fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

2011. 06. 18. Szo | 11:00

Klebelsberg Központ (Dominikánus Ház)

Szakmai beszélgetés (A Mizantróp)


Winkler Nóra: Mai utolsó szakmai beszélgetésünk a tegnap este látott A mizantróp c. Molière-darab, a budapesti Katona József Színház előadása, Zsámbéki Gábor rendezésében. Jelen van két opponensünk Szűcs Katalin Ágnes kritikus és Dávid Zsuzsa rendező. A külföldi kritikusok elnézésüket kérik, de nekik ma reggel 8-kor el kellett indulniuk. Látták az előadást tegnap, csak ezen a vitán ma már nem tudnak részt venni. Kati kezd.

Szűcs Katalin Ágnes, kritikus: Kortárs drámát láttunk. Jó esetben persze minden klasszikus mű előadása egyben kortárs előadás is, hiszen akkor van értelme, és akkor tudunk hozzá bármilyen szinte kapcsolódni, ha meg tud szólítani, tud valami érvényeset mondani a mai életünkről, tehát amikor nem pusztán történeti aspektusa van a dolgoknak, hanem mindenképpen jelen idejű. Mégis úgy érzem, hogy ez egy kivételesen erőteljesen kortárs előadás, kortárs dráma, ami feltehetően köszönhető pl. a Petri-szövegnek (Petri György fordítása – a szerk.) Várady Szabolcs munkájával kiegészítve, de mindenképpen és mindenek előtt annak a látásmódnak, ami a Katona József Színházat és Zsámbéki Gábort jellemzi, és itt azért visszamenőleg egy életműre gondolok, de mindenképp a Katona József Színház működésére. Olyan ez az előadás, ez a szöveg, mintha most írta volna Molière. Amiért számomra különösen kedves az pl. az, hogy általában ahogy visszaemlékszem a Mizantróp-előadásokra, jobbára Alceste egy szent őrültnek ábrázoltatik, aki a túlzó vagy a túlzott moralizálásával sokszor már-már egy veszélyes figurává tudott nőni. Ahogy láttam előadásokban, kicsit félelmetes volt, de mindenképp azáltal, hogy egy szent őrültté formálták, megkérdőjeleződtek az igazságai. Engem mindig nagyon bántott, mert azért őrületesen fontos dolgokat mond ki. Ebben az előadásban, úgy érzem, nem kérdőjeleződnek meg az igazságai. Ő egy esendő, tisztán látó lény, akinek persze vannak hibái, pl. az, hogy miközben nagyon pontosan tudja, hogy milyen körülötte a világ, maga is bizonyos helyzetben elfogadja, de nem akarja és valamilyen módon belekavarodik a szerelme által abba a mocsárba, amit egyébként nagyon rühell. De miközben az előbb említett játszási vagy értelmezési konvenció általában önkritika nélküliként ábrázolja Alceste-t, nekem úgy tűnt, az erősödött fel, hogy igenis tisztában van a saját tévedésével is, ha úgy tetszik. Gyönyörű. Számomra ez az előadás a tisztánlátás drámája. Ki is derül egy dialógusban, hogy ő pontosan tudja, hogy akit szeret, az nem teljesen felel meg az ő eszméinek, ugyanakkor azt mondja, hogy a szerelem  ilyen. Ez a tisztánlátás drámája kétféle életstratégiát kínál, mutat fel, tár elénk. Az egyik az Alceste-é: ez a kivonulás, a másik a Philinte-féle. Ez utóbbit én se megalkuvásnak nem nevezném, miközben a legegyszerűbb így fogalmazni, vagy kompromisszum készségnek, de egy teljesen józan dolog, inkább realitásérzéke van, mondjuk így, miközben általában pl. a konvenció szerint megalkuvónak vagy kompromisszum késznek szokták ábrázolni. Én úgy érzem, hogy egyszerűen csak realitásérzéke van. Ezek nagyon valóságos, nagyon elfogadható alakok, nagyon érhető, megérhető alakok, és úgy érzem, hogy nem ítél az előadás róluk, ami számomra nagyon fontos. Nagyon érdekes, hogy miközben ez az üres tér alkalmat ad arra, hogy teljesen elvonatkoztassunk mindentől, illetve hát van egy nagyon konkrét jelentése is: a színházat jelenti a maga csupasz voltával. A szerkezet megmutatkozik, és ezek a csüngő lepedők, függönyök is hangsúlyozzák, hogy színházban vagyunk, egy színházi térben. Ha konkrét jelentése van, akkor csak ennyi, de a térnek semmifajta más konkrétsága nincs. A ruhák által persze nagyon hangsúlyos marad a dolog, de ettől a kettősségtől, hogy van bizonyos konkrétság, de nem nagyon konkrét, ettől tud számomra nagyon egyetemessé válni a dolog, miközben az aktuálpolitikai vonatkozását óhatatlanul – legalábbis én – meghallom, ami pl. a hazugsághoz, illetve az őszinteséghez való viszony, ami ugye a hangfelvétel felhasználásában mutatkozik meg, ami nevezetesen, ha valami őszinte, akkor az, ami a hangfelvételen van, és ezt ugye nem tűri ez a közeg.  