fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2013

Válasszon programjaink közül:

2013. 06. 07. P | 12:00

Palatinus Hotel volt Sörözője

Szakmai beszélgetés - Amphitryon


felkért hozzászóló: Molnár Piroska, Török Tamara

 


Lévai Balázs: Folytatjuk a szakmai beszélgetéseket. Második kitárgyalandó művünk Jupiter egyéjszakás kalandja a Nemzeti Színházban, azaz Heinrich von Kleist Amphitryonja Gothár Péter rendezésében. És erről is van nekünk egy rövidfilm összeállításunk, mármint arról, hogy tegnap este a nézők itt, Pécsen hogyan és miként reagáltak az előadás közben, illetve az előadás után. Íme.


Érdekes, újszerű, meglepő.  Az előző filmblokk után letámadtam Jeles Andrást, Péter nem úszod meg: Egyetlen egy nézői kérdésre válaszolj, az egy tök jó kérdés volt, hogy benned mi változik meg ennek az előadásnak a megrendezése után?

 

Gothár Péter: Most rögtön mondjam meg?

 

Lévai Balázs: Meg van ágyazva kérdésnek…

 

Gothár Péter: Hát remélem, hogy semmi. Énnekem kívülről kell.... Örültem, hogy túléltem valahogy. Hogy mondjam ... nagyon kevés darab van, amivel kétszer találkoztam, és erre nagyon régen készültünk ahhoz, hogy - legalábbis lelkileg - túlélhető legyen. Mindig, amikor valami nagyon jó szöveg van nagyon jó közegben, akkor az van, hogy annyira fel tudja az embert emelni, mintha ő is annyira okos lenne, mint Kleist. Vagy nem tudom... Csomó jó dolog történt. Általában az történik… Azért is nehéz válaszolni, mert engem ez nem nagyon érdekel. Tényleg kellemetlen szembesülni ezzel, szinte rosszabb, mint amikor fikáznak valamit a nézők. Tehát ők sokkal nagyobb zavarban vannak, hogy meg kell fogalmazni valamit, hogy mit láttak. Én semmi meglepőt nem találtam abban, hogy körben ülnek, sőt valami konvencionálisnak gondolom. Mindent, amit dicsérnek, természetesnek tartok, de ez Kleistből van, ez nem mi vagyunk. Ezt diktálta, vagy ezt súgta… Meg azért sem tudok válaszolni, mert mi mindig ugyanúgy nyomjuk. Nem változott semmi. Kicsit azt gondolja az ember ilyenkor, hogy ő is tudja ezt, amiről ott szó van, amit meg kell fejteni, és valószínű azért csináljuk, hogy picit valami mögé benyomjuk a lelkiismeretünket.

 

Lévai Balázs: A Nemzeti előadásáról Molnár Piroskával és Török Tamara dramaturggal beszélgetünk. Ti milyen jelzőket használtatok volna, vagy használtatok magatokban, amikor kijöttetek erről az előadásról? Nézzük először a spontán élményt. Megmondom, miért erőltetem ezt: biztos ismeritek, ismerik ezeket a borkritikákat. Tehát ez a hosszú lecsengésű, mandulás utóíz, masszív savgerinc némi taninos túlsúllyal. Van egy író barátom, aki azt mondja, ő megbolondul ezektől. Az én kedvencem az, amikor egy borász azt mondja: szép, érthető tétel. Ehhez képest az író barátom azt mondja, elolvasunk egy könyvet és azt mondjuk, jó volt, vagy rossz volt, tetszett, vagy nem tetszett. Amikor ki tetszettek jönni az előadásról, mit gondoltak?

