fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

2011. 06. 16. Cs | 11:00

Klebelsberg Központ (Dominikánus Ház)

Szakmai beszélgetés (A revizor)


Winkler Nóra:  Mai első szakmai beszélgetésünkön a debreceni Csokonai Színház A revizor c. előadásáról fogunk beszélni. Rendezte Vladiszlav Troickij. Két új opponensünk van a mai naptól: Szűcs Katalin Ágnes kritikus és Dávid Zsuzsa rendező, illetve a külföldi színházkritikusokat a mai vitában Yun-Cheol Kim, a nemzetközi színházi kritikusok céhének elnöke képviseli.

Dávid Zsuzsa: Jó napot kívánok, tisztelettel és szeretettel köszöntök mindenkit. Én nem tudom opponensi minőségemet igazán opponensként felfogni. Szeretnék beszélgetni, és a tegnap esti előadással, A revizorral kapcsolatban nagyon-nagyon sok kérdés jutott eszembe, miközben néztem. Mint rendező mindig nagyon örülök mikor egy együttest látok, akik nagyszerű remekműveket visznek színre. Nekem rendkívül tetszett az előadás díszlete, jelmeze, a világítás, amivel egyébként nagyon sok bajom volt mint nézőnek, mert úgy éreztem, hogy nagyon-nagyon sötétben látom hosszú ideig a színpadot és ez rám rendkívülien fárasztóan hatott. Nem tudom, hogy a többi néző hogy érzékelte ezt. A legnagyobb kérdés, ami bennem felmerült, hogy miközben egy vígjátékot látunk – és mi megszoktuk, hogy a vígjátékot egy pergő, vagy feszesebb ritmusban játsszuk –, azt érzékeltem, hogy a rendező szándékosan arra törekedett, hogy a ritmust lelassítsa. Nagyon érdekes paradigma, hogy mi történik akkor, ha egy vígjátékot nem olyan tempóban játsszunk, mint ahogy azt megszoktuk, és hogy vajon akkor ugyanúgy megmarad-e az előadásnak a humora, a humoros jeleneteket, a csattanók ugyanúgy megszületnek-e, mintha ezt más tempóban játsszuk. A Színművészeti Egyetemen is tanítjuk, hogy hogyan kell poént mondani, milyen tempóban. Ha egy poént rossz tempóban mondunk el, akkor tudjuk, hogy sokszor az nem történik úgy meg, mintha jó tempóban mondjuk el. Nagyon érdekes kérdés, hogy lehet-e egy vígjátékot ilyen lassúsággal eljátszani, és hogy a vígjáték mondanivalója átjön-e, megszületik-e, vagy eljut-e hozzám. Nagyon sokat gondolkodtam, hogy a tegnapi előadás után én többet tudtam-e meg A revizorról, mint eddig. Én azt gondolom, hogy nem tudtam meg róla többet, tehát nem volt olyan új felfedezésem, amire rácsodálkoztam volna. De azt gondolom, hogy a rendezőnek mindent meg kell rendezni, ami az eszébe jut. Kísérletezni kell, meg kell csinálni azt, amit elgondoltunk, mert úgy tud előremenni a színművészet. Ha mindig ugyanazt csinálnánk, mint amit 6000 éve, akkor nem lenne túl érdekes. Én nagyon jó néző vagyok, nagyon akartam ezt nézni, és akartam, hogy hasson rám ez az előadás, de ugyanakkor azt is tapasztaltam mint néző, hogy időnként küzdenem kellett a saját szervezetem ellen. Például rögtön a legelső jelenet, ami – én úgy tudom – nincsen benne a darabban, mikor hármasban van a család, majdnem egy tízperces jelenet volt, amiből én pl. egy szót nem értettem. Közben sötét volt és eltelt negyedóra, mire valami történt. Nyilván ez egy rendezői szándék. Én a második felvonást jobban szerettem, mint az első felvonást, úgy éreztem, hogy a második felvonásban jobban tudom értékelni ezt a fajta előadást.  Az a kérdésem a rendező felé, hogy mi volt a szándéka azzal, hogy így rendezte meg az előadást? Nagyszerű színészi alakításokat láttam. (Mészáros – szerk.) Tibor, nagyon-nagyon örültem neked, (Ráckevei – szerk.) Annának is elmondtam, hogy nagyon tetszett, ahogy a feleséget megformálta. Nagyon érdekes volt a lány alakja, akit általában nálunk, Magyarországon butácska naivácskának szoktak ábrázolni, de itt megvolt a maga sorsa, volt valamilyen tragédia, amit én érzékeltem. Nagyon örültem, hogy nem egy sematikus lány láthattunk, aki bágyadtan férjhez megy az első útjába akadó emberhez. Azt is érzem, hogy vannak olyan dolgok, amiket mi, magyarok nem tudunk Gogolról.  Amit esetleg Ukrajnában, Oroszországban sokkal jobban ismernek az emberek mint toposzt. Azt gondolom, hogy mi sok mindent nem tudunk, például mi a jelentése a sötétségnek, az esernyőnek, mert úgy érzem, hogy mítoszszinten is meg volt fogalmazva ez az előadásban. Sokat beszéltem tudom, de rendkívül sok a kérdés.

