat? Vagy csak egy játék, hogy felismerjük-e, hogy ezek az emberek tartoznak össze, vagy őket köti össze valami?

 

Urbán Balázs: Ha akarunk, akkor kereshetünk tartalmat, de nem hiszem, hogy ez a lényeg, mert még akkor az első két darabnál azt lehetne mondani talán, hogy aki nem i-vel kezdődik, az az idegen, aki kívülről jött. De a harmadikra már ez sem igaz. Meg lehetne ezt ideologizálni, de nem hiszem, hogy ez lenne a lényege a dolognak. Amit még akartam mondani, hogy nyilván a tematikája más. A Bányavirágban egy kicsit másról van szó. A Bányavakságban ugyanakkor én úgy gondolom, hogy sokkal több a kicsit hígabb viccelődés, mint az előző darabban. Tehát egy kevésbé erős szöveg. Én a Bányavirágot egy jóval sikerültebb dolognak gondolom.

 

Lévai Balázs: Lehet, hogy ez egy szándékolt írói megoldás. Azt éreztem, hogy a dialógok is direkt bohózatosabbra vannak írva. Az írói szándék, hogy ugye az első rész azért a Ványa bácsira valamelyest reflektált, de hogy itt ne is legyen ilyen.

 

Urbán Balázs: Persze, nyilvánvalóan ez volt az írói szándék. De hát ennek megvannak a maga következményei is. Igen, hát nyilván nem véletlenül sikeredett így. Persze, de attól még létrejöhetett volna egy másképpen csavart, izgalmas, áttételes szöveg. Szerintem ez ettől még egy működőképes darab, ezt láttuk a tegnapi előadásban, és mindjárt áttérünk rá, csak miután kérdezted, hogy milyen különbségeket látunk. Én azért látok egy minőségbeli különbséget is a két szöveg között.

 

Ungvári Zrínyi Ildikó: Illetve még azt tenném hozzá, hogy tényleg így van. Azt gondolom én is, hogy egy valamivel könnyedebb nyelvet próbált meg beszélni. És szándékosan azért, hogy nagyobb legyen a kontraszt. A Bányavakságban nagyobb gazságok vannak a háttérben. Tehát ezeken a dolgokon nem lehet olyan jókat nevetni. Ez az előadáson is nagyon szépen látszott. Óriási reakció volt a poénokra, azután meg hallottam, hogy már csak kuncognak, és nem nevetnek. Szóval a jól elhelyezett poénok működtek, de végső soron a befogadásban ez a kép a végére besötétedik.

 

Lévai Balázs: Ugye tehetségkutató televíziós műsorokban gyakori kifejezés, hogy átjön-e. Nézzük, hogy a tegnapi előadást hogy láttátok. Adva van egy jól ismert miliő, most már egy viszonylag jól ismert történet is. Hogy dolgoztak Sebestyén Aba színészei, és milyennek láttátok ti az előadást?

 

Ungvári Zrínyi Ildikó: Hát én azt gondolom, hogy nagyon jó nyelvet, formanyelvet választott Aba. Nem egy újító rendezői nyelv, hanem egy olyan nyelv, ami hagyja élni a szöveget. És az fontos egy ilyen szöveg esetén, hogy tudjanak élni ezek a szövegek, merthogy tulajdonképpen ezek elrejtenek dolgokat. És hát jónak találom a díszletét ezzel a képkerettel, az előbb beszéltem róla még. Ez egy jó kitaláció, meg az is, hogy az a trófea szinte átböki a képet. Tehát sejtet bizonyos dolgokat, állati ösztönöket, valamilyen degradált világot, nem emberi világot, talán így. Meg az is egy jó megoldás, hogy a zenészek kívülről minősítik a látványképet, illetve megpróbálnak rárímelni az ott elhangzott dolgokra, hamisságokat, torzságokat lefordítva a nézők felé. Az nem egészen jó, hogy nem egészen eldöntött ez a fajta zenei működés, tehát, hogy van, ahol illusztráló marad. A színészi játék pedig: azt gondolom, hogy nagyon jó színészi alakításokat láttunk. Bár jó értelemben vett szószínházi előadásról van szó, azért a gesztusnak nagyon fontos szerepe van. Nagyon jól beleég az ember emlékezetébe az, ahogy az éneklése előtt imbolyog a rendőr. Vagy az, ahogyan Iringó a kopasz fejet borotválja. Vagy hát az evési jelenet, azt hiszem, hogy az a néma evés az igazán nagyszerű, tehát, hogy a gesztus tud élni ebben az előadásban és nem felejtem el Iringónak, a Dorottyának azt a gesztusát, amikor a rendőr azt mondja, hogy előbb a doamna üljön le. És ahogy leül, ahogy rátámaszkodik az asztalra, és ahogy összecsuklik szinte a székbe. Tehát ezek nagyon szép megoldások. Azt gondolom, hogy nyilván a leglátványosabb a rendőr alakítása, és én azt szeretem benne, hogy egy tüneményesen ravasz figura, aki megtanulta a viselkedési szabályokat, mert valószínű, hogy rákényszerült, és közben látszik mögötte - és ezt nagyszerűen tudja a színész játszani - egy elementáris surmóság. Így mondják magyarul, hogy surmóság?

