fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2013

Válasszon programjaink közül:

2013. 06. 07. P | 11:00

Palatinus Hotel volt Sörözője

Szakmai beszélgetés - A félkegyelmű


felkért hozzászóló: Stuber Andrea, Ölbei Lívia


Lévai Balázs: Lévai Balázs:  vagyok, idén is én fogom vezetni ezeket a szakmai beszélgetéseket. Az ember mindig jobbat remél, de hát a végén ugye, ez van. A beszélgetések felépítése hasonló lesz a tavalyi évhez. Azaz először megnézünk a tárgyalt előadásból egy rövid összeállítást néhány nézői véleménnyel, majd utána vendégeinkkel, ÖLévai Balázs: : ei Lívia újságíróval és Struber Andrea színházi újságíróval, kritikussal megbeszéljük, hogy mit is láttunk valójában. 

Nohát, ezek voltak a nézői kérdések. Hova tűnt Czukor Balázs, mert az előbb itt láttam. Balázs ne menekülj, mert kaptál egy nézői kérdést, akkor mielőtt még belevágunk a szakmai beszélgetésbe, légy szíves válaszolj rá! Mi volt a kérdés? Hogy, te, hogy bírod ezt a lassúságot?

 

Czukor Balázs: Nem tudom, nekem könnyebb lassúnak lenni, mint gyorsnak.

 

Lévai Balázs: : Jó, szerintem ezt elfogadom frappáns, gyors válasznak. Köszönjük szépen. Egy dolgot egész biztosan meg lehet figyelni, vagy le lehetett szűrni a nézői reakciókból, mégpedig azt, hogy elég nehezen verbalizálták az élményt. Mert ez egy olyan típusú színházi élmény, amiről kijőve, az ember még a hatása alatt van, mindenki láthatóan keresgélte a szavakat, hogy mit mondjon róla vagy, hogy mit is élt át. Amikor Önök látták ezt az előadást, fel tudják idézni azt az élményt, hogy milyen volt akár a szünetekben, vagy a legvégén, amikor kijöttek, mi kavargott Önökben?

 

Stuber Andrea: Hát lehet, hogy most válogatás történt a nézői reakciókban, de szerintem rendkívül jól szerepeltek a nézők. Tavalyról úgy emlékszem, hogy tetszik, nem tetszik-ig jutottunk és most pedig kifejezetten gondolatokat fogalmaztak meg.

 

Lévai Balázs: Volt egy hosszabb nézői casting …

 

Stuber Andrea: Volt casting?

 

Lévai Balázs: És az volt, hogy akik gyengébbnek bizonyultak, azok kihullottak és …

 

Stuber Andrea: Így képzeltem, igen így…

 

Lévai Balázs: De ezt nem mertük bevallani és ez maradjon köztünk.

 

Stuber Andrea: De én azonnal lefüleltem. Nem akartam pont ezzel kezdeni, de akkor ezzel kell kezdeni. Nekem szomorúság és csalódottság volt az alapérzésem az előadás után, sőt már közben is. Ennek teljesen egyértelmű magyarázata van. Amikor én Szombathelyen láttam ezt az előadást, az az évadom egyik legjobb estélye volt. Nagy hatással volt rám, de én Szombathelyen egy stúdió előadást láttam, a kéttucatnyi szereplő ellenére, az ott egy stúdió előadás a kamaraszínházban, ahol nagyon közel vagyunk. Nem tudom hány sor van, öt, hat? Tehát az utolsó nézőt is beszippantotta az előadás, ez nyilvánvaló volt, és az ember, ha akart volna sem tudott volna kikerülni a hatása alól. És most itt a nagyszínházban - én nem tudom milyen kényszer szülte, kényszer szülte e, hogy a nagyszínházban mutatták be -, én úgy éreztem, hogy ez egy végzetes megoldás. Igazából azt sem nagyon éreztem ott a nagy színpad nagy nézőterén, hogy mi volt ebben a jó. Úgy éreztem, hogy az előadás nemcsak, hogy meghalt itt egy kicsit, hanem azt is nehéz volt benne felfedezni, hogy élt valaha egyáltalán.

 

Lévai Balázs: Nem bánják, ha picit interaktív leszek és megkérdezem a rendezőt? Mert láttam, hogy Jeles András az első felvonást a nézőtérről nézte. Hogy érezte, mennyire változott meg az előadás a nagy tér hatására?

 

Jeles András: Jaj, de szeretek csevegni. Főleg, hogy beteg vagyok. Nagyon nehéz ezt belőni. Ezt nem lehet, hogy beesik az ember egy olyan színházba, ahol életében először járt. Mert ez történt, és akkor el kell kezdeni világítani, az ember azt sem tudja hol áll a feje. Az itteni műszak hol benéz az ajtón, hogy még megvagyunk-e, hol elmegy, stb. Szóval egy ilyen dolgot nagyon alaposan be kéne mérni és az embernek ebben a helyzetben nincs lehetősége, hogy ezt objektíven, okosan, stb. Csak a végeredménnyel találkozik az ember. Nehéz helyzet. 

