fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

2011. 06. 11. Szo | 11:00

Klebelsberg Központ (Dominikánus Ház)

Szakmai beszélgetés (Nehéz)



Winkler Nóra: Jó reggelt kívánok, köszöntünk mindenkit a POSZT második napján, a mai szakmai beszélgetés témája a budapesti Bárka Színház Nehéz c. előadása, melynek szerzője Háy János, és Bérczes László rendezésében láthattuk tegnap este. Opponenseink: Elek Tibor kritikus, irodalomtörténész, Sopsits Árpád rendező és Robert Avila újságíró. Tibort kérem, hogy kezdje a beszélgetést.

Elek Tibor, kritikus, irodalomtörténész:  Tegnap este nemcsak a Nehéz c. darabot láthatták, biztos, hogy többen látták a Három nővért is, és az jutott eszembe, hogy milyen szerencsés véletlen, vagy nem véletlen – ki tudja, hogy miért alakult így –, hogy ez a két előadás egymás mögé került, hiszen éppen arra példa, hogy különböző írói és színházi eszközökkel hogyan lehet hasonló kérdésekről szólni. Nagyon leegyszerűsítve az önámításról, az öncsalásról, az élethazugságokról, az élethazugságokkal való szembenézés esélyeiről, lehetőségeiről. Vagy még sűrítettebben, töményebben: a boldogságról, a boldogtalanságról, a létezés elviselhetőségéről vagy elviselhetetlenségéről, vagy nehézségéről, ilyen dolgokról, kérdésekről szólt számomra mind a két előadás, és mind a két mű. De akkor csak a Nehézről beszéljünk most.  Az egész problematikát ismerhetjük már Háy János korábbi műveiből, a prózájából is és korábbi drámájából is tudhatjuk, megtapasztalhattuk, hogy milyen érzéke, fogékonysága van a szerzőnek a perifériára szorult, lecsúszott egzisztenciák, a retardált sorsok iránt. Nem kell az összes korábbi nagy sikerű drámáját, novelláját, regényét felidézni ehhez, vagy esetleg ennek a darabnak a két előzményét: a Gyerek c. regényt és a Nehéz c. novellát, mindkettő olvasható a Hajónapló műsorfüzetben. Zárójelben mondom el, hogy ritka az ilyen együttműködés szerző, színház és rendező között, dicséretes mindenképpen, és örülhet Háy János is, hogy ilyen műsorfüzetet kapott a darabja. Ráadásul külön köszönet a színháznak azért, hogy tegnap mindenki ingyen hozzájuthatott, aki látta az előadást. Olyan alapossággal, részletességgel dolgozza fel a füzet ezt az egész kérdéskört a társadalmi mobilitástól, a főszereplőtől megszemélyesítő színész itteni monológjáig, hogy az példamutató. Zárójel bezárva. Tehát ismerős ez a problematika Háy János korábbi műveiből már, de természetesen nem önismétlés ez a mű. Sok minden emlékeztet korábbi munkáira, de tovább is lép, mások az eszközök is, kicsit egyszerűsítettebbek. Az élőbeszéd ismerős Háy János korábbi műveiből, de azok poétikusabban voltak kicsit, nyelvileg emeltebbek, stilizáltabbak, csúnya kifejezéssel: csináltabbak. Ez sokkal inkább élőbeszédszerű és hétköznapibb nyelvezet...

Winkler Nóra: Bocsánat, hogy közbevágok, csak ezen én is gondolkoztam. A nyelvezete – azonkívül, hogy élőbeszédszerű – nyers és őszinte; ritka az önmagában ennyire könyörtelen, magát ennyire pontosan látó, folyamatokat megértő beszédstílus. Ezt a minőségét azért fontos hangsúlyozni, mert az embernek ezt az önmagával szembeni könyörtelenségét ritkán ismerjük így, akár belülről, akár hallomásból...

Elek Tibor: Részben erre is utaltam abban, amit mondtam. Természetesen kár lenne itt most az egész darabot elemezni, inkább az előadásról kell nekünk beszélni, és hát az mindenféle szempontból figyelemre méltó, kiemelkedő, mondhatni, hogy helyenként bravúros volt. Ezt kellene részletezni, hogy miért gondolom így. Nagyon szerencsés a találkozása a rendezőnek meg főszereplőnek. Azt is tudhatjuk a műsorfüzetből, ha máshonnan nem, hogy Háy János Mucsi Zoltánra írta ezt a karaktert, az ő vallomásából azt is tudhatjuk a Hajónaplóból, hogy a saját életsorsával mennyire rokonnak érzi bizonyos pontokon ezt a történetet. Nem egyszerű lecsúszástörténet ez, nem egy alkoholista betegnek a lélektani tanulmánya, természetesen sokkal több van benne. A társadalmi problematikaként a rendszerváltozás utáni magyar társadalom, város és vidék különbsége, az első generációs értelmiségi Budapestre kerülése, elkallódása, lecsúszása és tönkremenése jelenik itt meg egy szereplőnek a monológjában, a darab első részében. Ez a monológ véleményem szerint rendkívül jól megformált monológ, mindenféle szempontból. Leginkább azért, mert kompletten és teljesen megmutatja ezt a sorsot és az okokat is, amik ennek a sorsnak a leromlásához, lezülléséhez, az egzisztencia, a személyiség felbomlásához vezetnek. Ez számomra önmagában él és működik és hat. Természetesen Lázár Katival együtt, abban a részben, amikor szótlanul, csupán mimikával, szerény gesztusokkal reagál, reflektál a részben hozzá szóló, vagy látszólag hozzá szóló szövegre. Tehát az ő kettősük tökéletesen megformált és mindent megmutatott számomra ebből a sorsból. Úgy éreztem, hogy ez remek monodrámaként működne önmagában is. Ezután jön egy második rész, ami ezt a történetet, ennek a történetnek egyes jeleneteit felnagyítja, és párbeszédekben, dialógusokban mutatja be nekünk. Én itt inkább egy kérdést szeretnék megfogalmazni önök felé, meg egymás felé is, tegnap is ezt kérték tőlünk.  Megoszlanak a vélemények, tulajdonképpen magam is egy kicsit bizonytalan vagyok, bár van azért álláspontom, de ez a második rész szükséges-e egyáltalán? Lehet érveket találni amellett, hogy szükséges, mert az első részben csak a férfi, Gábor nézőpontjából látjuk, az ő elmondásából ismerjük meg a történetet, a második részben pedig ez kiegészül más nézőpontokkal, látjuk más szereplőknek a viszonyulását őhozzá, és ezáltal lehet, hogy gazdagodik a történet. Vannak, akik azt mondják, hogy lényegileg nem tesz hozzá semmit ez a második rész az elsőhöz, igazából ez egy ráadás, továbbírása, hosszabbítása a darabnak. Van, aki azt mondja, hogy az csak egy monológ lenne úgy, és így válik színszerűvé, így ad lehetőséget a rendezőnek, más színészeknek is a játékra. Mindenesetre ez kérdés szerintem is. Szeretném még egyszer aláhúzni, hogy Mucsi Zoltán alakítása mindenképpen bravúros, ott nincs mese, annyira sokszínűen és élvezettel, a közönség számára élvezetesen mutatja be ennek a karakternek a legkülönbözőbb színeit önmagában is, amikor egyedül van a színpadon, de amikor még ott van a barát, meg a feleség, meg az egykori barát/főnök akkor még inkább. Ez az alakítás mindenképpen kiemelkedő.