 

Lévai Balázs: Igen surmóság, abszolút…

 

Ungvári Zrínyi Ildikó: Magyar - magyar párbeszéd, egy nyelvet beszélünk-e, vagy nem. Tehát ezt nagyszerűen csinálja. És az a jó a polgármesterben, hogy egy majdnem - illetve nem majdnem - egy szerethető figurára rajzolták a színészek és a rendező, és hogy nem egy ilyen nagykártyás, nagyban játszó polgármestert alakít, hanem egy ilyen csirkefogót, pontosabban liba hajkurászót. Tehát egy ilyen teljesen kisszerű figura. Ezt, ezeket nagyon szerettem. És nagyon szép az Iringó alakítása. Legalábbis tegnapelőtt nagyon - nagyon szépen alakította némán ezt a megtört nőt, akiben ugye benne rejlik a gyilkos is. 

 

Lévai Balázs: Rájöttem közben, hogy böszmeségnek is szoktuk mondani. De ez mostanában nem túl menő szó.

 

Urbán Balázs: Egyébként nem ugyanazt az előadást láttuk Ildikóval, mert ő tegnapelőtt nézte, én meg tegnap, de minden mondatát alá tudom húzni, egyetértőleg tudok helyeselni. Viszont egy-két mondatot még. Elhangzott itt, az egyik interjúban az egyik úr azt mondta, hogy ez egy teljesen naturalista előadás. Ami nyilvánvalóan nem így van, mert nagyon sok minden annak a realizmusnak, mint inkább naturalizmusnak ellene dolgozik az előadásban. Közben mondta Ildikó azt a jelenetet, ahogy Iringó leül, rengeteg ilyen kis pszichorealista játék az előadásban. Közben itt az a díszlet, ami mindenféle realizmustól messze van, itt ez a zene, ami szintén stilizálja a játékot és tulajdonképpen azért, ha végig követnénk a játékmódot, akkor végig látnánk ezeket a kis hullámzásokat az erősebb stilizáltság és a pszichorealista stílus között. Tehát egy nagyon gazdag szöveg, és úgy éreztem, nagyon-nagyon ki van találva. Hogy azokat a veszélyeket, amiket ez a darab magában rejt, látványosan el tudja kerülni. Veszély például, hogy ha az előadás felszáll arra a viccvonatra, amit a szöveg kínál. Itt ez egyszer sem fordult elő. Egy-két ilyen kijátszott vicc volt azért. Például a villamosnak nem lehetett ellenállni. Hogy ez mennyire jó vicc, vagy mennyire nem, ezen lehetett vitatkozni, de ez olyan poén, ami százból száz alakalommal bejön a nézőknek, és ezt tegnap este is láthattuk, de gondolom tegnapelőtt este is, hogy mennyire bejön. Ezen kívül nagyon - nagyon szépen volt felépítve. A nagyon komor pillanatok váltakoznak a felszabadult, vagy hát nem tudom, mennyire felszabadult, de mindenképpen nagyon vidám, nagyon vicces pillanatokkal, és hát a nagyon komoly pillanatoknak mindig megvolt a maga igazsága és mélysége. És hát én is kiválónak tartom a színészi munkát, nagyon ritka az olyan előadás, amikor azt lehet mondani, hogy öt színész van benne, és mind az öt színész, azt lehet mondani, hogy ami a szerepében benne van, azt maximálisan kiaknázza. Nem egyforma lehetőségeket rejtenek a szerepek. Én például a fiatal lány szerepére mindig úgy érzem, hogy egy fiatal szerző írhatna egy kicsit más perspektívából, nem az öregebb szerzők „ezek a fiatalok...” dörgedelmes perspektívájából egy ilyen fiatal lány szerepet. Nyilván más lehetőségeket rejtegetnek. A román rendőr szerepe azért is nagyon fontos, mert ez egy erőtérben elhelyezi a darabot. Hogyha ez a figura egy kicsit is érdektelenebb, jelentéktelenebb, akkor rögtön áttevődik valami magyar - magyar konfliktusra az egész, holott voltaképpen mégsem erről szól a darab. Ott a román rendőrrel nemcsak a magyar - román viszony, hanem a hatalom is megjelenik.

