fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

Szakmai beszélgetés (Mikve)


Winkler Nóra: Mai második szakmai beszélgetésünk témája a Vígszínház Mikve c. előadása Michal Dočekal rendezésében. A vita opponense Dávid Zsuzsa rendező és Szűts Katalin Ágnes kritikus lesz. Alice Georgescu kritikus, a bukaresti „Ion Luca Caragiale” Nemzeti Színházi Fesztivál művészeti igazgatója képviseli a külföldi szakemberek csapatát.

Dávid Zsuzsa: Én nem ismerem a darabot, tehát nem tudom, hogy a darabhoz képest milyen az előadás, csak arról tudok beszélni, amit láttam. Rögtön azzal kezdeném, milyen nagy öröm, hogy nyolc nagyszerű színésznőt látok a színpadon. Tudjuk, hogy mennyire mostohán vagyunk ellátva női szerepekkel, hogy mekkora gond egy színházigazgatónak, hogy nagyszerű színésznőinek megfelelő szerepeket adjon. És hogy ezekben a női szerepekben együtt tud játszani az a csapat, aminek tagjai több éve dolgoznak együtt, egy színházban, én ezt egy nagyon fontos dolognak tartom. És hát vannak itt tejföl szerepek, amiket öröm játszani. Ez a darab, ugye mondhatjuk azt, hogy nem egy tipikus fesztiváldarab.

Winkler Nóra: Mit értesz ezalatt, hogy fesztiváldarab?

Dávid Zsuzsa: Nem tudom megindokolni, valamitől ezt érzem, hogy ez nem egy olyan darab, amivel elmegyünk különböző fesztiválokra, mint a Leonce és a Léna, például. De nagyon fontos problémáról beszél ez a darab, és nagyon jó, hogy a nőkről szól. Ha bennünket, nőket megszólítanának egyenként a teremben, mindenki tudna nagyon érdekes dolgokat mondani női létezésről. A családon belüli agresszióval a szociológusok és mindenféle okos emberek nagyon sokat foglalkoznak; egészen megdöbbentő, hogy hányunkat vernek, ütlegelnek, érnek atrocitások minden nap. Minden ötödik gyerek, gondoljátok el, szexuális atrocitásnak van kitéve az életében, ez milyen sérüléseket okoz az ember életében kiheverhetetlenül?! Én nagyon elgondolkodtam azon este, előadás után, hogy hogyan foglalkozik ez a darab ezzel a témával, a szokásokkal, hogy élünk különböző korokban, és az életünket élni, az életet reprodukálni kell, továbbvinni és továbbadni, és az életünk megóvása érdekében nekünk reagálni kell a külvilág hatásaira. Most itt van a Japán földrengés, ahol ugye történt ez az atomkatasztrófa, és most úgy kell élnünk, hogy azt kiheverjük. Mi volt régebben? A tisztálkodás, a rituális mosdásnak a szerepe, vagy miért nem ettünk disznóhúst, mikor vándoroltunk, vagy miért volt az, hogy kovásztalan kenyeret sütöttünk a kövön a sivatagban. Mindezek a dolgok, melyek mára már szokássá, tradícióvá váltak, valamikor az életben a túlélésben segítettek bennünket. Élő és eleven reagálása volt az embernek a világra, hogy túl tudjuk élni, hogy anyaként gyermekeknek életet tudjunk adni, hogy ne fertőződjünk el, és mindezt megőriztük tradíciókban, szokásokban. Ennek az egyik ágát lehetne hagyománynak nevezni. A másik ága, egy nagyon csúnya dolog, a dogma. A szóban benne van az, hogy valami megmerevedik, ami úgy volt az úgy marad, és innentől kezdve bebörtönzi az életünket, mert olyan dolog megtevésére kényszerít minket, amit ma már nem lenne szükséges, hogy megtegyünk. És akkor, a darabra vonatkoztatva, azt mondhatnánk, hogy miért nem zuhanyoznak otthon?   Biztos, hogy van fürdőszoba, tus meg mindenféle.  Mikor van az, hogy a szokások, melyek ránk merevednek, megnehezítik az életünket, boldogtalanná tesznek minket, vagy nem úgy reagálunk történésekre, ahogy az életünkben normálisan reagálnánk, mert a szokás nem azt írja elő? Például a Bernarda Alba háza ilyen értelemben rokon színdarab.  Ott is úgy kell lenni, élni, a szokásoknak megfelelően, pedig közben belepusztulunk. Tehát valami, ami valamikor egy éltető, segítő valami volt, az hogyan válik az életünk megrontójává, hogyan hajszol akár öngyilkosságba, hiszen itt halottak vannak, nem is egy.  Az egyén felelőssége az életben, hogy mikor nem lehet hallgatni, mikor nem lehet tűrni tovább. Tudjuk, hogy most verik agyon a szomszéd asszonyt, de nem hívjuk fel a rendőrséget, mert az olyan peinlich, és akkor nekünk tanúskodni kell, és mindenféle hülyeséget kérdeznek, és inkább nem csinálunk semmit. Ez a darab, ez az előadás felhívja erre a figyelmet. Például az a szerep, amit Hegyi Barbara játszik, saját maga hordozza hazugságot, amikről mindenki tudja, hogy hazugság, és mégsem néz vele szembe senki. És nagyon fontos, hogy szembenézzünk a hazugságainkkal, és ne verjék a nőket, mint a répát. Nagyon sok barátnőm van, aki ilyen kapcsolatban él, és hosszú évekig nem tud kiszállni belőle, miközben ütlegelve vannak, és mindenféle egyéb kellemetlenségnek kitéve. Magyarországon az atrocitást végző személy eltiltása a környezetünkből, a lakásunkból, az illető távoltartása jogi és mindenféle gyermekmentő eszközökkel nagyon gyerekcipőben jár. Franciaországban sokkal szigorúbban veszik, ha most egy eltiltott férfi megszegi a távoltartási végzést. Most férfit mondok, de nem azért mert nem szeretem a férfiakat, hanem mert a darabban férfi ver egy nőt, de nagyon sok olyan is van, hogy a nő veri a férfit! Nem tudom, hogy tudtok-e róla? Ebben az előadásban egy olyan problémát érint a darab, ami nagyon élő, nagyon fontos. Ki kell ezeket a dolgokat mondani, és el kell ezeken gondolkodnunk. És ilyen szempontból ez igenis fesztiváldarab, mert olyan gondolatokat indít el bennünk, olyan dolgokat kell végiggondolnunk, ami mellett elmegyünk mindennapokban, vagy nem úgy viselkedünk, nem úgy reagálunk, ahogy adott esetben kéne. A darabban néha egy hajszál választja el az érzelgősséget az igazi érzelemtől. Van olyan pont, ezt nem tudom, hogy a rendezés vagy a darab miatt, amikor azt érzem, hogy kicsit túlteng, amikor az igazi érzelem megnyilvánulása egy picikét túlcsordul. A kevesebb néha több. Nekem szívbemarkolóbb az, amikor egy kicsit visszafogottabban nyilvánul ez meg a játékban vagy az előadásban. Nagyon érdekel engem a csellista szerepe az előadásban. Ugye van egy vokális része a zenének, ami csodálatos, és szövegek is nagyon szépek, ugyanakkor látok a színpadon csellista hölgyet, aki végig jelen van, nem tudok nem odanézni, nézem, ahogy meglehetősen faarccal ül – nem tudom, hogy instrukció volt-e, hogy semmire ne reagáljon –, de nagyon pontosan végszóra, érzelmi végszavakra lép be a csellóval. Felmerült a zongorista szerepe A revizor előadásban is, ott is ült bent egy zongorista, aki hosszú ideig szereplője az előadásnak, csodálatosan zongorázik, és egyszer csak feláll és kisétál a díszletből.  Az egy nagyon furcsa pillanat volt: most miért megy el? Itt a csellista hölgy meg is jelenik a tapsnál, meghajol mint szereplő.