Winkler Nóra:  Tényleg ez egy alapkérdés. Sok mindenkivel beszélve ez visszatérő reflexió volt a darabra: árnyalódik-e a kép, többet tudunk-e meg a figurának a sorsáról vagy a fordulatairól azáltal, hogy látjuk a második részét is ennek az egyfelvonásos darabnak. Tehát volt-e olyan érzésük, hogy a második felétől világosabbá váltak dolgok? Vagy megértették a szembe oldalt? Tőletek is kérdezhetem, válogatóktól!

Urbán Balázs, a POSzT versenyprogramjának egyik válogatója: Itt nem is az talán a kérdés, hogy bemutatódik-e a másik oldal, vagy szerepet lehet-e adni más színészeknek, vagy színszerűvé váljon, stb., hiszen nagyon-nagyon színszerű minden, ami addig történik. Itt az a kérdés, és erről többekkel vitatkoztam, utoljára Árpival itt ma a reggelinél, ha elfogadjuk azt, hogy az anya monológja kell a végére, márpedig én hiszek abban, hogy kell, akkor biztos, hogy az öt férfi monológ után nem jöhet közvetlenül az anyáé. Ott kell, hogy történjen valami, kell, hogy lélegzetvétel történjen, és ez lehet az, hogy egy másik szempontból lepereg ez a jelenetsor. Az más kérdés, hogy ez a jelenetsor azonos szinten van-e megírva azzal a monológgal, ami előtte elhangzik? Lehet-e egyáltalán megírni azonos szinten? Azok a kis jelenetek, amik felvillannak és azok a szereplők, akik ebben felvillannak, azok, nem is azt mondom, hogy futhatnak-e olyan életpályát, mint az az ember, akit azelőtt másfél órája nézünk és hallunk, és látunk, mert nyilvánvalóan nem, hanem, hogy el lehet-e érni azt, hogy ebben a jelenetben ők legyenek a főszereplők, és ne a férfi főszereplő. Én azt gondolom, hogy azért érvényesül talán kevéssé ez a másik nézőpont, mert ezekben a jelentekben is a férfi az igazán fontos, az ő reakcióit látjuk, azok az izgalmasak, és akik úgy érzik, hogy feleslegesek ezek a jelenetek, azok emiatt is érzik azt. És mondom, ezen lehet vitatkozni, de azon, hogy oda kell valami,  majdnem azt mondtam, hogy azon nem lehet vitatkozni, pedig biztos azon is lehet, de én nagyon-nagyon úgy érzem, hogy oda kell valami. Valami, ami feloldja, előkészíti azt az utolsó nagyon erős monológot, amit elmond az anya; az biztos, hogy nem jöhet az öt férfimonológ után.

Szilágyi Tibor, színész: Hadd mondjam el, hogy én nagy színházba járó vagyok hazánkban is, és külföldön is. Nem pulóverre szoktam költeni a pénzemet, hanem New Yorktól Londonig megnézek előadásokat, és azt kell, mondjam, hogy az utóbbi évek két kezemen megszámolható nagy élményei mellett ez egy kiemelkedő élményű előadás volt számomra.  A mű is, természetesen, és az, amit a két színész művel, – és itt Lázár Katit külön alá szeretném húzni. Szóval, amikor közel ötven éve van az ember a pályán, és szeretett kollegákat néz, és elfelejti közben a privát nevüket, akkor azért valami csoda történik, ami a színház lényege. Így hallgatni, ahogy Lázár Kati, ez a világ legnehezebb dolga. És egy csoda színész áll a Mucsi személyében a túloldalon. És az ember, filmes szóval élve, mégis átsvenkel, és sokszor hangilag hallja azt, amit a Kati arcán lehet látni. Tehát egy elementáris, fantasztikus élmény. Gondolom, kevesünknek ringatta Auguszta főhercegnő a bölcsőjét, tehát aki egyszerűbb közegből jön, nem kell ennek feltétlenül falusi helyzetnek lenni, de egy nehéz vagy nehezebb helyzetből jön, és úgy válik talán valakivé évtizedek múlva, annak megrendítő, katartikus élmény. Amikor az ember valami nagyszerűt lát, akkor természetesen a tökéletesség igényével lép fel. Itt szóba került, és erre szeretnék pár szóban reflektálni, hogy kell-e második rész vagy nem kell? Persze, hogy kell, mert íróilag borzasztóan fontos. De a nagyszerű alkotók, élen a rendezővel és az egész társulattal, saját magukat harapják meg, mikor tudják, hogy olyan szinten marad abba a két csoda színész jelenléte, hogy azt felülmúlni nagyon nehéz. Tehát ott egy pillanatra bennem is felmerül, hogy megint elkezdődik valami más. Arról nem is beszélve, hogy ezek tulajdonképpen flashbackek, mert a jelenben történik meg minden, és akkor rögtön belecsípek magamba, és azt mondom, hogy ez akkor is csoda, de ezt csak filmen lehetne megcsinálni, mert nem tudod a színészt abból az állapotból – még egy jelzettebb, más stílusú rendezésben sem –odatenni partnerként. Nekem így meghatározó, fantasztikus élményt jelentett, és szeretném megköszönni az egész alkotógárdának, hogy ennek én részese lehettem. Gratulálok.