 

Lévai Balázs: Bocs Balázs, hadd szóljak közbe. Szóval vannak mondatok, amik mást jelentenek egy marosvásárhelyi nézőnek, mint egy pécsi nézőnek? Tehát vannak a drámának olyan jelentésrétegei akár a román rendőr, akár a magyar - román, akár a magyar - magyar konfliktusnál, amik másképp működnek itt, mint ott?

 

Ungvári Zrínyi Ildikó: Hát annyi, hogy a magyar néző nem feltétlenül tudja azt, hogy a Székelységben egyáltalán nem tudnak románul az emberek, tehát ez hozzátartozik az itteni megértéshez, hogy miért kell annyit magyarázni, a román rendőrnek, hogy a tramvai, az micsoda. Nem jó románosok a székelyek. Ezen kívül pedig egy fajta érzékenységbeli különbség mindenképpen van, és az számít, hogy Magyarországon  puha diktatúra volt, Romániában pedig kemény diktatúra. Nem lehetett olyan fajta viccelődéseket megengedni maguknak, mint amit például Magyarországon a kabaré műfaja hozott, vagy Hofi Géza. Emiatt sokkal súlyosabban működik, hogy a dolgok mögé lássunk. És nem tartjuk ezeket a poénokat annyira könnyed dolgoknak. Könnyebben ráérzünk a mögöttesekre, én ezt gondolom. Persze, az alkotók is talán megerősíthetnek, vagy ellene mondhatnak ennek a dolognak.

 

Urbán Balázs: Nehezen tudom megítélni, mert szerintem egy magyar közegben, itt, most a POSzT - on belül beszélgetünk egy előadásról. A nézők többsége vagy színházi ember, vagy olyasvalaki itt Pécsett, aki hosszú hónapokig vár arra, hogy jöjjön a színházi fesztivál, és nyilvánvalóan színházszerető, érdekli ez a téma, és tud valamit arról, hogy ő mire megy. Szerintem másképp csapódik le ebben a közegben a darab, valószínűleg nagyobb háttértudással rendelkezik, mint hogyha az utcán összeválogatunk x embert, akik csak a lózungokat ismerik, akiknek nincs egy határozott képe, nem is csak a darabról, hanem általában a székelyekről, csak a nagybetűs feliratokat ismeri. Nyilván ettől is függ, hogy mennyire más a megértés. Én azt, hogy mennyire más a magyar meg az erdélyi, megítélni nem annyira tudom, hiszen Erdélyben megéltem. De azt is el tudom képzelni, hogy Erdély más részein, más városaiban máshogy tud megszólalni a darab.

 

Lévai Balázs: No, akkor viszont Solténszky Tibor a válogató jogán.

 

Solténszky Tibor: Nem a válogató jogán, hanem azon kivételes helyzetben, hogy én láttam Marosvásárhelyen is. Éreztem a testemen, hogy hogyan reagál az ottani közönség, és láttam itt is. Itt például a rendőr figurája, mint színészi munka kapta meg a maga értékelését, és sokkal poénosabb, viccesebb, bár kesernyés nevetést váltott ki a nézőközönségből. Marosvásárhelyen döbbent csöndek és fölszisszenések voltak körülöttem. Nagyon más reakció.

 

Lévai Balázs: No, Aba! Ide ülsz mellénk egy kicsit? Abban reménykedtél, hogy megúszod, mi? No, az első, a Bánya - trilógia első részének sikere után, ez picit törvényszerű, vagy édes teher lehetett, hogy a második résznek is neki kell futni. Milyen? Volt-e ebben csapda helyzet? Milyen dolgokat próbáltál elkerülni, hogy ezt a kötelező penzum jelleget elkerüld?

 

Sebestyén Aba: Természetesen nagy volt a kihívás, de szerencsére csodálatos csapattal dolgoztam újra, és a játékosság szellemében nagyon jól próbáltunk. És sikerült hamar megszabadulni ettől a frusztrációtól. Valljuk be, volt bennem is és a színészekben is, de a próbák folyamán igazából sikerült ezeket legyőzni, és sikerült érvényesen megszólaltatni a történetet és nagyon örülök, hogy a visszajelzések ilyenek. Az volt a legfontosabb számomra, hogy a mélyrétegét szólítsuk meg a szövegnek, és ezáltal a maga humoros rétege, a maga komikum rétege is nagyon erőteljesen meg tudott szólalni. Valóban jók voltak a visszajelzések, és fontos számomra, egy alkotó számára, hogy úgy olvassák az előadást, és úgy értelmezze az egyszerű néző is és a gyakorlott színházba járó is, hogy pozitívan reagál.

 

Lévai Balázs: Azt szokták mondani a rendezők, hogy a kortárs szerzővel egy baj van, hogy él, hogy gondolkozik, beszél, hogy elmondja a véleményét. Ti milyen munkamódszert alakítottatok ki Székely Csabával? Például hagyod-e, hogy bármilyen módon beleszóljon az előadásodba?