Eszenyi Enikő, az előadás szereplője: Nem mint szereplő, mint csellista az előadásban. Illik, hogy meghajoljon.

Dávid Zsuzsa: Igen, én értem, abszolút, de elgondolkoztam azon, hogy miért látom őt. Miért nemcsak hallom a csellót, amikor a vokális zenét magnóról adjátok be. Miért van ő jelen? Ráadásul a játéktér fölött helyezkedik el, tehát kvázi fölöttetek van. A tér egész elrendezése nagyon érdekes. Ez a négyzet alapú tér, sarkával a színpad közepére fordítva. És nagyon meghatározóak a díszletben kockacsempék, a kockaalakzatok, ami időnként elvonta a színészek játékáról a figyelmemet, mert egy nagyon erősen megnyilvánuló tér van mögöttetek. Szerettem volna a rendezőt megkérdezni, hogy ez egy szándék-e, mert a sarkával befordított négyzet, és a négyzet két oldalán hátul nagyon erősen hangsúlyozott rácsozatszerűség, ami mögött ott van a fürdő, ez egy olyan tér, ami időnként ránehezedik az előadásra. Én azt tartom igazán jó díszletnek, ami néha eltűnik a színészek mögött. Nagyon szorongatós, spekulatív, a geometrikus elemek hangsúlyozása a színpadon, az mindig támadó jelleget fejez ki.  Ez a díszlet színészi munkát nekem nem nagyon segíti meg, néha úgy érzem, hogy túl sok, és nem vonul kellőképpen a színészek játéka mögé.