Azért is izgalmas ez a színház, mint tér, mert hogy az őszinteségről és a hazugságról egy másfajta gondolkodási irányt is lehetővé tesz, nevezetesen, hogy a színházban hogy is van ez. Ugye a színház, miközben mindenféle álca, játék zajlik benne, az álcázás által éppen arra törekszik, hogy feltárjon összefüggéseket, vagy rávezessen, vagy rákérdezzen igazságokra. Ez is egy nagyon érdekes játék, hogy miközben a körülöttünk lévő világ hazugságairól, őszintétlenségeiről szól,  közben óhatatlanul elmereng az ember a színház hitelességén, őszinteségén, igazságain, és hát az ember attól boldog a Katona József Színház előadásain, hogy általában azt érzi, hogy ezek a –  nagyon idézőjelben – álcajátékok nagyon hitelesek, nagyon érvényesek és nagyon igazak, nagyon őszinték.  Amikor itt arról beszélgettünk a napokban, hogy mitől tud pl. egy színészi játék nagyon hiteles lenni, akkor a játszók önmagukkal szembeni őszintesége borzasztó fontos, ami természetesen mindenféle szerepekbe bújva tud megjelenni. Senki nem az, akinek látjuk és közben mégis hihetetlenül őszintének és hitelesnek kell lennie, ez ugyanis a dolog tétje. Arról már-már közhely beszélni, hogy a Katona József Színház társulata mennyire egy nyelvet beszél, és hogy milyen szinten játszik. Most csak néhány dolgot szeretnék kiemelni,  ami számomra nagyon fontos volt ebben az előadásban. Egyrészt, hogy a Fekete Ernő iszonyatosan magasan kezd. Az ember rémülten nézi, hogy hova tovább, hova lesz még és hihetetlen erővel bírja ezt végig. Most nem pusztán fizikailag értem ezt, hanem intellektuálisan. A figyelmemet, az érdeklődésemet, mindenemet ébren tudja tartani, nagyon markánsan fogalmaz ezzel, tehát már-már egy tömbből faragottnak tűnik, de mégsem, és közben meg nagyon árnyalatos. Egyébként ez mindenkiről elmondható. Nyilván a kis szerepek nehezebbek, kevésbé érvényes az árnyaltság, de a nagyobb szerepekben mindenképp a nagyon markáns fogalmazás mellett nagyobb árnyalatok vannak. Ami nekem pl. Fekete Ernő alakításában gyönyörű, és ez a rendezői gondolat is, az a kuckó, ami megképződik a végén, ez a gyermeki menekülési vágynak, az elbújási vágynak valami számomra megrendítő és sírva fakasztó érzéki megjelenítése, és az Ernő alakításában végig ott van ez a  kétségbeesett gyerek is valahol. Kocsis Gergely arcát egyszerűen gyönyörűség volt nézni, mikor Célimène leleplezésekor Éliante megfogja a madzagot, hogy akkor ő akár menne Alceste-tel. Hihetetlen, hogy mi minden játszódott le a Gergő arcán, gyönyörű volt. Máté Gábor Oronte-ja –  nehéz szavakat találni – oly izgalmas, a maga ironikus, rendkívül szellemes fogalmazó és közben vérfagyasztóan félelmetes alakjában. Pl. ez az az alak, akinél az ember tökéletesen azt érzi, hogy milyen védtelenek vagyunk, tehát a védtelenség érzetét támasztja az emberben. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzetét. Másként dermesztő, de nagyon dermesztő Újlaki Dénes becsületbírósági tisztje. Az is gyönyörű, hogy mindezekhez az alakításokhoz a Szakács Györgyi (jelmeztervező – a szerk.) nagyon sokat segített a jelmezeivel, pl. az Ernőnek a picit, szélén kopott, tehát rojtozódó zakójától kezdve a Fullajtár rövidnadrágján át, nagyon erősen feltűnő jelenségként jelenik meg, de közben pasztellszínekben. Gyönyörűen jelzi ez a ruha Arsinoé kettősségét, tehát hogy egyrészt egy frusztrált némberről van szó, de másrészt ezt kompenzálja ilyen módon is. Számomra tervezői gyönyörűség Célimène-nek a magas szárú cipője, amikor azt kifűzi, hát az olyan, mintha egy hangszeren játszana, az valami csoda. Aztán még egy aprócska, de számomra nagyon jelentős színészi pillanat: ahogy pl. a Vajdai Vili, az megint csak egy nagyon kicsit szerep, tehát nincs mit nagyon cizellálni, de ahogy a Vili a Célimène-re néz, az megint egy olyan gyönyörű kitartott pillanat, hogy hátborzongató. Több kritikában azt olvastam, hogy a szerelmi szál az eljelentéktelenedik a világ ábrázoláshoz képest, én meg egyáltalán nem éreztem ezt, mert miközben számomra vérfagyasztó az előadás a világról szólván, hogy magam is kezdenék csomagolni, azon közben számomra gyönyörű, amit pl. az Ónodi Eszter és az Ernő csinál. Megint csak az arca az Eszternek, mikor jön a hír, hogy behívják Alceste-t a bíróságra, látszik, ez a két ember annyira összetartozik. Egészen másképp van ez a szerelmi szál eljátszva, mint ahogy megszoktuk, de nagyon erősen ott van közöttük ez az összetartozás-érzés...