Winkler Nóra: Kati is mondja el a gondolatait, és utána tegyük fel a kérdéseket összegyűjtve a rendezőnek meg a színészeknek is.

Szűcs Katalin Ágnes: Igen, én azért csápoltam itt közben, nehogy elkezdjen a rendező úr válaszolni, mert elveszi a kenyeremet esetleg. Megmondom őszintén, hogy nekem, szemben Zsuzsával, nagy rácsodálkozás volt ez az előadás. Itt többször elhangzott már, hogy mindenki abból tud kiindulni, mikor értelmezni próbál egy előadást, hogy rá hogyan hatott. Tehát győzködhetjük mi egymást, hogy jó vagy rossz az előadás, az az elsődleges és autentikus mindenkinek, hogy ő mit élt át. Én már Budapesten láttam egyszer ezt az előadást. Amikor rádöbbentem, hogy ki a rendező, egy picit megijedtem, ugyanis már találkoztam korábbi előadásaival, és nem voltam velük nagyon jó viszonyban, ráadásul a hosszáról is értesültem előre, és még inkább megrettentem. Aztán beültem erre az előadásra, és annyira jó volt, hogy szünetben úgy éreztem, hogy nekem itt kell maradnom. Mi több, nem bántam meg, hogy még egyszer meg kell néznem. Tehát számomra nagyon izgalmas, nagyon szép, ugyanakkor nagyon megosztó előadás volt. Budapesten is elmentek a szünetben, itt is elmentek a szünetben, akik nem bírták ezt a tempót, én meg azt éreztem, hogy ez a gyönyörűséges forma és markáns tartalom be tudott engem szippantani. Zsuzsa emlegette, hogy ez nem a hagyományos fajta komédiajátszás, hanem egészen másfajta. Ian Kott egyébként A revizor kapcsán azt írja, hogy az első tragikus farce. És itt pontosan ez a tragikum jelenhet meg. A fekete, sötét díszlet, a rácsok, a kis kalitkák. egyszerre a gyász, a kriptaszerűség, a mozdulatlanság, a dermedtség és még sok minden más képzetét kelti az emberben. Egy nagyon gazdag asszociációs bázis, amiben világít a szép, artisztikus díszlet, a vörös virágcsokor, egy-egy szín jelenik meg ebben a nagy feketeségben. Magam is nagyon szoktam haragudni azért, ha túl sötét az előadás, mert tényleg hajlamos az ember elaludni azért, mert nem lát. De itt valahogy el tudtam fogadni. Úgy érzem, hogy aki rá tudott hangolódni az előadás nagyon komótos, nagyon megfontolt, nagyon halk felütésére, az – nem állítom, hogy nem fárad el időnként –, de alapvetően tud menni az előadással. Nagyon halkan beszélnek a színészek, egyszerűen azt éreztem, hogy minden érzékünket nagyon intenzíven kell a színpadra irányítani, és ha ez sikerül, és a néző abba a helyzetbe hozódik, amit a rendező szeretne, akkor onnantól kezdve azt csinálnak vele, amit akarnak. Én úgy éreztem, de majd ezt ti jobban tudjátok, hogy Pesten egy kicsit intenzívebb, sűrűbb, telítettebb volt a játék, mint itt. De azért nem sérült az előadás, csak talán nem volt annyira intenzív. A zeneiség még nagyon fontos ebben az előadásban. Nagyon érdekes, ahogy az anya szinte zenében beszél, gyönyörű finomsággal, tehát nem egy énekszámot csinál, és mégis zeneként szólal meg. Anna hangja amúgy alkalmas is erre, de azon túl is olyan a beszédmódja. Azt is nagyon fontosnak érzem, hogy végigzenélik valamilyen módon az előadást. Fontos a monotónia is, elég sok jelenet alatt nagyon monotonon szól a zongora, és ez időnként megszakad. A