Eszenyi Enikő: Köszönjük szépen az észrevételeket. Michal (Michal Dočekal az előadás rendezője – a szerk.) nevében nem szeretnék beszélni, nagyon sajnálom, hogy nincs itt. Prágába kellett utaznia, elindult hamarabb, mert sztrájk van Prágában, minden leállt, és félt, hogy nem fog hazajutni, úgyhogy elnézést kér, és üdvözöl mindenkit. A díszletről annyit, hogy ő másodszor rendezte ezt a darabot, mert ez a Cseh Nemzeti Színházban jelenleg is megy, és ott ugyanez a díszlet van, és nagyon sok minden hasonló, mert ugyanazok az alkotók készítették a két előadást. Michalék, mikor annak idején készültek az előadásra, nagyon sok képet néztek végig mikvékről, és nagyon érdekes módon a budapesti mikve után csinálták ezt a mikvét.

Winkler Nóra:  A Kazinczy utcai mikve?

Eszenyi Enikő: A Kazinczy utcai, a régi mikve után. Akkor még ő nem tudta, hogy Budapesten is meg fogja rendezni ezt az előadást, de a budapesti mikvét vették alapul. Mi aztán elmentünk ebbe a mikvébe, amit, hála istennek, felújítottak, és egy gyönyörűséges hely lett. Ott találkoztunk az ottani mikvefelügyelővel, sokat beszélgettünk nőkkel, tehát erre az előadásra úgy készültünk, hogy előtte végigjártuk a helyszínt, és mint aki belül van ezen a történeten. Nekünk nagyon sok mindenben lefedi a díszlet ezt a helyszínt. Ez egy nagyon egyszerű hely, és nem úgy kell elképzelni, mint egy wellnessfürdőt. Ha a netre felmentek, és néztek különböző mikvéket, akkor láthatjátok, hogy Oroszországban az első mikve egy szekrényben volt, mert a föld alatt ásták ki a lukat, és mivel titkolni kellett, mindenki egy szekrénybe járt fürdeni. És mivel mindenképpen természetes víznek kell lenni, hát az sem mindegy, hogy hova épül. A csellista lány az Isten felettünk, és a zenét egy nagyon remek kortárs cseh zeneszerző írta, Michal munkatársa, de az ő nevében nem szeretnék semmit sem mondani, hiszen én ebben az előadásban belül vagyok, és nem látom kívülről.  Számunkra nagyon különleges, hogy a díszletfalak gumiból vannak. Ez egy nagyon érdekes technika, és minket sokat „bántott” azért Michal, hogy ne érjünk hozzá a gumikhoz, de amikor építik a díszletet, akkor számunkra nagyon különleges, hogy a gumik ki vannak feszítve és lent a nézők azt hiszik, hogy ezek csempék vagy falak, mert nem lehet tudni, hogy ez gumi, és így aztán átlátszóvá és különlegessé tud válni. De ezt mi belülről nyilván másképp éljük meg, másképp látjuk.

Dávid Zsuzsa: Köszönöm szépen én választ kaptam a kérdésemre anélkül, hogy jobban belementünk volna. Nekem nem jutott eszembe, hogy ő az Isten. Azon gondolkodom, hogy miért nem, de ezen nem gondolkodtam.

