fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

Szakmai beszélgetés (Prolik)


Winkler Nóra: Mai első szakmai beszélgetésünk témája Csiky Gergely Prolik című darabja, az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában, Máté Gábor rendezésében. Jelen van két opponensünk, Dávid Zsuzsa rendező és Szűcs Katalin Ágnes kritikus. Zsuzsa kezd.

Dávid Zsuzsa, rendező: Jó napot kívánok, tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit. Nagyon sajnálom, hogy a színészek nagy többsége nem tud itt lenni, mert nem mindenkinek tudtam gratulálni tegnap este. Rögtön el kell mondanom, hogy nekem nagyon tetszett ez az előadás, kimagasló együttes munkát láttam benne, érezhető, hogy a színészek sok éve játszanak együtt. Máté Gábor rendező évek óta dolgozik ott a társulattal, tehát nyilván nem először találkoztak. Én több előadásban is tapasztaltam, ezt beszéltük tegnap is, hogy mennyire fontos az együttes, az ensamble, s hogy fontos társulatoknak lenni, társulatokban dolgozni. Én ezt nagyon-nagyon jól érzékeltem a tegnap esti előadásban, nagy örömömre szolgált. Örültem nagyon, hogy Csiky Gergelyt játszanak, teljesen elájultam. Lehet, hogy én vagyok nagyon műveletlen, de azt hiszem, hogy nem sok színház játszik Csiky Gergelyt, legalábbis én nem tudok róla. Azt hiszem, hogy az egyik legkiválóbb íróink egyike, méltatlanul nem játsszuk az ő műveit, vagy nem ismerjük, vagy nem tudom. Nagyon-nagyon örültem, hogy a színház műsorra tűzte ezt a darabot. Jól volt meghúzva, nagyon jól élt a szöveg, tehát a dramaturgiai munka is nagyon tetszett nekem, nagyon szép, tiszta mondatokat kitűnő dialógusokat hallottam, és azt, hogy mennyire szép a mi nyelvünk. A „hogy”-ok, a „szerintem”-ek, a „tudniillik”, az „egyébként” szavak helyett más volt, ez nagyon tetszett. Nem tudom, a rendező választotta-e a darabot, vagy a színház javasolta, nekem ez nagyon-nagy örömömre szolgált. Jól beszélhető ez a nyelv. Csiky Gergely olyan problémákról beszél, lássuk be, amilyen problémáink vannak a mai nap is. Az előadásnak nem egy momentuma utal erre: hogyan legyek képviselő vagy hogyan kapjak egy olyan állást, amiben semmit nem kell csinálnom, csak fölvenni a pénzt. Most ezt nem akarom felsorolni, hiszen úgyis mindenki érezte és érzékelte a nézőtéren. Mi a délutáni előadáson nagyon sokat nevettünk, én nagyon élveztem az előadást, kifejezetten szórakoztatott. Én mindig nagyon szeretem Máté Gábor humorát úgy a színészi, mint a rendezői munkájában. Nagyszerű volt a karakterek megformálása, minden egyes figura. Majd a problémáimat is mondom, de nekem nagyon élvezetes előadás volt a tegnapi. Láttunk egy előadást, voltak színészek, fekete ruhában volt mindenki, egy fekete térben, és az arcukon csúnya szürkés, ha jól láttam, undormányok voltak maszkolva. És akkor arra gondoltam, hogy igen, akkor ez biztos a rossz, mert gonoszak, meg csúnyák és mindenféle szörnyű dolgot csinálnak, meg pénzzel megvágnak szegény ártatlan embereket, és ők azért ilyen csúnyák. Egy kicsikét összezavarodtam, amikor bejött Sata Árpád, talpig pirospozsgásan, egyáltalán nem volt rajta semmi szürke, és akkor nem tudtam, hogy ő most akkor a jó, vagy ő most a kicsattanó, vagy nem tudom. Ez egy picikét megzavart, de lehet, hogy egyszerűen a színész nem sminkelt. Mert azt én is sokszor tapasztalom, és küzdök a színészekkel, hogy nem nagyon szeretnek sminkelni, ezt nem tudom, szerettem volna megkérdezni, hogy nyilván nem koncepció, hogy ő egyedül, mint a szabó, nem volt szürkére összekenve. Aztán a jelmezeknél is összezavarodtam egy kicsit. Andi (Bozó Andrea – a szerk.) be volt öltözve abba a katonabakancsba és zubbonyba. Ha jól értettem, ő nem fogadja a látogatókat, hanem leveleket ír nekik. Nem tudom, hogy otthon ebben a katonakabátban jár-e, mint özvegy – ezek elgondolkodtattak. Miért volt ő úgy öltözve, ahogy öltözve volt, miközben a szakácsnő egy kicsit sem volt szakácsnősen öltözve? Nyilvánvaló, hogy nem jöhet be egy fehér kötényben, amikor minden ruha fekete. Tehát úgy értem, hogy ő egy kicsit városias. Tehát a jelmezekben, én, aki végignéztem az előadást, nem mindent tudtam a helyére tenni. Azt éreztem, hogy néha borul a hierarchia ‒ mert ebben a lepusztult társadalomban is vannak hierarchiák ‒, mert azért ők bért fizetnek a lakásért, mégis tartanak egy cselédet, és akkor mégiscsak úgy néz ki, hogy ő valamikor