csöndeknek ugyanúgy jelentőségük van, mint a monotóniába való visszalépésnek, és mivel borzasztó lassú a dolog, az idő mint probléma kerül előtérbe. A díszlet arra utal, hogy nincs konkrét korban elhelyezve a dolog, a jelmezek sem igazán próbálnak bármely korhoz kötődni. És ebbe a lassúságba, amivel ennek kisvárosnak élete telik, ebbe a teljesen reménytelen lassúságba, monotóniába berobban ez a fiatalember, és ettől nagyon izgalmas disszonancia támad. Hlesztakov a felpörgésével, a gyorsaságával, dinamizmusával ordító ellentéte stilárisan is mindannak, ami körülötte van. Az aktuálpolitikától látszólag messze van ez az előadás, nem próbál olyan konkrét társadalmi utalásokat tenni, amiket megszoktunk A revizor előadásokban, ugyanakkor a maga általános szintjén vérfagyasztó dolgokat fogalmaz meg, ha tetszik, még vérfagyasztóbbat, mint az eredeti darab, mert itt nem egyszerűen arról van szó, hogy ez a fiatalember felismervén a helyzetet kihasználja azt, hanem iszonyatosan megalázza ezeket az embereket. És itt elkezd arról szólni a történet, hogy mi, emberek hogyan teremtjük meg a magunk megalázóit, mert ez mindig kettőn áll. És ez attól szép, hogy ez nem egy elszánt ember, nem egy politikus, csak jön egy helyzet, amit ő kihasznál, és így hogy tud belesodródni ez a társadalom vagy társaság abba, hogy elfogadja ezt a megalázó helyzetet. És nagyon szépen megmutatjátok, hogy ez hogy lesz egyre durvább, ahogy jönnek az ötletei, és Hlesztakov ragyog, és csillog és élvezi, szemlátomást élvezi. Ő egy játékos, nem akar valójában semmit, és ez idáig akár rendben volna az én értelmezésem szerint, de amikor Hlesztakov feláll a zongorától a végén, és ő mondja azt, hogy megjött a revizor, akkor minden addigi értelmezés összedőlt számomra, és el kell kezdeni gondolkodni, hogy akkor most mi van. Ez mindenképp kérdés számomra. És fontos még elmondani, hogy nagyszerű színészi összjátékot láttam, ez az előadás a mellékszereplőktől, tehát a város lakóitól is iszonyatosan intenzív jelenlétet, nagyon fegyelmezett, ugyanakkor nagyon plasztikus játékot kíván. Érdekes, hogy ez a tegnap teljesen véletlenül egymás mellé került Leonce és Léna és A revizor bizonyos aspektusból szépen összekapcsolható. Kott A revizorról is azt mondja, hogy bábszínház, hogy Gogol olyan figurákat ír meg, akik a bábhoz hasonlóan egylényegűek, és itt a városi notabilitások tényleg olyanok. Mikor komédiaként játsszák, ezeket a figurákat nagyon gyakran kiszínezik, megpróbálják cizellálni, elmélyíteni, gazdagítani, itt pedig nem ez történt. Itt megmaradtak ebben nagyon egységes és nagyon markáns voltukban, és csak mint mozgatottak és egyben mozgatók vannak jelen, mert itt furcsa mód mozgatók is, amennyiben Hlesztakovot ők inspirálják arra amit tesz. A szolga külön kis játékokat kap, és nagyszerűen ki is használja, nagyon élvezetes. Én egyedül azt a poént éreztem kilógónak, hogy „elvesztettem a fonalat”, de egyébként azt éreztem, hogy úgy épül az előadás, hogy ebbe a monotóniába mindig belecsöppent valamit, amikor már éppen elszakadna a cérna. Akkor jön valami, vagy megtörténik egy olyan zenei váltás, ami megint leköti a figyelmem.