Szűcs Katalin Ágnes: Én sem olvastam a darabot, viszont 2007-ben láttam egy izraeli színház előadásában a Kortárs Drámafesztiválon, akkor találkoztam először ezzel a történettel, és nagyon izgalmasnak találtam. Egyrészt egy olyan világot jelenít meg, egy olyan világba vonzza az embert, amit könyvből talán valamilyen szinten ismer, de magát a helyzetet nem annyira. Tehát mint ismeretterjesztés is borzasztóan izgalmas volt számomra. Azon túl, mivel izraeli színház játszotta, nagyon érdekes volt, hogy a darab témája ott nagyon élő, eleven probléma lehet. Nálunk a történet nem olyan eleven, nem olyan élő, itt más lehet a fontos. Egy ilyen típusú darabnál az a kérdés, hogy hol lehet megtalálni azokat a kapcsolódási pontokat, amitől a magunkévá tenni, felismerjük benne a saját világunkat. Természetesen a világ drámairodalma tele van ilyesmivel, hogy nem feltétlenül ismeri az ember, de tud hozzá kapcsolódni, hogy messze ne menjünk. a klasszikusok is így működnek. Itt nyilván a szabályok, a rend és a törvény embertelenné, ésszerűtlenné válása, az ahhoz való viszony, a lázadás, a szabadság kérdése. Nagyon sok társadalmi kérdés vetődhet fel ebben a kis közösségben, amihez az ember különböző tapasztalatok alapján kapcsolódni tud. Ezzel az égvilágon semmi baj nincs, attól még, hogy nem a mi világunk, nagyon jól működik a dráma, mert bizonyos szempontból meg persze a mi világunk.  Például, amit a Zsuzsa említett, hogy mennyire vesszük észre a másikat, a látszat és valóság, hogy mit hazudunk a külvilág felé, hogyan leplezzük az életviszonyainkat, hogyan teszünk tönkre másokat valamilyen vélt igazság alapján, és így tovább. Tehát nagyon sokféle kérdést tett fel ez a darab. Még a politika is belecsempésződik mint motívum a képviselőválasztás által, és itt kitágul a felelősség és a látszatteremtődés kérdése egy bonyolultabb valamivé.  Ez egy „jól megcsinált darab”, abszolút színpadképes, jól játszható, jó szerepeket kínáló darab. Ami nekem problémám az ilyen típusú darabokkal – és ezt azért merem mondani, mivel láttam egy másik előadását is –, hogy elég egyszer látni. Tehát mindezt a problémát, amit felvet, fontosnak tartva, átgondolandónak tartva, és a darabot játszandónak tartva, egy találkozás számomra elég. Megmondom, miért. Mert nincsenek benne olyan titkok, rejtélyek, olyan rétegek, amit színházilag gondolkodva a dologról nagyon másképp lehet csinálni.  Ami pluszt tud adni minden egyes találkozás a darabbal, majdnem biztos vagyok benne, hogy kizárólag a színészi játék. Az mindig izgalmas, hogy a viszonyok hogy tudnak megteremtődni. Az itt és most találkozás a színésszel és azokkal az alakokkal, akik megjelennek, az mindig fontos, és mindig örömteli az ember számára, tehát azért érdemes megnézni. Csak annyi volt nekem a plusz ebben az előadásban, hogy titeket láttalak, ami jó. Meg talán az, hogy ezeknek a kapcsolódási pontoknak bennünk kell megszületniük. Ez színházilag nem tud másképp nagyon megjelenni.  Egy ponton zavart engem a rendezésben a megjelenítés formája: a támadásnál. Úgy éreztem, hogy nagyon teátrális a füsttel meg a nem tudom én mivel, és számomra dermesztőbb, megdöbbentőbb lett volna, ha csak hanghatások vannak. Megmondom őszintén, hogy én úgy emlékszem, de nem akarnám  összehasonlítgatni, mert olyan nagyon nincs mit, hogy az izraeli előadásban annyira a bezártságon volt a hangsúly, hogy kintről csak a hangokat hallottuk, és ettől akkor félelmetesebbnek éreztem. De lehet, hogy egyszerűen azért, mert először találkoztam a dologgal, és itt jön az, amiről beszélek, hogy másodszor már nincs igazi meglepetés, mert rendezői értelemben nem nagyon lehet olyan meglepetést létrehozni, amitől egészen más tud lenni egy újabb találkozás a történettel. Nem tudom, hogy ti hogy éreztétek, én úgy éreztem tegnap, mintha a poénok egy picit kitettebbek leettek volna, de lehet, hogy a nagyobb tértől volt, vagy csak én éreztem másképp, miközben egy nagyszerű színészekből álló csapatot láttam, és mindenkiről úgy éreztem, hogy teljesen rendben van amit csinál. A rendező ugye nem tud magyarul, meg nem is nagyon ismeri a társulatot?

Eszenyi Enikő: De sok előadást látott, természetesen.

Szűcs Katalin Ágnes: Egy vendégrendezőnél számomra mindig kérdés, és ez esetben is eszembe jutott, hogy ki bírna-e piszkálni belőletek olyasmit, amit még soha nem tudtak belőletek kipiszkálni. Mert mindig a rendező és a színész nagyon izgalmas együttműködésén múlik, hogy én, néző, olyasvalamit kapok-e, amiről el nem tudtam volna képzelni, hogy ki lehet belőletek hozni. Mivel ez egy nagyon jól megcsinált dráma, mindenkinek megvolt az a nagyon szép, nagyon megrendítő pillanata, ami talán kibillentette valamiből. Például Igó Évának a paróka, az a pillanat, amikor lelepleződik. Valahol olvastam egy kritikában, hogy úgyis tudtuk, hogy parókája van. Itt nem is az az érdekes, hanem az, hogy az ő számára mit jelent az, hogy meglátják, hogy milyen ő valójában? Tehát nem a parókakérdés az érdekes, hanem az, hogy látszik, hogy sokkal öregebb. Ez az önmagunkkal való szembenézésének egy nagyon szép drámai pillanata volt például, és ezek sorolhatók mindenkinél, úgyhogy összességében egy teljesen rendben lévő, hatásos előadás. Nekem egyébként picit a vége nem ütött eléggé, talán ettől, hogy ezt támadást nem éreztem elég drámainak attól, hogy látom a füstöt, mert nekem ettől kicsit mulatságosnak tűnt inkább, mint tragikusnak.

Dávid Zsuzsa: A füst az ilyen, hogy bekúszik, terjeng...