 

Molnár Piroska: Én egy főpróbát láttam először Pesten, és utána meg akartam nézni az előadást természetesen még egyszer, de kapóra jött, hogy Gothár Péter kérte, hogy én itt Pécsett képviseljem a színházat az előadás kapcsán. Megnéztem Pesten újra. Itt tegnap nem láttam, mert nem tudtam még itt lenni. Amikor utoljára láttam, és kijöttem, azt mondtam, hogy ez nagyon jó! Csak ennyit. Mert minden, igazából minden nagyon jó volt benne. Én nem vagyok egy túl bonyolult gondolkodású ember.  Ugyan nem fekete - fehér, de azért nem vagyok nagyon bonyolult gondolkodású, és a főpróba után Merkúr figurájával annyi kis bajom volt, hogy miért nem élvezi ez, hogy ő ugratja itt ezt a szerencsétlen Sosiast, hogy miért ilyen kemény, ilyen kegyetlen? Aztán, amikor most megnéztem újra az előadást, rájöttem, hogy mi a fenétől legyen ő… minek örüljön? Őt iderendelték, ő egy szolga. Jupiter élvezkedhet, amennyit akar, de őneki ez ki van adva feladatnak, és a fene sem tudja, hogy szeretné – e, vagy nem szeretné. Úgyhogy valahogy teljesen tisztába jöttem ezzel, hogy ezt miért így rendezte Gothár. És az eddigi látott Amphitryon előadásokban - nem sokat láttam, de egyszer játszottam is Sosiast - mindig volt valami kis kedélyesség.

 

Lévai Balázs: Alapvetően vígjáték… tehát vígjáték akarna lenni…

 

Molnár Piroska:   Alapvetően vígjáték, tehát mindig volt valami, ami innen teljesen ki van irtva, még erre a kedélyességre - de hát rossz szó ez - csábító szereplőkből is, vagy a szerepekből is - utalok a Sosiaséra, stb, stb. És teljesen igaznak bizonyul minden. A Színművészeti Főiskolán elsős bábosokat tanítok, és van egy fiú, aki szappanoperában játszott eddig, és felvették a főiskolára. A vizsgájának az egyik jelenete arról szólt, hogy üldözte őt egy rajongója, aki egészen odáig elment, hogy nagy munkával megváltoztatta hivatalosan a nevét az ő nevére. Bankkártyát csináltatott az ő nevére, és folyton át akarta neki ezt a bankkártyát adni. És akkor arról jött rá, hogy elvette a nevét, és hát még több mindent el is vett volna, ha az ügyet hagyják tovább bonyolódni. Akkor eszembe jutott, hogy te jó Isten, ez ugyanaz, és hát miért… Vígjátéki helyzet, de ha egy picit tovább feszítjük, akkor bizony ez elég nagy bajt okozhat, és mindenféle bonyodalmak támadhatnak belőle.

 

Lévai Balázs: Odaadja a bankkártyáját, és én is tudom használni…

 

Molnár Piroska: De felhasználnád?

 

Lévai Balázs: Nem..

 

Molnár Piroska: Természetesen nem.

 

Lévai Balázs: Csakhogy van egy ilyen aspektus is.

 

Molnár Piroska: Nekem nagyon jó volt az előadás.

 

Lévai Balázs: Tamara?

 

Török Tamara: Hát érdekes, hogy a jelzőket kérdezed. Nekem is persze....

 

Lévai Balázs: Bocsánat, csak egy dolog. Az egyik néző mondta többször is, hogy „érdekes”. Nekem a levesemre ha azt mondják, érdekes, na hát attól én hülyét kapok…

 

Török Tamara: Nekem az jutott eszembe, hogy egy szép előadás, és én nagyon szerettem. Nem annyira a jelzők a fontosak, mint inkább az, hogy csodálatosan játszik a hat színész. Nagyon értőnek és pontosnak éreztem Péter elemzését - amit mondott is Péter -, hogy miket kell kibontani, mi az, amiről szólni tud. Nyilván ennek, meg a színészek érzékenységének is köszönhetően nagyon fontos dolgokról tud szólni, illetve nagyon jó a szöveg. És ezek mentén lehet ezt egy picit elemezni. Nagyon szoktam szeretni Péter előadásaiban azt, amit én ilyen színházi burjánzásnak szoktam magamban hívni. Színházilag nagyon jól működő, nagyon szellemes ötletek jönnek egymás után, és attól, hogy itt ilyen puritán volt a tér, hogy tulajdonképpen ezek az ötletek mind a színészekből jöttek, vagy nagyon erősen kapcsolódtak a színészekhez, nagyon színész centrikusak voltak, ez nekem nagyon jól esett. Nem is biztos, hogy a legjellemzőbb példák jutnak eszembe, de pl. Nagy Mari tájszólása, vagy Zsolt csuklása. És mindegy is, hogy ez most Zsoltnak, Marinak, vagy Péternek jutott az eszébe, egyszerűen jól működik. Vagy az a pillanat, amit én nagyon szerettem, amikor Alkméné először találkozik Amphitryonnal, és ott Réka a két férfi közötti magasságkülönbség miatt zavarba jön, és leveszi a cipőjét. Tehát ezek mind ilyen nagyon szép pici dolgok. Jönnek egymás után sorban. Nekem ez a legfontosabb.