egy jobb sorban élő úrinő volt. Tudja, hogy hogy kell váltani. Tudjuk, hogy nagyon szegények, de mégiscsak élnek egyfajta szinten. Ehhez képest nem tudtam mindig a jelmezekben eligazodni, hogy azt a hierarchiát, amit az író érzékeltet a művében, nem nagyon tudtam mindig a helyére tenni. Egy mellékmondat, hogy mennyi minden jut az ember eszébe: a zokniknak a kérdése. Nem viselt zoknit a Gergő (Kaszás Gergő – a szerk.), és akkor utána bejött a Máté (Mészáros Máté – a szerk.) és rajta sem volt zokni. Máté egy hosszú monológban elmondta, hogy ő egy úri élethez szokott, ahol jómód van, megszokta az eleganciát, és neki ezt az életszínvonalat fenn kell tartani. És akkor nem tudtam, hogy ez a „nem hordunk zoknit”, ez most a mi szegénységünk jele-e, vagy csak azért van, mert. Egyszer láttam a Máté Gábort a Vámos Miklós műsorában, ahol egy csodálatos francia bőrcipőben volt, zokni nélkül, és elmesélte a Vámos Miklósnak, hogy Párizsban vette ezt a cipőt, és egy picit kicsi volt neki, úgyhogy ő nem hord ehhez zoknit. Erre gondoltam. Ennyi minden jut az ember eszébe, miközben néz egy előadást. Nem akarom túl hosszan mondani a pozitívumokat. A problémám a díszlettel volt. A fekete díszletben fekete jelmezbe öltözött emberek voltak, a fekete jelmezbe öltözött embereken a feketének, ennek az egy színnek milliónyi árnyalatát véltem felfedezni. Már a feketében is mennyi szín van. Ez a legkomolyabb kérdésem, és nem tudom, hogy Gábor (Máté Gábor – a szerk.) mondasz-e erről majd valamit. Akkor van a sötét, ha valaki gonosz, és a fény, ha valaki jó? És vannak a szürke arcú, csúnya, gonosz, ronda emberek, és ők vannak  fekete térben? A fekete tér nekem mindig a semlegest jelzi, ahogy visszagondoltam előadásokra, vagy színházi korszakokra. Például Grotowszki előadásaiban nagyon sokszor volt az, hogy minden fekete volt, és csak a színészekre tudtunk figyelni, csak a színészi játékra figyeltünk, és a színészeket néztük, a tér teljesen fekete volt, hogy ne vonja el a figyelmünket és ez a színésznek sem nyújtott semmilyen kapaszkodót, és nekünk, nézőknek is őrájuk kellett koncentrálni. Vagy amikor egy pantomimszínész, mondjuk a Barrow bejön, ő is egy fekete térben játszik, akkor is őt figyelem, ha a díszlet mögötte van. A fekete valamikor a végtelent is jelenti. Hogyha nézem a tévében az űrhajókat, ahogy ott mozognak, és körülöttük van az a nagy sötét, fekete semmi. „Sötét és semmi valék”, mondja az Éj a Csongor és Tündében. Nem tudom, hogy ez ez a fajta szándék-e, hogy a sötét térben ezek az emberek fekete ruhában mozognak. Akkor a következő kérdésem az volt, hogy átkerültek-e egy másik lakásba, ami egy jobb életszínvonalat hozott számukra, és akkor az egész egy picit beszürkült. A gonosz emberek a csúnya, gonosz térben vannak ‒ és ezt idézőjelben mondom ‒, és ha ezek átkerülnek abba a másik lakásba, ami egy sokkal gonoszabb történet, mert az nem a saját gonosz, rablott pénzből fenntartott bérlakás, akkor kérdésem, hogy a szürkülés miért jön létre. Ezek a kérdéseim hozzád, amikre nagyon örülnék, ha válaszolnál. Hát kifejezetten felüdültem, és nagy boldogság volt ez az álomkép. Én nem láttam még tőled ilyet a rendezéseidben, nem láttam ilyen típusú jeleneteket és megoldásokat, nekem nagyon tetszett. Először is, az nagyon furcsa, hogy ír az író egy színdarabot, és akkor egyszer csak bejön minden szereplő és mindenféle motiváció nélkül csak jó lesz. Én felébredek holnap reggel hatkor és úgy döntök, hogy most jó leszek, akkor ez így van? Hát ez nem így van. Tudjuk, hogy az életben sem így van. És ezért nagyon-nagyon jó megoldásnak találtam ezt az álomképet, nagyon-nagyon tetszett. Az is nyilvánvaló, hogy amikor a végén a Kaszás Gergő ezzel a rettenetes sebhellyel a nem túl szimpatikusra maszkírozott fején, bemászik az ártatlan leánykához és az ördögnyelvvel a lába között, amit hord, akkor nem sokfélét lehet gondolni azzal kapcsolatban, hogy mi lesz. Eléggé egyértelműen eldől, hogy itt mi lesz a leányka sorsa. Ez nyilván rendezői döntés, és a mai világunkban nem túl sok okunk van arra, hogy ezt optimistábban lássuk. Teljes mértékben megértem és egyet is tudok vele érteni, nem akarom tovább szaporítani a szót, a díszlettel volt a legalapvetőbb problémám az előadásban, nagyon-nagyon örültem az együttes játéknak és az egész előadásnak, nekem nagyon-nagyon tetszett, köszönöm.