 

Sebestyén Aba: Csabával nagyon jó barátságban vagyunk. Az első darab, a Bányavirág kapcsán ismerkedtünk meg. Ott ugye felkértem, hogy írjon jelenetet, hogy jelenetet dolgozzon át. Van a sötötség-es jelenet, ahhoz hozzáírt, a végét átírta. A Bányavakságnál nem kértem ilyesmire, de megkértem, hogy jöjjön be gyakrabban próbára. Fontos volt számomra, hogy egy bizonyos próbafolyamat, próbaszakasz után hol tartunk, ő mit gondol, hogyan sikerül dolgokat megoldani. Jól kijövünk, és együtt fogunk dolgozni, most új terveken törjük a fejünket.

 

Lévai Balázs: Akkor kérdezzük meg Csabát is, hogy ő milyennek látja ezt az együttműködést. Olyan lett-e ez az előadás, amilyennek te elképzelted, miközben írtad?

 

Székely Csaba: Nagyon jónak. Ez az együttműködésünk, mint azt Aba is elmondta, viszonylag régóta tart, a Bányavirág kezdete óta. Volt egy olyan együttműködésünk is, ami közönség elé nem igen került, egy Caragiale fordítást is színpadra vittünk, illetve Aba volt az, aki színpadra vitte, én pedig szöveggel ezt megtámogattam, és úgy tűnik, hogy a továbbiakban is fogunk együtt dolgozni. Most ugye mindenki arra számít, hogy jön a trilógia harmadik része, de az majd csak később, mert van egy másik terv is. Hogy arra a kérdésre válaszoljak, hogy milyennek látom ezt a Bányavakságot színpadon. Hát én is jelen voltam a próbákon, ott voltam a színpadon, én is elmondtam a véleményem. Élő szerző esetében nem igen születhet olyan előadás, ami a szerző szájízével teljesen ellentétes. Ha én azt írom, hogy leül a székre és szomorú, akkor Aba nem meri azt megcsinálni, hogy boszorkányseprűn bejön, és ráönt egy vödör moslékot a közönségre ehelyett, mert az nem megy. Igen, de akkor nem hívja be a szerzőt, hogy szerinted jó, ha leöntjük a közönséget? A szöveg elemzésével kezdődött ez a próbafolyamat, és én azt hiszem, hogy ez egy érvényes és jó elemzés. Én nagyon hálás vagyok, és nagyon örülök neki, hogy színpadra került ilyen alkotókkal.

 

Lévai Balázs: Azért egy aspektust ne kerüljünk meg szerintem. És ez mindenkinek szól, főleg Abának. Milyen volt ennek a darabnak az erdélyi fogadtatása? Eleve nyilván ezzel a hamis Erdély - képpel próbál leszámolni a trilógia, nyílván az előadások is. Mi magyarországi nézőként reagálunk egyféleképpen, de nyilván egészen más lehet egy marosvásárhelyi reakció. Ott milyenek voltak a visszajelzések?

 

Sebestyén Aba: Zavarban vagyok nagyon. Egy alkotó, egy rendező beszélne arról, hogy milyen volt a fogadtatás. Mi mindig izgulunk ezen, tegnap is, tegnapelőtt is, bárhova elvisszük az előadást, mindig izgulunk, hogy hogy lesz. Mindig újra fel kell készülni, mindig állítunk az előadáson, mindig próbálunk. Ez az előadás nem az az előadás, amit bemutattunk tavaly augusztusban, ahogy a Bányavirággal is ez volt, tehát folyamatosan dolgozunk. Próbáljuk, próbálunk reagálni arra, ahogy a közönség veszi a történetet, próbálunk fejlődni folyamatosan, és hát nem tudom… Másként veszik az előadást Marosvásárhelyen, más történt Budapesten, és más volt Nagyváradon. Tehát úgy, ahogy a válogató úr is mondta, otthon más volt a közönség, a román közönség. Elment a híre az előadásnak. Először beültek a román kollégák, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy kezdenek románok is jönni az előadásra. Fontos az, hogy ők is mit gondolnak erről az önvizsgálatról, és kíváncsiak.

 

Lévai Balázs: Nézzük akkor az előadás tetőpont jelenetét, amikor a két főszereplő kiül a képkeret szélére, mintegy kilép a történetből. Itt is vagyok, kinn is vagyok, benn is vagyok játékkal van ez az egymás fejére olvasása az elmúlt ezer évnek. Ti mennyire láttátok pontosnak, vagy megoldottnak ezt a kulcsjelenetet?