Szilágyi Lenke, a POSzT versenyprogramjának egyik válogatója: Én azért nem érzem aránytalannak a két részt, mert az első rész az egy egész életútnak az esszenciája, kivonata, és a második rész meg csak annak az egy napnak, ahol tulajdonképpen megfordul a sorsa ennek az embernek, és az végül is csak egy leírás, az eleve nem lehet olyan mély, mint egy egész élet alatt felhalmozódott keserűség. Én ezt egy ilyen leíró résznek gondolom, ami szükséges volt ahhoz, hogy kiemelje a bukás napját.

Sopsits Árpád, rendező: Nagyon ambivalens érzéseim vannak az előadással kapcsolatban. Mindent osztok, amit Tibor mondott, nemcsak Mucsi Zoli, hanem a Lázár Kati is nagyszerű volt, és nekem nagyon tetszett az előadás nemes értelemben vett egyszerűsége, a sallangmentessége. Ugyanakkor azt éreztem, hogy egy ilyen óriási színházi gesztus, hogy elindul a nézőtér hátra, hogy engem kimozdítanak a nézőpontomból, az nagyon helyes és nagyszerű, zseniális ötlet. Eltávolodok tőle, olyan, mint ha az addigi közelképet elkezdeném totálból nézni, ugye? A totálképek sajátja, hogy elmosódottabbak lesznek a dolgok, de ugyanakkor itt, ha logikailag nézzük, akkor az okokat látjuk, ami a véghez vezet. Tehát én nem úgy értem, mint Lenke, hogy ez egy nap története. Nem érdekel, hogy hány nap története, mert tökmindegy, hogy hány nap története ilyen értelemben. Nekem az a problémám, hogy a második rész, épp azért, mert ilyen óriási és szokatlan színházi gesztus van, nem éri el irodalmi értelemben sem azt, ami az elején van. A szövegek szintjén sem. Mert az első rész egyre intenzívebb, egyre jobban becsavar engem ebbe az állapotba, és ezzel, hogy extenzíve kihúz engem ebből, kicsit eltávolít, hogy nézzem máshonnan is, bizony-bizony úgy éreztem, hogy billen a mérleg. Pokoli nehéz írói feladat, hogy az az öt-öt perc, ami jut valakinek ugyanolyan értékűvé legyen, mint a nagymonológ, de nem értek egyet azzal, hogy nem lehet. Ami nagyon tetszett ugyanakkor (Háy – szerk.) Jánosnál, hogy minden ember hordozta a maga igazságát, csak úgy éreztem, hogy ennek a nyelvi szintje nincs úgy megugorva, mint előtte. Mivel (Bérczes – szerk.) Laci pokoli nehéz helyzetben volt, azt gondolom, hogy megpróbálta ugyanazt az egyszerűséget tartani és ugyanolyan erőssé tenni a második felét, de ez nem mindig sikerült.  Pl. a főnökkel való jelenetben ez az intenzitás megjelenik, de pl. a feleséggel való jelenetben már nem éreztem ugyanezt. A kocsmában, a baráttal való jelenetben pedig úgy éreztem, hogy untermann a társ, és kicsit Hacsek és Sajó jelenetszerű, amit én, ha humorban van, nem bánok.  Ez nem hiba, csak kérdéseket vet fel bennem.

Winkler Nóra:  De elképzelhető szerinted, hogy ebben tudatosság van?

Sopsits Árpád:  Abszolút, de János majd biztos reagál rá, hogy tudatos-e, vagy ösztönös. De én akkor is azt a különbséget éreztem, ami engem bizonyos szempontból zavart. Nagyon jó volt a Kati monológja, de nekem némában is tökéletes volt. Olyan intenzív volt az eleje, hogy másképp is el tudom képzelni ezt az előadást, abban egyetértek Balázzsal, és én is azt mondom, hogy kellett egy levegővétel, és ahogy a Mucsi Zoli ott kimegy, és most nem akarom dicsérni a színészeket, mert Tibor már megtette, de tényleg, ott kellett egy lélegzetvétel, és kellett az eltávolodás is. Csak én nagyon őszintén mondom, nagyobb csodát vártam. Nem úgy értem, hogy pufogjanak a különböző színházi effektek, hanem az intenzív elmélyítésben vártam nagyobb csodát, és nem okokat vártam, hanem valami kicsit mást, és ebből a szempontból volt nekem kicsit hiányérzetem, miközben fantasztikusnak tartom az előadást. Majd – ha lesz időnk és energiánk – a stílusáról érdemes, beszélni, hogy ez a fajta játékstílus hova facsarható, hova vihető el, mert azt éreztem, hogy a Zoliból még ki lehetett volna bizonyos dolgokat facsarni, egészen abszurdig elvíve az ő fizikai és hangi szenvedését és a Katinak ugyanezt a néma fantasztikus jelenlétét.

Winkler Nóra: János, szeretnél rá most válaszolni, hogy ez tudatos volt-e, hogy a számodra is fontosabb rész a Mucsi monológja és ezért kevésbé kidolgozottak a második rész dialógusai, vagy ebben szándékoltság van: a fontosabb dolog az elején történik, és ez az életben is így van, vagy ezt te tök nem így látod?

