fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

2011. 06. 15. Sze | 13:00

Klebelsberg Központ (Dominikánus Ház)

Szakmai beszélgetés (Chicago)


Winkler Nóra: Köszöntök mindenkit mai harmadik szakmai beszélgetésünkön, melynek témája a budapesti HOPPart Társulat Chicago c. előadása, Zsótér Sándor rendezésében. A beszélgetés opponensei: Anger Zsolt színész-rendező, Pethő Tibor újságíró és Robert Avila, a San Francisco Bay Guardian munkatársa. Zsolt kezdi.

Anger Zsolt: Én nagyon nagy várakozással ültem be tegnap az előadásra, mert ez a produkció nagyon trendinek számít mostanában, és egyáltalán, nagyon érdekes és bátor és izgalmas vállalkozás, amit már évek óta csinál a HOPPart. Kevesen vannak, akik manapság az éhezést választják, csak azért, hogy szabadon dolgozzanak, és ők azt választották. Ehhez képest nekem nagy csalódás volt, amit láttam, mert csupa olyan kérdés merült közben fel bennem, amire nem találtam más magyarázatot, mint azt, hogy „csak”. Miért fiúk játsszák a női főszerepeket, mikor van három tehetséges, csinos, szexi és marha jól éneklő lány? Csak nem azért az egyetlen „kőkorszaki szuka” szójátékért vannak Flinstone családnak öltözve? Szellemesnek szellemes, de hogy két óra után csak ezt kapjam, ahhoz kevés. És egyáltalán, miközben azt látom, hogy elképesztő mennyiségű munka van benne, hihetetlen virtuózan dolgoznak a színészek, és irigylésre méltó, ahogy zenélnek, úgy éreztem, hogyha nem ismertem volna a Chicago c. musicalt, akkor én ebből nem tudtam volna meg, hogy mi ez. Ez már eleve feltételhez köti a színdarab megtekintését. A Die Hard c. film paródiája, amit Halálkemény címen játszott a társulat, az valami olyan sziporka volt, és olyan üdítő volt, hogy ezt vártam volna tegnap is, és ez nem történt meg. Azt éreztem, hogy azon túl, hogy demonstrálja, hogy ez a néhány fiatal, iszonyúan tehetséges színész mi mindenre képes, milyen fantasztikusan mozog meg énekel, azon túl semmi többet nem adott. Nagyjából érzékeltem, hogy az lenne a cél, de be kell vallanom, hogy nagyon elmosolyodni sem tudtam rajta. Közben meg, ha ez az egész egy 15 perces pamflet, amit a premierbuli után eljátszanak a színészbüfében, vagy Off-programban negyedóránként játsszák a szökőkút mellett, akkor valószínűleg bombaélmény lett volna, egy fricska, egy beintés a musicalnek, Amerikának, Hollywoodnak, a konvencióknak. De ez két óra hosszán keresztül nem tartott engem ébren.  Jó, igen, láttam, kombinálják a musical világát a magyar néptáncos mozdulatokkal, Flinstone-nak öltözve, és közben meg marha jól elzenélik a Chicago zenéjét, de ennyi. Ha én ezt 10 percben kapom, akkor az emlékezetes dolog. Ez olyan, mint egy tűzijáték, ha az 10 percig tart, akkor az ember végignézi, de ha egész éjszaka tűzijáték van, akkor egy idő után elkezdek kurvaanyázni, mint ahogy a lakó, szerencsétlen, nem minősítném szegényt. Tehát nekem ez rossz élmény volt, pedig nagy várakozással ültem be, és nagyon izgalmas volt az a tér, ahol kezdődött. Még az első számot is úgy izgultam végig, hogy most vajon mi lesz, de megmaradt egy túlságosan is kibontott ötlet szintjén, hogy na, csináljunk egy fricskát, és nem fricska lett belőle, hanem egy nehézkes orrba vágás, és ez engem nem jó helyen és nem jókor talált el.