Winkler Nóra: Akkor átadom a szót a rendezőnek, Máté Gábornak. Jegyzeteltem, mert láttam, hogy te nem, tehát volt az elején a sminkkel és a jelmezekkel kapcsolatos kérdés, hogy a darab eredeti hierarchiáját meg tudod-e mutatni? Csak, hogy válaszoljunk.

Máté Gábor: Ne olyan gyorsan mondjad.

Szűcs Katalin Ágnes: Én azt a katonaköpenyt úgy értelmeztem, hogy a nő múltját jelenti, amúgy meg nagyon hideg van a lakásban, mert egy üveget betesznek a kályhába, nyilvánvaló, hogy nincs fűtés, és amúgy is számos jel mutat arra, hogy hideg van, nincs fűtés, mindenki fölöltözik, mikor bejön.

Dávid Zsuzsa: De hogyha a múltja, mint a Küküllő menti Mata Hari, akkor az azért nagyon fontos, hogy attól szabadulni akar…

Szűcs Katalin Ágnes: De otthon minden...

Dávid Zsuzsa: Ő mindent elkövet, hogy ettől szabaduljon, ne ez legyen a múltja, jelene...

Winkler Nóra: Lányok, csak egy szóra adjuk át.

Máté Gábor: Úgy érzem, hogy a Katinak kell jönnie.