Winkler Nóra:  … arra gondolsz, mikor az Eszter törölközőben...

Szűcs Katalin Ágnes: .. hát nem, ez sokszor megvan. Arra gondoltam, mikor áll a korlátnál és néz utána, amikor elmegy pl. az Ernő az idézésre és néz utána, de hát sok jele van ennek. Az is érdekes, hogy Alceste-ért, a maga lomposságával és kétségbeesettségével, három nő küzd. Gyönyörűen csinálja meg a három nő, hogy ők is adják, tehát nemcsak az Ernő alakítása önmaga adja az Alceste formátumát, hanem ez a három nő nagyon szépen megteremti Alceste formátumát. Amúgy mókás volt itt olvasni a kritikákban, hogy mindenki mennyire pontosan érti az előadást, pontosan értelmezi, és ezt már nem először érzem itt ilyen markánsan, mert miközben erős a tisztánlátás, aközben mindenki ebben a társaságban él, akár ha itt körülnézünk a POSzT-on, mindenki pont így él, természetesen engem kivéve, mint ez a társaság.

Dávid Zsuzsa, rendező:  Annyi mindent elmondtál, hogy így nekem nagyon nehéz. A tisztánlátásról rögtön az jutott eszembe, hogy vajon láthat-e tisztán az, aki nagyon-nagyon mérges. Dühös, tehát elborítja őt az indulat, akár jogos indulat is. Nagyon érzékelhető Alceste felháborodása, fájdalma,  az, hogy igaza van, hogy méltatlan helyzetek sorában van. Nekem nagyon erőteljesen közvetítette az előadás azt, hogy vajon ebben az állapotban – ahogy mondtad, hogy a Fekete Ernő milyen magasan kezdte el, és ezt végig csak fokozta, és az egész előadásnak volt egy nagyon-nagyon sodró lendülete, ami magával ragadta a nézőt és az egész nézőteret –, hogy tudhatunk normálisan végiggondolni dolgokat, hogy közben forrásban van az agyunk. Ez csak így felmerült bennem. Az nagyon érdekes volt nekem, hogy amikor beültem a nézőtérre, akkor nem tudtam, hogy én már részese vagyok ennek az előadásának, mert volt egy nyitott színpad, ami nagyon szépen meg volt világítva. Én ott ültem és néztem. Említetted az üres teret. A színpad mégiscsak egy imaginárus tér, ettől mégiscsak várok valamit. Egy üres térben minden megtörténhet. Az előadás kezdetén nem volt sötét, nem úgy kezdtek, hogy lemegy a fény, hanem egyszer csak berobbant a két színész a színpadra, és utána az első jelenetben, mikor a Kocsis Gergely leült az első sorba a színpad szélére, aztán már nemcsak ült, hanem le is lépett közénk, aztán visszamászott a színpadra, aztán a következő részben már Alceste kifutott  az oldalsó részre, és onnan ment vissza a színpadra. Aztán volt olyan jelenet, ahol egyre hátrébb mentek, aztán volt olyan, mikor a nézőtér felől jöttek, tehát azt éreztem, hogy az előadás úgy van szerkesztve, rendezve, hogy folyamatosan egyre inkább belesodródunk, részesei vagyunk mi is, mint nézők az előadásnak, és ez nekem nagyon-nagyon döbbenetes és nagyon-nagy élmény volt, ahogy ebbe az üres térbe bekerülnek a tárgyak, amikkel ott különböző dolgok voltak, aztán ahogy kikerülnek a tárgyak. Nekem egészen megrendítő volt, hogy ez a kivonulás, ez a szecesszió vajon mikor kezdődik el, és valahogy úgy éreztem, hogy ahogy a Fekete Ernő csinálja, ahogy már az első tárgyát