Pethő Tibor: Lehet, hogy sznobság, vállalom, de én nem szeretem a Chicago c. musicalt. Az előadás pedig nem győzött meg arról, hogy szeressem. Elismerem a virtuozitást a színészi játékban, a hangszerekkel való játékban, a táncban, az énekben, a zenében.  Tetszett a zene, jó volt a zene, de ugyanakkor az a mögöttes történet, amiért annyira nem rajongok, pl. a Hunyák Katalin szál és ennek az összes függeléke nem jött le számomra. Egyébként szerintem az előadás, bár nem láttam Pesten, csak fényképet láttam róla, nagyon megváltozhatott, míg ideért. Más az Átrium mozi előtere és más ez a hatalmas szabadtéri kertmozi. Egészen más. Túl nagy volt ez a kertmozi. Voltak olyan hangok, mik nem jutottak el hozzánk. Túl nagy volt a színpad, túl nagy volt a távolság a nézők és színpad között is. Tetszett ugyanakkor, a virtuozitásra visszatérve, Horváth Csaba magyar néptánccal kevert koreográfiája. De ismerni kell a történetet, hogy az ember valamennyire követni tudja, mert vannak benne döccenők. Annyit akartam még mondani, hogy a színészi játékban nagyon tetszett Friedenthál, Mátyássy Bence, Bánfalvi Eszter. Elismerem a profizmusukat, de ha megnézem a másik Zsótér-rendezést, ami szintén itt van a POSzT-on, ott a színészi játék szempontjából megvan az a hamvasság, az a még kicsiszolatlan gyémánt jelleg, amivel együtt többet adott – nem is annyira a műfajból, mint a helyzetből adódóan – az az előadás, mint ez. Nem tudom, mi indokolta –és lehet, hogy most úgy túl erős kérdés –, hogy meghívjátok a POSzT-ra.

Urbán Balázs, a POSzT egyik válogatója: Válaszolok majd erre a kérdésre is, bár remélhetőleg kiderül majd abból, amit mondani fogok. Először is, kérdés az ember viszonya a musical műfajához. Erről nem akarnék hosszasan és részletesen beszélni, de az biztos, hogy a musicalek között is többféle van. Van olyan, amelyik klasszikusnak számít, próbálunk vele valamit csinálni vagy nem; van olyan, amelyikről eleve tudjuk, hogy egy egynyári műfaj, elfelejtjük, stb. Van olyan, amit csak kommerszként lehet játszani, annak is gagyi, van, amit le lehet tenni színvonalas kommerszként az asztalra, és van, amivel lehet mást is kezdeni esetleg.  Én a Chicagót egy ilyen musicalnek gondolom. Én szeretem a Chicagót, tehát azt gondolom, hogy lehet vele kezdeni valamit. Nem feltétlenül muszáj, mert mint egy színvonalas szórakoztató ipari termék is abszolút tud funkcionálni, én láttam teljesen tisztességesen letett hagyományos Chicagókat, amiket élvezni tudtam. Aztán láttam persze igen rosszakat is, tehát láttam már néhányat. Ugyanakkor a Chicagónak van egy olyan rétege, ami szól valamiről. Szól bizonyos társadalmi folyamatokról, amelyek vagy ebben a formában, vagy nem ebben a formában, de ismerősek lehetnek. Kétségkívül nem oly mélységgel szól, mint mondjuk egy Brecht-darab, hiszen ezt a műfajt nem erre találták ki, de mindenképpen van egyfajta fogalmazásmód, egyfajta forma, amiből ez kibontható.  Ebben az előadásban volt egy nagyon élelmes és határozott törekvés arra, hogy ezt kibontsa. Zsolt azt mondta, hogy sok benne a „csak”. Bizonyos értelemben tény, hogy sok benne a „csak”, hiszen vannak rendezői döntések. Én azt gondolom, hogy ebben a műfajban ezeket a döntéseket az igazolja, hogy ezek hatásosan életre tudnak-e kelni vagy sem. Ez igazolja azt, hogy lehet-e az amerikai ritmusokat magyar ritmusokra cserélni. Hogy lehetnek-e kőkorszaki szakik és szukák az előadásban. Ezt igazolja vagy nem igazolja az előadás a nemek cseréjével stb. Azt gondolom, hogy itt nem racionális magyarázatot kell kapni a kérdésre, hanem az a kérdés, hogy mindez működteti-e az előadást, hogy ezek a folyamatok érzékelhetővé válnak-e, és ugyanakkor megteremtődik-e a játéknak az a professzionalizmusa amiről beszéltünk. Én azt eléggé problémásnak tartanám, ha egy musicalt hamvas bájjal akarnánk működtetni. Ez nagyon komoly professzionalitást igénylő műfaj, hogyha ez nincs meg, akkor nyilvánvalóan nem is érdemes nekifutni. Arról vitatkozhatunk, hogy kire milyen hatással van, de számomra ezek a folyamatok láthatóvá, érzékelhetővé váltak ebben az előadásban. Egyébként sok húzás is van a szövegben, és sokszor mondanak magyar helyett angolt. Azok az eredetiben meglehetősen didaktikus szentenciák, amik kísérik a játékot, megnyirbálódtak, és helyette nagyon határozott, pontos középhangon a prózai részekben – főleg a Billy Flynn szövegeiben – vált ennek az egésznek a logikája, nyilvánvalóvá, átélhetővé és érzékletessé, úgy ahogy én nemigen láttam Chicago előadásban. Emellett én azért azt nagyon fontosnak tartom, amit említettetek, csak kicsit lazán elsiklunk mellette, hogy ez a társaság szőröstül-bőröstül előadja a Chicagót;, nem kell külön zenekar, hiszen ők zenélnek. Nem számoltam, hány hangszerelés, hogy egy ember hány hangszeren játszik; ők énekelnek, ők táncolnak, méghozzá úgy, hogy nem azt a ritmust járják, ami eredetileg rendeltetett a szöveghez; és nem mellesleg még játszanak is. Gyakran persze úgy, hogy rögtön egy több szempontból is igénybe vevő számot követően kell normál középhangokra visszatérni. Én nagyon fontosnak tartom, hogy itt van egy olyan típusú színészi produkció, ami egy kicsikét eltér, és ez egy olyan jelenség, aminek jelenlétét érzékelhetjük nagyon sok előadásban mostanság. El szokott hangozni, hogy ha egy régi nagy színész, mondjuk egy Básti Lajos, bejött a színpadra, akkor rögtön elkezdett önmagán túl is jelenteni valamit, és erre azt szoktuk mondani, hogy nincsenek mostanság ilyen színészek. Tényleg nincsenek ilyen színészek, mert egy más színházi korszakot élünk, más típusú színészekre van igény, és én nagyon fontosnak tartom, hogy kezd megjelenni az a típusú színész, aki nagyon sok mindenhez ért. Nagyon sokféle képessége van, nagyon sokféleképpen hasznosítható, pl. arra is, hogy végigjátsszon, énekeljen, táncoljon és zenéljen egy előadást, ami máskülönben nagyon sokféle rétegből tevődne össze. Ennek a puszta megjelenését is nagyon fontosnak tartom, túl azon, hogy számomra mindazt, ami a Chicagóban nem a szórakoztató ipari réteghez tartozik, nagyon meggyőzően bontotta ki az előadás.