Szűcs Katalin Ágnes: Azzal akartam kezdeni, hogy nekem a katonaköpennyel nem volt semmi bajom, és mivel ez egy nagyon zárt világocska, amiben ők élnek, és hát leveleznek, minthogy nem fogadnak vendégeket, ő tudja a múltját, meg még az a rossz ember, a Zátonyi Bence is tudja az ő múltját, és a többiek meg nem látják jószerével. Ez az ő belső világa. Ráadásul csak ez a meleg cucca van szegénynek. Amit láttunk, az valóban nem a remény színháza. Nem azért nem a remény színháza, mert nem a happyend-del végződik, tehát nem fordul minden jóra, akkor sem, ha meg is jelenik ez, ha nem is realisztikus módon, hanem egy álomképben, ami valóban nagyon szép, és teljesen érthető ebben az előadásban. Hanem attól sem a remény színháza, hogy ezt az előadást utoljára láttuk, és ezt a társulatot is ebben a felállásban. És ez egy nagyon szomorú dolog. Pontosan azért, amiről a Zsuzsa is beszélt az előbb, itt már számos beszélgetésen elhangzott, hogy mennyire fontos az, hogy egy társulat milyen kondícióban van, hogy hogy épül, hogy dolgozik, ez előbb-utóbb látszik. Ezen az előadáson látszik, hogy ebben 10 év társulatépítő munka van, nyilván benne vannak előző munkák is, tehát akik ebben az előadásban idősebbek játszanak, ők hoztak magukkal valamit, de ebben a csapatban is formálódtak, ennek nagyon szép példája például, hogy a Sata (Sata Árpád – a szerk.) tud működni ebben a picit ironikus, picit eltartó, picit önreflektált, de közben mégis valami nagyon lényegeset, személyiséget megmutatni tudó játékmódban. Éppen egy olyan stádiumban sikerül megszűnnie ebben a formában ennek a társulatnak, ahol azt éreztem, hogy kezdett összeérni az, ami minden társulati változásnál teljesen természetes, hogy a régiek, és az újak nem feltétlenül beszélnek egy nyelvet. Tehát úgy tűnt, éppen most, hogy már beérett valami 10 év után. Amúgy a színházban az egy teljesen természetes dolog, hogy fluktuáció van, nem az a probléma, hogy van, hanem az a probléma, ha nem a minőség, nem a szakmaiság mentén működik a dolog, illetve, hogyha nem a művészetről szól, hanem valami egészen másról. Nagyon mókás egyébként, hogy tegnap is beszéltem arról, hogy ha két előadás egymás mellé kerül egy nap, akkor óhatatlanul bizonyos dolgok összecsengenek. Itt mind a két előadásban benne van, hogy valaki képviselő akar lenni, és küzd. Nota bene mondhatnám, mind a kettőben elég durva „környülállás” van emiatt, vagy ekörül. Ez a fekete-fehér világ számomra többek közt azért is szép ‒ ez a nagyon markáns és egynemű színváltás ‒, mert pontosan ezek a színházi vagy művészeti vitáink, amik arról szólnak, hogy mi a dolga a művészeknek. Ebben nagyon szépen felvetődik számomra, ha úgy tetszik, nem válaszolódik meg, felvetődik: valóban a sötét szín a valóság, a realitás világa, és van ez a fehérbe, világoskékbe burkolt álomvilág, ahol minden megoldódna, az igazság győz, jogi úton mindenki megkapja méltó jutalmát illetve büntetését. És ez egy meglehetősen abszurd, és groteszk kép, illetve jelenet. Nem lehet más. Biztos valaki máshogy gondolja, de ezzel nekem semmi bajom nincs. Lehet úgy gondolni, hogy márpedig itt azt kéne megmutatni, hogy igenis remény van, az az igazság. Nagyon sokféleképpen lehet a színházról gondolkodni, meg a művészetről is, nekem azzal van bajom, hogy ha meg akarják mondani, hogy kell gondolkodni, hogy kell az előadásnak végződnie, és egyáltalán, a parlamentben ez téma lehet, hogy mit hogy kell játszani a színházban. Itt a baj. Egyébként a rút ábrázolása a művészetben és a színházban is éppen hogy arról szól, hogy nem szeretne az ember így élni, tehát pontosan a remény vágyáról szól, hogy hadd lehessen másképp. Ahhoz, hogy az ember felismerje, hogy másképp is lehetne, ahhoz gondolkodni kell. A gondolkodás feltétele pedig az, hogy megértsük, mi van körülöttünk. Ahhoz pedig, hogy megértsük, mi van körülöttünk, meg kell próbálni az összefüggéseket megismerni és megérteni. Erre pl. kitűnő lehetőség a színház, ami pl. abban különbözik a publicisztikától, vagy bármilyen tudományos megközelítéstől, hogy nemcsak intellektuálisan szólít meg, hanem érzékileg is. És egy csomó mindent meg tud az emberrel úgy éreztetni, nem feltétlenül tudatosítani, hanem éreztetni, amin nem biztos, hogy gondolkodna. És ez éppen azért fontos, hogy többekhez tud eljutni talán és más módon. Tehát aki nem akar ezeken gondolkodni, az óhatatlanul megérzi, érzékelhető lesz számára.  Én ezért tartom azt egy nagyon fontos és nagyon jóféle színházi gondolkodásnak, ami Egerben zajlott, és ezért gyászolom, hogy ennek vége. Még annyit, hogy például a színészi munkában hogy mutatkozott meg az a fajta gondolkodás, ami számomra fontos. Itt az egyik legkisebb szereplő gesztusát szeretném kiemelni, amin én csaknem elbőgtem magam, ahogy a Szabó Emília – akinek nem hiányzott a fehér kötény, már csak azért sem, mert nem volt mit főzni, nem veled (Dávid Zsuzsával – a szerk.) vitatkozom, csak én azt mondom, hogy mit gondolok a színházról, tehát hogy nincs mit főzni, nem fizetik ki, és így tovább, tehát nagyjából egy szinten van a gazdáival, ha úgy tetszik anyagilag –, de ahogy megfogta a kislány kezét, amikor ment ki, az valami szívfájdítóan szép volt. És hogy egy ilyen kicsike szerepben ennyit tud elmondani egy személyiségről, mert aztán tudtuk meg, hogy ő nagyon szereti a kislányt, és csak azért marad ott. Annak a dialógusnak a humora is tüneményes, amikor mindig kiszól, hogy „jaj, ne szóljon, még a végén itt maradok”. Ott nevettetően jelent meg, nagyon finoman nevettetően ez, és aztán abban a kézszorításban viszont én tényleg elpityeredtem magam. De gyönyörűek voltak a Vajda Milánnak a pici tétovaságai is. De ide sorolható tényleg minden színész, nem egyszerűen egy személyiség jelenik meg, hanem meg tudják jeleníteni a nagyon pontos fogalmazásmóddal, és nagyon apró fontos gesztussokkal azokat a társadalmi viszonyokat is, amikben élnek. Szociológiai hátteret tudnak érzékeltetni úgy, ami a színház egyik fontos vonása, hogy sokszor szavak nélkül bizonyos gesztussokkal mi mindent el tud mondani egy előadás, ez az ilyen minőségű színészi játékban látszódik. És azon gondolkodtam, hogy a remény színházában Sata Árpád hogyan játszaná ezt a szerepet. És biztos, hogy egészen másképp, mert ő ezt ebben az előadásban csinálja így. Engem egy dolog zavart, a Milán (Schruff Milán – a szerk.) annyira elrajzolt, hogy teljesen kilóg stilárisan az előadásból. Amikor háttal áll, és nem látom az arcát, gyönyörű a testtartása. A hátából, amikor kimegy és ahogy a karját, vállát tartja, abból megint annyi mindent megtudok erről a fickóról, és ezért aztán kicsit zavar, amikor szembefordul, akkor valami hamisat érzek benne, de azt hiszem, hogy ez az egyetlen számomra nem hiteles dolog. Az első, második felvonást én teljesen úgy éreztem, hogy egybe kellene játszani, és kizökkentett, döcögősnek éreztem és a színváltást sem éreztem, egybe lehetett volna gyömöszölni, egyszerűen azt éreztem, hogy nekem széttörik, és egyben is megférne....