 

Lévai Balázs: Azt mondtad, jó a szöveg. Akkor vegyük végig. Plautus, Molière, Kleist, Forgách András, Gáspár Ildikó, ugye? Őket sorolhatjuk fel, akik a szövegért valamennyire felelősek. Hogy gyúródott össze? Kit látsz ezek közül, nyilván Kleist kulcsfontosságú, de hogy alakult ilyenné ez a szöveg?

 

Török Tamara: Visszafordítanám. Tehát Gáspár Ildi, mint dramaturg, nagyon-nagyon jó munkát végzett. Az volt az érzésem, hogy ezt a dramaturg hallgatóknak tanítani kéne, hogy egy jó fordításból hogy lehet egy előadás igényeihez, vagy egy rendezői koncepcióhoz még jobb szöveget csinálni. Tehát, hogy ő nagyon jól mondhatóvá tette, hogy a bonyolult mondatok is nagyon jól működnek, nagyon hétköznapi, de közben a mondat szerkesztésben mégis van egy kis költőiség, egy kis régiesség, és ez valami nagyon jól eső kettősséget eredményez. Ez a színészek szájából is nagyon jól hangzik, meg a fülnek is nagyon jól esik. Picit megnéztem a Forgách - fordítást, és a kedvenc fordulataim, hogy „gyík legyek”, meg  „mi az isten van veled?”,  tehát az összes ilyen hovatartozásra és istenekre vonatkozó poén mind az Ildi találmánya. Szerintem nagyon jól működő ez a szöveg, szinte egy új fordítást készített Ildikó. És hát igen, az előzmények: Plautus, Molière, de azt hiszem az összes előző feldolgozás közül a Kleist az, amelyik a legmélyebbre megy, amelyik a legmélyebben boncolgatja ezt a kérdést, ami tulajdonképpen a főkérdés: az önazonosság kérdése, ami az előadásban is gyönyörűen kijön, hogy azt látjuk, hogy valakit megfosztanak a személyiségétől, és annyira tönkretesznek körülötte mindent, hogy abban is kételkedni kezd, hogy saját maga - e. Nem tudom, ezek  a Kleist-i nagy sorskérdések, amik nagyon szépen ki vannak bontva, nagyon mélyen és nagyon megrázóan.

 

Lévai Balázs: Én mindig minden Kleist előadásnál meglepődöm azon, hogy milyen elképesztően friss. Maga a tartalom, nem feltétlenül a fordításról beszélek. Te nyilván azt elemezted, azt értékelted.  Akár a Homburg hercegénél: elképesztően fontos, hihetetlenül mai dolgokról szól. Szerintetek mi a titka Kleistnek? Nem tudom, hogy látjátok? Játszottál-e a darabban, mitől működik ez?

 

Molnár Piroska: Igen, játszottam. Homburg hercegben játszottam valamikor Natalie-t Kaposváron sok-sok évtizeddel ezelőtt. Ugye vannak örökérvényű szerzők, és vannak, akik csak arra a kis időre szólnak esetleg nagyot, de később már nem. Kleist egy örök érvényű szerző, mint Shakespeare, bármikor elő lehet venni, és az mindig igaz. Mindig újra felfedezzük, mint a spanyolviaszt, pedig hát már milyen régóta úgy van. Mert rólunk szól, mert az emberről szól, mert mindent tudott az emberről nyilván. Szerintem valami ilyesmi lehet.