 

Urbán Balázs: Én maximálisan. Azt gondolom, hogy pontosan kijött az, hogy itt most kilépünk a konkrét történetből, miközben persze nem úgy lépünk ki, hogy félre lenne dobva a cselekmény, vagy azok a szituációk, amelyek megépültek, de mégiscsak kilépünk annyira, hogy látjuk, hogy ez az egyszerre fájdalmas, egyszerre keserűen vicces és röhejes történelmi csatázás - nem is mindig a csatázás a legjobb szó -, bizonyos történelmi fordulatok néha milyen kicsinységeken múlnak, és milyen beidegződések működnek. És ez pont annyi, amennyi. Tehát ezt nem éreztem sem túlnyújtottnak, hosszúnak, sem zárójelben odatettnek, hogy ne legyen meg a maga jelentősége. Azt gondolom, ha picivel rövidebb, nem tudna kellőképpen súlyos lenni, ha picivel hosszabb, akkor túl unalmas lenne és túlpörgetett lenne. Ez tényleg annyi, amennyinek lennie kell és ez igazán jelentékeny tud lenni és működni tud.

 

Ungvári Zrínyi Ildikó: Tegnapelőtt azon gondolkodtam, hogy nem didaktikus-e ez a dolog. És mert a kritikus mindenképpen megpróbálja a szigorú szemét is elővenni, és így is nézni az előadást, azt gondolom, hogy nem, mert ők csak a lábukat dugják ki a képből, és ez tényleg nem egy elnyújtott jelenet, és ez tényleg arra az egymásra mutogatós gyerekveszekedésre utal, hogy ti kezdtétek, akkor nem.... Ez tulajdonképpen egy sémára van felfűzve, ez azért jó, mert azt mutatja, hogy tulajdonképpen nemcsak a konkrét történelmi helyzetről, meg magyar - román együttélés vagy egymás mellett élésről van szó, hanem, hogy mindannyiunknak a vaksága, és az a vakság, ami mindannyiunkat fenyegethet. Azt gondolom, hogy inkább egy ilyen bányakisebbség, amiről szó van ezekben a drámákban.

 

Lévai Balázs: Akarsz erre valamit mondani?

 

Székely Csaba: Inkább szívesebben hallgatok.

 

Lévai Balázs: Szívesebben hallgatsz. Jó. Azt nem szoktuk itt elmondani, hogy nagyon-nagyon sok előadás közül, 150-160 előadásból választottátok ki ezt a tizenkettőt. Tibor, vitatkoztatok-e ezen, hogy a pécsi mezőny része legyen, illetve milyen szempontok alapján döntöttetek úgy, hogy meghívjátok ebbe a versenyprogramba?

 

Solténszky Tibor: A végéről kell kezdenem, hogy végül is hogyan született meg a döntés. Március 5. vagy 6. volt, megbeszéltük egy pohár bor meg szendvics mellett, hogy rászánjuk az éjszakánkat, hogyha kell egymás lelkét masszírozni. Mindketten vittük a saját listánkat, hogy mindabból, amit láttunk, szerintünk mi való a POSzT-ra. És mind a kettőnknél az első helyen ez a produkció volt. Tehát nem volt kérdés, nem vitatkoztunk. A többin sem sokat. A nyolcadiknál lassítottunk be, hogy ácsi, még van 30 előadás, akkor arról beszéljünk, melyik az a négy, ami még befér a tizenkettőbe. Olyan elementáris ereje volt a produkciónak mindkettőnkre, a helyi közönségre is. Olyan ragyogó színészi teljesítményeket láttunk, amit nem írt felül egyetlen másik előadás sem. Én meg külön elfogult vagyok a szerzővel szemben. Az első felbukkanása óta rajongással olvasom az írásait. Tehát én még ennyivel beljebb is voltam, de mondom, Szigethy Gábor ugyanígy, a listáján az első helyen szerepelt, hogy szerinte az évad legkiemelkedőbb előadása, vagy azok közül az egyik. Hál’ Istennek, nem voltak különösebb elvárások tőlünk, a saját szempontjaink vezéreltek ebben. Amint tudjuk, mindenkinek a saját szakmai hátizsákjából származik, hogy mit halmozott fel az elmúlt harminc - negyven év színházi munkájában. Nagyon szerencsésnek tartom, hogy két nagyon eltérő zsák szempontjaiban az értékek egy csomó ponton ugyanott kristályosodnak ki. És ez teljesen vitathatatlan volt írásban is, rendezésben, is színészetben, térfelvezetésben is, az egészben valóban. Nem is az, hogy a rendezés, meg a játék a drámát szolgálta. A drámán keresztül valahol azt a fajta kulturális párbeszédet, azt a fajta politikai párbeszédet, ami ott van immanensen is, amit az előbb már említettünk, hogy elindul valamilyen szembenézés, hogy nem csak leszámolunk az édes Erdély giccses képével, hanem egy picit beszélünk arról, hogy mi is van, hogy miért is anyázzuk egymást folyton.