Winkler Nóra:  Nem akarom megvédeni az opponenseket, de szerintem mind a ketten elmondták, hogy ez lenyűgöző. A tánc, az ének, a technika frenetikus, az szerintem mind a ….

Urbán Balázs: Igen, csak ne tekintsük azért mellékes dolognak.

Winkler Nóra: Nem, és nem is evidencia, hogy meg lehet csinálni. Ettől mindenki le volt nyűgözve szerintem. Most pedig átadom a szót Robertnek.

Robert: Alkalmam volt két másik HOPPart produkciót is látni, tehát valamennyire ismerem a társulatot. Amikor értékelem az ő tudásukat, vitalitásukat, és kísérletező kedvüket, akkor tudatosítom azt, hogy ez egy fiatal társulat, ami keresi önmagát. Nem akarom elismételni azokat a kritikai megjegyzéseket, melyeket már elmondtak előttem, és melyek nagy részével egyetértek. A történet nem nagyon jön át. A külső és belső terekben túl nagy a távolság a néző és a színpad között, különösen a külső térben. Azt gondolom, hogy az egész produkciónak jobbat tett volna egy intim tér. Két dolgot szeretnék megjegyezni az előadással kapcsolatban, ami nemigen működött, de mégis érdekes: az egyik a jelmezek kérdése – talán túlzás lenne posztmodern pasztisnak nevezni, de a Chicago akár meg is engedi ezt a megközelítést, akár működhetne is. A másik kérdés pedig a nemcsere. Ez érdekes is lehetne, de mivel én Amerikából jövök, ahol nagy hagyománya van a színházban a nemváltással való játéknak, ez önmagában nem elég, csak egy üres gesztus. Amerikában a transzvesztizmus nagy hatással volt a magas művészetre, a színházművészetre, így nemváltás a színházban fontos társadalmi és politikai kérdéseket vet fel. Amerikai szemmel nézve ez az előadás nem használta ki a nemváltásban rejlő lehetőségeket. Ezt akartam elmondani.