Háy János, író: Úgy látom, hogy nem az a színházi gesztus, hogy ez a nagymonológ megszületett, hanem, hogy megszületett utána ez a dialógus rendszer, mert ez bosszantja általában a nézőket. Mi az, hogy szándékos vagy ösztönös? Mit tudom én. Persze, direkt írtam, nem véletlenül, hogy leültem és „jé, van ott egy dialógus, hát hogy történt ez?”  Igen, vannak írói problémái egy ilyen darab a megírásának.  Az első probléma az, hogy nem érdekelnek az alkoholisták, nem érdekelnek az alkoholista monológok. Hogy lehet úgy megírni egy monológot, hogy reflexív legyen, de mégis benne maradjon a monomániában? Ez volt az első írói probléma. A második írói probléma az volt, hogy hogyan lehet azt megcsinálni, hogy van egy monolit szöveg, ami másfajta koncentrációt vár el az embertől, mint az, amikor dialógusban széthúzom a szöveget, tehát van egy koncepcióváltás. Nem egyszerűen arról van szó, hogy monológból dialógba váltunk, nem erről van szó, hanem egyszerűen más a figyelmed. A monológnak a figyelemösszpontosítása olyan intenzív, hogy utána nagyon nehéz egy széthúzott szöveggel labdába rúgni. Nem akarom bevallani, hogy szarul írtam meg a dialógusokat, ne haragudjatok, ezt ne várjátok tőlem, de próbálom valamilyen módon másra húzni a problémát. De tényleg, ez egy nagyon-nagyon komoly probléma. Az eredeti szövegben itt szünet van. Egy új előadás kezdődik. Amikor Kapa azt mondja, hogy a levegő milyen nehéz, amiben a gyerekek súlya van, ott van egy snitt, és kezdődne a második felvonás. Laci úgy gondolta, hogy ez egyben erősebb. Nem tudom, változatlanul kérdés számomra, hogy kell-e szünet vagy nem kell. Természetesen ez az előadás szünet nélkül van, tehát belül kell, hogy megtörténjen a váltás. Nagyon nehéz az, hogy valaki 70 perc alatt teremti meg az életét a színpadon, és utána jönnek más színészek, akiknek ez a kicsiny idő van adva és az a szerény dialógus, amit én írtam, tehát ebbe kell megmutatkozniuk, e mögé kell életet tenni. Így sikerült! Mit csináljunk? Szerintem nagyon fontos a második rész. Azt gondolom, ha nem lenne, akkor benne ragadnánk egy önsajnáló álheroizmusba. Nekem az volt a célom, hogy a második rész robbantsa fel, és húzza fel a mindennapok, ha tetszik, a Barátok közt szintjére a szituációt. Tehát arra a szintre, amiben valójában élünk. Tehát ne maradjon meg ez az emelkedett heroizmus, hogy ő rá tud mutatni a mamára és a külvilágra stb-stb. Figyeltem arra, hogy nagyon minimális legyen az a tényanyag, ami a második részben hozzáadódik, hogy mindenképpen oldódjon ki a tényanyag a monológokból. A másik, ha figyeltétek, hogy milyenek a figurák, ezek a főhős alteregói. Mindenki a főhősnek egyfajta életlehetősége. Nem másik emberekről van szó, hanem ugyanazokról az emberekről van szó, akinek az élete más irányba ment. Ugyanúgy lehetett volna Gabi a főnök, és ugyanúgy lehetett volna Gabi a feleség, aki kilép a családból és elmegy Görögországba az új csajával. Ezek így vannak megkomponálva. Ha maga a mű nem bizonyít, akkor az én magyarázatom felesleges, de ezt így gondoltam.  

Szűcs László, néző: Ez a legnagyobb gondom, amit már a vitavezető mondott, ez a reflektív önsajnálat. Na, ez a baj. Az ember nagyon hamar tudja, hogy miről fog szólni a monodráma mindaddig, míg nem lesz szünet része. Ezt a Mucsi persze remekül oldja meg, de nyom a szék. A szék ugye azért is nyom, mert majd hátra fognak vinni. Ez borzasztó kellemetlen. Ugye minél többet tegyünk fel rá. Azt gondolom, hogy nem kapja meg az író azt a fajta segítséget a rendezőtől, amire igazán szüksége van: hogy hogyan álljon meg ez a színpadon. Nekem nem okoztak gondot a második felvonásban a párbeszédek. Eszünkbe jutott nagyon Hacsek és Sajó a haverral való beszélgetés közben, mikor felhozod a Barátok közt szintjére, ami nem baj. Itt rögtön gond lett, a buszvezető.  Mert ugye azt mondja ez a figura, hogy, csak a buszvezetőnek mondta el, hogy mi történt, hogy kirúgták. Közben elmondja a havernak és elmondja a feleségnek is. Ugyanakkor olyan intelligensen beszél a saját pszichózisairól, meg mindenféléről, hogy ha ezt így tudja pontosan – mert ugye nem érdekel önmagában, hogy alkoholista –, akkor miért nem oldja meg a helyzetét? Tudom, hogy durvának tűnik ez, de mégis azt hiszem, hogy ebben a színházban van író, van színész, van rendező, és kell  még valaki, mint ahogy a kiállításoknál kellett a kurátor, hogy az egész működjön,. Nem jönnek össze.  Tehát leosztódtak a szerepek, elérkeztünk a munkamegosztásban ahhoz a szintre, hogy már nem feltétlenül a rendező felelős a darabért. Hisz a rendezőileg szépen oda van téve majdnem minden, íróilag is, de mégsem. Nem lesz belőle darab.  És egyet azért hadd mondjak: nekem pl. a feleséggel való jelenet tetszett a legjobban. Ott kezdtem volna el, de ez egy másik dolog. Miközben borzalmasan kommersz, menekülni kell előle. Azért tudni kell, hogy a kommersz egy önálló HBO produkcióban ott tart, hogy a flashbacket flashbackeli, tehát hogy nagyon előre van. Ugyanakkor viszont a monodráma nem hiszem, hogy a dráma igazi útja. Tehát én ilyen butaságot teszek, hogy fáradt vagyok, összerogyok, gondoltam magamban. Ez lehet egy novellában egy kis párbeszédes rész, vagy harmadik személyben, fáradt, összerogy, gondolta magában. Itt kb. így történt meg, fáradt vagyok, összerogyok, gondoltam magamban, anya, tehát ez akármennyire is reflektált valaminek jelen kellett volna lennie, ez meg is ölte egyúttal az első felvonás érdekességét.