Yun-Cheol Kim: Van néhány olyan tényező, ami zavart az előadás élvezetében. Még mindig nagyon küzdök a jetlaggel, nem volt fordítás, csak egy szinopszis számunkra és oldalpáholyban ültem. Nagyon sok minden akadályozott abban, hogy igazán élvezzem az előadást. De kritikusként nagyon aktív a képzeletem, látom azt is, amit nem látok. Az előadással kapcsolatban az elsődleges észrevételem az,, amit már elmondtak az előttem szólók: az előadás ritmusa nem komédiaritmus. És ebből rájöttem arra, hogy a rendező ezt az előadást inkább társadalmi drámaként és nem komédiaként akarta megrendezni. Így néztem az előadást. Nagyon lassú volt az előadás, sokkal lassabb, mint a néző képzelete. Ez a lassúság volt az oka, hogy az előadás nagyon unalmas lett. Nagyon sok Revizort láttam Oroszországban, Csehországban, Lengyelországban, Örményországban, de ez volt a leglassabb. Lehet, hogy előítéletes vagyok, de amikor beültem a színházba, arra számítottam, hogy valamilyen aktuálpolitikai helyzetre fog valahogy reflektálni az előadás. Sajnos olyan politikai-társadalmi környezetben élünk, ami nagyon felkínálja, hogy a darabon keresztül erről beszéljünk. Annyi ostoba politikus van a vezetők között, rengeteg a civil és állami korrupció, és mindenhol ott van a szex. Ilyen világban élünk. Éppen ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy mi a magyar vélemény erről a helyzetről, de ezt egyáltalán nem láttam az előadásban. Valahányszor színházba megyek, főleg akkor, ha klasszikust nézek, akkor valami különbözőt és újat várok, de ezt nem tapasztaltam itt, nyilván annak köszönhetően is, hogy a fent említett okok miatt nehezen tudtam az előadáshoz közelíteni. És amikor megértettem, hogy a rendezőnek az a szándéka, hogy nem komédiát, hanem egy komoly drámát akar színre vinni, azt reméltem, hogy az előadás komolysága és lassúsága sokkal erőteljesebben kommunikál majd a közönséggel szándékok és okok tekintetében.  Egyiket sem találtam meg.  Sajnálom és köszönöm.

Winkler Nóra:  Akkor most lenne a válaszok negyedórája.

Vladiszlav Troickij, az előadás rendezője: Jó napot kívánok. Először is szeretném megköszöni azt, hogy ennyire figyelmesen nézték az előadást és nagyon sok mindent megláttak és megértettek abból amit én, és amit a színészek el szerettek volna mondani.  Bár azt valóban el kell ismernem, hogy a tegnapi előadás nem volt a legerősebb. Ennek objektív és szubjektív okai is vannak, ennek ellenére úgy látom, hogy nagyon sok mindent megértettek belőle, és ezért nagyon hálás vagyok. Szeretnék egy kicsit beszélni arról, hogy mit is jelen számomra Gogol. Általában Gogolnak ezt a darabját Európában, Oroszországban, de Ukrajnában is alapvetően szatíraként értelmezik. Leginkább vaudeville vígjátékszerűen szokták előadni. Legtöbbször a színészek ezekben az előadásban nagyon butának hatnak. Én viszont valamiért a színpadon nagyon nehezen tudom elviselni a buta emberek látványát, ezért a színészekkel való első találkozásom során elmondtam nekik, hogy szerintem ők okos, szép és tehetséges emberek, és ne próbálják hülyének mutatni magukat. Azt kell, mondjam, hogy ez volt az egyik legnehezebb feladat, mert a színész is hajlamos a nézőket butának tekinteni. Azt hiszi, hogy a néző számára mindent nagyon meg kell csócsálni, és úgy kell átadni, és akkor majd megérti, hogy miről is van szó. Pedig Tarkovszkij is elmondta már, hogy ne tekintsük a nézőket butábbnak magunknál. Valójában Gogol egy igazi misztikus és filozófus. Gogolnak ezt az oldalát a közönség túlnyomó többsége nem ismeri, ezért azt a javasoltam, hogy ehhez A revizor előadáshoz úgy közelítsünk, ahogy az ember meg nem valósult álmához, vágyához viszonyul. Emberek éltek valamilyen kisvárosban, ahogy most is élnek az emberek, nem változik semmi. És egyszer csak megjelenik valaki a városban, hogy ez most csoda vagy nem csoda, az ördög tudja ezt, és ezek az emberek valahogy elhitték azt, hogy valami megváltozhat. Igen, persze, lefizetik, meg kenőpénzt adnak neki, de elhiszik azt, hogy valamit változtatni tudnak a saját életükben. És ilyen értelemben, pl. az előadásban a női szerepek, amiket más előadásokban hagyományosan nem szoktak kidolgozni, számunkra nagyon fontosakká váltak, mert az ő esetükben a szerelem utáni vágy van jelen, ami nem teljesül be. Másrészt a revizor valamiféle ördögi, démoni figura. Az a fajta sátáni figura, akit mi magunk hívunk elő a saját képzeletünkből, így amikor a végén, a fináléban ez a bizonyos revizor valódi revizorrá válik, abban benne van az, hogy ha megteremtetted a sátánt, akkor tessék, itt van. Nem tekintettük feladatunknak, hogy valami komoly társadalmi drámát vegyünk elő, de a komédiának az egyik megfogalmazási módja az, hogy játszd úgy a komédiát, mint egy tragédiát. Csak a különbség az, hogy a komédiánál közönség tudja, hogy minden jóra fordul, tehát a vége jó lesz. Ez persze egy nagyon leegyszerűsített meghatározás. És mi erre törekedtünk. Nem tudom, hogy válaszoltam-e.