Zsótér Sándor: Köszönjük szépen az együttes nevében, meg saját nevemben is az észrevételeket. Megpróbálok finoman fogalmazni, de nem fog menni. Hihetetlenül hetyke szamárságnak tartom a hozzászólásokat. Olyan magánvéleménynek, ami nem opponencia, hanem egy semmi, egy nulla, de ehhez már hozzá van szokva az ember. Ebben az együttesben nem éhezik senki, tehát a szociális problémát félre kéne tenni, ez az együttes véletlenszerűen alakult, amikor éppen nem volt x embernek munkája. A művészeket, már Anger Zsolt is láthatja a Nemzeti Színház színpadán, tehát fizetéssel rendelkező színészek. Az Örkény Színház, a Nemzeti Színház és hárman pillanatnyilag a HOPPart Együttes tagjai. Utóbbit a pénztelenség – bár szerintem sok pénzt kaptak, de az mégsem volt elég –, éppen bezárásra kényszerít, vagy majd – a kultúrpolitikától függően – folytatják. Tehát nem éheznek. Az, hogy zenével foglalkoznak, hogy fontosnak tartják a zenei útkeresést, az abból adódik, hogy zenés színész osztályba jártak, ezért majdnem mindenki muzsikus is. Hozzátartozik, hogy én tanítottam őket a főiskolán, tehát ismertem őket, nem mélyen, de valamilyen módon összeköt minket egy előző produkció. Tehát mikor erre felkérés érkezett, hogy csináljunk valamit és erre a musicalre esett a választás, akkor ennek oka volt, ez egy régi történet. Én nem vagyok zenés színházi szakember, operát csináltam, operetteket csináltam, de nem azzal töltöttem az életem, hogy musicaleket rendeztem. Számomra őrületes kihívás volt, hogy ezzel mit lehet csinálni. Nem érdekelt egy percig sem, hogy konkuráljak a Fővárosi Operettszínház vagy bárki más előadásával. Életemben először Kaposváron láttam belőle egy nagyon jó előadást, amit Ascher rendezett színészekkel, zenekarral, de azt gondoltam, hogy ha itt vannak ezek a fiatal emberek, a fejlődés a fontos, azt kell kihasználni. Tehát engem nem érdekelt volna az, hogy a Zeneművészeti Egyetemről kis zenekart szerezzünk. Azt gondoltam, hogy az a fontos, hogy ők fejlődjenek. És ki akartam aknázni a zenei képességüket. Amikor elfogadtam ezt a munkát, akkor a felkérés úgy szólt, hogy ők játszanak, nincs külső zenekar. Azt gondolom, hogy ezt biztos más is csinálta már a világon, jobban is csinálta, de itt nem csinálta még senki.  Ennek, onnantól kezdve, hogy ők muzsikálnak, számos következménye van egy előadásban. Azért, hogy egy félfüggetlen társaság, nem színházi körülmények között dolgozik, hanem éjszaka itt-ott-amott, azért senkit nem kell sajnálni, ez a vállalás része. Két embert kell említenem, akik nélkül nem jöhetett volna létre: Kákonyi Árpád és Matkó Tamás mint zenei vezetők, akik ezt a darabot hangszerelték. Azért vagyok kicsit ideges, mert azt gondolom, hogy itt konkrétan a munkának semmi értéke nincsen, ezért ez nem kell, hogy tessen. Nem gondolom őket nagyon jónak, magamat sem gondolom nagyon jónak, és nem gondolom virtuóznak sem őket, hanem muzsikusoknak, zenészeknek gondolom, akik ebbe munkát fektetnek. Miután én nem vagyok muzsikus, nem tudnám pillanatnyilag megmondani, hogy ki csinálja így meg, hogy 9 ember együtt zenél váltott hangszereken, közben eljátszik egy darabot, és közben el is táncolja. Ettől nem kell, hogy tessen persze. A környezet. Igen teljesen más az Átrium mozi, mint a Park mozi kultúrháza. Minden adaptációnál történik valami. Tökéletesen más, mikor a Katona József Színház lejön a produkcióval, és berakja a Kamaraszínházba ugyanazt a díszletet, kb. hasonló körülmények között. Ez egy nagy döntés volt. Kéthónapos huzakodás volt, hogy egyszerűen besétáljunk-e a Kamaraszínházba és lenyomjuk, de én annyira gyűlölöm már azt a helyet, hogy azt gondoltam, próbálok más utat keresni. Boldog vagyok és büszke rájuk, amiért kockáztattak tegnap. Természetesen ezt nem lehetett elérni a fesztiválnál, hogy a külső helyszínt használhassuk, ez kockáztatás volt, tanulunk belőle, hogy ott mit kell csinálni, mi a távolság, vagy mi nem.  Az Átrium mozi egy talált helyszín, a ’30-as években épült; ennek megfelelő teret nem lehet találni az országban, Pécsett sem.  