 

Lévai Balázs: Lívia, önnek mi volt az érzése? Gondolom Szombathelyen látta.

 

Ölbei Lívia: Igen, én speciális helyzetben vagyok bizonyos szempontból, mert többedszer láttam az előadást. Hogy kis tér vagy nagy tér, erről lehetne beszélni, de nem hiszem, hogy érdemes, mert a pécsi közönségnek ez a tegnapi este adatott, de ha már erről esik szó, akkor az a közhely, vagy alaptétel, amit én speciel nagyon-nagyon fontosnak tartok, hogy egy színházi előadásnak van élete, és tényleg igaz az, hogy mindig más és mindig alakul. Én úgy éreztem, hogy tegnap is élt, ahogy a közönség közepében ültem. A másik meg az, hogy amiről most beszélünk, azzal a Jeles előadások egy lényegi pontját is érinthetjük, hiszen amellett, hogy nagyon-nagyon pontosan ki van találva minden - hogy ilyen hülye fordulattal éljek, hogy ki van találva -, aközben meg tényleg egy élőlény. A Jeles előadás mint olyan, mindig egy lélegző élőlényként viselkedik, előadásról előadásra.

 

Lévai Balázs: Menjünk bele egy kicsit a szakmai részébe. Nyilvánvalóan egy orosz, nagy realista lélektani regénynek a színpadi adaptációjáról beszélünk. Nézzük először a szöveget. Önök szerint mennyire próbálta követni az epikus műnek az ívét az előadás? Úgy tudom, hogy vannak benne szövegek a Karamazov testvérekből, meg az Ördögökből, meg máshonnan is. Milyen volt Dosztojevszkij a színpadon?

 

Stuber Andrea: Ez mindenképpen egy saját olvasata a regénynek, de ez törvényszerű, mert egy minden értelemben nagy regényről van szó. Amivel gyakran megpróbálkoztak már színházban. Készültek különböző adaptációk és megvannak ennek a különböző lehetőségei. Óhatatlanul szelektálni kell. Nem is a szelekció a fontos elsősorban, hanem a szemléletmód, aminek a nyomán valaki ezt színpadra képzeli. Ez egy iszonyú nagy mű, bonyolult a cselekmény, rengeteg szereplő van. Zömében azt a megoldást szokták választani, hogy a főszereplőket, mint nagyon-nagyon jellegzetes, nagy erejű drámai hősöket állítják a középpontba. Jellemzően az úgy nevezett szerelmi háromszöget. A másik lehetőség az, hogy egy ilyen tabló alapján ott van rengeteg epizodista, és mindenkinek a története, vagy minél több embernek a története elmesélődik. Ez a Jeles András féle változat, az egész egy önálló alkotás, voltak saját lelemények benne. Azt, hogy hány Dosztojevszkij műből, mi került bele, nem tudnám megmondani pontosan, nem hiszem, hogy sokból, de ami felismerhető volt számomra, az a Karamazov testvérekből az a pénzvisszaadásos, a törzshajó kapitány, vagy mi a neve história. De hát kerültek bele új szereplők, például egy Lina nevű, a Vlahovics Editnek rendkívül jól álló vénlány figura.

 

Lévai Balázs: Ő a másik félkegyelmű a darabban.

 

Stuber Andrea: Igen, igen. Két félkegyelmű már majdnem egy kegyelem, gondoltam. Ő a Nasztaszja Filippovna mellett egy afféle társalkodó nő, aki rögtön a darab indulásakor nagyon karakteres felütést ad az egésznek. Ugyanakkor óhatatlanul estek ki szereplők, akiket lehet sajnálni, nem sajnálni. Én a Kolja Ivolgint sajnálom, mert ő a másik nagyon tiszta, önzetlen figura. Amennyire észrevettem, a Jeles András igazán a drámai nagy jelenetek mentén halad.  Fantasztikus ez a regény. A hősei iszonyatos nagy horderejű drámai helyzetekbe keverednek, és úgy láttam, hogy Jeles igazából ezeknek a nagy drámai jeleneteknek a csúcspontjain keresztül halad előre. Én ezt így vettem. Nem tud az előadás mindent olyan széles területen végig lekísérni, ami a regényben megjelenik. De szerintem ez egy nagyon értékes verzió. Nekem különösen tetszett például, hogy valamilyen hetyke bájjal ez a verzió kihagyta azt a nagy jelenetet, ami minden ilyen Félkegyelmű verziónak általában a csúcspontja, amikor Nasztaszja Filippovna tűzbe dobja a százezer pénzt  és erre itt nem is volt szükség, anélkül is megállt az egész este drámailag. 