begyűjti a kocsira, már ott elkezdődik az elvonulás. Ő már nincs közöttünk. És ahogy szaporodnak ezek a tárgyak, és ahogy aztán végül is megszületik ez a kuckó, amit mondasz, ami valamennyiünk életében nyilván gyerekkortól kezdve megvan, mert elbújtunk a zongora alá, vagy a kertben volt egy olyan helyünk, amit mi kialakítottunk magunknak, hogy ott éljük az életünket. Ugyanakkor, amit mondasz arról, hogy ha két ember ennyire összetartozik, akkor én a tisztánlátást azért is kérdőjelezem meg, mert ugye ő elmondja, hogy ezt a dolgot meg fogja oldani, és akkor majd a hölgy az úgy fog viselkedni, ahogy majd kell neki, és ez szerintem már kevésbé a tisztánlátást mutatja. Valamennyien beleszeretünk valakibe, és akkor felaggatjuk őt, mint egy karácsonyfát olyan tulajdonságokkal, melyekkel esetleg nem rendelkezik, de ezt hosszú ideig belelátjuk, és amikor kiszeretünk belőle, akkor azt mondjuk, hogy „ebbe az emberbe voltam én ilyen szerelemes?”, de az nem feltétlen biztos, hogy a szerelmesünk hibája. Mindent elmondtál a színészi játékról, tényleg gyönyörűséges pillanatok vannak, megrendítő az egész, és nekem a legerősebb jelenet valóban az, mikor Alceste a begyűjtött holmikkal elvonul a kuckóba, és az, ahogy a többiek figyelik őt. Ezek jutottak most eszembe. Nagyon-nagyon érdekes volt a tér egymásba hullámzára, és az egész előadás sodró lendülete, nagyon ritkán éreztem azt, hogy ez egy picikét megtört volna, és hát nagyon-nagyon tetszett. Visszaadom neked.

Szűcs Katalin Ágnes: Annyit szeretnék mondani, hogy egyrészt az Alceste nem most jön arra rá, tehát nem egy nagy felismerés következik be, egy folyamat végén vagyunk, az előadás közepén elkezd már csomagolni. Valószínűleg a szándék már megérett benne, amikor mi bekapcsolódunk a történetbe, úgyhogy a tisztánlátás már megvan, a düh abban már őt nem akadályozhatja, mert mondom ez már egy végpont. Amikor azt mondja, hogy megoldja a helyzetet, pusztán arról beszél, hogy döntés elé állítja Célimène-t, hogy válasszon. Részben ösztönök uralkodnak a szerelemben, aztán intellektus is, meg nagyon sok minden, érzékek és hol az egyik kerül felül, hol a másik, adott esetben az ösztönök nyilván, de ő ezzel pontosan  tisztában van, ettől még az ember vagy tud ellene tenni, vagy nem, ez a két eset van, ő próbál ellene tenni, aztán hogy milyen sikerrel, az majd kiderül.

Winkler Nóra:  Azért örülök, hogy a Kati mondta a színészi játékot, mert nagyon sokan végignéztük a teljes versenyprogramot, és ahogy az időbeosztás engedte, az OFF programokat is, és nagyon sok erős előadást láttunk. De itt nagyon szép a színészet egyneműsége. Egy csomó darabnál, ahol nagyon erős színészi játékok vannak, ott az úgy jelenik meg, hogy mintha hármas vagy négyes fogatot vezetne a rendező, ahol egy picit valaki előreszalad, más meg visszamegy, de itt annyira tökéletesen összerendezve, és ebben az egyneműségben játszanak a színészek, hogy az egészen lenyűgöző, úgyhogy gratulálunk ehhez. Ezt lehetne szünettel is játszani. Miért játsszák szünet nélkül az előadást?