 

Lévai Balázs: Akkor nézzük a rendezést, illetve az előadást. Milyennek látjátok az isteneinket. Tehát, hogy leszállnak közénk az előadás legelején, majd a legvégén - én Budapesten láttam -, ott egy ilyen ufószerű építménybe mennek vissza, közben eljátszadoznak velünk. Milyenek ezek az istenek ma, itt?

 

Török Tamara: Igen, tulajdonképpen ez a másik fontos kérdés az önazonosságon kívül, ez a hatalomhoz való viszony. Így lehet valahogy lefordítani, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, és bármit megtehetnek velünk. Jupiter is, aki mint egy unatkozó isten meg is fogalmazza, hogy a szerelem nélkül unalmas az Olümposzon élni. Nem tudom szó szerint idézni, de hogy lejött, bármilyen eszközt felhasznál, hogy megkapja, amit szeretne, sikerül is neki, de a végén nagyon cinikusan gyakorlatilag át is lép a földön vonagló szerencsétlen Alkménén, és távolodik.

 

Lévai Balázs: De változnak-e ők? Változik-e Merkúr? Változik-e Jupiter?

 

Török Tamara: Jupiter egyértelműen. Az elején - ahogy Alföldi Robi játssza, pláne - nagyvonalú, sármos, tulajdonképpen szeretnivaló. Az az érdekes, hogy én az agyammal szeretnék inkább Amphitryonnal tartani, mégis azon kaptam magam többször, hogy Jupiterrel tudok menni. Talán pont ezért.

 

Lévai Balázs: Hogy inkább az erő oldalára állsz?

 

Török Tamara: Nem, nem. Egyszerűen a két figura annyira különböző lesz. Annyira különbözően is van játszva. Inkább Jupiter felé billent el a mérleg. És sokkal jobban is tetszik nekem egyébként ez a Jupiter, mint a végén az a cinikus, szörnyű, aki bejelenti, hogy ő jól érezte magát itt a házban, és haza megy. Merkúr egy teljesen más fajta, ő kívülálló marad, az egész történetben mintha csak neki nem lenne semmiféle tragédiája, vagy nem tudom. Hát egy nagyon kegyetlen játékot játszik főleg Sosiasszal, de Amphitryonnal is. Magában lehet, jól szórakozik ezen. Az egyébként egy nagyon érdekes kérdés – lehet, hogy Péter meg is válaszolja -, hogy miért nő? Csak ez az egyetlen kérdés nekem talán, amire így nem kaptam az előadásból logikus magyarázatot. Nagyon tetszik, ahogyan Dorottya játssza, de hogy miért nő Merkúr? Az a kis játék a végén, hogy belebújik az Alkméné ott felejtett cipőjébe, de hogy ezen kívül…

 

Molnár Piroska: Mondok két mondatot...

 

Lévai Balázs: Nyilván sokat kell gondolkozni rajta.

 

Molnár Piroska:  Nem az van, hogy az istenek szeretnének emberek lenni néha? Mi meg szeretnénk megistenülni néha?  És ez egyiknek sem megy, az Isteneknek sem emberré válni, legfeljebb emberként viselkednek néha, vagy megpróbálnak. És mi sem tudunk megistenülni. Nem? Vagy legalábbis nekem van egy ilyen dolog. Mert miért jön le, persze hát…

 

Lévai Balázs: El is mondja, hogy unatkozik. Ott nincs szerelem.

 

Molnár Piroska: Unatkozik. De, hát mégiscsak ember akar lenni. Kipróbálja, milyen embernek lenni, mint ahogy mi is szeretnénk néha istenek lenni. De csak ennyi. Most már Péternek biztosan eszébe jutott…

 

Lévai Balázs: Az én tippem a feltett kérdésre annyi, hogy senki sem lehet biztos abban, hogy ő, bár felcserélhetőek vagyunk, kicserélhetőek vagyunk, összetéveszthetőek vagyunk. Akkor már a nemek is felcserélhetők, meg kicserélhetők.