 

Ölbei Lívia: Kolja Ivolgint én is sajnáltam, meg Vera Lebegyevát, de ez megint messzire vezet. Szerintem is ez egy fantasztikus szöveg, vagy fantasztikus színmű. Órákat lehetne beszélni, hogy miért. És igen, persze a drámai nagy jelenetek, amelyek Dosztojevszkijt olyan népszerűvé teszik a színpadon - bár azért ez is rafinált, mert ha arról beszélünk, hogy miért is olyan népszerű Dosztojevszkij a színpadokon, akkor rögtön az jut eszünkbe, hogy erősen teátrális jelenetekkel dolgozik. Ez azért számos problémát is fölvet, mert Jeles András színháza alapvetően epikus színház, és itt kapcsolódik vissza Dosztojevszkijhez is, mert mégis mélyen Dosztojevszkij. Ezt most nem tudom bővebben kifejteni, mert hogy azt a nagy egészet, a mozgásban lévő egészet mutatja meg, ami Dosztojevszkijnek is sajátja. És ha már Kolja Ivolgin, meg Vera Lebegyeva. A regényben bizonyos pontokon nagyon fontos Vera Lebegyeva tekintete, ami ide vagy oda rángathatná Miskin herceget.  Nekem Vera Lebegyeva szeme ott fönt az az okulusz (=szem – a szerk.). Ezt meg azért hozom föl, mert a Jeles előadásokat mindig egyben érdemes nézni. Tehát van egy fantasztikus szövegkönyv, amit órákig lehetne vesézni, a vendégszövegestől meg mindenestől, például hogy mért került bele az a Tolsztoj novella ott az énekes kis emberrel, egy másik kis fontos történet helyére. De a maga komplexitásával, a látvánnyal, meg a zenével pontosan megadja azt az egészet, ami maga a Dosztojevszkij regény.

 

Stuber Andrea: Annyi jutott még eszembe, hogy Dosztojevszkij drámai hőseiről, akik a színpad után kiáltanak, és hogy ezekről a drámai hősökről megvannak a saját elképzeléseink. Látjuk magunk előtt őket. Megvannak a sztereotípiái a hősöknek.  Amikor bejött Horváth Ákos, azt mondtam: kinézetre ez Rogozsin. Ez rendben van. Aztán elővettem a könyvet és kiderült, hogy Rogozsint alacsony, fekete emberként írja le. Meglepődtem.

 

Lévai Balázs: Említette Lívia, hogy alapvetően epikus a színház. Gondolom azért, mert nagyon sok olyan eszköz, megoldás van benne, ami ezt felerősíti.  A gyakorta felhangzó narráció az elválasztó részeknél, a különböző dalok, amelyek színtén a jeleneteket választják el egymástól, vagy maga a díszlet. Egészében milyen kép bontakozik ki? Szerintem például sokakban megfogalmazódott az a kérdés, hogy tulajdonképpen hol is vagyunk? Az a Pantheon jellegű építmény, amin egyszerre van egy barlangnyílás megy egyszerre a szabad ég, ez Önök szerint milyen összképet vagy helyszínt sugallt?

 

Stuber Andrea: Nem sugallt konkrét helyszínt. Nekem ez egy lelki színpad, amin belül a tér megfelel annak, amit játszani kell és egyébként nagyon szép a tárgyi világa. Nagyon szép tárgyak voltak a díszletben: a széktámlák, a teás pohárnak az oroszos tartója. Egy gondos, mívesen, szépen kivitelezett környezet volt azon az általános színtéren túl vagy azon belül, amit én nem tudnék megnevezni. Még egy dolog eszembe jutott. Kedves vonása volt nekem az előadásnak, hogy volt egy bizonyos – ezt Lívia biztos tudni fogja - szombathelyi színházi kontextusa. Abban a jelenetben például, amikor a Jepancsinéknál reggel van az a „szamárba beleszeretnél”, akkor úgy odanézett a Nagy Cilire a Kiss Mari, aki maga ezt ugye látta a Szentivánéji álomban, hiszen ő ott Titánia tündérlányka kísérője volt. Vagy az, hogy az a kis fiú, aki bejött a valamelyik tolókocsis szereplő …

 

Lévai Balázs: A szerep maga is utal a Szentivánéji álomra …

 

Stuber Andrea: Igen-igen utal, és akkor volt még egy pillanat, amikor …

 

Lévai Balázs: „Beleszeretünk szamarakba” …

 

Stuber Andrea: Igen-igen, valami ilyesmi volt, de ezt ők még külön lejátszották.  Meg például az a kisfiú, aki bejött, az nem feltétlenül A kis lordban játszó kisfiú, de szerintem az ő szőke parókája volt a fején. Bizonyára vannak ilyen, a saját életünk, a saját működésünk felé mutató kis apró gesztusok az előadásban, amiből én ezt a kettőt ismertem meg, de ettől nekik, vagy éppen a szombathelyi közönségnek ezek úgy beleépülnek a színházba járásba.

