fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2012

Válasszon programjaink közül:

2012. 06. 13. Sze | 12:00

Palatinus Hotel volt Sörözője

Szakmai beszélgetés - Tennessee Williams: Vágyvillamos


A szakmai beszélgetések mindig élénk vitákat váltottak ki a POSzT-on. Sokszor felmerült, hogy vita legyen vagy beszélgetés, csak a szakmának szóljon vagy legyen nyilvános, színházi szakemberek vagy kritikusok, más művészeti ágak képviselői vagy netán civilek legyenek azok, akik egy-egy előadásról véleményt alkotnak. 11 év után idén kipróbálunk valami újat. Úgy döntöttük, hogy továbbra is nyilvános beszélgetések lesznek. De! az egyes előadásokhoz a társulatokkal egyeztetve kérünk fel  hozzászólót és az adott darab kapcsán felmerülő általánosabb kérdésekről is szót ejtünk.  Így szó lesz például az átiratokról, a regények színpadi adaptációjáról és a filmszerű színpadi dramaturgiáról.

a beszélgetéseket vezeti: Lévai Balázs

Vágyvillamos után...

A POSZT 8. beszélgetésén a Radnóti Színház Vágyvillamos című darabjáról esett szó, a rendező, Zsótér Sándor, Tiwald György, Lőrinczy Attila író, dramaturg, és Lévai Balázs moderátor jelenlétében.
A beszélgetést, szokás szerint, egy videó összeállítás indította, amelyben a nézők mondhatták el véleményüket a produkcióról. Komoly mondanivalóról, nyomasztó hangulatról, nehezen érthető szövegről, modern feldolgozásról számoltak be, akadt, aki a színészi játékot dicsérte és akadt, aki szerint az előadás zseniális volt.
Lőrinczy Attila pedig a legteljesebb elragadtatását fejezte ki, pedig „nagyon nem bírja” a darabot. „Még kőszínházi dramaturg koromban azzal őrjítettem meg az igazgatókat, hogy Tennessee-t, Millert, O’Neillt és Albee-t fúrtam. De Sanyi előadása példátlanul szikár és minden elemében pontos, nagyszerű (...) Azt ritkán érzem, hogy Zsótér ennyire hagyja, hogy érezzünk is. Ugyanakkor minden érzelmesség, giccs, szentimentalizmus hiányzik az előadásból” – tette hozzá Lőrinczy.
Tiwald György elárulta, hogy már háromszor látta a Vágyvillamost. „Az volt a legdöbbenetesebb élményem, hogy egyszerűen szépnek láttam embereket a színpadon. Olyan figyelem irányult a színészekre, ami számomra egészen szokatlan a magyar színházban. Miközben a történet alakjainak bonyolultságát felfedezem, azt is látom, mennyire gyönyörűek és ez engem nagyon megrendített. Rengeteg bajom van az előadással, de ezt a szépséget most megköszönöm” – fogalmazott Tiwald.
Ezután Zsótér Sándor felelt a kérdésre, szereti-e a darabot. „Bálint András választotta Tennessee-t. Amikor elkezdtem a munkatársakkal foglalkozni a szöveggel, átléptem egy határt, majd a színészekkel való munkában is átléptem egy határt, és mire az utolsó határt is megpróbáltam átlépni a Vágyvillamosnővel, Adéllal, már belegabalyodtam a darabba, rabjává váltam. (...) Szerettem volna rájönni azokra a titkokra, furcsaságokra, amiket a szerző elrejtett benne, és érdekelt, hogy az ő kódjait lehet-e működtetni. Amikor Tennessee színpadra kerülhetett a 60-as években, revelatívnak számított. Idővel kialakult egy játszási hagyománya, ezért később az ember azt érezhette, hogy jutalomjátéknak szedik őt elő. Szerintem A vágy villamosa sokkal provokatívabb, irritálóbb darab, mint ahogy azt általában színre viszik, vagy hogy mi bemutattuk. Ha még jobban belementem volna az apró részleteibe, akkor tulajdonképpen egy ijesztő, felháborító előadást illett volna csinálnom, minden kellemességet el kellett volna hagynom. (...) Azt hiszem ezt a darabot sok színházi ember bulvárnak tartja, de szerintem felnőtt művészeknek csak akkor érdemes eljátszaniuk, ha a vérüket csorgatják. Csontvelőt kell beledobálni, mert akkor felszikrázik az, amit a szerző el akart benne dugni” – fejtette ki a rendező, aki az újrafordításról is beszélt, amit Ambrus Mária díszlettervezővel együtt készítettek. Úgy gondolták nem tesz rosszat a darabnak, ha mai utalásokkal, plusz jelzőkkel tűzdelik meg. „A szinonimasorért én vagyok a felelős (egy ízben Blanche hosszan jellemzi különféle jelzőkkel és hasonlatokkal saját magát). Szerettem volna meggyőzni az Adélt arról, hogy Blanche a bekattanásnak egy olyan furcsa állapotát éri el, amelyben egy ilyen sort végig tud mondani hitelesen az ember, hogy ’puha, sima, kőből kirakott gázló’ és ki tudja még mi vagyok. Nem az volt a törekvés, hogy mást írjunk, vagy ironizáljunk a szövegen. Volt például az a mondat, hogy ’meghíztál!’ és ebből lett a ’zsíros vagy, kell hozzád egy kis saláta’. Ez a Mari találmánya, ünnepi szépségűnek gondolom és komolyan is veszem. Az soha fel sem merült, hogy ironizáljunk ezen a szövegen. A fordítás sokszor magyartalan is, de annyira komolyan akartam venni a mű ritmusát, mert a szöveg lüktetése egy csomó mindent meg tud teremteni” – magyarázta Zsótér Sándor.