 

Gothár Péter: Nem. Praktikus oka is van, de az most nem annyira fontos. Az ideológia az az, hogy párokról van szó, hogy az a bizonyos örökérvényű dolog, ami elvileg az égben képviseltetik, az által, hogy lejön a földre, ha arra gondolunk, hogy ott fent mi van, ott Merkúr és Jupiter egy pár. És ha nagyon realisták szeretnénk maradni, már olyan régen élnek együtt, hogy nem lehet tudni melyik a férfi, és melyik a nő. És akkor nem beszéltem Udvarosról. Ez meg egy nagyon régi kaland, hogy mi szerettünk volna valami olyasmit csinálni egymással, amit még egyikünk sem. Ez úgy indult, hogy ő majd férfit játszik, csak előtört belőle a színészet, aztán ez úgy maradt. Inkább azt szeretném mondani, hogy ez a szöveg – kérdés közben eszembe jutott, amikor az Ildikó szövegéről beszéltünk. Egyrészt közben valahogy el kellett telnie egy kis időnek, hogy értve legyen ez a szöveg, és ez nem feltétlenül a mi okosodásunk, hanem általában a remekművekkel meg tud történni, hogy az élet nagyon alájuk csúszik, hogy nagyon közel jön a személyiségünk elvesztése, és ez nagyon izgalmas dolog. Egyszer, mikor még filmrendező voltam, megtanultam, hogy van az a szakkifejezés, hogy szájra kell tenni a szöveget. Nagyon sokszor van ott, hogy valamit felveszünk, aztán más szöveg kerül rá, vagy utószinkron, vagy valami. Én ezeket a színészeket - persze azt képzelem - viszonylag jól ismerem, és lehetett íróasztalnál velük közösen ezt a szöveget szájra tenni, és aztán meg lehetett tenni, hogy annyi időt töltöttünk a szöveggel, szinte amennyit kell. Egész a megértésig. Egy más fajta színházi struktúrában szoktunk dolgozni, de annyira rövid volt az idő, hogy ezt egyből kellett érteni, és egy tényleg harmadlagos dolog volt, hogy a nagyon leegyszerűsített térben hogyan fog működni mint előadás. És ez a tudás, hogy ki az isten, és ki az, aki bennünk van.... Azt gondoljuk, hogy énnekem ő, akivel élek, vagy akit megkívánok abban a pillanatban, istenítve van, isteni, vagy istenné válik, ez egy nagyon nagy játék. És a vágyaknak, a be nem teljesült vágyaknak a legszomorúbb sorsa mindig Kleistnél van azért.

 

Lévai Balázs: Hogyha Amphitryon dicsőségesen tér vissza egyébként, és ehhez képest várja, ugye ez picit hasonló a Homburg hercegéhez, hogy ugye egy nagy sikert ért el, de hát ugye ütközik egy másik tabuba. Még arra egy kérdést hadd tegyek föl, amit mondtál, hogy akkor ugye, nem is tudom hogy fogalmaztad meg Merkúrral kapcsolatban, aztán utána azt mondtad, beszéljünk Alkménéről és Amphitryonról. Hogy ugye ott van az a jelenet, amikor - az egy nagyon szép jelenet - együtt jointot szívnak. Az ugye úgy meg van. És nyilván Sosias teljesen emberi, teljesen ellazult, teljesen jókedvű, Merkúr meg nem. Tehát ott van egy fal. Ti mit gondoltok erről a jelenetről? 

 

Molnár Piroska: Merkúr végig egy ilyen kicsit depressziós állapotban van, szerintem nem is szeretett volna ő ide jönni. Őt ugye kényszerítették szerintem, hogy ide jöjjön. Nincs neki ebben semmi jó, valami feladatot teljesít, és nem szereti ezt a feladatot. Valószínűleg az sem tetszik neki, amit Jupiter mond, csinál, nyilvánvalóan utalva arra, amit Péter mondott a kapcsolatukról. Szóval azért, hát most mégis csak…Mi a fenéért kell ez? És hát valahogy ő nem tud ebben feloldódni, ezt nyilvánvalóan tartani kell valahogy a szerep során, nem lehet kiesni, még egy joint kedvéért sem ebből a tartásból.