 

Lévai Balázs: És akad olyan vélemény, miszerint A Nevető ember, illetve A kis lord összegzése vagy csúcspontja lenne ilyen értelemben A félkegyelmű a Jeles rendezések sorában.

 

Ölbei Lívia: Ez azért jó, hogy felvetődik, mert arra feltétlenül készültem, hogy ezt elmondjam, mint a jó diák. Sokszor fölmerül ilyen-olyan fórumokon, hogy akkor most társulat vagy projekt, vagy műhely vagy projektszemlélet, hogy miért van értelme a társulati létezésnek. Szerintem például ezért. A Weöres Sándor Színház, ami öt éve jött létre. És most szándékosan fogalmazok sarkosan, az az értelme biztos volt a létrejöttének, hogy Jeles András folyamatosan, évről évre  ott dolgozik, és ha végignézünk a szombathelyi előadásain  A Nevető embertől A kis lordon át A félkegyelműig - a Zarándokéneket is be lehetne illeszteni, de az egy kicsit kakukktojás, bár nem biztos, de mindegy - ez is egy sor, akár színházi nyelvében, akár a problémafelvetésében, csak valahogy mindig emelkedik a tét. A Nevető emberben is bevetődik a világba az a bizonyos nagyon más, A kis lordban is bevetődik, nevezzük egyszerűen így, hogy „jóság”, bár ez is sokkal bonyolultabb ennél, és hát akkor megérkezik Miskin. Még egy pillanat. Nem akarok sokat beszélni, de a díszlet meg a komplex világ. Szerintem nehéz ezt jól elmondani és az interjúkban megszólaló közönség nagyon jól reagált. Meglepődtem,  hogy milyen jókat mondtak az elején. A szöveg, a színészi játék - amiről talán többet kéne beszélni, de arról a legnehezebb -, a zene, minden együtt, ez a csodálatos, fantasztikus jelrendszer fejezi ki magát Dosztojevszkijt. Dosztojevszkij is így dolgozik szerintem. A félkegyelműről, mint regényről szokták mondani, hogy Dosztojevszkij legnyomasztóbb regénye, mert sehol nem jelenik meg benne a megváltás lehetősége, de még egy picit sem, aztán persze megjelenik áttételesen. Amikor megláttam a Jeles előadás díszletét, akkor azt mondtam, hogy igen, megint ott futnak a felhők és hát persze az a motívum sorok kirakásán múlik, hogy ott az üres vagy nem üres, vagy hova fut ki. Ez mindenkinek a maga feladat, hogy eldöntse.

 

Lévai Balázs: Hát igen a felhők az égen, mintha a szereplők lelkivilágát is kifejeznék, vagy Miskinnek a lelkivilágát. Valahogy sűrűbben gomolyogtak, mikor epileptikus roham közeledett éppenséggel, de lehet, hogy ez tévedés a részemről.

 

Ölbei Lívia: Még egy fél mondat. Érdekes ez, hogy Szombathely. Nekem a szombathelyi Szentivánéji nem jutott eszembe, de ez is egy út szerintem. A Szentivánéji az úgy egyébként rakódik rá az előadásra vagy egyébként olvasható ki, függetlenül a múlt évi szombathelyi Szentivánéjitól, de ki tudja.

 

Lévai Balázs: Ha már említetted a színészi játékot. Nekem is az volt az érzésem, hogy borzasztóan erős és homogén társulati színészi játékkal találkozhattunk, de azért ne kerüljük meg egyértelműen az előadás egyik kulcs kérdését, hogy milyen Jeles András Miskinje, milyen Czukor Balázs Miskinje, mert azért nagyjából ezen áll vagy bukik az egész. Én nem akarok senkit meg bántani a jelenlévő színészek közül, Rogozsinon is nagyon sok múlik, elnézést félre értés ne essék, de azért mégis csak a leglényegesebb, hogy mit kezdek ezzel a figurával, ezzel a rebbenékeny, törékeny, valószerűtlen, tiszta, érdekek nélküli emberrel. Hogyan teszem be ebbe a helyzetbe, ahol ugye intrikák, érdekek, házasság szövevények, rubelkötegek repkednek. Önök szerint hogyan működött, milyennek látták Czukor Balázs Miskinjét?