Winkler Nóra:  Nem. Olyan kérdések voltak, hogy mi célt szolgál a viszonylagos sötétség, az, hogy sokszor túlságosan halk az előadás, és hogy ilyen lassú a tempó.

Vladiszlav Troickij: A sötétség a tegnap előadásban technikai probléma volt, sajnos a világítás beállítására nagyon kevés időnk maradt. Ez nyilván nem lehet kifogás, de sajnos ez történt, ez az igazság. Ami pedig a halk beszédet illeti, nekem fontos az, hogy a színészek nem próbáltak semmit megjátszani, ábrázolni, hanem élő emberekként láttam őket a színpadon. Egyébként lehet, hogy tegnap valóban túlságosan elhalkultak, különösen az első 10 percben, de. amikor Debrecenben játsszuk, ott nincs ilyen, ott rendesen lehet hallani. De az nem volt instrukció, hogy beszéljenek halkan.  Még egy pár fontos dolgot szeretnék elmondani. Amikor először találkozok színészekkel, különösen mikor külföldön rendezek, mindig a szabadságról kezdek először beszélni és arról, hogy számomra az a fontos, hogy a színész mint önálló személyiség mit szeretne elmondani a színpadon. Valójában ez nem olyan egyszerű kérdés, mint ahogy első hallásra tűnhet, mert a mai kor nem tekinthető igazából hősies kornak; túl gyorsan éljük le az életünket, és folyamatosan szórakoztatni akarnak bennünket. Tévé, internet, film, és nincs időd megállni, nincs időd felfigyelni, meglátni, hogy ki is vagy te valójában. És a színésznél, különösen, ha egy gyárként működő színházban havonta 20-30 előadást kell játszania, előfordulhat, hogy egyszer csak azon kapja magát, hogy elveszítette a lényeget: hogy miért is játszik. Hogy miért megy fel a színpadra. És akkor szembesülhet egy olyan helyzettel, hogy önmagába néz, és rádöbben arra, hogy igazából nincs mit mondani, mert üresség van belül. Én azt gondolom, hogy ez a mai világ legnagyobb problémája. Egy előadás létrehozásának a folyamata ezeknek a komoly kérdéseknek a feltevése és esetleg megválaszolása kellene, hogy legyen. Persze végleges válaszokat nem adhatunk, de legalábbis feltehetjük a kérdéseket. Ezek néha egészen riasztó kérdések, tényleg venni kell a bátorságot, hogy ezeket a kérdéseket magunknak is fel  merjük tenni. Hát erről szól a mi történetünk.

Winkler Nóra:  Kicsit úgy hangzik, mintha jóga meditációról beszélnénk.

Vladizslav Troickij: Nem, ez biztos, hogy nem meditáció, és nem is jóga. Mert a jóga a befelé fordulás, ez pedig, amiről beszélünk, kifelé nyitás.

Winkler Nóra: De ez a lassúság, amiről beszéltél, a belső idő, a monotonitás kicsit úgy hangzik, mint egy színésztréning.

Vladiszlav Troickij: Az alapvető kérdés nem az, hogy fizikai értelemben milyen gyorsan beszélsz vagy mozogsz, hiszen a színészek valójában nagyon gyorsak, mert nekik minden egyes pillanatban érzékelniük kell, fel kell fogniuk, hogy mi zajlik körülöttük, és ez nagyon-nagyon nehéz és intenzív munka. A figyelem és a reakció. Lehet, hogy tegnap tényleg több helyütt lelassult ez a reakció, és nagyon köszönöm a hölgyeknek, akik beszéltek a vita elején, hogy ennek ellenére meglátták, hogy mi van mögötte, hogy itt valóban egy összeforrott társulat dolgozik, akik látják, hallják és érzékelik egymást.

