fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2012

Válasszon programjaink közül:

2012. 06. 14. Cs | 12:00

Palatinus Hotel volt Sörözője

Szakmai beszélgetés - Torsten Buchsteiner: Nordost


A szakmai beszélgetések mindig élénk vitákat váltottak ki a POSzT-on. Sokszor felmerült, hogy vita legyen vagy beszélgetés, csak a szakmának szóljon vagy legyen nyilvános, színházi szakemberek vagy kritikusok, más művészeti ágak képviselői vagy netán civilek legyenek azok, akik egy-egy előadásról véleményt alkotnak. 11 év után idén kipróbálunk valami újat. Úgy döntöttük, hogy továbbra is nyilvános beszélgetések lesznek. De! az egyes előadásokhoz a társulatokkal egyeztetve kérünk fel  hozzászólót és az adott darab kapcsán felmerülő általánosabb kérdésekről is szót ejtünk.  Így szó lesz például az átiratokról, a regények színpadi adaptációjáról és a filmszerű színpadi dramaturgiáról.

a beszélgetéseket vezeti: Lévai Balázs

Nordost után...

A POSZT 10. szakmai megbeszélésén a Katona József Színház Nordost című darabjáról esett szó. Felkért hozzászólóként Beck Zoltán a 30Y zenekar frontembere, a Pécsi Tudományegyetem romológia tanszékének munkatársa, Grecsó Krisztián író, Forgács Péter rendező és Lévai Balázs moderátor vettek részt a találkozón.
 
A nézői visszajelzésekről készített videó összeállításban mindenki megrázó élménynek nyilvánította a Nordostot. A megszólalók között Valuska László, az Index publicistája azonban felvetette a kérdést, színházba való-e egy olyan dokumentumdráma, amelyben csak ülnek és beszélnek.
Így Forgács Péter, a darab rendezője, elsőként az előadás formájáról ejtett szót, arról, hogy a három főszereplő, Pálmai Anna, egy csecsen terrorista, Fullajtár Andrea, egy orvos és Bodnár Erika, egy túsz szerepében elmondja a 2002-es, októberi moszkvai túszdráma történetét a saját szemszögéből. Forgács szerint trend, hogy az epika narrálja saját magát, ezt érvényes formának tartja.
Grecsó Krisztián, azzal kezdte szavait, hogy nagy erővel rántotta be az előadás, ami szerinte nem fiktív tér a fiktív térben, hanem a valós tér a valós térben játékkal élt, hiszen a terrorcselekmény is egy színházban történt. „Én még soha ilyen felszabadultan nem távoztam előadásról. A tükörben tükröződő tükör játék nagyon izgalmassá, színházivá teszi az előadást, amelyben részt veszünk, mint nézők, akárcsak a megtámadott Dubrovka Színház nézői” – vélte az író, aki Török Tamara dramaturg szövegét is méltatta.
 „A darab előtt az volt a kérdésem, vajon hol húzódik az a határ, ahol még békén vagyok hagyva nézőként, de meg tudom élni a drámát” – árulta el Beck Zoltán. „Volt bennem egy hülye szorongás amiatt, hogy felpattan a nézőtéren egy ember, elővesz egy pisztolyt, puffogtatni kezdi, tehát tartottam a hatásvadász elemektől, de ilyesminek híján van az előadás. Egyébként borzasztó hosszúnak éreztem. Nem untam, egyszerűen csak zavart, hogy ülnöm kell, feszengtem, szomjas voltam, fiziológiás reakcióim voltak” – számolt be Beck Zoltán.
 Ennek kapcsán Lévai Balázs megjegyezte, a nézők bevonását az is segíti, hogy a nézőtér olyan, mintha a színpad folytatása lenne. Majd Forgács Pétert arról kérdezte, megfordult-e a fejében, hogy változtasson az előadás statikusságán, hogy ne csak a szöveget próbálja helyzetbe hozni. „Ez műhelytitok, de lehet, hogy érdekes. Sok zsákutcába futottam, amikor próbáltunk, ennek megfelelően jó hosszan próbáltunk, talán túl hosszan. Állandóan volt bennem egy vágy arra, hogy megmozdítsam a színészeket, izzadságszagúan kerestem a szituációt, sokáig nem jöttem rá, hogy ez felesleges. Kétségbeesésemben csináltam egy rendetlenséget, mintha már a tragédia után lennénk, és az asszonyokat kiszabadították volna a katonák, ők pedig legnagyobb tragédiájukkal, hogy túlélték, visszatérnek a helyszínre és felidézik azt, amin keresztülmentek. De nem akart működni, semmi sem akart működni, így visszakerültünk a kezdőponthoz, a legkézenfekvőbb megoldáshoz, ahhoz, hogy ülnek egy széken és beszélnek” – árulta el Forgács Péter. Grecsó Krisztián pedig hozzátette, hogy örült a mozdulatlanságnak, megijedt egy pillanatra, amikor a két nő találkozik, mert attól félt, hogy elindul a dramatizálás, mert akkor fel lehetne tenni visszamenőleg a kérdést, hogy az asszonyok eddig is egy térben voltak-e.
 