 

Stuber Andrea: Annyit még visszaszólnék ehhez a felhő históriához, hogy én úgy vettem észre, hogy a lelkiállapotoknak megfelelően volt irgum-burgum felhőmenés, egy viharos, és volt egy tiszta, derűs, de lehet, hogy visszatértek néha-néha. Ami a színészi alakításokat illeti, most megint arra utalok, hogy szerintem ez az előadás tegnap nem élt meg, de ami még ezen keresztül is egyértelműen átjött, az a Czukor Balázs Miskin alakításának jelentős formátuma. A többiek sokkal kevésbé. Ettől aztán problémásabbnak is láttam. Például azt, hogy Horváth Ákos Rogozsinja - most nem jövök megint azzal, hogy mi van neki előírva, de hát ez egy szenvedélyes figura -, az ő párosukban mennyire nem tűnt tegnap szerencsésnek, hogy miközben a Miskin egy lelassult, nyugodt figura, voltaképp a Horváth Ákos Rogozsinja is egy nagyon hasonló tónusú, lelassult, nyugodt, robbanni egyáltalán nem készülő figurának látszott számomra.

 

Lévai Balázs: Csak a végén. Szerintem az elején lendületes volt, nem?

 

Stuber Andrea: Én így éreztem, hogy ő végig ilyen. A nőkről nem is beszélve, nekik iszonyatosan nehéz a helyzetük. Nekik az egész alakjuk abból születik meg, hogy miket beszélnek róluk a férfiak, miket problémáznak rajtuk a férfiak, aztán be kell jönni ezt megtestesíteni, ez hihetetlenül nehéz feladat. És hát ebből kevés sikerült. 

 

Lévai Balázs: Kevés sikerült? Úgy érti a szombathelyi kamara előadáshoz képest?

 

Stuber Andrea: Nem, általában is úgy értem. Ezt a lehetetlen feladatot, Nasztaszja Filippovna néhány vonását, a férfiakhoz simuló nőiességet, a varázserőt, Alberti Zsófia még meg tudta teremteni. Nem használt neki szerintem a neglizsé. Egyáltalán, meglepő módon sok neglizsé volt az előadásban. De hát ez nyilvánvalóan így lett elképzelve. Ennek az asszonynak, ennek a nőnek a bonyolultságából, aki nem egy önként pályaválasztott, kitartott nő, nagyon keveset érzékeltem tegnap este. Aglaja pedig, akit Csonka Szilvi játszott, a másik nagyon képtelen feladat. Az az egész regény alatt nem tudja eldönteni, hogy szeresse-e ezt a Miskin herceget vagy sem. Minden nyüglődése ebből származik és az egész viselkedése, ami itt jó érzékkel le lett nyesve, ő itt nem hisztizik, nem piszkálja Miskint, csak úgy ott van és valamit sugároz, de ez meg a lehetőségeit csökkenti. Tehát neki, ennek a kis fiatal hölgynek ott kell állni és epedni vagy nem tudom én mit csinálni. Nagyon borzasztóan nehéz. Mindezeken a nehézségeken a Czukor Balázs úgy emelkedik felül, hogy hihetetlen belső erővel hoz egy ilyen figurát, aki tiszta, éteri, kicsit tétova, ugyanakkor belül valahogy mégis ösztönösen valami irányzéka van, amitől tévedhetetlen. Mindent anélkül, hogy meg tudna fogalmazni, megért, ráérez. Tehát egy tökéletes Miskinnek látom őt. Egy ezred, vagy tized százalékkal lenne kevésbé tökéletes, ha nem lenne még hozzá ilyen fekete a szeme alja is, fölötte meg égő szeme van, ha világos szem lehet égő, és miért ne lehetne. Szerintem az előadás legfőbb és legnagyobb értéke, mint gyöngyszem, ez az ő Miskin alakítása. Ez tegnap este is így tettem el magamban.

 

Ölbei Lívia: Tényleg a színészi játékról a legnehezebb beszélni, nekem legalább is. Miskinhez annyit, igen, gyöngyszem, én is így gondolom, de mindenkinek nagyon szép pillanatai vannak. Én nagyon szeretem Jepancsina tábornoknét, Kiss Marival nagyon szép, pontos tiszta. Az a pados jelenet külön egy ajándék, akár a regényhez képest is. Nagyon szeretem Burdovszkijt például. Sok kicsi gyöngyszem van. Miskin figurája meg, most fogalmazgatom magamban, igyekszem befejezni a mondatot, tehát pont az a szép benne, nekem legalábbis, hogy miközben egy ilyen éteri, gyertyaláng szerű, vagy nem tudom milyen figura, aközben én a tétovaságba kapaszkodnék. A tragédia, A félkegyelmű tragédiája, nekem legalábbis pont abban rejlik, hogy ahogy szoktuk mondani, bevetetik a világba a jóság általa. De megváltás nincs, pont azért, mert ő is tétova, ő is meghasonlott, ő sem tud választani, vagy nem jól választ, tehát az a bizonyos irányzék azért legalábbis megbillen. Hiszen szerelmes, vagy nem szerelmes, szánalommal szereti, vagy nem szánalommal, tehát a meghasonlottságok, meg az önmagunk nem találásának a regénye is ez a mű, meg szerintem az előadás is. Mindenki maszkban van, mindenki bábszerű, senki nem tud élni, mindenki azt mondja magáról, hogy én ilyen vagyok, de nem ilyen vagyok, milyen vagyok valójában, utóvégre kicsoda ez a Miskin, tehát folyamatosan ebben forgunk és ezért fantasztikus, ezért is fantasztikus nekem, hogy egyszer csak összemosódik Miskin alakja Karamazovéval. Pont ezek miatt a kettőségek, ezek miatt az egyensúlyozások miatt lesz szép szerintem az előadás is, meg a regény is, és ezért nem lehet befejezni a róla való beszédet sem, úgyhogy most pont.