Szűcs Katalin Ágnes: Igen, csak a színházi valóságnak nem biztos, hogy olyannak kell lenni. Én itt a fenyegetettség érzetet nem érzem a bejövő füsttől, nekem ez a gondom vele, de azt készséggel elismerem, hogy bejön a füst. Miközben ugye ott tényleg haláleset történik. Talán, ha már ott feszültebb, fenyegetettebb tud lenni számomra a dolog, akkor lehet, hogy megrendültebben tudok felállni a végén. Ugyanakkor örömmel konstatáltam magam körül, hogy a nézőket hihetetlenül izgatta az egész, és én ezt nagyon fontos dolognak tartom, és ezért fontos az ilyenfajta darabok játszása. Nem tartom remekműnek, ez tán kiderült, amúgy típusát tekintve olyan, mint a Gőzben.  Ez drasztikusabb azért, mert sokkal durvább a politikai szál, meg mégiscsak halálesetek történnek, tehát sokkal-sokkal dermesztőbb, durvább történet – ehhez képest érdekes, hogy viszonylag kedélyes társalgás közepette tárul fel. De ezzel sincsen semmi baj, hogy tudunk röhögni, miközben dermesztőbb dolgokra döbbenünk rá. Azt gondolom, fontos, hogy a nézők ez ilyenfajta darabon keresztül, ilyenfajta kérdésekkel foglalkozzanak, gondolkozzanak rajtuk, hasson rájuk, még akkor is, ha nem vagyok benne biztos, hogy ötven vagy száz év múlva is repertoárdarab lesz.

Winkler Nóra: Válaszolsz erre?

Eszenyi Enikő: Az első rendezésem a Leonce és Léna volt, amire a itt, a Fesztiválon nagyon sok díjat kaptunk. Akkor, amikor választottam, még nem tudtam, hogy ez fesztiváldarab. Most már tudom, hogy a Leonce és Lénát, meg a Woyzecket, és társait érdemes fesztiválra vinni. Hát ez tényleg nem az, ez nem egy intellektuális darab, ennek a darabnak szerintem másban van az ereje. Ezek egyébként nem az én mondataim, Michal kért meg minket tegnap hogy ezt mondjuk el mindenképpen. Én azt gondolom, hogy az a nagyregény vagy dráma, amit nő ír, az nagyon nehezen tud megszületni. Nagyon nehéz a dolguk a női drámaíróknak, mert egy egészen más út áll előttünk, más dolgokat kell nekik csinálni, mint a férfiaknak. Nehezen tud a nagy mű megszületni, mert közben el kell mosogatni, el kell vinni a gyereket az iskolába, és még sorolhatnám a különböző tennivalókat. De tudjuk, hogy az izraeli színház egy naiv színház, hiszen nincs olyan tradíció mögöttük, mint az európai színjátszás mögött. Nincsenek olyan hagyományai. Azt gondolom, hogy Hadar (Hadar Galron, a Mikve szerzője – a szerk.), aki színésznő és dramaturg is, megpróbált egy olyan darabot írni, amiben kifejezheti önmagát, és mint színésznő és mint dramaturg arra gondolt, hogy itt a nőknek nagyon jó kis szerepük van. Én is szívesen játszanám a Woyzecket vagy bármelyik fesztiváldarabot, de engem iszonyatosan érdekelnek a női problémák. Nagyon sok nő jár színházba, és az ereje abban van, hogy olyan problémákat hallunk színpadról, amit még eddig nem hallottunk, eddig még nem mondtak ki. Azzal azért vitatkoznék, hogy nem lehet másképp megcsinálni, mert a cseh előadás is, bár nagyon hasonló, mégis egészen más. Ugyanúgy, ahogy én megcsináltam az Oklahomát (Tracy Letts: Augusztus Oklahomában – a szerk.), Michal is megcsinálta az Oklahomát, vagy mondjuk Bécsben is, a Burgtheatherben, és ott is teljesen más, pedig az is egy hasonló darab.  Ezeket a darabokat nagyon szeretik a nézők, van egy kiismerhető szerkezete, de ez egy fiatal nézőnek új. A te számodra, aki már ezer színdarabot megnéztél, természetesen ismerősek a patentjei. Ez ugyanolyan, mint a Michallal való találkozás: ő nem akart minket megváltoztatni, mert elegek voltunk neki úgy, ahogy vagyunk, és azt szerette bennünk, amik vagyunk, és nem akart bennünket kifordítani – mert ő nem ismer bennünket. Ti már nyilván untok bennünket, mert igazából akkor tud egy ember jól átalakulni, ha sok minden változás történik vele. Ezt a társaságot már mindenki nagyon jól ismeri, tudja rólunk, hogy körülbelül mik a határaink, és mit tudunk játszani, de neki ez új volt. Úgy szólított minket, hogy Vera asszony, meg Börcsök asszony, ugyanis magázott mindenkit, és számunkra ez egy csodálatos munka volt. Még egy mondat a poénokkal kapcsolatban. Nemhogy nem tettük ki a poénokat, pont azt gondolom, hogy a tegnapi előadásnál mi egy kicsit meg voltunk ijedve, mert nagyon nagy csönddel kezdődött. Egészen más volt a tér, nem tudunk ebben az előadásban felfelé játszani, mert a Pesti Színház egészen más, az egy csőszínház, és más irányokba játszunk ott. Én azt gondolom, hogy talán az izgalom, vagy a megfelelési kényszer, vagy a szorongás miatt, de leptetettebb volt az előadás. Ez azt jelenti, hogy nem volt olyan friss, ropogós, mert mindannyian meg voltunk illetődve egy picit. Aztán a második felvonás már, úgy érzem, hogy jobban ment, és szóltak közben, hogy picit halkak voltunk, ami számunkra furcsa volt, mert mi hozzá vagyunk szokva a nagy térhez, de egyszerűen nem mertünk akklimatizálódni, mert féltünk, hogy elmegy a darab világa. Ennyi. Köszönöm a kedves szavakat.