Hizsnyan Géza, színházi szakember: Nagyon jó, hogy előttem szólt a Szűcs László, mert nagyon mélyen nem értek vele egyet. Jelen esetben, az előadáshoz képest álprobléma az, hogy kell, nem kell a második rész, mert annyira zseniális a két színész játéka, hogy nemcsak az önsajnálatot, a történetet játsszák el, hanem reflektálnak is. Az első részből pontosan kiolvasom azt, hogy ennek a szerencsétlen figurának mennyi a saját igazsága, és mennyi azoknak az igazsága, akikről beszél. Olyan tökéletesen eljátsszák. Egyrészt a Mucsi a szövegével, másrészt a Lázár Kati a néma reakciójával, annyira tökéletes az összhang. Ez egy dialógus anélkül, hogy megszólalna a másik színésznő, ebben minden benne van. Ettől fogva a többi, ami történik, az olyan, mint mikor kétszer mondunk el valamit. Ennyi. Ezért mélyen nem értek egyet azzal, amit mondott, hogy az eleje unalmas, meg minden, mert tökéletes, szinte. Én végig borzongtam azért is, mert én sajnos nagyon sokat találkozom alkoholistákkal a hivatásomban, és bevallom töredelmesen, hogy sokszor a kollégák,  meg a nővérkék, meg másokkal szemben anyatigrisként szoktam őket védeni azzal, hogy ezek milyen érzékeny, sérülékeny emberek, akiket valami beszippant és akkor már sodorja őket. Na ez tökéletesen benne volt. Ezt mindenkinek mutogatnám: az egészségügyi dolgozóknak, meg mindenkinek, aki foglalkozik alkoholistákkal. Én úgy gondolom, hogy nem kell a második rész. Visszautalok minden idők legzseniálisabb szlovákiai színházi előadására, ami Marivaux Vitája volt, és amit Roman Pollack rendezett, és a tizenvalahányadik előadásra addig gyomlált ki belőle jeleneteket, míg mindent kipusztított belőle, vagy húsz percet levett az előadásból, ami nem kellett bele és úgy lett tökéletes. Én ajánlom figyelmetekbe meggondolni, hogy esetleg nem kell-e gyomlálni belőle.  Köszönöm.

Gréllingerné Káposzta Jolán, néző: Én is nagyon örülök, hogy az előttem szólókat hallottam, Abszolút a darab mellett vagyok, szerintem az utóbbi 10 év legjobb előadását láttam, mélyen megrendített, most is nagyon meg vagyok hatódva. Ennyire életszerű dolgot még nem láttam színpadon, és nekem a második rész nagyon kellet. Abszolút nem zavart, sőt rendkívül életszerű volt. Talán ebben az is benne van, hogy van olyan élethelyzet benne, amit az ismerőseimnél  tapasztaltam.  Csodálatos, hogy a színpadon ez így meg tud jelenni. Fantasztikus volt az előadás, és kellett a második rész.  

Elek Tibor: Ahogy kezdtem a legelején: megoszlanak a vélemények. Itt is nagyon szépen láthatjuk.  Megpróbálom összefoglalni, hogy tovább tudjunk lépni, esetleg a stílus felé, meg az előadás más kérdései felé. Jánosnak (Háy János – a szerk.) mondom először is, én nagyon jól ismerem az alkotói érzékenységet, tegnap is tapasztalhattuk itt. De nehogy félreértés legyen, János, itt senki, vagy egy kivételtől eltekintve senki nem vonta kétségbe az előadás egészének és különösen az első rész, a nagymonológ jelentőségét. Mert úgy értettem, mintha azt mondtad volna, hogy itt senki nem azt üdvözli, hogy megszületett a nagymonológ, hanem a második résszel voltak problémái. Én is azzal kezdtem, meg mindenki elmondta, hogy szenzációs a nagymonológ, meg az előadás nagy része is.  Viszont, nem értek egyet Jánossal abban, amit mondott, hogy azért is kellett a második rész, hogy nehogy beleragadjunk az önsajnálatba, és nehogy túl szimpatikussá váljon esetleg a nézőnek ez a főhős. Én pontosan Hrizsnyák Gézával értek egyet, miszerint az első rész, tehát a nagymonológ, illetve a duett Lázár Katival, abban benne van minden. Most már bevallom, hogy a második rész lényegileg nem tett hozzá az első rész karakteréhez, jelleméhez, problematikájához. Az más kérdés, hogy ugyanakkor – és most jutnék el oda, ami itt szintén szóba került –, a Lázár Kati megszólalása szükséges-e vagy sem? Ez a mi szempontunkból nem kérdés, mert az író beleírta, tehát ha a történet el akart jutni és el kellett, hogy jusson, és eljutott ahhoz, hogy a főhős meghal, beleáll a betonba biciklivel a hídról, akkor már igazából nem is kérdés, hogy ez a második rész szükséges-e, helyén van-e vagy nincsen. Árpád is utalt rá, hogy valami kellett közé, mert ha megjelenik a vérző fejű Gabi, akkor az nem jöhet a nagymonológból. Tehát itt valaminek kellett történnie. Itt az lehet kérdés esetleg, amire János is utalt és a nézők többsége is, hogy vajon az a második rész mennyire sikeres, mennyire hatásos az első részhez képest. Ahogy erre a színművész úr is utalt, nagyon nehéz azután a frenetikus és nagyon magasra eljutó első rész után ugyanúgy, ugyanolyan hatásosan folytatni másképpen. Bár erre Árpád azt mondta, hogy írói és rendezői feladat, hogy akár öt percben is meg tudjunk mutatni valamit, de szerintem lépjünk tovább.

Winkler Nóra: De mielőtt továbblépünk, megkérdezném Robertet, hogy mik az ő szempontjai?