 

Lévai Balázs: Az isteneknek teljesen fölösleges füvet szívniuk.

 

Molnár Piroska: Igen.

 

Lévai Balázs: Kidobott pénz.

 

Molnár Piroska: Tulajdonképpen igen. Állandóan jointos állapotban lehet, ha úgy akarja

 

Török Tamara: Érdekes, hogy ezt a jelenetet említed, nekem valahogy Merkúr a másik két jelenetében, vagy két másik jelenetben valahogy emlékezetesebb, a nagy jelenetei ott vannak. Egyrészt amikor Sosiasszal találkozik és ott tulajdonképpen teljesen megfosztja önmagát. A másik meg a Charisszal való jelenet, amikor, ahogy Mari kérdezi azt, „hogy tehetek - e én arról, hogy így eljárt felettem az idő?”,  és akkor azt mondja Dorottya, hogy nem tudják megstoppolni. Meg az is nagyon szép, az a lírai, picit csendes, csendesebb, nem nagyon rosszkedvű, hanem ott valami más, emberibb is előbukkan, tehát, hogy az a mondat a kedvencem, hogy „nagy tumultus támadna a placcon, ha itt elkezdenénk enyelegni.”

 

Lévai Balázs: A mai első előadás megbeszélése kapcsán is szóba került már a Szentivánéji álom, és ennek az előadásnak a kapcsán sem kerülhető meg a történet szempontjából. Tehát hogy épülnek egymásba ezek a történetek, hogy látjátok? A Szentivánéjiben is központi a személyiség - felcserélhetőség. Ugye ott is a szerelmesek kapcsán, az az istenek harca. Ez itt hogy jelenik meg, hogy kap ez Kleistnél másfajta gellert?

 

Török Tamara: Hát nem tudom... Nekem – érdekes - a Szentivánéjinél egyáltalán nem jutott eszembe, valahogy más az egész problémának a mélysége, vagy a hangsúlya. Ahogy a személyiség elvesztése szerintem itt egy egészen másfajta aspektusban jelenik meg, mint Shakespearenél, hogy tényleg valaki körül már minden annyira tönkremegy, hogy azt érzi, hogy már nem saját maga. Mindig azok a pillanatok tetszettek nekem a legjobban, ahol egy-egy szereplő önmagában elkezd kételkedni. Tehát, amikor Alkméné a diadémon felfedezi a J betűt, vagy amikor Amphitryonnak azt mondják, hogy Jupiter a házban jól érezte magát, és most elmegy, majd bejelenti, hogy majd meg fog születni Herkules. Ez tulajdonképpen a legmélyebb pont, tehát nem ott kezd el kételkedni önmagában, hanem amikor Alkméné megtagadja. De amikor Jupiternek is van egy furcsa önazonosság - problémája, hogy ő is folyamatosan bizonyosságot szeretne arra, hogy önmagáért szereti őt Alkméné, és nem azért, mert ő egy isten, és tulajdonképpen keresi a saját személyiségét, de közben gátlástalanul elveszi másoktól az ő személyiségüket. És aztán a végén, mintha mi sem történt volna, távozik. De szerintem ez egy picit más, mint ott.

 

Molnár Piroska: Azon gondolkoztam, hogy ebből a nászból, Jupiter és Alkméné nászából milyen gyerek születhetett volna még. Hogy miért pont ez a Herkules? Csuda tudja. Nyilván valami ember felettinek kell lenni. Nyilván félig ember - félig isten, de ugyanakkor az a valami, az is „valami”, nem „nélküli”. Herkules is a maga erejével valami ember feletti dolog. Természetszerűleg ő azért mégis ebből a nászból, mint valami furaság születik, de ez csak egy gondolat volt. 

