fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2012

Válasszon programjaink közül:

2012. 06. 10. V | 12:00

Palatinus Hotel volt Sörözője

Szakmai beszélgetés - Israela Margalit: Trió


A szakmai beszélgetések mindig élénk vitákat váltottak ki a POSzT-on. Sokszor felmerült, hogy vita legyen vagy beszélgetés, csak a szakmának szóljon vagy legyen nyilvános, színházi szakemberek vagy kritikusok, más művészeti ágak képviselői vagy netán civilek legyenek azok, akik egy-egy előadásról véleményt alkotnak. 11 év után idén kipróbálunk valami újat. Úgy döntöttük, hogy továbbra is nyilvános beszélgetések lesznek. De! az egyes előadásokhoz a társulatokkal egyeztetve kérünk fel  hozzászólót és az adott darab kapcsán felmerülő általánosabb kérdésekről is szót ejtünk.  Így szó lesz például az átiratokról, a regények színpadi adaptációjáról és a filmszerű színpadi dramaturgiáról.

a beszélgetéseket vezeti: Lévai Balázs

Trió és Makrancos Kata után...

Csanádi Judit díszlettervező, Galambos Péter rendező, illetve Kárpáti Péter beszélgetett a POSZT 4. szakmai találkozóján, melynek témája Israela Margalit Trió című darabja volt, a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában.
A beszélgetés videó bejátszóval indult, amelyben a nézők a minimál díszletet, a színészi játékot méltatták, volt, aki frenetikusnak, szenzációsnak tartotta a Triót, ami a kezdő Johannes Brahms, a pályája zenitjén túl járó Robert Schumann és felesége Clara Schumann kapcsolatát mutatja be.
Galambos Péter a darabválasztásról beszélt elsőként. „Már évekkel ezelőtt elkezdett érdekelni az, amit hallottam Clara Schumannról, erről a világhírű zongoraművészről, aki felnevelt hét gyereket, miközben egy Schummant is elviselt. Egyszer csak Orbán Eszter dramaturg  megemlítette, hogy létezik egy darab, amelynek ő a témája, ráadásul egy zongoraművésznő írta, ezért kértem, fordítsák le. (..) A játékosokkal együtt rengeteget gyúrtunk a kezdetben kicsit bulvárjellegű anyagon, hogy megszólalhasson itt és most Magyarországon” – árulta el Galambos.
Felszólalását Csanádi Judité követte, aki saját bevallása szerint annak ellenére, hogy jelmeztervező, született néző. „Amikor megláttam egy ilyen pregnáns dolgot, mint a színpad közepén álló, átlátszó doboz, azt mondtam magamnak, „Juci, ne értelmezzük, hagyjuk, hogy vigyen magával az előadás”. Olyan erős ez a bezártság, a kimegyek-bemegyekhogy úgy éreztem, én vagyok benne a dobozban, aminek a szereplők rabjai, vagy ami épp kiteljesedésük világát jelenti. Hagytam hatni magamra a szituációt és azt, amit a színészek számára adott. A dobozban való játék nagyon jó helyzeteket teremtett arra, hogy a feszültség szétrobbantsa vagy kitágítsa ezt a dobozt. Nem tudom, hogy más érzete-e, hogy néha olyan, mint egy klotyó, néha olyan, mint az egész kozmosz” – kérdezte Csanádi Judit.
Kárpáti szerint a díszlet fantasztikusan jó, de kissé bombasztikus. Olyan érzése volt, mintha a pécsi színház arányai nem egészen stimmeltek volna az előadáshoz. Úgy vélte, a nézők messze voltak a doboztól, ami hangsúlyosan porondszerűvé vált és ez „nem tett jót”. Nagyon élvezte, hogy a színészeket mikroporton keresztül lehetett hallani, hogy nagyszerű, de rebbenékeny játékot látott, de úgy érezte, mintha a doboz lefedett volna valamit abból a közvetlenségből, amire törekedtek és a darabot sem találta igazán erősnek. „Elkezdődik a történet és az első pillanatban, amikor a Brahmsot játszó Pál Andris megkapja a saját mikroportját, tudjuk, hogy itt egy ótvar kis szerelmi háromszög fog alakulni, amiből már láttunk és átéltünk milliót. Ez jó, mégis óhatatlanul lefelé viszi a dolgot. Perverz élvezetet ad, hogy beleláthatunk három fantasztikus személyiség magányügyeibe, de úgy érzem, hogy a doboz ezt nem elég érzékenyen fókuszálja. Nem tud Schumann eléggé Schumann maradni, Brahms Brahms maradni attól, hogy folyamatosan rivaldafényben állnak. Ha közelebb lennénk a dobozhoz, talán nem így érezném. (...) A tér azt a sprőd humort is lefojtja, amivel játszotok” – magyarázta Kárpáti Péter, de ezt a véleményét Csanádi Judit nem osztotta. Szerinte felerősítette a hatást a távolság.
Csanádi számára a darab arról a kérdéskörről szólt, milyen az igazi művész, -ahogy azt Clara mondja: nem férfi, nem nő, nem szerelmes, mindent elpusztít, ami művészete útjába áll-, miközben a darab azt is vizsgálja, ahogy a három főszereplő egymás emberségébe teljesen belebújik. Csanádi Tóth Augusztát arról kérdezte, miért, hogy miért van az, hogy karikatúra szerű nagy gesztusokkal zongorázza végig az előadást, miközben kimondatik: az igazi művész belülről zene.