Dávid Zsuzsa: Én azt éreztem, hogy Dočekal mint rendező rendkívül harmonikusan dolgozott veletek, a tenyerére emelt benneteket és repülni engedett.  Ellentmondanék Katinak. Én éreztem a színészeken, hogy új dolgokat hozott ki belőlük a rendező, és nekem nagyon sok meglepetést okozott például Hegyi Barbara, akire az első pillanatban nem ismertem rá, lehet, hogy ez az én felkészületlenségemnek is köszönhető, de annyira más volt. Igó Éva is nagy meglepetés volt, de Pap Verától, Kovács Patríciáról is kaptam új dolgokat, amit én eddig nem tudtam róluk. Az igaz, hogy fél éve voltam utoljára a Vígszínházban, tehát sokatokat rég nem láttalak, de kifejezetten egy harmonikus együttműködést éreztem a rendezésben, abban, ahogy ti megvalósultatok színészileg. Azt gondolom, hogy az ilyen darabokat igenis játszani kell, a színház arra reagál, ami most van. Azokra a dolgokra, amik történnek, a képviselőválasztás, az állások, a fizetés, munkanélküliség, az erőszak a családokban, ezekre igenis azonnal reagálni kell a színháznak.

Szűcs Katalin Ágnes: Hát ezt mondtam én is.

Dávid Zsuzsa: Akkor bocsáss meg, félreértettelek.

Winkler Nóra: Mindig kiderül, hogy nincs is köztetek ellentmondás.

Dávid Zsuzsa: Nekem például az előadás legdermesztőbb pillanata az volt, amikor jöttek ezek a külső szövegek, amiket a rendőrség, vagy a férjeitek, vagy a rabbi mondott. Az annyira félelmetes volt nekem, hogy a férjeink, a fiaink, az apáink ott állnak kint, és mondják, hogy nekünk ezt meg azt kell tenni, mert különben megtámadnak minket, és akkor ezután még jött a füst, jelezve, hogy ez tényleg nem vicc, ez abszolút torokszorító volt. Köszönöm szépen.

Winkler Nóra:  Amit én a legjobban bírok benne, túl az összes szemponton, ami eddig elhangzott, hogy mindenki zsidó a darabban.  És szerintem nagyon ritkán van Magyarországon, hogy nem azt látod, hogy a zsidók mind nagyon egyformák, nyilván mindenki bankokat vezet, és rendkívül összetartó közösségük áthatolhatatlan a nem zsidók számára. És akkor bevonódsz egy sztoriba, és lehet, hogy nem ezen gondolkozol, de egy adott pontján azért mégis el kell, hogy gondolkozz rajta, hogy itt irtózatos belső feszültségek vannak. Véletlenszerűen kiválaszthatnánk másfajta közegeket is, ahol ezt látod, de hajlamos vagy azt gondolni, hogy a zsidók, azok nagyon egyfélék. Tavaly augusztusban voltam Jeruzsálemben, mert ott összeraktak egy kortárs kulturális fesztivál, hogy ne az legyen az emberek képe Jeruzsálemről, hogy oda csak vallástörténeti szempontból érdemes menni, hanem tudjanak róla, hogy ott van egy nagyon élő jelenkori kultúra is. Láttunk színházi előadásokat, kiállításokat meg koncerteket, és volt egy délután, amikor ott élő, és ott dolgozó művészek prezentálták munkáikat nekünk. Újságírók voltunk, mindenfelől a világból, és egy ötven körüli pasi, aki valahogy elérte, hogy ebbe a nagyon-nagyon vallásos negyedbe bejárhasson és fotózhasson, sorra vetítette a képeket. Volt egy kép, amiről az jutott eszembe, hogy annyira csodálatos lenne, ha ezt el lehetne hozni Magyarországra, mert azt lehetett látni rajta, hogy egy téren izraeli zászlót égetnek, és körülötte egzaltáltan tomboló emberek vannak. Ha kitakarnám az arcukat, soha senki nem gondolná, hogy pajeszos, kapedlis fiúkban állnak ott, mert nem gondolod, hogy ez egy önmagában polarizált közeg. Én minden erényén túl irtózatosan bírom ebben a darabban, hogy megmutatja, hogy ez nem egy homogén társaság.