 

Lévai Balázs: Azon gondolkoztam, hogy végül is mehetünk tovább ebben az irányban is, de én még behoznék egy ilyen praktikusnak nevezhető témakört. Meg beszélhetünk még a keresztény szimbolikáról az előadásban, meg egy csomó más mindenről. De azért én megpendíteném az előadásnak a tempóját meg a hosszát, ami lehet, hogy profán megközelítés, de azért láttuk, hogy néhány színházlátogatót próbára tesz, sőt kimondhatjuk, hogy mindannyiunkat próbára tesz, mert valóban zavarba ejtő az előadás hossza, abban az értelemben, hogy megszokjuk azt, hogy elmegyünk, egy felvonás, két felvonás, taps és 

féltíz - tízkor utcán vagyunk. Ehhez képest láthatóan az előadás maga is, nem is tudom, hogy fogalmazzak, gesztus vagy tett, egy közlés a tempójával, illetve a hosszával. Önök milyennek érezték, indokoltnak látják-e ezt? 

 

Stuber Andrea: Szerintem nyugodtan lehetne hosszabb. Komolyan, az igazán hosszú előadások mindig valamiféle tettrekészséget szülnek a nézőben. Most elmegyek egy ötórás előadásra és végig fogom nézni és a szünetre viszek magammal elemózsiát, mert több szünet lesz, és ne éhezzek. Tehát abban van egy ilyen fajta vállalás, tett jelleg. Ez még éppen nem éri el azt a hosszúságot.

 

Lévai Balázs: A Sátántangó fele volt. Igen, ilyen értelemben vannak nagyobb kihívások. Lívia, ön szerint?

 

Ölbei Lívia: Elhangzott az a szó, vagy azt mondta, hogy már megszoktuk. Szerintem is az a kulcsszó, hogy azt szoktuk meg. És amikor arról van szó, hogy hosszú, vagy nem hosszú, akkor mihez képest hosszú, és szerintem ez az előadás nem hosszú és nem csak azért, mert egy kilencszáz oldalas regényből, sőt többől vág egy nagyon biztos és nagyon finom utat, nemcsak a nagyjelenetek miatt. Ma az a közmegegyezés, hogy kétszer egy óra és közben igyunk egyet, és menjünk haza. Hát ez nem az és jó, hogy nem az. Illetve, hát önmagán belül, jó hogy nem az.

 

Lévai Balázs: Kicsikét a duplacsavar az az, hogy a lassú előadásban a Czukor Balázs még lassabb. Utalt is erre az egyik néző pont, hogy itt van egy még ehhez képest is egy belső lassúság. 

 

Ölbei Lívia: Igen, de annyira telített a Balázs, ahogy már perceket beszéltünk róla, hogy az ember erre a hullámzásra rá tud feküdni vagy tud utána menni.

 

Stuber Andrea: Nem lehet lassabb a Czukor Balázs sem. Minden szava egy rátalálás a gondolatra és a gondolat kifejezésére. Tehát egyetlen mondata sem úgy hangzik, mint egy megtanult szerepmondat. Ennek a szövegnek ebben az alakban ez a ritmusa, ez a tempója. Valahogy mögötte van a nagyra nyitott szeme. Inkább azt mondom problémának, hogy a Rogozsin nem egy ellenpont, amint már említettem.

 

Lévai Balázs: Azért nem ellenpont ön szerint, mert ő is lassú. Ákos, te lassúnak érezted magad? Bocsánat, hogy így megkérdezzük direktbe, tudom, hogy nem szokás ilyeneket kérdezni, de gondoltam, hogy…

 

Ölbei Lívia: Szerintem nem. Pont az a feszültség, ami jön, jön. Végül is száguldunk a tragédia felé, de aztán mégse. Mindig ott van, és mindig ki tudja mi lesz a következő.

 

Lévai Balázs: Azon gondolkoztam, hogy ebben a világban, ha nincsen megváltás, ha nincsen lehetőség sem és azt látjuk, hogy borzasztóan összekuszáltak és érdektől vezéreltek az emberi viszonyok, akkor az előadás alapján, hogy lehet itt élni? Tehát, megfogalmaz-e valami választ, valami adekvát reakciót ez az előadás Önök szerint?