Robert Avila, újságíró: Nagyon örülök, hogy itt lehetek, eddig tulajdonképpen minden nagyon tetszett. Ami elhangzott, azzal nagy részben egyetértek. De számomra nem az első, vagy a második rész kérdése a fontos, illetve az, hogy mennyire szükséges az első, illetve a második rész, mert számomra az egész előadás egy koherens egész volt, ami mély szociális, társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Természetesen az egész beágyazódik a magyar valóságba, és nagyon direktnek, totálisnak éreztem. A színpadi elrendezéssel kapcsolatban minden a helyén volt. Az a tudatos döntés is tetszett, hogy a nézőtér hátra húzódott, mert így nagyobb perspektívából láttuk egy személyes kortörténetet. Azt sem szabad elhanyagolni, hogy az egész történet egy tékozló fiúval kezdődik, akit hagynak meghalni. Az anyától kezdve minden szereplő hagyja őt meghalni. Itt jön a felelősség kérdése, az, hogy mennyire vagyunk felelősek egy másik életért. Érdemes összehasonlítani a hidat és a távolságot, ami köztünk, nézők és a színpad között keletkezett azzal a távolsággal, amilyen messzire mi kerülünk akár a tékozló fiú történetétől vagy akár attól a fajta felelősségtől, ami az előadás morális témája.

Winkler Nóra: Viszont, ha van egy ilyen külső szempont, akkor kíváncsi vagyok, hogy Robert, tudsz-e olyan problémát mondani, ami jellemző az elmúlt hatvan évben az amerikai társadalomra, s ehhez hasonló?

Robert Avila: Voltak utalások a rendszerváltás problémáira, vagy a rendszerváltás után keletkező társadalmi problémákra, ami nem speciálisan magyar probléma, hanem ez egy modern probléma, ami Amerikában is ugyanúgy megjelenhet a társadalom mobilitásában, illetve az előrelépésekben, illetve az ezzel járó veszélyekben.  

Sopsits Árpád: Van egy alapvető probléma. Az ember egy jelentést adó állat. Mindent, amit lát a színpadon, főleg kinagyítva, annak jelentést tulajdonít. Akár akarja a szerző, rendező, színész, akár nem. Ebből sok minden következik, erről most nem akarok itt hosszan beszélni. Van egy nagyon érdekes stiláris játék az előadásban, ami nekem nagyon tetszett, a vetítés. Én sokat csináltam, de nem szeretem már, megmondom őszintén. Most az utolsó előadásomban is vetítek, de nem szeretem.  De itt a Laci engem meggyőzött. Csak utat mutat, erdei utat, vagy nem lehet pontosan tudni, mit, mert ahhoz nem elég éles és pregnáns a kép, ami nem is baj. A vizuális háttérvetítés tulajdonképpen annak a kőkemény pontosságnak a lenyomata, ami az előterünkben van, a fizikai, lelki jelenlét, amit a két színész zseniálisan csinál. Ennek egy folyamatos elveszettségét látom a tájban. Nincs megérkezés, ez nagyon fontos. Soha nem érkezik meg a kamera. Ez nekem azért tetszett, mert az életünk ilyen, tehát ez a szimbólum. Lehet, hogy ezt a Laci nem gondolta szándékosan, és csak kifelé akarta tágítani a teret, nem tudom, nem is érdekel, vagyis érdekel, csak nem ebben az összefüggésben. A lényeg, hogy a film ott van, nézem és szeretem, mert egyszerre tagol, és elindít engem minden egyes gesztusban másfelé. Van egy fehér kerítés, és nagyon rafináltan ott sem áll meg a kamera. Nincs megérkezésélménye az embernek. Ez kapcsolódik egyébként a híd problematikához is, amit én másképp csináltam volna, na mindegy, nem akarok ebbe belemenni. De ugyanakkor van egy szimbólum, ami engem nagyon zavar, ez a második rész végén a fazék. Úgy éreztem a végén, hogy ez egy poén. Tehát ez a darab, meg ez az egész, függetlenül attól, hogy milyen ambivalens problémáim vannak, egy nagyon erős és mély, hogy mondjam szívbemarkoló, és úgy éreztem, hogy a fazék a végén azt jelenti, hogy ezt főztétek, ezt kóstoljátok meg. Durva amit mondok. Ott gőzölög végig, és poén. Nekem ez kioltott bizonyos dolgokat a Kati monológja után, amit sajnálok. Nekem nem kellene ide már még egy kicsi szimbólum. De ez az én problémám. Visszatérve ahhoz, amit pedzegettem a játékstílusról. Hát ezt nem tagadhatjuk le, de egy meglehetősen furcsa naturalista játékstílus. Egyfelől nagyon naturalista, másfelől a Mucsi Zoli fantasztikus, hogy egy-egy megállásával, egy-egy testtartással majdnem mozgásszínházszerűen old meg dolgokat, és ezáltal el is emeli a naturalizmust. Ez nekem  borzasztóan tetszik, mert a naturalizmust ritkán látjuk így. Ezért mondtam a Lacinak, hogy én még facsartam volna a Zolin, mert ezt sokkal szélsőségesebben el lehetett volna vinni, és én továbbra is azt gondolom, hogy nekem nem annyira hiányzott a második rész, nem nagyon szeretem, mikor indokolnak, de ez egyéni dolog. Nekem kihordta az első a dolgokat, és pont azért, mert két ilyen fantasztikus színész van, akik a fizikai jelenlétük különböző dimenzióit mutatták meg. Lázár Kati, amikor háttal állt, ott tevékenykedett a tűzhely felett, az ő megállásai, kiállásai, egy-egy tekintete teljesen olyan intenzitású volt, amit mi nagyon irigyelünk a német színházban, például a Thalheimernél, aki húsz percig egy irányba beszélteti a színészt, aki csak egyszer néz a nézőkre, de az olyan erős, hogy az ember leesik a nézőtérről. Azt gondolom, hogy a Laci a naturalizmus elmozdításával próbálkozott, amire Kapa kiválóan alkalmas színész. Azért mondtam, hogy még facsartam volna belőle, mert én azt vártam, hogy ez egyszerűen átmegy egy olyan fizikai színházi dimenzióba, mert benne van a lehetőség, amitől az ember megőrül. Én a hiányokat próbálom megfogalmazni. Mert a játékstílusnak ez az ereje a második részben már pont a többiek által említett módon nem tudott megjelenni. Itt stiláris törést érzek. Az elsőben a két színész fizikai valójában is hordoz idézőjeleket, a másodikban normál színészi játékokat látok, és ezt hiába mondja nekem a János, hogy vissza akarta hozni a mindennapok szintjére, lehet, hogy ez írói szándék, bizonyos fokig, de ez engem nem nagyon érdekel, mert amikor a színházba ilyen erős dolgot látok, akkor felfelé szeretem, ha húznak. De nyilván én is, mint rendező másképp gondolkodok, és ezért zavar.