Dávid Zsuzsa: Én sematikusnak érzem azt a megállapításodat, hogy általában a zsidó emberekről mit gondolnak, szóval nagyon meglep, amit mondtál az előbb.

Winkler Nóra: De szerintem ez az előadás egy nagy erénye, hogy muszáj vagy gondolkodni arról, hogy önmagában menyire összetett és milyen elképzelhetetlen belső feszültségeket…

Dávid Zsuzsa: Ebben abszolút igazad van, és nekem furcsa módon éppen a megegyezések jutottak eszembe, hogy a katolikus meg a református pap mennyire beleszól az életedbe. Örökös probléma, hogy a pápa folyamatosan dönt a mi életünket illető kérdésekről, kijelenti, hogy nem lehet abortuszod, és akkor mi, nők, természetesen tiltakozunk. Tehát nekem furcsa mód pont az azonosságok erősödtek fel azáltal, hogy egy zsidó közösséget láttam, és ebbe az életbe pillantottunk bele, és ettől nekem inkább kitágult a történet.

Oberten János író, újságíró: Eszenyi Enikőnek szeretnék válaszolni. Ezelőtt két hónappal kezdtem el fordítani egy francia darabot, amit egy francia dráma- és regényírónő írt három nőre. A helyszín egy női mosdó, de nem egy lepusztult budi, hanem egy bárban vagy szállodában: márvány, tükör stb. Ez igazán franciás szöveg, nem vaginamonológok. Egy fantasztikusan jó szöveg, minden benne van, amit a nőről tudni kell, kezdve onnan, hogy a kisfiú láthatja a nemi szervét, olyan filozofikus magasságokba emelkedik, hogy az fantasztikus. Ezenkívül most hoztam Pestről, a Színházi Intézetből két monodrámát nőre. Az egyik Anna Freud monodrámája, kitűnő, a másik pedig...

Eszenyi Enikő: Szerintem ezt utána majd megbeszéljük.

Oberten János: Csak azért mondom, mert említetted, hogy nincsenek női darabok, de vannak.

Eszenyi Enikő: Jó, köszönjük szépen.

Oberten János: És egyáltalán, én most láttam azt, hogy mennyire van női szerző és női darab.
Winkler Nóra: Ennek örömére, akkor át is adnám a szót Alice-nak.

Alice Georgeson: A Kolozsvári Egyetem Színésztagozatának vagyok a vezetője. A Mikve a második előadás, amit láttam a Vígszínház társulatától. Az elsőt 1998 előtt láttam, egy bukaresti turnén, Pisti a vérzivatarban volt a címe, nagyon jó emlékem van erről a színházról. Mikve. Nem ismertem én sem a darabot, most találkoztam vele először. Úgy gondolom, hogy nagyon bátor darab, de talán inkább számunkra bátor. Izraelben nagyon sok olyan drámaíró van, aki nagyon tüskés és égető kérdésekről ír darabokat, többek között az arab-palesztin-izraeli kapcsolatról. Az, hogy hozzánk ezek a darabok nem jutnak el, a mi bátortalanságunkról szól inkább, semmint róluk. Európai divat az arab fundamentalizmusról beszélni, miközben amit itt láttunk, az pontosan arról szól, hogy bármilyen fundamentalizmus veszélyes. Szerintem ez a darab erről szól: nincsenek jó és rossz fundamentalisták, jó és rossz szélsőségesek. Ezért azt gondolom, hogy fontos és jó, hogy megtaláltátok ezt a szöveget. Ami a darabot illeti, úgy gondolom, hogy a dokumentarista színházhoz áll közel, hiszen itt nem az egész izraeli társadalomról van szó összességében, hanem egy részletéről, egy szegmenséről. Nem minden izraeli nő él így, csak az ortodox zsidók szűk körének egy része. Ezért gondolom, hogy egyfajta dokumentarista jellege van a szövegnek. Azt gondolom, hogy alapvetően két módon lehet színpadra állítani ezt a szöveget: az egyik egy nagyon egyszerű, közvetlen mód, a másik pedig ez, amit tegnap este láttunk, azaz egyfajta művészi megjelenítésben, expresszívebb módon. Ha egy független csoporttal dolgozott volna a rendező, akkor valószínűleg más módon készült volna el ez az előadás. De repertoárszínház lévén ezt a színpadra állítási módot választotta a rendező, ami többletdimenziót ad a darabnak, amely a két ima-jelenetben látható. Az egyik: Shira a fürdő előtt, a másik: az öngyilkosság előtt. Ezek, illetve a zenei közjátékok, tágabb dimenziót adnak az előadásnak, mint amennyi benne rejlik a szövegben, tehát művészi szempontból megemeli a szöveghez képest az előadást. Én úgy gondolom, hogy a rendező tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit csinál. Fantasztikus színésznőkkel találkozott, és azt hiszem, hogy ez nagyon megsegítette abban, hogy kibontsa a darabnak ezeket a többletdimenzióit. Szeretnék gratulálni a játékért, a tegnap esti előadásért, nem tudom megmondani, hogy ki a legjobb, mert jobbnál jobb mindenki.  És szeretnék gratulálni a Vígszínháznak azért, ahogy bemutatkozott ezen a fesztiválon. A szöveg fordításáról beszélek,  az anyagokról, melyeket megkaptam, a sajtóanyagokról, és ez példaadó. Egy színházi fesztiválon így kell, hogy szerepeljen egy színház, és szeretnék gratulálni az igazgatónőnek, már csak azért is, hiszen ez nem egy nemzetközi, hanem egy nemzeti fesztivál, ahol külföldi vendégek is vannak, és mégis, a külföldieknek is mutat valamit a magyar színházból. Köszönöm szépen.