Máté Gábor: Most gyorsan reagálok erre, olyannyira igazad van, hogy nagyon furcsán készült ez az előadás, mert egy éve kezdtük el próbálni, akkor már majdnem készre csináltuk. Tehát tavaly kezdtük el próbálni, pont ebben az időszakban, és amikor a POSzT-on voltunk az egri színházzal, akkor még visszamentünk, tíz napig próbáltuk ezt az előadást. Akkor ez még egy másik előadás volt, főleg azért, mert az egyik főszereplőnk, Járó Zsuzsa volt, aki Elza szerepét játszotta. Az megint más kérdés, hogy egy szereposztás hogy épül fel, ki mit játszik és miért. A lányt pedig Mészáros Sára játszotta, közben mind a ketten gyereket vártak, illetve az egyik még várja, a másik már meg is szülte. Ezért elég komplikált színházi szervezési dolog van e mögött az előadás, és olyannyira igazad van, hogy én, amikor novemberben visszamentem, határozottan úgy emlékeztem, hogy ez egybe van, nagyon meglepődtem, hogy itt a műszak renitens magatartása miatt abbahagyták, és úgy látszik, nem készülnek el. Már majdnem odaszóltam az asszisztensnek, hogy itten mi folyik?  Mi történt ez alatt a pár hónap alatt? Túl hosszú lett volna, és az a tapasztalatunk, hogy az egri nézők szeretnek színházba járni, és ha színházba járnak, szeretik, ha valaminek három felvonása van, tehát van két szünet. Ez egy közösség, egy városban kell élnie egy színháznak, és én beláttam, hogy nem éri meg – és itt se érte volna meg, mert semmi árok nem volt a nézőtér és a színpad között – , tehát azt be kell kalkulálni, hogyha a nézők nem szeretnek valamit másfél óráig nézni, akkor nem történik baj, ha az ötvenötödik perc után jön egy szünet. Ez ennyire egyszerű. Egyébként teljesen igazad van, rendezőileg meg sokkal egyszerűbb volt nem kivinni a sötétbe a két kandelábert, és nem tudom mit, tehát teljesen igaz, amit mondasz. Következő kérdés?  

Winkler Nóra: Díszlet, sötét, smink.