 

Lévai Balázs: Azt nem tudom, hogy hányan tudják, hogy a Yorick Stúdió, mondhatni független színházként kezdte el működését, és most is az. És ti egy eléggé speciális helyzetben vagytok, ti valójában egy erdélyi független színház vagytok. Hogy változik meg attól - ezt már valóban nevezhetjük sikernek -, hogy itt vagytok megint? A POSzT-os sikerek hatására változik-e a ti otthoni megítélésetek, javulnak-e a munkafeltételek, könnyebben tudtok-e akár pályázni?

 

Sebestyén Aba: Igen. Nagyban nem, de sokat jelent ez a fajta szakmai visszajelzés. Pályázatokból élünk, pályázatokból hozzuk létre az előadásokat, és úgy a Román Kulturális Minisztérium, mind a magyar kulturális minisztérium részéről, vagy amikor egy kuratórium összeül, nagyon sokat számít. Nagyon fontos volt, amit az előbb Solténszky úr mondott, hogy egy kulturális párbeszéd, ez egy valós szándék. Van egy projekt, amit a Yorick ötödik éve csinál: interkulturális párbeszéd a kortárs drámán keresztül. Ilyen projektet dolgoztam ki, ami arról szól, hogy egy évadban egy magyar és egy román kortárs szöveget mutatunk be. Ezen projekt keretén belül született a 20/20 is, amire biztosan sokan emlékeznek, hiszen itt voltunk vele ezelőtt három éve. Nagyon örültem, amikor a Bányavakságot elolvastam, hisz valamiféle módon a folytatása a 20/20-nak ez a Bányavakság, és igen fontos egymás szemébe nézni, beszélni közös dolgainkról, rendezni közös ügyeinket. Igen, úgy gondolom, hogy a színház egy jó terep erre, és nagyon köszönöm a visszajelzéseket. Nagyon fontos volt számomra, hogy ez az öt színész úgy szólaljon meg, ahogy megszólalt. Tényleg nagy öröm számomra. Egy alkotó, egy rendező számára nagy öröm, amikor aprólékosan dolgozol, dolgozunk mindenen, és ez le is jön és egységesen tud megszólalni. Igen.

 

Lévai Balázs: Önöknek, nektek van-e kérdésetek, hozzászólásotok, akár rendezőhöz, akár jelenlevő íróhoz, szereplőkhöz?

 

Kovács Bálint: Kovács Bálint vagyok, és majd lesz egy kérdésem, de előbb még azt szeretném kiegészítésként hozzáfűzni, ami nekem fontos volt ebben az előadásban. A rendőrt alakító, Bányai Kelemen Barna alakításáról. Egyetértek mindennel, amit elmondtak, elmondtatok, nekem még az volt érdekes, főleg, hogy én később láttam a marosvásárhelyi Bányavakságot, mint a budapesti Bányavakságot, és így még jobban feltűntek a szerepben rejlő apróságok, amik talán nem biztos, hogy kijöttek volna csak egy bizonyos előadás megnézése után. A marosvásárhelyi előadásban nagyon-nagyon érdekes, hogy minden, amit a rendőr mond, meg van kérdőjelezve tulajdonképpen, olyannyira, hogy amíg a pesti előadásban az egy kicsit vicces, tényszerű állítás, hogy vegetáriánus, addig Marosvásárhelyen szinte biztos vagyok benne, hogy ez csak egy kis rosszindulatú odaszúrás a családdal szemben, hogy nehéz helyzetbe hozza őket. Egy csomó ilyen van. Amikor a feleségről beszél, a tramvai-ról, meg a levágott fejről. Nem azt mondom, hogy a pesti előadásban egyértelmű volt, hogy igaz, de kevésbé gondolkoztam el, mint itt, és itt mégiscsak egy ilyen „nézzük, mit vesznek be ezek a hülye magyarok” - jellegű történet volt. Ezért is tartom nagyon jónak Bányai Kelemen Barna alakítását, hogy ezeket a kis, nem is kis, mély rétegeket ki tudta hozni. És akkor a kérdés teljesen független ettől. Volt-e bármiféle botrány vagy tiltakozás, vagy bármilyen erősebb visszajelzés a darabbal szemben? Hiszen azért ez egy elég érzékeny témát feszeget, noha szerintem elég okosan, elég nehéz belekötni, de hát tudjuk, hogy elég könnyen bele tudnak az emberek kötni mindenbe. Köszönöm.