 

Stuber Andrea: Nekem az jutott eszembe róla, amit Brecht ír, hogy „nagy a kísértés a jóra”, és hogy tulajdonképpen vannak pontok, amikor az ember azt hiszi, hogy át fognak billenni és az emberek jók lesznek Miskin jóságától. De hát a jó dolgok ugye nem erre vannak ítélve. De számos ponton erre megnyílik a lehetőség, az ember legalábbis úgy érzi. Engem az is meglepett, hogy azt mondtad Lívia, hogy ez a legnyomasztóbb regénye Dosztojevszkijnek. Én nem érzem így. Ettől a figurától, a Miskintől, ott van a remény, akkor is, ha elbukik, és visszamegy a betegségbe, akkor is valahogy a világ számára, egy csomó ember számára felvillantotta a reményt.

 

Ölbei Lívia: Áttételesen, persze benne van, csak áttételesebben van benne, mint más regényekben, ez egy nem mutatói vélemény egyébként. 

 

Lévai Balázs: Hogy lehet túlélni egyébként?

 

Ölbei Lívia: Azért nehéz erre válaszolni, mert nyitott marad. Úgy marad nyitott, hogy ott vannak. Ott marad Nasztaszja Filippovna holtteste, dúdolgatja az altatóját Miskin, ki tudja mi lesz Rogozsinnal, és az is gyönyörű… és megint egy fél mondat, hogy az is nagyon szép, hogy a narráció Mertz Tiboré, aki valaha Miskin volt, ez még egy pici ajándék. És az is fantasztikus: az utolsó szó joga, amit Dosztojevszkij mindig odaad az egyik szereplőnek, és ilyen formán sem zárul le, hiszen itt Nasztaszja Filippovnáé az utolsó szó. Mellébeszélek, legalábbis látszólag, de nincs vége, ezen muszáj gondolkodni. És ott az ég és ott a barlang és forgatjuk, forgatjuk.

 

Hegedűs Sándor: Elnézést, Hegedűs Sándornak hívnak, és alapvetően tánckritika írással foglalkozom, ez talán azért tartozik hozzá, hogy az én olvasatom az eddig elhangzottakhoz képest eléggé különbözött. Én ugyanis egyáltalán nem interpretációnak látom ezt a művet, vagyis, még véletlenül sem találtam párhuzamot Dosztojevszkij és a színházi előadás között. Nekem egy rendkívül szuverén és öntörvényű előadás ez. Tulajdonképpen azt fogalmazom meg, hogy a Dosztojevszkij regény olvasatakor, bennem nem ezek a képek és nem ezek a víziók jöttek elő, hanem egészen mások. Teljesen nyilvánvaló, nem lehet összehasonlítani egy lineárisan olvasott regény, akár hetekig olvasott regény és egy négyórás színpadi előadás szerkezetét, de számomra a szuverenitás azt jelentette, hogy inkább adaptációról van szó, hogy felépít - felhasználva Dosztojevszkijt - egy szuverén világot, egy olyan világot, amelynek minden pontján fölismerem a jelenünket. Ez tulajdonképpen az előadás mikro-szerkezetén múlik. Nekem úgy tűnik, hogy egy nagyon jól szerkesztett dramaturgiai munka eredményeként, de a mikro-pólusokra van itt figyelve és nem a történetre. Vagyis akkor, amikor Jeles Dosztojevszkijt olvas, vagy megpróbál adaptálni, mert számomra ez adaptáció inkább, akkor csak felhasznál valamit és nem ábrázol valamit. Nem arról van szó, hogy valamilyen olvasata ez a Dosztojevszkij műnek, hanem fel van használva, alkalmazva van ez a Dosztojevszkij mű arra, hogy itt és most, egy olyan jelenidőben fogalmazza meg azt a közép-európai nyomorúságunkat, amiről szól az életünk, és találjon mikro-pontokat és reményeket, reményzárásokat ahhoz, hogy egy jelenvalóság élményem legyen, amelyben alapvetően alig mozdulnak a szereplők, mégis húsbavágó, tehát fizikális élményt közvetít.

 

Ölbei Lívia: Amikor annyit Dosztojevszkijezem, hogy „jé! ez olyan, mint”, akkor nem vonom kétségbe természetesen Jeles András szuverenitását, sőt! Inkább azt próbálom mondani, hogy a gondolkodásmódja hasonló, a módszere hasonló. Pont azért tud ennek az  anyagnak az alapján ilyen erős lenni, mert Jeles András módszere egy picit hasonlít, vagy összevethető, még egészen mélyen és lényegileg is.