 

Lévai Balázs: Abból a szempontból nagyon érdekes ez a színdarab, hogy három párosnak a játéka. Mindenkiről beszéltünk már, mindenképp beszéljünk Tenki Réka és Nagy Zsolt játékáról is. Tehát ebben a rendezésben milyennek láttátok őket? Mit képviselnek a csupán szórakozni vágyó, és hatalmukkal visszaélő istenekkel szemben?

 

Molnár Piroska: Reméltem, hogy kitérünk a színészi munkára. Egészen elképesztő volt ilyen közelről látni ezt a hihetetlen koncentrációt és gyönyörűséget, amit a kollégáktól láttam. Azt hiszem, egészen lenyűgöző volt. Soha egy másodperc töredékig nem lehetett látni, hogy picit is kívül esnének szerepükön. És hát ezt tartani majdnem két órán keresztül, tudom, hogy ez micsoda feladat, és egyszerűen várta az ember, - Réka feladata, hogy hol a férjjel kerül össze, hol az istennel – hogy mi lesz? Hogy bírja-e még erővel? És hát gyönyörűen bírta, mind az isten, mind a férj támadásait, vagy udvarlásait. De hát szegény közben tudatilag kettéhasadt, hogy vele mi van. És mi a szerepe ebben? És mi legyen? Engem egészen lenyűgözött a színészi játék az egész előadás során, kivétel nélkül mindenki. 

 

Török Tamara: Engem is elképesztett. A kérdésedre válaszolva, hogy Alkméné… Róla azt tudjuk, hogy szereti Amphitryont, és hű is hozzá. És a figurát egynek látja, de közben színészként mégiscsak két különböző férfit lát maga előtt. Ezt nem tudom, de azt gondolom, hogy azért színészileg ez egy nagyon komoly feladat, egy kihívás így megcsinálni. A Zsolt útja, Amphitryon útja olyan értelemben egy egyenesebb út, hogy egy egyértelmű tönkremenés - történetet, ahogy mondtad az előbb, győztes hadvezérként tér haza, és utána eljut egészen odáig, hogy megtagadja a felesége életét. Ez az, ahol már végképp kételkedik önmagában, és utána megtudja ezt a Herkules születése - dolgot. Vagy beszéljünk most Sosiasékról is? Meg Charis?

 

Lévai Balázs: Hát persze. 

 

Török Tamara: Az elején csodálatos abban a monológban a kleisti dramaturgiai funkció. Tulajdonképpen az, hogy a nézőnek el kell mondani, hogy mi történt, de ő ezt úgy oldja meg -  mármint Kleist -, hogy a szereplő eljátssza ezt a jelenetet. Tulajdonképpen Sosias úgy tesz, mintha ő Alkménének elmesélné azt, hogy mi történt, és nagyon-nagyon tetszik önmagának. Utána meg ez folytatódik úgy, hogy a nagy jelenet Merkúrral egészen fantasztikus. És hát Charis, ahogyan Nagy Mari - ezen a nekem nagyon tetsző tájszóláson túl - egy csomó nagyon finom és csodálatos pillanatot produkál.

 

Lévai Balázs: Ugye többször elhangzik az előadás közben, hogy mi vagyunk Théba népe, mi, akik ezt nézzük. Sokszor, vagy az előbb említett több párostól vannak kiszólások a nézők felé. Tehát akkor ez a „most akkor színházban vagytok”. Számotokra ez a megoldás, vagy ez a fajta kezelése az előadásnak mit jelentett? Vagy adott-e hozzá egy másik fajta értelmezést, vagy egy másik jelentésréteget?

 

Molnár Piroska: Szerintem annyira szerves volt, annyira szervesült a dolog, hogy ez majdnem észrevétlen maradt. Én úgy éreztem, hogy végig hozzám beszél mindenki. Tehát ez külön nem is volt, hogy akkor a közönségnek szólnak, vagy nem. Szóval végig együtt voltam velük. Én ezt nem is kezeltem külön.