Winkler Nóra: Én láttam a Mesés férfiak szárnyakkal c ugyancsak debreceni előadást, és arra sokkal inkább érezném igaznak hogy nagyon gyors, dinamikus és iszonyúan összehangoltan kell egy társulatnak dolgozni. Anna, te mindkét előadásban játszottál, neked ez belülről milyen? Vagy miben más?  Az, amit Troickij mondott arról, hogy a színészek személyisége legyen jelen és ez az intenzív egymásra figyelés milyen belülről?

Ráckevei Anna, az előadás szereplője: Abban mindenképpen különbözik a két előadás, hogy másfajta módon használja a színházat mint lehetőséget arra, hogy elmeséljünk valamit valamiről. Hogy belülről mik a különbségek, ez most váratlan kérdés volt, de megpróbálok rá válaszolni. Olyan nagyon sok különbség nincs, mert koncentrálni, figyelni, a feladatokat végrehajtani, a másikat meghallani és válaszolni neki ugyanúgy kell mind a két előadásban. És még csak azt sem mondom, hogy az egyik nehezebb. Nem tudom egymással szembe állítani a kettőt. Más módon használjuk az időt ott, meg ebben az előadásban, és ezeket a hosszú csöveket, lehet, hogy nehezebb kitölteni, mint azokat az apró másodperceket kitágítani, amire lehetőségem van a másik előadásban. Ott ki kell tágítani egy másodpercet, és elérni azt, hogy végtelennek érződjön, itt pedig ezeket a hosszú perceket kell megtölteni, hogy egy pillanatnak érezzem. Ha különbséget kellene találnom, akkor talán ez az. Nem tudom, hogy melyik a nehezebb, és talán nem is érdemes így feltenni ezt a kérdést, mind a kettő feladat, amit meg kell oldanom.

Vladiszlav Troickij: A színházban számomra kulcsfontosságú fogalom a csönd. Mivel annyira ritkán figyelünk erre, a színésznek és a rendezőnek az a képessége, hogy létrehozzon egy igazi csendet, igazi szünetet, valójában egy óriási csoda. Ugyanakkor ez rendkívül törékeny dolog, mert ha egy picit félremegy, akkor ez a csönd ürességé változik, és ebben az esetben tényleg unalmassá válik. Ilyen színházban játszani olyan, mint amikor az ember nagyon vékony jégen szalad: ha túl gyorsan szaladsz, beszakad alattad a jég, hat túl lassan mész, ugyancsak beszakad. Tehát nagyon pontosan kell érezni, hogy éppen abban a pillanatban hogyan kell lépned, hogyan kell szaladnod.

Ráckevei Anna: Mondanék erre egy példát. A második rész kezdése. Itt van egy hosszú-hosszú bejövetel, és Vlad biztatott engem, hogy legyek bátor, halljam meg a csendet a nézőtéren, a figyelmüket húzzam magam felé, és feszítsem, ameddig csak érzem, hogy lehet. Ez egy nagyon erős feladat, mert tényleg vagy beszakadok, vagy nem. És mikor azt érzem, hogy sikerült pont akkor megszólalnom, mikor éppen beszakadtam volna, az nagyon nagy öröm. És megérzik a nézők, ha elbátortalanodik az ember, ha elgyávul ebben a csendteremtésben, vagy ha kimegy az energia, tehát legalább akkora feladat, mint végigrohanni másfél órát megállás nélkül.