Zsámbéki Gábor, az előadás rendezője: Most erre válaszoljak vagy hosszabban beszéljek?  

Winkler Nóra: Nyugodtan hosszabban.

Zsámbéki Gábor: Általában szünettel játsszák, de arra, hogy ennek legyen egy erőteljes futása,  arra az első pillanattól törekedtünk, tehát mindig is szerettem volna szünet nélkül játszani. Ha jól emlékszem, nem is nagyon merült fel a próbák közben sem, hogy máshogy kéne ezt tennünk. Először is néhány dolgot arról, hogy mik a különbségek egy szokásos Mizantróp-előadáshoz képest, bár elég nehéz szokásos Mizantróp-előadásról beszélni, mert a Mizantróp különösen azok közé a darabok közé tartozik, ahol akik csinálják mindig vallanak valahogyan saját magukról, arról, hogyan látják a világot. És hogy ez mennyire így van, mennyire kedvébresztő darab a színháziak számára, arról egy meglepő adat tanúskodik. Azt hinnénk, hogy a legnépszerűbb Molière-darabok elsősorban a vígjátékok, a Tartuffe és a fene tudja. Az a meglepő adat van, hogy az utóbbi 22-23 évben, csak mi 12 magyar nyelvű Mizantróp-produkciót számoltunk össze. Először is a legjelentősebb magyar rendezők sora megcsinálta: a Székhely, az Ascher, a Schilling a Gothár, a Bocsárdi, a Tompa, volt Vajdaságban előadás, tehát ez egy igen-igen gyakran előkapott Molière-darab. Érdekes módon a szériák nem szoktak nagyon hosszúak lenni, ez azt jelzi, hogy mindig a színházi kedv nagyobb abban, hogy a darabot előveszik. A különbségek: először is természetesen ez az utolsó kép nem létezik, és nem is tudok nagyon olyan Mizantróp-előadásáról, ami így tovább akarta volna gondolni a kivonulást a társadalomból. Nemlétező szerepek vannak benne, a vendégseregben a Vajdai Vili és a Kiss Eszter-féle páros így nemlétező szerep. Egy buta férfi szolga az, amit a Tóth Anita játszik, és természetesen csak egy küldönc a Becsületbíróságtól az Ujlaki Dini. Nemlétező szövegrészek is vannak nálunk, mármint az eredetiben nem létezőek, mint pl. a vendégek ijedt igazodása az Ujlaki elmenetele után, átállása és igazodása, azt mondhatnám, hogy rémülete, hogy nehogy ez az ember a rólunk összegyűjtött rossz véleménnyel távozzon innen. Egy-egy szövegbetoldás itt-ott található. Teljesen újra fordította Szabolcs (Várady Szabolcs – a szerk.) a szonettet, az Oronte-féle szonettet, amit érdekes módon a Petri nem fordított le. Ez az egyetlen rész, amit átvett a Szabó Lőrinc fordításból, tehát mint mindenhol másutt, az ő verziója eltér a Szabó Lőrincétől, a szonettet úgy ahogy van, átvette. Itt pedig kerestünk valami annál irritálóbbat és nagyképűbbet, és mivel úgy tűnt, hogy egy mai Oronte-nak az önbizalma a legfontosabb és az a fenyegető jelleg, amivel ez párosul, a szonett is ennek érdekében és ennek nyomán alakult. Az alapvető eltérés abban szokott lenni a Mizantróp-előadásokban, hogy az Alceste inkább komikus figura, vagy inkább tragikus figura-e, és lényegében A mizantróp előadástörténete is ezt mutatja, tehát magában a francia hagyományban is létezett és nagyon nagy színészek nevéhez kapcsolódott a kétfajta Alceste-elgondolás. Mind a kettőnek, főként a hóbortosnak mutatott Alceste irányzatnak is voltak kimagasló színészalkotói és természetesen a másiknak is. Jelen pillanatban Európában is, ilyen értelemben, ellentétes Mizantrópok léteznek. Amikor láttam a Dán Királyi Színház Mizantróp- előadását, amely historikus jelmezekben játszódik és ahol az Alceste mulatságos figura, akkor egyszer csak azon kezdtem el gondolkozni, hogy Magyarországon az Alceste mindig inkább tragikus figura, ahogyan én emlékszem az előadásokra. Hogy ennek milyen összefüggése lehet a társadalom állapotával, helyzetével, tehát nincs-e abban valami ránk vagy az országra jellemző dolog, ezért mi természetesen egy tragikus Alceste-et szoktunk elképzelni, és egy békésebb, a mienknél nyugodtabb és kevésbé szakadékokkal szabdalt társadalom asztalán könnyebb egy komikus Alceste is. Itt sokat emlegették a színházat, hát természetesen, a legnagyobb mértékben is színházról akar szólni az előadás. Annak ellenére, hogy egyre kevésbé szeretem a színházról szóló darabokat, és egyre inkább azt érzem, hogy szaporodik a színházról szóló darabok száma. Ebben  van valami nem egészséges, hogy a színház nem eléggé a társadalommal, az élet külső dolgaival, problémáival foglalkozik, hanem elkezd