 

Trokán Péter: Csak egy gondolatot annak kapcsán, hogy mennyire hosszú az előadás vagy mennyire fogyasztható. Mi olyan városban csinálunk színházat, ahol nem volt profi néző. Nem olyan, mint Andrea, akinek ez a munkája. Nem tudták, hogy milyen a „mi” színházunk, hogy milyen az, hogy „nekünk” van egy társulatunk. Volt egy bérlet, amin azt hiszem négy előadás volt egy évben. Gyakorló színházba járó 4-500 ember volt. Ezeknek az alig nézőknek kell egy ilyen előadást, egy olyan próbát kiállniuk, hogy 11-ig tart az előadás, még azzal is, hogy elmegy a buszom, mert jönnek a környékről a nézők, akik azt mondják, fél10-kor elmegy a buszom és elnézést kérnek, fölállnak és elmennek, mert nem tudnak hazamenni 30 kilométerre. Tehát olyan próbákat kell kiállnia a közönségnek, amit az András, aki nem él a városban és nem találkozik a nézőkkel, mi pedig, akik naponta találkozunk a nézőkkel mérjük ennek a hatását, hogy mit jelent az, hogy hogyan - hát ezt a nagyon csúnya kifejezést tudom mondani-, nevelődik az a közönség, akinek be kell fogadnia ilyen, profi nézők számára sem könnyen fogyasztható előadást. És ez az igazi élménye számomra az András jelenlétének a  szombathelyi színházban. Mert egy olyan fajta színházat vezet be, ami nem abból indul ki, hogy a nézőknek fél10-ig vagy 10-ig, vagy fél11-ig hasukat fogva röhögni kell, mert ma szórakoztatni kell a nézőt, mert olyan szomorú világot élünk. Ő ezzel nem törődik, ő azzal törődik, hogy egy anyagot feldolgoz. Naponta vizsgáztat bennünket, hogy lassan játszol-e, gyorsan játszol-e, hogy ezeket a hülye kritériumokat említsem. És mi is vizsgázunk meg a közönség is vizsgázik, és a hosszúság, az előadás hosszúsága kapcsán jutott ez eszembe, hogy milyen fantasztikus dolog ez, így nevelni. Hogy így nevelünk közönséget Szombathelyen. Ennek a hatását mi naponta le tudjuk mérni. És találkozni, negyven éve vagyok a pályán, húsz évet Pesten, húsz évet vidéki színházban töltöttem, egész más a nézőkkel Szombathelyen, mert az az eufória ott van bennük, hogy a „mi színházunk” megteremtődött, ugyanakkor az ötödik évben, már kritikus hangot is meg mernek ütni, és el tudják mondani, hogy miért tetszett a Jeles előadás, vagy miért nem. Ugyanolyan profi színvonalon, ahogy itt a profi résztvevők elmondták vagy ahogy eldadogtam. De nagyon-nagyon nagy tanulság nekünk ez, hogy hogyan kapnak többféle színházat. Mohácsi színházat, Jeles színházat, Valló színházat Szombathelyen azok, akik csak várták, hogy legyen színház, és egyszer csak ott volt nekik a színház és nekik együtt kell élni a színházzal és együtt kell örülni, vagy sírni. És nagyon örülök neki, hogy örömet is adtunk, vagy legalábbis a szombathelyi nézőknek közvetíthetjük, hogy itt is voltak, akik örültek ennek az előadásnak. Kössz…

 

Lévai Balázs: Nyílván ennek a szombathelyi munkának ékes bizonyítéka, hogy immár második éve jut be a POSZT versenyprogramjába szombathelyi előadás. Kiss Marihoz rohanok át. Még szerencse, hogy ilyen jó kondícióban vagyok.

 

Kiss Mari: Az Andrea szavaihoz szeretnék hozzáfűzni valamit: ez az előadás nem volt annyira hosszú. Először a bemutató előtt 4 óra 50 perc volt, és csak akkor sajnos majdnem keresztre lettünk feszítve és az András kénytelenvolt kihúzni, az előadás két varázslatos jelenetét, az egyik az Ördögökből volt, és a kollégáim zseniálisak voltak benne, és amit odavarázsolt, az ember úgy érezte miközben nézte a próbát, hogy valójában ez az, amiért érdemes 220 kilométert utazni, amit akkor ő ott megmutatott. És mindannyian nagyon sajnáltuk, hogy, a nézőket ettől meg kellett fosztani, de sajnos az van, mégiscsak az van, hogy mi Budapesttől 220km-re vagyunk és befolyásol a nézők döntése, hogy eljönnek-e és vesznek-e bérletet, de nagyon sajnálom azt a két jelenetet. Köszönöm.

 

Ölbei Lívia: Egy fél mondat, de tényleg. Tegnap is kiderült, hogy Dosztojevszkij nagyon szórakoztató szerző, hogy sokat nevetünk. Ez is fontos.

Galéria

Ajánló