 

Török Tamara: Szerintem nagyon jól működik ez a tér, ez az amphiteátrum-szerű, aréna-szerű tér. Tényleg nagyon be vagyunk vonva az első pillanattól kezdve. Nekem olyan sokat ez a kiszólásosdi nem adott hozzá, sem a kakas az elején. Vagy a beépített néző beszól. Biztos azért, mert én ezt eleve nem annyira szeretem. Nem volt vele semmi bajom, de az, amit kérdezel, nekem nem ez volt a fontos. 

 

Lévai Balázs: Szerintem ne kerüljük meg azt a témát sem, hogy politizál-e ez az előadás?

 

Gothár Péter: Pont a dologhoz! Mert ez is nagyon kézre jött, mert ez is nagyon egyszerű, egyszerűnek tűnik. Egyszerűnek tűnt előtte is, nem csak utólag. Állandó küzdelem, amióta csináljuk. Én tudom, hogy az a színház, hogy meg kell szólítani az embereket, ez annyira kézenfekvőnek tűnt. Kleist ugye azt akarja, hogy szólítsuk meg az embereket, és kapcsolódjanak be abba a történetbe, ami a saját történetük. Tehát mindez sokkal egyszerűbb. Az, hogy működik, vagy nem működik, az mindig a közönség dolga, az aznapi nézőknek az állapotától függ. Néha ez nagyon jól működik, néha rögtön az elején tudják, hogy hol vannak. Például tegnap nagyon meg kellett küzdeni az első háromnegyed órában azért, hogy a Baranya megyei jegytulajdonosok észrevegyék, hogy ők részei egy előadásnak, és mi is az, hogy ez az előadás nagyon nagy lesz. És ez velünk történik, ez velünk zajlik, és nem azért jönnek le az istenek az égből, mert szórakozni akarnak, hanem azért jönnek le, mert csak az emberek tudják igazolni őket, hogy ők vannak. Mi hisszük azt, hogy vannak, és azért Kleistnél nagyon tiszta az Amphitryon-vonal, a hadvezér-vonal, mert mindegyikőnkben, mindannyiunkban létezik egy kétely, csak néha sikerül visszanyomni egy mosollyal, vagy saját lelkiismeretünkkel, hogy vajon ha hazamegyek egy hónap után, vagy egy hét után, akkor ugyanúgy fogadnak-e engem, mint azelőtt és ehhez nagyon kevés elég, hogy ez ne úgy történjen, hogy csak az egyszerűség felől van közelítve ez a dolog, de persze szerencse is kellett hozzá, hogy ez működjön.

 

Lévai Balázs: No, akkor van-e Önöknek, nektek kérdésetek akár a hölgyekhez, akár a jelenlévő művészekhez? Látom, nagyon sokan itt vannak.

 

Szűcs Katalin Ágnes: Nem kérdés, de szeretnék még egy dolgot kiemelni. Tegnap már négyszemközt megtettem, de egyszerűen fantasztikusnak találtam az akusztikai világát, vagy akusztikus világát az előadásnak. Hihetetlenül igaz, igazi. És egy fiatalember állította elő, itt fotóz most mellettem. ( Czupi Dániel - a szerk.) Őrületes pontosságot igényelt ez így. És abban, hogy bele tudtunk kerülni ebbe a világba, azt hiszem, nagyon nagy szerepe van ennek is, és amennyire minden rezdülésre pontosan szól. Tehát ha ott elszúródik valami, az már rettenet, borzasztó, életveszélyesnek éreztem és közben meg olyan magától értetődő volt, természetes és egyszerű, amit Péter mondott az előbb. Ez a szó, ez most megint nagyon ide kívánkozik, hogy egyszerű, hogy nem bejátszás, meg nem tudom ... Ott egy pohár szélén súrol, meg ilyeneket csinál. Fantasztikus hatása van. Szóval egyszerűen beszippantott az egész légtér, minden, ami körülvett, az egész előadás.

 

Lévai Balázs: Más valaki? Kérdés? Vélemény? Hozzászólás? Gothár Péter ennyire mindent jól elmagyarázott? Értünk mindent? Hát, ha értünk, akkor köszönjük szépen, hogy eljöttek. 

Galéria

Ajánló