Bérczes László, az előadás rendezője: Az előadás rendezője vagyok, és nagyon megtisztelő az a figyelem, amivel ezt a darabot és az előadást illetik, fogadják, köszönöm. Egy picit máshogyan szólalok meg, de talán kötődök azokhoz, amik elhangzottak. Az egész első rész egy mélyfúrás befelé, amit a vetítéssel is erősíteni akartam, befelé valamiféle dzsungelbe, ismeretlenbe, befelé megyünk. Van három olyan gesztus, ami nekem fontos az előadásban. Az egyik a véres fejű főhősünk sétája köztünk. A másik a Lázár Kati szövege, lezáró monológja, a harmadik pedig a fazék. Ezek nem ugyanazt jelentik természetesen. Fontos, hogy kinek mit jelenetek, és az is, hogy ezek hogyan születtek meg. Én úgy éreztem, hogy ebből az ismeretlenbe befelé túrásból egyszer csak hátra kell lépnünk, és az életre egy kicsit máshogyan kell ránéznünk, a bölcsesség derűjével. Mikor Kapa az ötödik monológ végén kievickél valahogy és ott vége persze, ami nagyon szomorú és tragikus, de nekem szükségem volt arra, hogy levegőt vegyek. Nekem örömöt jelent és fontos az a levegő, amit a második rész megad, és ez a levegő adja meg a lehetőséget a főhősnek is, még ha holtan is, hogy derűvel sétáljon keresztül közöttünk, érintsen meg valamiképpen bennünket, hogy ilyen, ez van. Tehát nem csak az alkoholizmusról beszéltünk, arról, hogy el lett baszva az élete az embernek, hanem többről szerettünk volna beszélni és ehhez volt szükségünk a második részre, amiben a színészek, Varga Anikó, Gados Béla, Illyés Róbert, Pásztor Tibi – muszáj, hogy elmondjam – rettentő nehéz helyzetbe kerülnek, és minél jobbak vagyunk az első részben, és azt kell mondjam, hogy a Kapa egyre jobb az első részben,  annál jobbnak kell nekik is lenniük, és nagyon büszke vagyok rájuk. Élünk és meghalunk, ami rendben van, erről beszél Lázár Kati a záró monológban. Ehhez szüksége volt Jánosnak az idő felbontására, én pedig szerettem volna az időt összekötni, a fazékkal szerettem volna, ami nem poén, az időt szerettem volna lezárni, összekötni. Ami a jelenben elindult, mint főzési gesztus, annak van egy végső célja. Ez egy tor, vagy mondjuk, ahogy akarjuk, de ez a bölcsesség derűje. Köszönöm szépen.

Sopsits Árpád: Igen, azt mondom Laci, hogy ez tipikus esete hogy mi az, amit szándékozunk és mi az, ami átjön. Azért kérdezzük már meg, hogy a bölcsesség derűje átjötte-e? Most őszintén kérdezem tőletek, közönségtől, hogy a bölcsesség derűje átjött-e? Én őszintén megmondom, hogy nem a bölcsesség derűjét fedeztem fel a Kapa felvonulásában véres fejjel, és a Lázár Kati monológjában. Nagyon akceptálom azt, amit mondasz, és speciál a Serban előadása, a Három nővér ilyen, amiről beszélsz. Ott a bölcsesség derűjével néz a Serban erre az őrületre, és a vége boldog.  A te előadásod, most nagyon radikális leszek, akármennyire ez volt a szándékod, a végén nem ez a boldogság és bölcsesség és derű ömlik el az arcomon...

Bérczes László: … boldogságot nem említettem...

Sopsits Árpád: … bocsánat, de a derű azért mégiscsak a boldogság egyfajta párlata, legyünk pontosak, szeretem, ha ezeket nem keverjük ennyire össze. De félre ne értsd, én azt mondtam, hogy fantasztikusnak tartom általában a gesztusokat, csak nekem valami mégis hiányzik. A hiányérzetemmel meg nem tudok mit kezdeni.  Jó, hogy elmondtad ezt, szép és tetszik, de valahogy jó lett volna, ha látom.

Winkler Nóra: Ha van valami, ami a bölcsességet, vagy a nyugalmat hozza, az nekem pont a húsleves. Pont a húsleves tűnik nekem azzal a nagy fazékkal ilynnek, igen, az élet az ilyen, mindig voltak azok a konyhák, ahol főzött egy nő, panaszkodott egy férfi, és születtek, meghaltak, születtek, meghaltak, és közben még mindig megvan ez a húsleves.