Máté Gábor: Megpróbáltuk ezt végiggondolni, itt az alapszituáció az, hogy a magyar színházi konvenciók valóban egy ennél sokkal világosabb világot szoktak egy ilyen színdarabbal játszatni. Úgy veszem észre, hogy most már sokkal többet tudunk a szegénységről ma, Magyarországon, mint mondjuk 40 évvel ezelőtt, vagy 50 évvel ezelőtt, vagy akár 70 évvel ezelőtt. És ennek az ábrázolásában szerettem volna egyet a magam számára lépni, egyszerűen megpróbáltam végiggondolni, mi van egy olyan helyzetben, amikor tényleg az van, ahogy a darabban is azt mondják, hogy majd lesz itt lámpa, ha tudunk kölcsönt szerezni két petróleumlámpát, akkor itt lesz fény. Na most, ha nincs lámpa, akkor főleg sötét van, ha sötét van, akkor nincs fény, nincs pénz tüzelőre sem, és ha ennyi minden nincsen, ezek az emberek valószínűleg kabátban vannak otthon, mert hát nem tudom, ki volt már fűtetlen lakásban, és mennyi ideig, azt hívják az isten hidegének. Ott az ember fázik, és fölveszi, ami otthon van, azt mind fölveszi. Persze azért fekete minden főleg, hogy a végén eléggé világos legyen, tehát ennek az árnyalatait kellett használni, ha már ez a gondolat megszületett. A díszletben pedig az a fontos, hogy egyrészt nagyon szerettük volna a Munkácsy világát megjeleníteni, amit én nagyon szeretek, és ilyen értelemben akartam korban tartani az előadást, hogy ‒ most kérek mindenkit, hogy idézzen fel egy Munkácsy képet vagy akár többet is ‒ vannak azok a nagy falfelületek, ami előtt állnak, ülnek, többnyire nagyon elhasznált ruhában levő szereplők. Tehát ezt a fényvilágot és ezt a valamit akartam. És egy világosan falra utaló valamit szerettünk volna ebben, na most ez itt a Kamaraszínpad adottságai miatt nem is derült ki, fakszninak látszik ebben a színházi térben. Egerben ívelt előszínpad van, ahol ez a fal valóban nagyon elől van, nagyon kicsi sávban játszanak a színészek, ami az egész előadás koreográfiáját meghatározza. Ebben a térben amiben tegnap voltunk helyenként két, két és fél méter mélységű volt a hely, ugyanakkor az egri színpadon ez egy-ötven, egy-hetven, annál több nincsen. Valóban, szinte oldalazva járnak egymás közt a színészek. Ezen a helyen, ebben a térben, ahova – idézőjelben – kényszerültünk, ezt nem lehetett, vagy ez nem is lehetett világos, hogy itt pontosan milyen elv működik. A díszlettel kapcsolatban mi volt a fő probléma?

Winkler Nóra:  Egy pillanat...

Dávid Zsuzsa:  És a szürkülés?

Máté Gábor: Egy kicsit jobb világba kerülnek, de én ott azt tartottam fontosnak, hogy azért az egy illúzió van. Mindannyian tudjuk, gondolom itt is ül nem egy olyan ember, aki svájci frankot vett fel. Tehát ez az eladósodás nagyon jellemző ma az országra, és úgy gondolom, hogy ezzel az illúzióval foglalkozni kell, pláne, ha a darab valami ilyesmiről akar beszélni. Egyébként, amit a Mészáros Máté mond, amire utaltál, Zsuzsa, az az ő gyermekkora. Gyerekkorában szokott hozzá a jóléthez és  nem hajlandó arról lemondani. Ő már gyermekkorában hitelből lovagolt, tehát a ló is hitelben volt, amin lovagolt, minden hitelben volt, csak azt az életet megszokta. Hát mi mást élünk most? Megvesszük a méregdrága autót hitelből, és tíz évig fizetjük, és a három és fél milliós autónkért már tízmilliókat fizetünk. Elmondhatjuk magunkról, hogy van egy autónk, de lényegében így vagyunk a lakásunkkal is. Én ebből indultam ki, kicsit ezt gondoltam végig, ezért van a szürkítés, az eggyel gazdagabb világ, ami ott van. Az a gazdag világ sem úgy gazdag, hiszen elmondják, hogy itt aztán minden hitel. Egyszerűen ennek van egy szcenírozási technikája, nagyon következetesen, ugyanakkor ettől a következetességtől nyilván az életszerűsége satnyult a dolognak, ugyanakkor az is benne van, amit mondtál, és ez nagyon fontos, pont ezért szeretem a fekete világot, ahol csak a színész arca világos vagy világosabb, tehát valóban a színész, úgy érzem, hogy a sötét térben ugyanúgy, mint a világos térben is él. Ha egy nagyon világos térbe helyezem a színészt, akkor az egész alak, ha sötét térbe helyezem, akkor az arcá él. Azt sajnálom, hogy olyannak tűnt, hogy az arcuk szürke. Nem szürke, ezek betegségek, nem a rosszaság jelei, tudjuk figyelni az utcán, elmegyünk a szegénység mellett, a hajléktalanok mellett, hát ott nincsen ember bőrbetegség nélkül. A vitaminhiány, mindenféle dolog, a koszos, a hideg környezet, egyszerűen csak ezt próbáltuk végig gondolni. Elvben a Satának is van valamije, én nagyon hátul voltam és nem ellenőriztem le pontosan. Persze vannak színészi fegyelmezetlenségek, el tudom képzelni, hogy nem volt raja az, aminek rajta kellett volna lennie, de remélem rajta volt. A Mészáros Máté is elégedetlen volt a sminkjével, tehát az első előadáshoz képest, ahol pl. csak kifejezetten pöttyök látszódtak, akkor rá is szóltam, akkor ő mondta, hogy az valamiért eltűnt az arcán, és akkor még egy réteget rákent, volt ezzel munka. Nem tudom, hogy tegnap pontosan ez hogy történt, és ugye ráadásul az egy rettenetes nap volt. Délben lepróbáltuk az egészet, mert szerepátvétel volt, tehát egy komplett Prolik lement tizenkettőtől fél négyig, akkor volt egy kis szünet, aztán játszottuk öttől és kilenctől. Háromszor lement a Prolik. Ezt nézni is brutális volt, én mind a hármat láttam, most van is egy kis fejfájásom.  Na, mi van még?