Amikor át kellett vonulnunk a Szikra moziba, az is egy teljesen más megalkuvás volt. Ilyenkor az ember mindig nyer valamit a réven, és veszít a vámon. Történet. El akartam mesélni a történetet, én így tudom elmesélni a történetet. Nem feltételezem, hogy a Chicago c. musical annyira kurva bonyolult lenne, hogy ezt valaki nem tudná követni; orrba-szájba játszották a mozik.  A két férfi. Szurkáltak ezért már eleget. Nem azért osztottam rájuk, mert nincs három tehetséges színésznő, van több is, hanem azért, mert azt gondoltam, hogy így fejlődnek tovább, és – miután az egész semmilyen értelemben nem konkurál a neccharisnyás előadásokkal –, két durva, ordenáré csávót akartam, egy Frédi és Bénit. Innen jött ez a kőkorszak. A ruhák a londoni divathéten voltak láthatók egy évvel ezelőtt. A koreográfia. Soha nem voltam kibékülve a magyar színházak musicalkoreográfiáival, úgy éreztem, hogy mindig másolni akarják az amerikai trendi koreográfiát olyan emberekkel, akik erre alkalmatlanok. És Horváth Csabától azt kértem, hogy autentikus magyar néptáncokból építsük fel ezt, ennek a gyökere meglepő módon azonos az Afrikából induló ritmusokkal. És azt gondolom, hogy a zenész színházról – amihez én nem konyítok annyira, mint mások – ez egy elgondolkodás, hogy hogyan lehet csinálni. Értsék meg, ez nem kőszínházban futó, bérleteseket ellátó előadásnak indult. Én örülök, hogy ők ezt itt eljátszhatták, de nem volt szempont egy cseppet sem a kulinaritás, tehát hogy megismertessek valakit evvel a művel. Meg is akartam ismertetni, de azt gondoltam, hogy annak a törvényszerűségeit kell követnem, hogy ők muzsikálnak. Ha ők muzsikálnak, akkor hangszerhez vannak kötve, ha hangszerhez vannak kötve, akkor más típusú táncokat kell csinálni, és ennek számtalan-számtalan következmény van, ahogy felépül egy előadás. Az Átrium mozi adta a két helyszínt, ezt utána nem tudtuk működtetni, mert ilyen helyet nem találtunk, itt meg véletlenül ez így adódott, véletlenül lezuhogott az eső, aztán megpróbáltuk.  Tehát amikor én szerepet osztottam náluk, akkor elsőrendű szempontom volt, hogy valamennyire ismertem őket, és ki akartam aknázni azokat az adottságokat vagy lehetőséget, amiket bennük látok. Én azt gondolom, hogy az emberek füle zenés színház ügyben egy tébolyult mikroportos hangzással van tele. A musicalnél általában mikroportba sikoltoznak az emberek. Nekem, ha másért nem, azért megérte, hogy kiderült, mindenfajta erősítés nélkül lehet ilyet csinálni. Természetesen, ha többször próbálnak, még jobban tudjuk artikulálni az első részt. Hogy messze voltak vagy nem voltak messze, mindenkinek szubjektív dolog. Hogy kinek mi a messze meg a közel, az nem nagyon érdekel. Persze ezen gondolkodik az ember, de akkor dönteni kell. Trendi előadás. Gyűlölöm ezt a kifejezést, hogy trendi előadás. Amikor az ember két és fél hónapon keresztül dolgozik, akkor a legkevésbé sem jut az eszébe, hogy trendi előadást akar létrehozni. Hogy ők keresik, kutatják-e önmagukat, hogy egyáltalán fennmarad vagy tud-e még együtt működni ez a talált tárgy csoport, ezt majd ők eldöntik magukban. De az, hogy hirtelen sokan megnézték az Átrium moziban, az inkább csak olyan meglepetés volt nekünk. Nemváltás. Nem akart a nemváltással történni semmi. Ennyi akart történni, semmi gender-elmélet nem volt benne. Két durva alakot akartam ott látni, valószínűleg kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből a két emberből, hogy hogyan játsszák el ezt a történetet. Talán mint muzsikusoknak is tanultak belőle, én abból, hogy hogy lehet együtt zenélni. Félreértés ne essék, nem vagyok büszke, vagy nem magamat akarom dicsérni, csak valahogy tisztázni kéne, hogy miben van munka, és milyen munka van. Ezért nem kell, hogy tessen valami. De kicsit hetykének találom ezt a dolgot, mert nincs végiggondolva, hogy mi miért történik! Hát az meg, hogy valaki valakit nem győzött meg, hát sajnálom, szubjektív dolog.