Szűcs Katalin Ágnes: Még valami eszembe jutott, hallgatván az elhangzottakat. Érdekes módon bármily hosszú, ez egy szófukar előadás. És nemcsak, vagy nem elsősorban a húzások miatt, hanem pontosan ezek miatt a sűrű pillanatok miatt. Nem szóban gazdag ez az előadás, hanem hanghordozásban, intonációban. Például az anya-lánya viták, vagy az a jelenet, amikor bejelenti a Polgármester, hogy revizor érkezik. Ezt hagyományosan izgatottan és dinamikusan játsszák, itt az egésznek komótos a tempója, mint ahogy az egész világ egy ilyen komótos. Vagy Annáék veszekedés-jelenete. Ott nyoma nincs veszekedésnek; egy-egy nagyon finom hanglejtéssel érzékeltetett indulat van csak tulajdonképp. De a társadalmi viszonyok, amiknek direkt megmutatása nem volt cél, megint csak egy-egy hangban jelennek meg. Ahogy pl. Anna odavág szolgának, mikor narancsot kér, de nem a szó az érdekes, hanem ahogy mondja, mert abban durván megjelenik a társadalmi hierarchia. Így értem azt, hogy szófukar az előadás, hogy sok mindent tud úgy elmondani, hogy alig van rá szó, inkább hanglejtés, intonáció van helyette.

Oberten János, író, újságíró: Azt szeretném mondani a mindenkori Revizor kapcsán, hogy itt a madárijesztő-effektusról van szó. Tudjuk, hogy a régi mezőgazdasági társadalmakban a vetés és a termés védelmére az ember kitalálta a madárijesztőt, ami azért volt, hogy őt jelképezze a madár szemében. Viszont az idősebb madarak egy idő után rájöttek, hogy ez a madárijesztő nem mozog, és hogy ez nem az ember, hanem csak az ember alteregója. Épp így a revizor nem más, mint a bűntudat kivetítése, ezért A revizor mindig aktuális lesz, különösen a mai korrupcióval teli világban, de végeredményben attól félünk, ami a képzeletünkben megjelenik, tehát a madárijesztőtől. Hlesztakov egy madárijesztő, akit felruháznak azokkal a bizonyos rongyokkal, ilyen értelemben nekem ez az előadás sokat mondott.

Winkler Nóra: Köszönjük szépen. Lenke!

Szilágyi Lenke, a POSzT egyik válogatója: Én egyáltalán nem unatkoztam, sőt még megkockáztatom, hogy a debreceni előadáshoz képest még el is volt sietve egy kicsit az eleje. De az is igaz, hogy én is a páholyban ültem az első felvonásnál és úgy éreztem, hogy az valami akusztikai probléma, hogy nem lehet jól hallani, és mikor előreültem a második felvonásra, ott már jobb volt a helyzet. Szóval nekem azzal csavarodott meg az egész történet, hogy először egy ártalmatlannak tűnő szélhámos érkezik, aki megragadja az alkalmat, de aztán átalakul egy félelmetes manipulátorrá, mert mielőtt elmegy, mindenkiről valami begyűjt terhelő álbizonyítékot, és mikor visszajön, és ő maga jelenti be, hogy most érkezik a revizor, akkor elhiteti velem, hogy egy beépített provokátor volt, akit előreküldtek. És az előadás atmoszférájához nekem még egy apró momentum is hozzátett itt, Pécsen: az előadás végére beszivárgott a színházba ez a hihetetlen hársfaillat, és ez nekem részévé vált ennek az előadásnak.

Urbán Balázs, a POSzT egyik válogatója: Lenke ezt a mondatot már elmondta tegnap este, és a teljes sztorihoz hozzátartozik, hogy ez akkor történt, mikor egy ifjú hölgy – amúgy tényleg nagyon kedvesen és ártatlanul –megkérdezte, hogy nincs-e valami bajuk a színészeknek, hogy ilyen lassan zajlanak az események. És erről az jutott eszembe, hogy mennyire szubjektív az előadás folyamata. Nincs mese, valaki vagy ráhangolódik, vagy nem, és aki nem hangolódik rá, az nagy valószínűséggel a szünetben el fogja hagyni az előadást, s így valószínűleg soha nem fogja megérteni, hogy miről szól ez az egész, mert az első részből ez biztosan nem derül ki.  Ez szerintem szerkezeti problémája az előadásnak, de ezen lehet vitatkozni. A rendező is említette, hogy végig erősen érezhető az előadás transzcendens éle, az első perctől fogva megteremti azt a hangulatot. Valóban lehetett látni, hogy rosszul vannak beállítva a fények, aki most látta először, az is látta, de hát ez így, is úgyis egy sötét előadás. Sőt, azt is lehet tudni, hogy ha Torickijt látunk, akkor nem lesz magas a villanyszámla a színházban. Ez egy viszonylag állandó rendezői eszköz, ami működik. Az a kérdés csak, hogy ez a nagyon-nagyon erős rendezői világ és forma mennyire hoz létre új tartalmakat, mennyire tudja kifejezni azokat a transzcendencia felé kutatott jelentéstartalmakat, melyeket az ő magyarországi rendezései mutatnak. Az általam látott munkái közül én is ezt éreztem egyértelműen a legsikeresebbnek.