túlságosan saját magával foglalkozni. Itt mégis ez valóban színházról szól. Ennek az egyik oka maga Molière. Soha semmilyen más szerzőnél nem érzem annyira, hogy a színházról, egészen pontosan a színház sérülékenységéről tud beszélni, tehát ha látszólag nem is emlegeti a színházat, nagyon sokszor emlegeti, vagy egyenesen színházról szólnak a darabjai. A Magyarországon ritkán játszott Versailles-i rögtönzés című kis remekmű egyenesen egy próbáról szól, és a szereplők a Molière-társulat szereplői, a saját nevükkel, beleértve a feleséget, Armande Béjart-t is. Az is olyan jellemzőnek tűnik számomra, hogy ki értette ezt legjobban a Molière-ből, a Bulgakov értette belőle a legjobban, mert ő élte még át legjobban a színháznak ezt a folytonos küzdelmét a fennmaradásért, egyáltalán a létezésért. Lényegében más művészeti ágaknál meghatározóbb a színház esete, elég azt a példát mondani, hogy egy nem kiadott, nem közölt, cenzúra miatt betiltott irodalmi művet elő lehet kapni a cenzúra megszűntével, ha igazán nagyon értékes, akkor tud hatni. Egy színházi előadás, ami nem volt, az nem volt, annak semmiféle továbbélése nem lehet, tehát mindig másképpen viselkedik annak érdekében, hogy legyen, még az erkölcsei is máshol vannak. A színház erkölcsét nagyon gyakran nem lehet megtalálni abban a küzdelemben, amit a létezésért folytat, és néha meg lehet találni az előadásaiban, lényegében a Molière-darabok is ezt tükrözik. Természetesen a személyes tapasztalatok is hozzájárulnak ehhez. Négy évtized után hagytam abba a színházvezetést, és hogyha vissza akarok gondolni, a legalapvetőbbek és a legemlékezetesebbek mindig azok voltak, amikor valahogyan meg kellett harcolni a fennmaradásért, vagy azért, hogy ne szűküljenek annyira a színház működési lehetőségei. Úgyhogy néha egy-egy figurának nagyon is konkrét emlékalapjai vannak, például egy ilyen Oronte-nak, aki nemcsak egy szörnyű dilettáns, de ugyanakkor feltehetőleg valami fontos pozícióval rendelkező figura. Ily módon akar jelentése lenni annak, amikor vizslatva körbenézeget, és ez azt sejteti, hogy nem olyan biztos abban, hogy ezen a helyen színháznak kell lennie, hátha lehet itt más is, majd meglátjuk, hogy ezek hogy viselkednek, most nagyon szemtelenek voltak. Eszembe jutott például egy elvtárs, amikor a Székely rendezte Füst Milán Catullusát. Kijött valami magas rangú elvtárs a fővárosból, és akkoriban a kritikák nagyon nagyra értékelték ezt az előadást, az egyik egyenesen azt írta, hogy ez a jövő színháza. Az elvtárs megnézte az előadást, és Székely éppen nem volt ott, én tárgyaltam vele, rendkívül feldúlta magát az előadáson, és mivel a kritikát is olvasta, azt mondta, hogy ha ilyen a jövő színháza, akkor nincs szükség színházra. Mondta. Úgyhogy az Oronte nagyjából ilyen emlékekből állt össze. Azt írta egy kritika, hogy azok a szörnyű kopott falak, és az a sivár környezet, ami látható, és ahogyan kezdődik az előadás, hát, az az igazság, hogy pontosan az ellenkezőjét jelenti számomra. Én gyakran mindenféle olyan színházépülettől, ami fel van szerelve ezzel-azzal, forog, süllyed, emelkedik, mindenfélét csinál, semmiféle érdeklődést nem érzek, de ha bemegyek egy régi épületbe, ahol lehet érezni a működést, az ott eljátszott darabok történelmét, akkor valami mindig megérint. Ez a tér hangsúlyozottan a Katonáé, és ez a sok innen-onnan ki-be mászkálás, amit itt nem is volt olyan könnyű megvalósítani, azok természetesen a Katona létező lehetőségei, amilyenné tettük az idők folyamán. Az utolsó kép, tudom, az szorul magyarázatra, illetve hogy azt szokták a leggyakrabban kérdezni tőlünk. Hát abban is van valami személyes dolog, a társulatot valószínűleg sokat untattam Chacabucoval, még a műsorfüzetben is írtam róla valamit. Az Atacama-sivatagban, ami Chilében létezik, és a föld legszárazabb sivataga, ott valamikor rengeteg foszfát és rézbánya volt, annyi, hogy az Chile gazdaságának mintegy 53%-t jelentette, ezt el tudták adni külföldre. Az egyik ilyen bányaváros volt Chacabuco, ami kihalt, sok más bányavárossal együtt, méghozzá azért, mert egy német ember egyszer csak kitalálta a vegyileg előállítható foszfátot, és többé senki nem vett Chilétől, hanem műtrágyára, mindenfélére, amire a foszfát szükséges, ezt a vegyileg előállítottat használták. A város teljesen