 

Sebestyén Aba: Nem volt botrány, de megvallom, izgultunk. Kicsit az a fajta izgalom volt, ami a 20/20 kapcsán felmerült. Nem tudom, aki nem ismeri, vagy nem látta az előadást: A 20/20 húsz év távlatából vizsgálta a ’90 májusában történt eseményeket, amikor románok és magyarok összeverekedtek, és arról készítettünk egy előadást. Akkor öt román és öt magyar színésszel elmentünk a Görgény völgyébe román falvakba és a Nyárád mentére magyar falvakba falusiakkal beszélgetni, akik be voltak küldve, és bejöttek Marosvásárhelyre verekedni. Kicsit az a fajta izgalom uralkodott el rajtunk. Megvallom őszintén, a Bányavakságot is azzal a csapattal akartam megcsinálni, amivel a Bányavirágot is csináltam. Ez objektív okoknál fogva nem jött össze, de az a csapat már elolvasta, miközben turnéztunk a Bányavirággal. És rákérdeztek, hogy mi lesz, hogy mit fognak szólni. Volt egy fajta szorongás - nevezzük szorongásnak -, de ugyanakkor izgalom, kihívás, provokáció számunkra, hogy mit fognak szólni. Nem volt botrány és örömmel tapasztaltuk azt, hogy a román közönség is pozitívan fogadta a történetet és fontosnak tartja, és a városban is elment a híre az előadásnak. Izgalommal várjuk a fejleményeket.

 

Lévai Balázs: Van esetleg másnak kérdése? Hozzászólása, észrevétele? Szerintem lehet még dicsérni nyugodtan, szerintem ezt még úgy elviselik. Aba még bírod, ugye?

 

Sebestyén Aba: Zavarban vagyok…

 

Lévai Balázs: Ezt is lehet, de a metsző gúnyos kritikát is szívesen fogadjuk. Csak sikerült valakit rábeszélnem.

 

Ravasz Gyöngyvér: Ravasz Gyöngyvér vagyok, egy néző. Egyébként foglalkozásilag történelem tanár, ezért érdekelt ez a dolog, egy itteni gimnáziumban. És én a Szécsi figurájáról szeretném megkérdezni Önt. Én háromszereplősnek éreztem ezt a darabot, mert a másik két szereplő úgy éreztem, hogy valahol asszisztált ebben a hármas játékban. És én a tegnapi előadást láttam, és egész addig, amíg evvel a darabbal gondolatban tudtam foglalkozni, ez az ember figurája foglalkoztatott, mert folyamatosan azt kérdeztem magamtól, vajon miért ő kerül ki győztesen. Berepült ide szépen, volt itt mindenféle: egy patrióta vállalkozó, aki végül megmenti a leányzót a hatalomtól, megmenti a büntetéstől az Iringót, mert ő az, aki kimenti őket. Tudjuk előre, mert amikor a kislány megjelent tudtuk, hogy ez hogy fog történni, annyira egyértelmű volt, hogy ebben semmi meglepetés, hogy a kislány együtt hál majd vele, és akkor ennek ez lesz a jutalma. Végül is az az örökös ellentét, ami van a patrióták meg a kevésbé patrióták, meg a székelység között, de azért a közös ellenség a román, és akkor összefogunk, amikor arról van szó, hogy ő azért itt le akar csapni, és végül is az Ince egyedül marad, megbűnhődik, nincs is mit vesztenie már, mert már minden tönkrement körülötte. Ő elviszi a balhét, a hatalommal szembe fog kerülni, az biztos, mert előbb-utóbb kiderül, hogy ezt az embert megölték. Nem megy haza, keresik, gondolom én. Ha végignézzük ezt a történetet, ugyanakkor ez a Szécsi, akiről annyit tudtunk, hogy egy patrióta, hogy van a füle mögött rendesen, hogy elég sok mindent meg tud oldani, hogy ő lesz előbb- utóbb a polgármester, és akkor azon gondolkodtam, hogy ez miért jó megoldása a dolognak? Ő így szépen beleül a készbe, hogy az ő akarata megvalósul. Aztán elég sokat gondolkodtam azon, hogy hát végül is én jártam Erdélyben elég sokat, ha nem is a mostani időszakban, de régebben elég sokat, és folyamatosan azt láttam ebben, hogy ötvöződik a múlt meg a jelen, tehát, hogy a szereplőkben ott marad nagyon sok sztereotípia, úgy élnek, ahogyan száz évvel ezelőtt, de beszivárog a jelen. Van, aki tud valamit csinálni, van, aki nem. Gondolom, a Szécsi tud, más meg nem tud mit csinálni, és nem tud alkalmazkodni ehhez a jelen környezethez. Én abban láttam az érdekességet, ha erdélyi ismerősökkel beszélgetek, hogy azok ilyen sztereotípiákat ragasztanak ugye, hogy a buta román, meg az okos székely. Itt pedig azt láttuk pont, hogy okos a román. Iskolázott ember, nagyon jól tudja azt, hogy hogyan élnek itt az emberek, meg a gyengéiket is tudja, meg mindent az ég világon. Már roppant okos, nagyon jól tudja azt, hogy a kezekről, meg szívekről, meg honnan hogyan lehet olvasni, de nem elég okos ahhoz, hogy azt tudja, hogy ha ő az egyik székelyre támad, akkor két székely összefog, akkor az lesz a vége, tehát ezért fog meghalni, mert ezt az okosságot nem tudja. Változatlanul azt kérdezem, hogy ezzel a Szécsi figurával mi volt a cél? Hogy is van ez a Szécsi figura itt?