Anger Zsolt: Kicsit zavarban vagyok attól, hogy ilyen paranoiás mindenki, és túlfűtött izgalmi állapotban egy harcnak tekinti azt, amikor a színházról beszélünk, miközben közeli ismerősök vagyunk, hiszen olyan ez a színházi szakma, mint egy falu. Itt élünk benne most már szinte évtizedek óta együtt. Objektíven nem tudok róla beszélni, mert én ültem ott, az én fülemmel, az én szememmel, én néztem és azért ülök itt 12.000 forintért minden délelőtt, hogy az előadással kapcsolatos gondolataimat, megpróbáljam valamilyen módon megfogalmazni, mindenféle támadás nélkül. Az első gondolatom az volt, hogy rengeteg munka volt benne, és le a kalappal a tehetség, az elsöprő energiák, a munka mennyisége előtt. Semmiféle hetykeséget nem óhajtottam tanúsítani ezzel a dologgal kapcsolatban. Egyszerűen csak azt mondtam, hogy ez egy fricska.  Azt mondtam az előbb, hogy a legtöbb kérdésre a válasz: „csak”. Sanyi, a te válaszod alapján is úgy érzem, hogy azért fiúk játszották a női szerepeket, mert „csak”. Azt mondod, nem volt vele semmi cél, hanem „csak” látni akartál két vadállatot, ami érthető. Én meg azt mondom, hogy én ott ültem, és csak vártam, hogy vajon miért? Mi volt a cél?  Mi az ok? Mi a szándék? Mi fog ebből kijönni? És hogy miért vannak Flinstone ruhában, erre is azt mondtad, hogy „csak”. Ezért mondom, hogy ez nekem két óra hosszán keresztül sok volt. És még egyszer mondom, ha ezt 15 percben látom, akkor lenyűgöző, és elképesztő, és akkor a helyén tudom kezelni, de így azt érzem, hogy rengeteg munka volt valami olyanért, amit én nem értettem, és egy idő után úgy éreztem, hogy ez a sok „csak”-ötlet, ami 10-15 percig kitartott volna, az két óra hosszán keresztül elveszett, eltűnt. A nyitójelenetben például, amikor az első gyilkosság történik, illetve az első aktus, ott a hónalj alól kihúzott trombita jelképezte a péniszt, amint még merev állapotban elhagyja a vaginát, és aztán lekókad. Én azt gondoltam, hogy teli lesz ilyen ötletekkel, vagy ilyenfajta képzettársításokkal az előadás, ha már valóban a hangszer a kezükben van, és valóban virtuózan végigzenélik és játsszák az egészet, de ilyet csak keveset találtam benne. Az étvágyamat, amit a nyitójelet felkeltett, az előadás egésze nem elégítette ki. Sokkal többre vágytam. Felidézem a számokat egymás után, és arra emlékszem, hogy a fiúk kőkorszaki szakinak öltözve néptáncolnak. Egyébként marha jól zenélnek, de azt érzem, hogy nem történt meg velem az, hogy „ hú de nagy adag őrültséget kaptam, és hú de jól esett”. Nekem nem volt elég.