Auguszta erre úgy felelt: „Amikor próbáltunk, sokat beszéltünk erről. Abból a tételből indultunk ki, hogy az ember általában azt nem szereti a másikban, amit saját magában sem szeret és ez alól Clara Schumann sem kivétel. Lehet, hogy egy pillanat hiányzott az előadásból, ami megmutatja, hogy Clara ezt önmagán észreveszi. Tehát megkövetlek, mert ezek szerint ezt a momentumot most nem sikerült megteremteni. (...)” – mondta Auguszta. „Van egy instrukció, amit maga Brahms mond el, miszerint Clara egy papnő. Ezen elkezdtünk gondolkodni, de aztán fontosabbnak találtuk, hogy ő végül is kivetkőzik magából” – tette hozzá Galambos Péter.
Lévai Balázs megjegyezte, hogy furcsa hangjátékvilágba kerül a néző azzal, hogy mikroporton keresztül jut el hozzá a hang. A rendező ennek kapcsán elmondta, ahhoz, hogy úgymond „fülbegyónássá” váljon a darab erre szükség van, az intimitás megszületését elősegíti, ezzel is lehet játszani. „Amikor megszokjuk, már furcsa, hogy valaki újra térbeli hangján szólal meg, például akkor, amikor Schumann az elmegyógyintézetbe kerül” – fogalmazott Galambos.
Ezután Csanádi Judit a háttérvetítésről ejtett szót, ami a doboz hátsó falán kísérte az előadást. „Nyilván szükségetek volt egy átlátszó felületre, ahol az árnyakat látjuk elmenni, megnőni, ez hibátlanul lezajlott, lehetett érzékelni a felhőket, egy gyerekszobát, a külvilágot. Mégis ez a vetítés kicsit arról szólt, hogy ne maradjon üres a háttér” – vélekedett a tervező. Galambos elmondta, a vetítés valóban torzó maradt, de ennek anyagi okai is vannak.
Kárpáti úgy látta, a felhővonulás képeinek használata hasonlított ahhoz, ahogy a zenét kezelték. Feltűnt, hogy a produkció nem akar historizálni, ennek megfelelően ma használatos tárgyak is bekerültek a térbe, de a zene mégis belőtte a kort, amelyben a történet játszódik és bár megfelelő helyeken teszi érzelmesebbé,  mégis „ráül” a darabra. Galambos elárulta, hogy az előadás zenéjének egy részét Vedres Csaba írta. „Vállaljuk, hogy közhelyszerűen használjuk a zenét, (...) a kor slágereit, vállaljuk, hogy itt a best of Schumann és Brahms hangzik el, ami furcsán ütközik a zeneszerzőnk munkájával. Ez egy vállaltan érzelmes, -van aki szerint érzelgős- előadás” – magyarázta Galambos.
Ennek kapcsán Koltai Tamás kritikus is felszólalt. „Az a mondás jutott az eszembe, hogy a műtyúkszem is tud fájni. Szerintem ez egy tipikusan műtyúkszem előadás. Tetszett nekem. Ez egy ótvar színdarab, ha ezt egy az egyben eljátssza akármilyen jó színész, öt perc után megszököm, mert közhely. Hogy lehet egy ilyen darabot fölstilizálni úgy, hogy megmaradjon a sznobériája, megmaradjon hogy közünk legyen hozzá? Egyébként szerintem nincs közünk hozzá. Ezzel együtt is a hátsa alá kerültem. Enek hat oka van: az átdolgozás, a rendező és a négy színész, akik nagyon jól és láthatóan élvezettel dolgoztak. Az egész vacakságot, többszörös áttétellel mutatták be. Szerintem a doboz jó megoldás, mennél távolabb vagyunk tőle, annál jobban szeretem, ha közel lennénka művisége, az akváriumszerűsége nem jönne ki. (...) Én végig ellenálltam ennek a tőlem távolálló dolognak, de az, hogy ez a stáb ilyen előadást csinált ebből a darabból, pozitív irányba befolyásolt (...)” – fogalmazott Koltai Tamás, aki úgy tudta, nem volt sikeres a produkció Fehérváron, amíg nem hívta meg a POSZT. Ezt Lévai Balázs cáfolta, míg Galambos Péter elmondta, valóban keveset játszották, de a városi fodrásznál terjedt a híre.
Ezután Tóth Auguszta kért szót: „Felelősségem teljes tudatában kijelentem, tizennegyedszerre játsszuk a Triót, én a szerepem akkor is így játszottam, amikor a legelső ment belőle. A nézők értették, különbözőféleképpen értelmezték. Van, akinek egy film jutott az eszébe, van, akinek az életét idézte föl. Attól még, hogy nem kaptunk plénumot, vagy hirdetést, az előadás ment” – összegzett a színésznő.
Szűcs Katalin Ágnes kritikus arról számolt be, hogy a produkcióban három formátumos emberről van szó, akik egyformán fontosak egymásnak, és ezt hitelesen tolmácsolják a színészek. Rónai Éva hozzászóló számára az is beszédes volt, hogy például amikor Clara kimegy vagy bejön a zeneszobába, minden esetben ránéz, megsimogatja a zongorát vagy megigazítja rajta a szőrös takarót. Ezek az apróságok, gesztusok nagyon meghatották. „Föl kell-e adjuk, el kell-e pusztítani magunkat, ha rajongunk valakiért? Meddig mehetünk magunkkal szemben a másik szolgálatában? Ki, mikor dönthet úgy, hogy magát jobban szereti? Ezeket a kérdések foglalkoztattak az előadás alatt” – mondta a néző, aki elismerését fejezte ki az alkotóknak.
A beszélgetés végén, Galambos Péter kérdésre válaszolva elárulta, még nem tudják miként fog alakulni az élet Székesfehérváron, még nem beszélt az új igazgatóval, Szikora Jánossal, mindenesetre az előadás nagyon olcsó, még nyereséges is, ha hetven ember jegyet vesz rá. Szavait nagy nevetés fogadta.

Galéria

Ajánló