elnéptelenedett, igen ám, de valamikor oda építettek egy színházat is, a színház ma is áll, sőt, valami titokzatos okból felújították. Egy tökéletes romvárost kell elképzelni, amiben áll egy működőképes színház, ott a sivatagban, természetesen nem játszik benne senki, hiszen közönség sincs. A város még egyszer benépesült 1973-ban, mert a Pinochet koncentrációs tábort csinált belőle. Úgyhogy az egykori munkáslakásokban a foglyok laktak. És aztán ez megszűnvén, megint ott pusztul. Illetve egy ember visszament, egy Roberto Saldivar nevű fogoly, visszament és egyedül élt ott. Az, ahogyan a Saldivar ott élt, és amilyen körülmények között, az nagyon mélyen hatott rám, meg egyáltalán a sivatag közepén álló és működőképes színház. Úgyhogy az utolsó képben mindenképpen benne vannak ezek is, de főként az van benne, hogy a sivatagmotívumot, amit nem minden előadás hangsúlyoz, ez az előadás abszolúte hangsúlyozni akarja. Azt a vágyat, hogy kivonuljon valaki a társadalomból, és természetesen ezért van az, hogy ennek az előadásnak az Alceste-je, az folyamatosan gyűjtöget. Mindig ott van ennek a kivonulásnak a lehetősége, a gyakorlati lehetősége. Maga a sivatag szó is többször előfordul ebben a fordításban, mint ahogyan egyébként szokott. Azt hiszem, ez is egy emberi alkat. Mindig figyeltem, hogy pl. bizonyos sportteljesítmények mögött, néha azt gyanítom, hogy valami ilyen van, tehát mikor valaki elmegy sítalppal az Északi-sarkra, teljesen egyedül, akkor egy ilyenben mindig elkezdek gyanakodni, hogy nem az emberek érdeke, hanem eltűnés az emberek elől vagy -től. Vagy emlékszem, amikor olvastam a magányos hajótörött önéletírását, aki elvben azt akarata kipróbálni, hogy hogy lehet továbbélni, és ehhez kifejlesztett fura kis szerkezeteket, hogyan lehet halakból vizet préselni, és az ember hogy tud mégis fönnmaradni. Mégis valami őrület érződött abban a műben is, ezek mind falak, amiket valaki kitalál arra, hogy eltűnhessen. Azt gondolom, hogy az Alceste-ben van ilyen. Úgyhogy az előadás egyszerűen csak továbbgondolja, hogy mi történik, ha kimegy, és azt, hogy hova megy ki. Itt folyton színházról van szó, és olyannyira a színházról van szó, hogy maguk a figurák is gyakran úgy voltak elgondolva, hogy ki milyen távolságra van a színháztól. Ki az, aki maga színházi alkotó, ki az, aki oda betoppant civilként. Nyilvánvalóan az Oronte, ahogy már említettem, sokkal inkább valami nem színházi, sőt a színházat fenyegetni képes potentát.  Az eredetiben a két márki vendég, azok is nyilvánvalóan civilek, elkezdenek játszadozni a holmikkal, az olyan, mint amikor a színházba beszabadult civilek elkezdenek érdeklődni, hogy ezek itt mit csinálnak, mit világítanak, hogyan létezhetnek itt. Molière mikor ezt írta, mert nem egy léptékben írta, megszakításokkal, éppen az életének egy nagyon zűrös korszaka volt. Már nem éltek együtt Armande Bejart-ral, miközben a Molière részéről az érzelmek ugyanolyan hevesek voltak, mint Alceste érzelmei Celimène iránt. Tartottak bőven a Tartuffe-botrányok, betiltás, mégse betiltás, ezek mind erősen befolyásolták A mizantróp megírását, és ő elmenekült Párizsból, elment. Hova ment? Egészen Authieuxig. Ez kulcs, ezzel kell foglalkozni, hogy az az ember, aki feltehetően a legérvényesebb művet írja meg a  mizantrópiáról, feltehetően olyan dolgok alapján, amelyek benne is léteztek, másrészt a magánéletében is valami hasonló történik, de nem megy el a sivatagba, hanem Authieuxba megy el, és megírja A mizantrópot, tehát nem végrehajtja, megéli, hanem megírja. Elkezdik próbálni Armande Bejart-ral, azzal aki az ő Celimène-je, akivel már nem él együtt, és mindenféle tudható emberekkel kavar. Úgyhogy végül is minden színházra fordítódik le, tulajdonképpen ez a kuckó tényleg valóságos, és tényleg van valahol. Hogy egyszerűen épített egy olyan díszletet magának, hogy egy másik színházat csinált, amibe ő megy be a végén, ezt inkább lebegtetni akarja az előadás, de ez egy lehetséges értelmezése a dolognak, hiszen ő céltudatosan egy helyen gyűjtögeti sorra ezeket a holmikat. A dolog kicsit olyan, mint a pesszimista költő verse arról, hogy nem érdemes verset írni, tehát végül mégiscsak a színházból akar kiszabadulni, és nem tudja másképp megfogalmazni, mint színházzal a dolgot. Na hát ennyit így.