Elek Tibor: Nagyon ritka, amikor ilyen alkalmakkor egy előadásnak majdnem minden kérdéséről és részletéről tudunk beszélni, és ráadásul a szerzőt és a rendezőt is hallhatjuk és nagyon jó volt hallani itt őket. Érteni is vélem, amit itt a rendező mondott, hogy mit jelentett az, amikor véres fejjel a Mucsi Zoltán kijön, de egyetértek Árpáddal, hogy amikor eljött előttem, vagy mellettem, félre is kellett húznom a székemet, akkor nem igazán éreztem ezt. De nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy utalt Árpád arra, hogy ez egy ilyen naturalista jellegű, vagy mikrorealista környezetben naturalista eszközöket is tartalmazó előadás. Ennek azért még más elemei is vannak. Hangsúlyozzuk ki a díszleteket és a jelmezeket is, melyek tökéletesen, adekvátan erősítik fel azt az atmoszférát, ami a történetből és a jellemből, a karakterből jön, és ne feledkezzünk meg a zenéről, Dresch Mihály zenéjéről sem, ami főként az első részben, de a második részben is időnként hallható. Hozzájárult az előadás egészének hatásához. Még egyet akartam mondani a Lázár Kati kapcsán, amire itt részben már történtek utalások. Hogy az ő megszólalása kellett-e vagy nem, és hogy fontos volt-e? Ezzel kapcsolatban azt akartam mondani, hogy azért is nagyszerű az ő játéka az első részben, mert igazából a megszólalása sem tett hozzá számomra ahhoz, amit én korábban gondoltam arról az anyáról, arról a nőről, akit láttam. Szavak nélkül is el tudta mondani azt a komplex viszonyulást, amivel ő hozzájárult a fia sorsához. Az is benne volt, ahogyan követte a fiának az alkoholizmusba süllyedését és teljes széthullását, leomlását. Ha a szerzőnek az volt a célja, hogy ez a haláleset ilyen módon jelenjen meg előttünk, akkor nem kérdés az, hogy ez a monológ itt szükséges-e vagy nem.  

Bacsa Margit, néző: Megszólítottnak éreztem magam. Nem sikerült erre az előadásra jegyet kapnom a neten, mert pillanatok alatt elfogytak. Nagyon bedühödtem és megnéztem a Bárka Színházban május 27-én az előadást, hogy le ne maradjak róla. Háy János darabjaival már régebben is találkoztam, és amikor tehetem, megnézem, mert imádom bennük azt, hogy nemcsak egyszer csavar meg, amikor nézem az előadásait, hanem többször. Az első csavarást akkor éreztem, amikor elmegy a főszereplő meghalni. Engem ez nagyon behúzott. Az első és a második résszel kapcsolatos felvetésekhez csak annyit, hogy Arany János mondta valaha, hogy gondolta a fene, lehet, hogy a szerző is így van most ezzel, de én eddig teljesen nyugodt voltam,  mert számomra kerek volt ez az előadás. Mikor elment meghalni, eltávolodtam és egy nagyon fontos dolog megvilágosodott bennem. Oké, hogy sajnálod ezt az embert. A második rész meg azt mondta nekem, hogy úristen, ennek az embernek az volt a tragédiája, hogy az önsajnálat miatt nem látta a külvilágot, valamint az, hogy képtelen volt önmagát hibáztatni. Számomra ez volt az egyik mondandója  a második résznek, és az eltávolodás nekem azért volt nagyon helyén. És én úgy vágtam le, hogy a fiam  szavával éljek, hogy amikor ő véres fejjel mászkált, én abban bíztam, hogy ez az ember a halála pillanatában látta azt meg, amit én eltávolodva. Én abban bíztam, hogy talán amikor a hídról lebukfencezett, lehet, hogy végigszaladt előtte az élete, és azt gondolta, amit én, hogy te hülye, csak magadat láttad, és mindig másokat hibáztattál. Nekem ez így teljesen kerek volt. Aztán jött még egy csavarás, és akkor mint anya mondtam azt, hogy úristen, na ez az igazi dráma, ami az anya és a fia között lezajlódhatott. Mert mekkora dráma, amikor az anya, már bocs a szóért, de örül, hogy elmegy a fia.

Szilágyi Lenke: A morális részére visszatérve a kolléga nyilatkozatára reflektálnék. Az kétségtelen, hogy hagyták meghalni ezt a fiatalembert, de ugyanakkor az is van, hogy egyszerűen tehetetlenek vagyunk egy ilyen jelenséggel szemben, mert végig az van, hogy mindenki akar rajta segíteni, illetve mindenki jót akar neki, de neki semmi sem jó. Egyszerűen azon lehet csak segíteni, aki akarja és elfogadja. Ő pedig mindig mást hibáztat, és mindig a saját agyába van belecsavarodva, és nem veszi észre, hogy maga a külvilág nem az ellensége. Egy gyenge ember, aki nem tud mit kezdeni magával.

Winkler Nóra: Egyébként ez a kettősség gyönyörűen kijön a levegő használatban is. Amikor Mucsi  kimegy végre az ötödik monológ után, akkor minden együttérzésével együtt is azt érzi az ember, hogy takarodj már ki, mert megfulladok tőled tényleg, bármennyire is együtt érzek veled és később, minden férfi, aki megszólal a darabban arra panaszkodik, hogy egyszerűen nem kap levegőt a saját életében, ez nagyon szép és nagyon finom, szerintem.

Sopsits Árpád: Nekem furcsa módon annyira jól van megírva az első monológ, hogy ezek már mind benne voltak. A hölggyel azért nem értek egyet, mert a Mucsi, meg a Kati nekem ezt is eljátszották az első részben. Nem lett volna problémám, ha nem láttam volna ezt az ambivalenciát.  Ha valaki ennyire sajnálja magát, az engem taszít. Nekem nem kellett a külvilág reflexiója ahhoz, hogy bennem megszülessen ez az egyszerre sajnáljam és egyszerre utáljam érzés. Az emberi tapasztalat a színház része. A magunkra ismerés az nemcsak annyi, hogy magunkra ismerünk, hanem magunkban letapogatjuk ilyenkor és tudjuk, tehát reflexből tudjuk ezeket a dolgokat. Amikor ezt nekem még utána megmagyarázzák, az nekem nem segít, nekem ennyi a bajom. Épp azt mondom, hogy nekem nem az a bajom, hogy levegőt kaptunk, sőt azt mondtam, hogy szenzációs, csak ehhez képest vártam többet. Többet vártam a második résztől, nem extenzív totalitást, hogy ezzel a hülyeséggel fejezzem  ki magam, de értitek, hogy miről van szó. Ugyanúgy valami intenzív dolgot vártam volna.  

Winkler Nóra: Be kell rekesztenem a vitát. Köszönöm.

Galéria

Ajánló