Tiwald György úgy vélte nem különös, de korrekt a szöveg, viszont a színészt nagyon segíti, „tolja a szöveg”. „Eldönthettem, hogy az említett dadogás, a szinonimaszótár az őrület vagy a zavar, vagy a terelés eszköze, jól behelyettesíthettem magamnak anélkül, hogy valaki irányított volna, hogy mit kell gondolnom. (...) A fulladás ritmusa figyelhető meg, amit úgy szoktunk mondani, hogy az ember a szívével lélegzik” – mondta Tiwald, aki Lévai Balázs kérdésére, hogy mit gondol a tegezés – magázás állandó váltogatásáról, úgy felelt, hogy ő ugyan nem lát benne rendszert, de . „Ezt időnként én is tapasztalom. Ilyesmi működik ebben az országban is. (..) Az előadás egy rekonstrukció, valaminek a helyreállítási kísérlete, nem csak a darab helyreállításának, hanem az emberi méltóság visszaszerzésének kísérlete. Arra keresi a választ, hogy vissza lehet-e kúszni a szerencsétlenségből, a megbélyegzettségből, ami olyan, mint egy átok,. (...) Mostanában mindenki nyomja bele a pofámba, hogy mit gondol erről az országról, de nem veszi észre a mellette álló embert. Nagyon aktuális beszélni arról a fajta küzdelemről, ami végigkíséri Adél játékát. Komoly értéknek tartom, hogy a humánum kerül középpontba ebben az előadásban” – vélekedett Tiwald György.
Ezt követően Lőrinczy Attila a díszletet méltatta: „Nem is értem, hogy lehet ennyire magától értetődővé tenni azt, hogy valaki a légkondícionálón napozik, de abban a pillanatban terasz lesz belőle. (..) A fényváltásokkal hányféle teret, képet tud csinálni a darab, hogy ebben milyen könnyű jelenetet váltani! Ambrus Mari egy istennő. (...) Minden tárgy és ruha is végtelenül pontos. Hirtelen ennyit tudok rajongani” – mondta az író. Tiwaldnak már nem tetszett ennyire a tér, de elfogadta. Őt a díszletben való mozgás zavarta, úgy találta, hogy a mászkálás körülményessé teszik az előadást. Azt is hozzátette, hogy Wéber Kata Eunice Hubbel-je, a veszekedős szomszéd alakja eltűnik a falak mögött, kicsit hiányzik a jelenléte. Zsótér elismerte, hogy ezzel adós maradt.
„Két nagyvadról van szó a darabban, de ebben az előadásban csak egyet látok. Blanche-nak ugyanis nincs ellenfele. Az első szó ami eszembe jut Stanleyvel kapcsolatban az a hadarás. Én mérhetetlenül szeretem érteni a szöveget, de vadásznom kellett arra, hogy mit mond a Sanyi (Csányi Sándor). (...) Mindig vagy túlfutott, vagy lekésett, ezért nem tudott teljesen a Stanley mögé állni, minden mondatot, mint a súlylökő meglökött, de felszínesebb, flegmább lett, mint amit vártam tőle. (..) Csodálatos lett volna, ha egy nyugodt, harmonikus magabiztosság ficamodik ki, mert valójában Blanche-ban az az őrületes, hogy mindenki alól kihúzza a szőnyeget” – taglalta tovább Tiwald György a színészi játék hiányosságait.
Koltai Tamás kritikus, zsűritag is felszólalt: „Az, hogy Williams írt egy szentimentális atmoszféradrámát, amit el kellett valahogy tüntetni, ezt tudjuk és látjuk. Ennek sok fontos komponense volt az előadásban, például a nyelv. Erről nem érdemes beszélni, mert pontosan tudjuk mi a különbség aközött, hogy valaki azt mondja „néha milyen közel az isten’, vagy azt mondja: „néha mintha lenne isten”, „én mindig bíztam az idegenek jóságában” vagy hogy „én mindig az idegenek jóságában bíztam”. (...) Én régen a Madách Színházban dolgoztam, ezért hetenként néztem a Tolnay-Avar-Pécsi-féle előadást, ami Vámos életének kimagasló rendezése volt, de csak egyfajta értelmezése a darabnak. Igazából Mary McCarthy cinikus kritikus járt közel az igazsághoz, amikor azt mondta, a darab a férfiúi veseműködésről szól és arról a játékról, ami a fürdőszoba-használatért folyik. Arról, hogy ti kidobtátok az összes vacak kelléket, hülyeség beszélni. Szerintem ennél lényegesebb, hogy itt két ember az élet birtoklásáért harcol. Mindig azon vitatkozott a nemzetközi kritika, hogy melyiküknek van igaza. Ebben a feldolgozásban Blanche a világgal szemben van egyedül, a körülötte lévő emberek sokkal egyszerűbben, primitívebben, fogják fel az életet, nem jut el hozzájuk az az élet konfliktus, ami Blanche-ban lejátszódik. (...) Csontig lerágja a saját húsát, mert ebben a világban nem lehet élni, és ezt a színésznő melodráma nélkül, halálpontosan jeleníti meg, ugyanakkor azzal a kegyetlenséggel, teljes önfeladással, tudatossággal, amit nem nagyon látok magyar színpadon. (...) Én nem szoktam ilyet mondani, de szeretném megköszönni az előadást” – összegzett Koltai Tamás, akinek szavait taps fogadta.

Galéria

Ajánló