Winkler Nóra: Azok kedvéért mondom, akik nem voltak itt az előző szakmai vitán, hogy amire a Zsolt úgy utal, hogy iszonyatos indulatok zajlanak itt, ebben a régióban, az a ma délelőttnek az első vitája kapcsán kialakult helyzetre vonatkozik. A Vidnyányszky-féle Mesés férfiak szárnyakkal c előadásról való vita során mind a két opponens csak azt mondta el, hogy fantasztikus munka van benne, és minden elismerésük a színészeknek, koreográfiának és egyáltalán, de számukra nem jött át az előadás, amit Vidnyánszky Attila hallgatott egy darabig, majd kirúgta maga alól a széket, ami elszállt ebbe az irányba, és kiment.  Tehát úgy érzem, hogy egyfajta fejlődés érzékelhető, mert most legalább már beszélgetni tudtatok egymással. Átadom a szót Julinak.

Ungár Júlia, az előadás dramaturgja: A nemcseréről szeretnék csak beszélni. Ennek a darabnak is, meg hát nagyon sok ilyen darabnak van egy konvenciója. Szerepkonvenció. Hogy szokták játszani, milyen színészre szokták osztani. Alacsony kis Roxie, langaléta Velma, általában ez a leosztás. Attól, hogy itt két fiú játssza, most mindentől függetlenül, egész egyszerűen más megvilágításba kerül a dolog. Akár a brechti elidegenítés fogalmát is használhatnám. Valamit, amit  megszoktam, hirtelen nem úgy látok. Egy idegen pillantással, idegen szemszögből, egy más konvencióból, és ezekből elég sok minden kiderül. Kiderül az, hogy ez nem két édes, gyönyörűséges lány, hanem két büdös kurva, akik gyilkosok, és ez sokkal inkább megvilágosodik egy ilyen felállásban. Sokkal több minden kiderül a szerepekről attól, hogy nem az a konvenció működik, amit megszoktunk. Ez nyilván sok embernek meghökkentő, és keres benne valami mást. Soha nem azt, ami a lényeg, hogy valami hirtelen más, mint ahogy elképzeltük, mint amit elvártunk. Egyáltalán, ha elmegyünk színházba, elvárjuk, hogy azt kapjuk, amit mi elvárunk, és nem azt nézzük, és nem ahhoz viszonyulunk, amit látunk. Ez egy ilyen játék. Két fiú játszotta, és ennek nagyon sok pozitívuma van. De ez nem úgy nemcsere, hogy szexuálisan jelentene különösebben többet, bár biztos van, akinek ilyen asszociációi vannak, de akkor nyilván minden fiúszerepet lánynak kéne játszani, de itt teljesen vegyesen van, az játssza, aki el tudja játszani. Szóval ezt az idegen pillantást szeretném csak hangsúlyozni, hogy egész egyszerűen egy más szemszögből látok valamit, amit másképp szoktam látni, és ebből adódhatnak pozitívumok. Ennyi.  

Winkler Nóra: Köszönjük. Kérdés?

Urbán Balázs, a POSzT egyik válogatója: Én azt akartam kérdezni a „csak”-kal kapcsolatban, hogy ha jól értem, akkor nem a konvenciót hiányoltad. Ha mondjuk neccharisnyás lányok lettek volna, akkor mennyiben lett volna ez erősebb hatású? Vagy mi volt az, amit konkrétan egy tradicionális előadáshoz képest hiányoltál belőle?

Anger Zsolt: Kösz, hogy ezt visszahoztad, mert közben eszembe jutott még ez a trendi dolog. Nem azt gondoltam, hogy egy trendi előadás akart itt születni. Én arra céloztam, hogy híre van, naponta lehet hallani, sokan nézik, tudni lehet róla, hogy van benne egy ilyen izgalmas alaptétel, hogy fiúk játsszák a főszerepeket, tudni lehet, hogy Zsótér Sanyi a HOPParttal dolgozik.  Ezt nem tudom más XXI. századi szóval jellemezni, mint hogy trendi. Akkor híres-hírhedtnek mondanám inkább. Nyilván nem az a cél, hogy híres-hírhedt-trendi előadást hozzon létre az ember. Ez egy olyan előadás, amiről közszájon forog, hogy egy furcsa különös más megközelítése egy egyébként ismert musicalnek. Emiatt én egyáltalán nem a konvenciókat kérem számon rajta, egész egyszerűen azt mondom, hogy nem értem, hogy mi volt vele a cél azon túl, hogy „csak”. Hogy hozzányúlhatunk bátran úgy, hogy  nő játssza a Hamletet, és férfi játssza az anyját, és férfi játssza a Roxie Hartot meg a Velma Kellyt, és nő játssza a nem tudom mit,  ezt értem. Csak azon gondolkodtam, hogy vajon mi az, ami miatt én nem értem, hogy mi volt a szándék. Ezt próbáltam megérteni, és elment az egész időm, mire észbe kaptam, hogy ez tulajdonképpen csak azért van így, mert megtehetitek, mert egyébként tehetségesek vagytok, meg tudtok zenélni, meg teli vagytok energiával. Erre meg azt mondom, hogy rendben van, csak nekem nem tartott ki, ez az egy „csak”. Nem tartott ki két óra hosszán keresztül. Ha ezt 10-15 percben látom, akkor bomba élmény, és akkor én magam is duzzasztom a trendiségét a dolognak, mert én is beszélek róla, meg azt  mondom, hogy ezt meg kell nézni. De most az az élményem maradt, hogy jó fiúk játsszák, jól játsszák, jól énekelnek, jól táncolnak, marha sokat dolgoznak, de miért? Tehát nem adott hozzá nekem se a Chicagóhoz, se a színházhoz. Én azt érzem, hogy ez olyan, mint egy dadaista fricska. Csinálunk valamit és gondolkodjatok rajta. Sokkal többet vártam, sokkal izgalmasabbnak tartottam az alaptételt, hogy a  Zsótérnál a HOPPartos fiúk játsszák Velma Kellyt meg Roxie Hartot.