 

Sebestyén Aba: Igen, végül is kikerül győztesen, de visszakérdeznék, milyen áron?

 

Lévai Balázs: Lehet, hogy átpasszolnám ezt a kérdést a drámaírónak, mit szóltok hozzá? Mégiscsak ő írta.

 

Székely Csaba: Én kihangosítanám Solténszky Tibort. A harmadik dráma elején elhangzik, hogy a polgármester börtönben van. Ez Szécsi, ő is elnyeri méltó „jutalmát”.  A darabban is elmondja ez a Szécsi figura, hogy egyre többen gondolkodnak hasonlatosan. Látszik, hogy ő tetteivel, megjelenésével, mindennel, azzal, amit ő képvisel, egy sötét, fenyegető felhő, akiben ugyanakkor megvan az emberség is. Általában törekszem ara, hogy ne legyenek kizárólag fehér vagy fekete figuráim. És az, hogy a végén ő kerül ki győztesen, ez egyfajta szorongás attól, hogy ezek az erők tényleg győzedelmeskednek, és egy felhívás ennek a veszélyére.

 

Ungvári Zrínyi Ildikó: Hadd tegyem hozzá azt, hogy a nyilván egy elvakult patriótáról van szó, és a befejezés úgy érzem, hogy cinikus és keserű, mert drámatörténeti hasonló példákra gondol az ember, ott  A kopasz énekesnő, ahol pontosan az történik, hogy ugyanazzal zárul a dráma, amivel kezdődött, és kezdődik újra egy ugyanolyan körforgás. Én azt gondolom, hogy egy ugyan ilyen mechanizmust látok ebben a befejezésben.

 

Szűcs László: Remek előadás volt, de hadd vigyem el másfelé a kérdést: amit ön már többször említett, hogy szószínház gesztussal kiegészítve. Nekem egész végig, amikor az ön drámáit olvasom, amiről van, akinek Csehov jut eszébe, van, akinek az ír szerzők, ez a szociológus irányzat, Vaknyugat, Léna szépe, és minden. Nekem Molnár Ferenc, Pirandello és G. B. Shaw. Nincs idő itt a különösebb elemzésre, csak arra a képre gondoljunk, hogy kijön a keretből egy pillanatra, hogy beszélgetnek. A Játék a kastélyban ahol, félig megy föl a függöny, hogyan játszik a szerző nagyon-nagyon drámai bonyodalom felfedezéseivel. Csapong nagyon szépen benne. A rendezés ezért tökéletes. Igazi kukucska színházat látunk, ennél kukucskábbat már nem is lehetne csinálni, hisz még le is szűkíti a képet. Csak erre szerettem volna felhívni a figyelmet.

 

Lévai Balázs: Van-e valakinek még kérdése, hozzászólása? Mondandója? Igenis.

 

Egy néző: Köszönöm. Az előbb említetted, hogy egyre többen nézik román nézők. Ahogy a helyszíneket említetted, Marosvásárhely, Nagyvárad, Csaba mondta, hogy Bukarestben is volt az előadás. Igen. És ahol mások az arányok, a románok ott ugyanúgy megértik? De eszembe jutott egy lehetőség, hogy mivel kivételesen jó helyzetben vagytok, és mindenki anyanyelvi szinten beszéli a románt és a magyart a színészek közül, kivéve a rendőrt. Tehát, hogy meg lehet-e csinálni azt, hogy inverzben az előadást román nyelven adni elő a románoknak? Vagy ugyanúgy értik, ha magyarul? De nem hiszem, mert figyeltem az angol feliratozást, és az nem adta vissza ezeket a poénokat.

 

Lévai Balázs: Csaba?

 

Székely Csaba: Csak annyit ehhez, hogy nagyon nehéz volt románra lefordítani ezt a darabot. A két fordító vért izzadt, amíg a rendőr szövegét lefordította úgy, hogy valamennyire a román néző számára is érthető, hiteles legyen, miért beszél úgy, ezek miért nem értik, és keverhető úgy a román és a magyar, hogy a néző is megértse. Borzasztóan nehéz munka volt, utána a fordítók engem elküldtek mindenhova, hogy ezt a munkát nekik el kellett végezniük, és most lesz először 13-án román közönség előtt a román szöveg bemutatva felolvasószínházi keretek között, úgyhogy nagyon kíváncsi leszek. Hát majd jövőre beszámolok arról, hogy milyen volt.

 

Lévai Balázs: Akkor, hogyha más kérdés hozzászólás nincsen, köszönjük szépen.

Galéria

Ajánló