Szűcs Katalin Ágnes: Az előbb pontatlanul fogalmaztam, vagy az nem derült ki talán, hogy amikor arról beszélek, hogy az intonációval az izgalom helyett mi minden fejeződik ki, abban jelenik meg számomra az előadás komikuma. A legkomikusabb hatáselemek számomra, nem az öltözködésben, nem a gesztusokban rejlenek, nem gegként működik a komikum, de az intonációval, hanglejtéssel, hanghordozással nagyszerű komikum születik.

Valkó Mihály, újságíró: Azért van az előadásnak egy humora. Itt ül mellettem Ráckevei Anna, és egy emlékezetes pillanatát szeretném felidézni; milyen különös humor volt az, amikor teljes némaság uralkodik a színpadon, majdnem mozdulatlan a világ, és akkor szólal meg, azt mondja: „Mit járkálsz itt, mit mozogsz itt, nyüzsögsz itt?” Ez önmagában egy egyszerű poén is lehetne, de azzal, ahogy ez elő van készítve, azzal a csenddel, ami megelőzi, és ahogy ez kiszalad, szinte észrevétlenül, már egészen nemes aszú humor. Nem azért szerettem volna ezt megemlíteni, mert Ráckevei Annának akarok itt hódolni – de ezt is megtehetném –, hanem mert számomra az előadás nóvuma ez az anya-lánya viszony egy olyan újszerű megközelítésben, amivel én még nem találkoztam. Úgyhogy ez nagyon-nagyon érdekes mozzanata az előadásnak.

Szilágyi Lenke: Ha már a színészeknél tartunk, a főszereplőkön kívül a postamester figurája is nagyon erős volt, engem lenyűgözött legalábbis.

Csikos Sándor, az előadás szereplője: Pár mondatot arról, amiről itt nem esett szó. Vlad a kötelező álszerénység miatt nem beszélt arról, hogy hogyan készültünk fel erre az előadásra, ami pedig egészen sajátos volt, és mindenkit meghódított. Minden próba egy mozgás- és koncentrációs tréninggel kezdődött, utána minden szituációra csináltunk helyzetgyakorlatokat, amiket Vladdal közösen megpróbáltuk beleilleszteni a cselekmény vonalába. Ez nekem nagyon nagy élmény volt. Itt valósult meg, amiről Vlad beszélt, hogy a színész személyiségét kell színpadra vinni, tehát próbára kell tennem magam, hogy megfeleljek ennek, és nem egy gyárnak a fogaskereke vagyok, hanem egy ember, aki lát, érez, gondolkodik. És ezzel visszaadta a színészetnek az ősi célját, rangját, helyét, és a színész önbizalmát egy kicsit. Arról, amiről utána beszéltünk, hogy nem tudjuk, miért volt ez lassúbb, mint máskor… hát igen, ez a színház titka. De én is azt tudom mondani, hogy nagyon örülök, hogy azt mondtad, Kati (Szűts Katalin Ágnes – a szerk.), hogy még így is átjött ez a szándéka Vladnak, és egyúttal a mi szándékunk is, mert hangsúlyozni szeretném, hogy erősen benne vagyunk mi, színészek, és ez nagyon-nagyon jó dolog. Köszönöm szépen.

Szűcs Katalin Ágnes: Lenkével egyetértve magam is ki akartam emelni a postamester alakját, és még egy dolgot. Nehéz lehet, mikor egy sokszereplős darabban sok mellékszereplőnek kevés szövege van, és az ember csak elismeréssel tud szólni arról, hogy a néma jelenlét milyen erős tud lenni. És nem győzöm aláhúzni, de hogy ugyanakkor milyen iszonyatosan nehéz Hlesztakov feladata. Amilyen nehéz a csöndeket megtölteni, olyan nehéz tartani ezt a folyamatos pörgést, úgy, hogy ilyen hosszan érdekes, színes, vonzó tudjon maradni.  És számomra hihetetlenül izgalmas figura ez a Hlesztakov. Szimpatikus, szeretnivaló, borzasztó egyszerre, és tényleg nagyon szép volt, ahogy a színész építette és egy pillanatra nem eresztette el a közönséget, úgyhogy köszönet.

Galéria

Ajánló