Winkler Nóra: Zokni kérdés van még.
 
Máté Gábor: Jól esett, amit Zsuzsa mondott, hogy emlékezetes volt a szereplésem. Valóban, április valahanyadikától szeptember végéig nem hordok zoknit, ez igaz, de nem ezért nincsenek zoknik: Van, akinek nincs pénze zoknira, pl. a Mészáros Máté, de a második felvonásban már tudott venni magának zoknit, ugyan ő is hitelből vette a zoknit, de az elsőben ő is teljes legatyásodásban van. És hát a Mosolygónak (Kaszás Gergő – a szerk.) egyáltalán nincs zoknija. Mi van még?

Winkler Nóra: Konkrét kérdésem nem volt…

Dávid Zsuzsa: Nekem lenne, Gábor, hogy a cím, az, hogy Prolik, nekem ma mást jelent, mint az Ingyenélők. Valamitől az Ingyenélők színesebb, pikánsabb, több jelentésű, a Prolik meg nekem nagyon konkrétan jelent valamilyen társadalmat mielőtt elmondja a fiú, hogy ő proli, hogy mitől nevezi magát annak ami. Miért lett az előadásnak ez a címe? Ha erről mondanál valamit.

Máté Gábor: Ez egy nagyon érdekes kérdés, eredetileg Proletárok volt a darab címe. Úgy gondolom, hogy én hű voltam ehhez, hiszen a proli azt jelenti, mint a proletár. Van ezzel kapcsolatban élményünk, a proletár szó a szocialista forradalmár volt közel ötven évig az országban, abban az időszakban a darabot nem lehetett Proletárok címen játszani vagy emlegetni, mert hogy néz már ki, hogy a társadalmi osztály letéteményese, a proletár ilyen élethelyzetben van. Én meg visszatértem a proletárokra. A proli az, valamit kifejez, és egy kicsit provokatívabb. Lehet róla gondolkodni. Nekem az elég, hogy te ezzel kapcsolatban kérdezel valamit. Vagy hogy eszedbe jut valami róla. Ez jó cím szerintem.

Dávid Zsuzsa: Több előadás kapcsán is beszéltünk a nyelvről, hogy milyen fontos volt a dikció, hányféle módon alkalmaztuk szereplők jellemzésére. Nagyon érdekes dolog ez, hogy nekem most a POSzT-on a nyelv, a díszlet, a zene a fontos. Nagyon tetszett nekem az előadás zenéje. Nagyon sokat tett hozzá. Látszólag egyszerű, ahogy ott bazseválnak, de nekem ez egy teli találat volt. Azt éreztem, hogy nem nőtt túl a történeten, viszont rendkívüli módon húzta alá, amikor a Milán kimegy táncikálni, az nagyon emlékezetes pillanat volt, és ezt nagyon nehéz eltalálni ilyen jó arányban, hogy ne legyen túl magyaros-népies. Nagyon szépen szolgálta az előadást. Ennyit akartam csak.

Máté Gábor: Ezek korabeli műdalok, és hát csodálatosak. Akikkel ezt felvettük, ők egri zenészek egyébként, egy egészen csodálatos prímással, ő szívszorítóan húzza egyébként, összeszedte a bandáját, és gyakorlatilag egy óra alatt felvettünk. Csodálatos, rögtönzött zenekar volt a stúdióban.

Winkler Nóra: Van még kérdés? A Milán elnagyoltsága.

Máté Gábor: Egyetértek. Mindig látom ezt, hogy amikor megjelent, mindig fölhördült a közönség. Volt a próbafolyamatnak egy olyan része, amikor elégedetlen voltam a Milánnal. Nagyon brutális természetesen, de volt a próbafolyamatnak egy olyan része, hogy azt mondtam, hogy tulajdonképp ez az ember egy borz, és akkor elkezdtünk ebben a borzban gondolkodni. Eggyel durvább, mint valóban kéne, pláne azért, mert az összes többi szereplő nincs így kimaszkolva, úgy gondoltam valamiért, hogy ez mégis lehet, hogy elgondolkodtató, mert utána érdeklődnek, hogy változtatunk-e?