Ezt követően a három nőről folyt a beszélgetés, Lévai Balázs azt kérdezte a hozzászólóktól, tudunk-e bármelyik mellé állni, van-e igazabb igazság. Grecsó Krisztián felemelő pillanatként idézte fel azt, amikor Bodnár Erika azt mondja a vége felé a terrorista asszonyról: „én is így tettem volna a helyében”. „Egészen addig, amíg ez a mondat el nem hangzik, akár pártossággal is lehetne vádolni a szerzőt, de ezen a ponton megértem, hogy én is az agresszió része vagyok, és én sem tudnék fölé emelkedni a saját helyzetemnek, annak, hogy meggyilkolták a kedvesemet és hogy bosszúra esküdtem, mert ekkora fájdalmat nem lehet feldolgozni és elviselni. Ez a mondat rávilágít arra, hogy nincs igazsága egyik szereplőnek sem, mégis minden igazság igazság. Párhuzamos igazságokról van szó, amelyek nem szólítják meg egymást, nincsenek érveik egymás ellen. Ettől nagyon megrázó a dolog” – fogalmazott Grecsó Krisztián.
 „Amit nem mesélek el, az szinte nem is történt meg velem. Valószínűleg ezért beszél az ember. Van az a történetmesélési helyzet, amivel nem lehet másnapig várni. Valami ilyesmiről van itt szó és ezért is mindegy ki melyik oldalon áll, hiszen három rettentő tragikus, nyomorult történet hangzik el, olyan, amit muszáj elmondani” – tette hozzá Forgács Péter.
 Beck szerint azzal, hogy nem találkoznak az elhangzó narratívák, kikerül az előadásból az a didaktikus szál, ami figyelmeztetne minket általános emberi értékekre. Emiatt sem megbocsátani, sem vádolni nem kell senkinek a figurák emberi gyengeségeit. „Ha létrejönne egy erkölcsi keret, ami létrehozza a maga ítélkezési pontjait, akkor a három figurát elkezdenénk rangsorolni, és akkor az orvosnőt kevésbé szerethetnénk kicsapongó természetéért vagy azért, mert rajong a csúnya szavakért, az anyával pedig megpróbálnánk azonosulni,. Szerintem azért izgalmas az, hogy egymás mellett futnak a szálak, mert mindegyik érvényes tud maradni. Befogadóként nyilván nem ideológiai semlegességgel érkezünk, tehát megjelenhet bennünk az idegenség érzete, de ránk hagyja az előadás, hogy ezzel bánjunk. (…) Az is megfigyelhető a három nő sorsán keresztül, hogy az ellenség hogy születik” – fejtette ki Beck Zoltán, aki arról is beszélt, hogy a három nő közös társadalmi kontextusban létezik, hierarchikus, férfiközpontú társadalomba vannak berendezkedve, az orvosnő például a férfiak nyelvével él ahhoz, hogy önmagát legitimmé tudja tenni. Forgács pedig felhívta a figyelmet arra, hogy három szerelmes nőről van szó, és végül mindannyian elveszítik párjukat. „Ha a történetnek győztest kellene hirdetni, akkor az volna a nyertes, aki a leginkább meg tudta őrizni a nőiségét” – egészítette ki szavait Beck Zoltán.
 Fullajtár Andrea ennek kapcsán elmondta, az ő figurájánál egyrészt fontos volt, hogy egy ő egy modern szingli az özvegységben, hogy ez egy ma már nagyon tipikusan felismerhető karaktere a női társadalomnak, másrészt épp a helyzetéből adódóan egyfajta politikai, női és emberi öntudata fejlődött ki, amivel képes szembeszállni egy FSZB vezérrel, képes beszólni neki, van egyfajta függetlenségi öntudata a Putyin által irányított Oroszországgal szemben. „Ami még nagyon fontos volt, az a jelenet a csecsen lánnyal. Az eredeti darabban nem szerepel, hogy a találkozásukkor ők vajon felismerik-e egymást, de ez kulcskérdés. Nem minden előadást fejtik meg így, de a szerző is úgy nyilatkozott, hogy az ilyen megoldásokat szereti maga is. Ugyanis ez a gesztus arról szól, hogy az orvosi etika, ha komolyan van véve, azzal jár, hogy nem adom fel a gyilkost sem, hanem meggyógyítom. Fontos kérdés volt számomra, hogy lehet megmutatni egy 21. századi nőt úgy, hogy benne legyen a sérülékenység, és közben a nagyon erős akarás” – mondta el Fullajtár Andrea.
 
Bodnár Erika a saját figurájáról úgy fogalmazott, „úgy van jól, ahogy van”, boldog családban él, a harmóniából hirtelen zökkenti ki az élet. „Azt kellett megfejtenem, miként jut el egy ilyen ember odáig, hogy azt mondja: „akkor én is felrobbantanám magam”. Az egész világképe változik meg. A legnagyobb tragédiáját nem abban látom, hogy meghalt a férje, hanem abban, hogy mit kezd az új, gyűlölködő önmagával” – magyarázta a színésznő.
  „Péterrel arról beszéltünk, hogy nem elég, ha képeket nézek a lebombázott Groznijról és megpróbálom átélni annak a lánynak a helyzetét, akinek megölték a szerelmét az oroszok, hanem saját tragédiát kell keresnem, a saját veszteségeimet kell felnagyítanom” – mesélte Pálmai Anna.
 A szereplők vallomása után Lőrinc Katalin árulta el, milyen élmény érte anno, amikor a Katonában megnézte a Nordostot. „Öt perc után értettem meg, hogy ezek nem fognak a helyükről elmozdulni és aggódtam, hogy fogom ezt kibírni. Utána feszes vigyázban ültem a helyemen, fogtam a támlát és nem mozdultam el ebből az állapotból. Amikor a darab véget ért, a totális éberség állapotában találtam magam. (…) Ez a nagyon jól dramatizált szöveg a három színésznő testét is áthatja, a mikromozgások, a jelenlétük adta az én testemnek is az éberséget” – árulta el a válogató.
Rockenbauer Zoltán pedig arról számolt be, hogy nem szereti, ha egy sztori hatása alól nem tudja kivonni magát, de a Nordost annyira sokkolta, hogy hónapok múlva is érezte a hatását. „Ez mutatja, hogy ez egy valódi színház” – összegzett a válogató.

Galéria

Ajánló