Winkler Nóra: Csak az jutott eszembe, hogy pár nappal és egymillió beszélgetéssel ezelőtt az itt lévő külföldi újságírók közül az egyik nő, a New York-i Time Out színházi kritikusa azt mondta, hogy annyira kár, hogy olyan kevés női hang van ezen a fesztiválon. És ahogy itt ülök a három női opponenssel, meg ti, színésznők ott nyolcan, hát eléggé „girl power”-es lett ez a nap. És akkor most át is adom a szót a Katinak.  

Szűcs Katalin Ágnes: Kicsit megijedtem a reflexióktól, mert magam is azt mondtam, hogy jó, hogy ezt a darabot játsszák, játsszátok, mert játszani kell. Amikor arról beszélek, hogy nem remekműről van szó, és hogy nincs sokféle színreviteli lehetőség, akkor én arra gondoltam, hogy nincs többféle értelmezési lehetőség. Formailag biztosan sok mindent ki lehet próbálni, és valóban, más egy alternatív színházban, mint egy kőszínházban, de alapvetően az értelmezésben sokkal többet nem lehet belőle kihozni. Amit ki lehet, azt kihoztátok, és ez nagyon jó. Amikor arról beszéltem, hogy van bizonyos ismeretterjesztő jellege, akkor én nem arra gondoltam, isten őrizz, hogy meg lehet ebből ismerni, hogy a zsidók is többfélék, én megijedtem ettől a mondattól. Pusztán úgy értettem, hogy bizonyos vallási szokásokról óhatatlanul információt kell kapnunk ahhoz, hogy megértsük a helyzetet és a konfliktust. Ugyanakkor a dolog lényege mégiscsak az, amit Alice is mondott. Meg kell találni ebben a számunkra idegenebb világban azt, hogy hol vannak a kapcsolódási pontok. A vallási fanatizmus bármely vallásra igaz lehet, és magunk körül is érzékelhetünk ilyesmit. Ez egy nagyon fontos kapcsolódási pont, miközben nagyon sok egyéni dráma van benne. Én azért nem érzem igazán dokumentarista dolognak, mert olyan sűrítménye mindenféle tragédiáknak, borzalmaknak, ami már-már modellszerű, tehát éppen hogy nem dokumentarista, de ez nem von le a dolog értékéből, sőt, talán ettől képes többféle problémát felvetni.

Urbán Balázs, a POSzT egyik válogatója: Visszatérve az izraeli előadásra, amit Kati említett, azért volt ennek más hangulata, mert az előadás – nem azt mondom, hogy egzotikumként érkezett, de –tudjuk, hogy olyan közegből érkezett, ahol ez egy nagyon komoly, véres probléma, tehát az egésznek volt valami véres komolysága, ami itt másképp van. Ezenkívül mi is olvastuk akkor. Más az, amikor az ember egy az egyben hallja a poénokat, meg más az, amikor olvassa.  Az nyilván egy sokkal szikárabb, komorabb tónusú előadásnak tűnt, mondjuk azt, hogy nem dokumentumdráma, azt ott is lehetett érezni. Ez a maga műfajában egy kitűnően megírt és felépített darab. Az a nagyon érdekes, és gondolkodtam, hogy mondjam-e vagy ne, mert nem vet jó fényt rám, hogy mondom, de akkor is mondom, hogy én egy pillanatig el nem gondolkoztam, hogy női író-e, mert a név az nem mond nagyon sokat az embernek. Tehát – annak ellenére, hogy csupa nő játszik benne – a probléma szintjén sem nem merült fel bennem. Ehelyett inkább az jutott eszembe, hogy aki ennyire ismeri a struktúrát, a szerkezetet, a patentokat, az  végül is éppúgy lehet nő, mint férfi.

Galéria

Ajánló