Winkler Nóra: Nemcsak a Gábornak fáj a feje még ma délelőtt is. Amikor a harmadikat játsszátok, meg lehet-e élni, hogy utoljára játsszátok?

Bozó Andrea, az előadás egyik szereplője: Ezt az ember nem tudja igazából kitörölni, miközben a szándék az volt, hogy ezzel ne foglalkozzak. Főleg a tapsnál, akkor ott nagyon kijön az emberen, hogy ennyi volt. Nagyon szerettük ezt az előadást, és nagyon örültünk, hogy a Franciska (Törőcsik Franciska) be tudott állni a Sári helyett, és hogy ez létre jöhetett. Tulajdonképp egy ajándék volt.

Winkler Nóra: Az, hogy ennyire keserű a vége, hogy ennyire minden reményed elveszted, az a te szándékod volt, vagy elkezdtetek róla beszélni?

Máté Gábor: Én csak elképzeltem, hogy Mosolygó utánamegy, onnantól kezdve csak értelmezni kell, hogy ez miért így történik. Csiky Gergely egy egészen kiváló drámaíró tehetségünk volt. 1871-ben megjelent a darab, bemutatták, akkor egy szörnyű drukk volt, ilyen színdarab nem volt, nagy érdeklődés kísérte azt a bemutatót, hogy egyáltalán a magyar néző el tudja-e viselni, de nem mert annyira merész lenni, hogy a negyedik, vagyis az utolsó felvonást a maga logikája szerint végiggondolja: megérkezés, elmenetel, váratlan megérkezés. A francia technikát közelről tanulmányozta, erre felhívnám a figyelmét a mai színdarab-íróknak is, mert érdemes. Eez egy mesterség, a színdarabot meg kell írni, a Csiky Gergely ezt megtanulta. Nyilván nagyon ügyetlenül, vannak ki- és bejövetelek, de a patentok működnek benne.

Winkler Nóra: Én nem emlékszem, hogy az eredetiben hogy van Irén és Darvas Károlya jelenete?

Máté Gábor: Az eredetiben úgy van benne, hogy a Darvas erkölcsileg elítéli a lányt. Az ember elkeseredés nélkül is iszik. Szóval iszik, és mire odaér, addigra olyan rongy állapotban lesz a Darvas, hogy ez jön ki belőle. És az ember részegen annyi mindent csinál. Az Ötvösnek a csodálatos színészi tehetsége, ahogy ez összerakódik.

Winkler Nóra: Kérdés? Ott a Lenke!

Szilágyi Lenke, a POSzT versenyprogramjának egyik válogatója: A 2. felvonásban nem tudtam eldönteni, hogy rosszul emlékszem-e, vagy rosszul látok. Az egri előadásban sokkal erőteljesebbek voltak ezek a maszkok vagy sminkek. Nekem egyébként a vége előtti jelenet nem is egy álom volt, nem úgy éreztem. Ez az volt, amikor mindenki megmutatja az arcát. Hát ennyi. Illetve úgy hallottam, hogy ha valakin nem volt smink, az egy színészi magánakció volt. Szomorú lenne.

Máté Gábor: Nem tudom, ez nem az árulkodás helye , most ebbe nem mennék bele, hogy mi hogy van. Az, hogy a második felvonásban nem voltak olyan erősek a maszkok, az lehet egy pillanatnyi diszpozíció, vagy valamikor valahol közelebb ültél, nem tudom. A Sándor L. Istvánnal is találkoztam tegnap a két előadás között, aki szintén mondta, hogy nem ilyen volt a Mészáros Máténak, és neki is mondtam, hogy ez anyagi kérdés, hogy aznap a smink mit hoz magával, nála van-e, elfogyott-e. Itt azért tudni kell, hogy olyan színházról van szó, ami effektíve nincs, ahol nincsen pénz. Tehát el tudom képzelni, hogy valamilyen anyag nem jött el, mert nem volt rá több pénz. Nincs pénzünk, ténylegesen. Nem fizetnek. Fél éve lényegében nincs pénz a színházban. Tehát el tudom képzelni, hogy a sminkes azt mondta, hogy itt van valami ragacs, kenjed fel ezt, mert ez van..

Winkler Nóra: Igen, dermesztő volt úgy nézni, hogy előtte megvettem a Magyar Narancsot és pont a Kaszás Gergővel volt benne egy interjú. Tartozik neki a színház nem tudom, hogy hány száz előadással. Köszönjük akkor a kérdéseket, köszönjük a válaszokat.

Galéria

Ajánló