Urbán Balázs: A dolog szubjektív részéről nyilvánvalóan értelmetlen lenne vitatkozni, de gyakorlatban én azért azt gondolom, hogy egy nemváltás önmagában nem feltétlenül határoz meg alapvetően egy előadást, pláne, hogy azért láttunk már elég sok hasonló példát. Tehát nem feltétlenül következik belőle, hogy erre épüljön az előadás, és ebből az alapötletből bontódjon ki minden.

Kovács Zita, néző: Én azt látom, hogy ez a POSzT egy nagyon gondolkodós POSzT, a Chicago meg egy musical. Szerintem itt most elég, ha csak szórakozunk. Ha viszont szórakozunk, akkor én örülök neki, hogy a sok madáchos és operettes musical mellett így is lehet. Ez tök jó élmény volt, és ez nekem újdonság volt.  A Szikrában volt egy „kritikus óra” egyszer a Chicago után, ahol a beszélgetőpartner felvetette a kérdést, hogy mi volt a cél azzal, hogy fiúk játszottak, és próbálta megfejteni. Ott, akkor annyira tetszett, amit Zsótér mondott, hogy őrájuk gondolt, őbennük látta, hogy ezek ők. És nekem pont ez a „csak” nagyon tetszett. És aztán meg nekem tökmindegy, hogy kik játsszák, nagyon imádom őket, bármit csinálnak. Minden előadás másmilyen, és jó lenne, ha egy darabig még lehetne látni ezeket a dolgokat. Ezt most nem védőbeszédnek szántam, ez csak egy másfajta nézőpont.  

Winkler Nóra: De jó volt, köszi.

Szűcs Katalin Ágnes, kritikus: Hallgatva Zsoltot, és kicsit kapcsolódva az előttem szólóhoz, bennem az a kérdés fogalmazódott meg, hogy mit vártatok a Chicagótól?  Miért néz meg az ember, ahogy mondtad, egy Chicagót? Mert engem például már nagyon nem érdekel. Az ember ezt egyszer megnézte, még kétszer megnézte és annyi. És ebben az esetben például nyilván azért nézzük meg, mert izgat minket, hogy az általunk ismert HOPPart Társulat mit csinál belőle. Meg hogy az általunk ismert Zsótér mit csinál belőle. Azon tényleg nem érdemes vitatkozni, hogy ki mit élt át, meg mit nem. Az egyértelmű és várható volt, hogy nem egy konvencionális előadás születik. Én ennek nagyon örültem, mert különben nem érdekelt volna, így meg érdekelt. Hihetetlenül jó például az előadás humora számomra, és nem elsősorban a verbális humora. Van valószínűleg a szövegnek is humora, de a hangszerelés például lenyűgözően szellemes:, az amerikai musicalvilág és ez botos táncok világának, tehát teljesen más kultúráknak az összeeresztése – ami egyébként egész másképp, de Pintér Béláéknál is remekül szokott működni.  Ez számomra elementáris humort jelentett. És abban meg mélyen egyetértek, hogy tehát attól, hogy az előadás felütésén nekem muszáj volt röhögni, és onnantól kezdve engem megvett. Nem állítom, hogy nem fáradtam el a végére, én is azt éltem meg, hogy egy idő után már nem tudott magával vinni, de olyan erővel szólított meg, hogy onnantól kezdve abszolút nem érdekelt az, hogy miért fiú az egyik, és miért lány a másik. Közben meg van olyan eset, amikor én is morfondírozok, de ez valóban nem ez a műfaj, azt gondolom, ahol ilyen kérdéseket fel kell tenni. Még egyszer hangsúlyozom, hogy az előadás felütése számomra elementárisan erős formanyelvet ígért, amit ki is tartott végig, és nagyon komoly rendszere volt például a koreográfiának, ami a hangszereléssel, a színészi habitussal és mindennel együtt vált nagyon izgalmas és szerethető nyelvvé.

Winkler Nóra: Köszönjük szépen.

Galéria

Ajánló