Winkler Nóra: Ez szép volt nagyon. Köszönjük. Szeretnének kérdezni az alkotóktól? Vagy csak megosztani a nézői élményeket? Válogatóktól kérdezem, hogy szeretnének-e hozzászólni?

Urbán Balázs, a POSzT versenyprogramjának egyik válogatója: Nem akarnék részletesebben és hosszabban hozzászólni, részint maguk az opponensek is mindent elmondtak, amit én el szerettem volna mondani, részint hallottunk itt egy nagyon hosszú és izgalmas értelmezést. Én ha akarnék sem tudnék ehhez mit hozzátenni, inkább most, hogy nagyon a végére járunk, annyit mondanék, hogy a szakmai beszélgetések résztvevőinek, opponenseinek szeretném megköszönni azt a munkát, amit végeztek. Volt, hogy jobban éreztük magunkat, volt, hogy kevésbé, de azt hiszem nem voltak tanulság nélküliek ezek a délelőttök, még ha továbbgondolásra is szorulnak.

Szilágyi Lenke, a POSzT versenyprogramjának egyik válogatója: Mint egyszerű néző, azt is nagyon élveztem az előadásban, hogy versben beszéltek, és ez nagyon nagy élmény volt, mert nem volt erőltetett.

Winkler Nóra: Megnéztem, ez idei, január végi bemutató. Jövőre is megy?

Zsámbéki Gábor: Semmi gond a látogatottságával, úgyhogy igen.

Szűcs Katalin Ágnes: Az valami egészen kitűnő, ahogy az Ernő azt a verset elmondja. Nem egyszerűen a szöveg bizonyosodik be, ahogy a művészetet ábrázolja, az káprázatos. Bocsánat, csak ezt annyira fontosnak érzem az előadásban. Mi a minőség meg az érték, az nagyon szépen benne van, meg a szerelem meg minden, tehát egy olyan teljességet adott nekem, hogy ezt szerettem volna elmondani.

Winkler Nóra: Nagyon köszönünk mindent. Köszönjük a figyelmet a tíz nap alatt. Nagyon megható volt a vége, és pozitívan zárjuk, mert jövőre is játsszák az előadást. Köszönöm szépen.

Galéria

Ajánló