fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

2011. 06. 16. Cs | 12:00

Klebelsberg Központ (Dominikánus Ház)

Szakmai beszélgetés (Leonce és Léna)


Winkler Nóra: Mai második szakmai beszélgetésünkön a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásáról, a Leonce és Lénáról fogunk beszélgetni. A társulat sajnos nincs itt, mert reggel 9-kor el vissza kellett indulniuk Kolozsvárra. A vita opponense ma is Dávid Zsuzsa rendező és Szűts Katalin Ágnes kritikus lesz. A beszélgetésen részt vesz még Alice Georgescu kritikus, a bukaresti „Ion Luca Caragiale” Nemzeti Színházi Fesztivál művészeti igazgatója

Dávid Zsuzsa: Nekem ez az előadás nagyon-nagyon tetszett, rettenetesen elfogultan ülök itt, és nem nagyon opponálgatnék. Inkább elmondanám azt, hogy rendkívül gazdag asszociációs áradatot indított el bennem a megjelenítés, a forma, a késői rokokónak ez a burjánzása. Egy nagyon furcsa térbe kerültek be a játszók, valamilyen romos gyárépület, pompei falfestményszerű, törött üveg ablakokkal, amiből több helyszínről is lehetett távozni. Nekem rögtön Gulácsy Lajos Nakonxipánja jutott az eszembe a rokokó figurákról. Aztán eszembe jutott még Watteau, Tintoretto, és csak jóval később Hogarth, aki ihlette képzőművészetileg ezt a képi megjelenítésében nagyin gazdag előadást. Megjelenik a kései rokokónak ez az eltorzultsága, ahol a paróka már nagyobb, mint az ember. Maga a haj egy hatalmas építmény az ember fején, ami, ha lekerül rólunk, akkor lemeztelenedünk. És amikor a főszereplőről lekerül, és alatta sem a természetes haja van, hanem paróka, egy másik figura, akkor ugye embernek eszébe jut, ami aztán később megvalósult az előadásban, hogy hány bőrt kell magunkról lehúzni, hogy az igazi arcunkig eljussunk. Hogy meg tudjuk-e mutatni az igazi arcunkat. Akarjuk-e bemutatni az igazi arcunkat? Vállaljuk-e ezt? Ez nem könnyű. Aztán eszembe jutott a Fellini film is, az Amarcord, tehát nagyon sok minden jutott az eszembe, és hát az elrajzoltságának, a szatírának, a karikatúrának a formai megjelenítése szerintem nagyszerű volt, mint ahogy az is, ahogy ezt mozgásokban is tovább építették illetve használták. Nagyon tetszett, hogy festve voltak, hogy a főszereplőnek a keze is le volt festve, nemcsak az arca, egy képzőművészeti csúcsteljesítménynek tartom. Ahogy ez megjelenik, pontosan tudom, Tompa Gábor mit gondol a hatalomról, a politikáról. Olvastam a tájékoztatóban, hogy korábban pl. egy egészen más színpadi képet képzelt el a berlini fallal meg mindennel, ami az ő akkori gondolatait fogalmazta meg a hatalomról, politikáról, az ember és a hatalom viszonyáról. A mostani előadás pedig az ő mostani gondolatait összegzi, és nagyon fontosnak tartom, hogy ez a politikai vonal benne van az előadásban, mert a Leonce-t én abszolút politikai műnek tartom. Az, hogy a rendőrjelenet – amit nagyon sok előadásból kihagynak – bekerült. Azt gondolom, hogy nagyon fontos jelenete a darabnak, mikor két rendőr megy, hogy elfogja a forradalmárt. Az is nagyon fontos, hogy a hatalom ellen lázadnak a hatalomnak azon várományosai, akik még nincsenek benne a hatalomban, de előbb-utóbb ők lesznek a hatalom birtokosai. Most lázadnak ellene, mert az a dolguk, mert fiatalok, mert ráérnek, és lázadnak az ellen a hatalom ellen, amitől, ha beleülnek, akkor igencsak nehezen akarnak elszakadni. Mint a különböző afrikai országokban, meg mindenhol máshol, ott ülnek 30-40 éve a diktátorok, és egyszerűen nem akarnak elmenni. Persze nagyon érdekes dolog az ember és hatalom viszonya, és ahogy azt Leonce kezeli. Ahogy Leonce úgy csinál, mint aki elfut a kötelességei elől, de aztán mégiscsak visszatér és elveszi feleségül azt, akit kinéztek neki,  és  ő lesz a király.  És akkor bejön ez a király, akire nem szívesen bíznánk rá az életünket, és erről bizonyos politikusok jutnak eszébe az embernek, akikre szintén nem szívesen bíznánk rá az életünket. Nagyon jónak tartom ezt a politikai megfogalmazást, ugyanakkor ez nem uralkodik el az előadáson, hanem mindenféle más gondolati rész is megvalósul benne. Aztán felvetődnek egyéb kérdések: a jelenben élünk? Éljük az életünket, vagy csak elképzeljük, gondolkodunk róla? Nagyon sokan vannak úgy, én is nagyon sokáig úgy voltam, hogy elmentem az életem mellett. Mindig arra gondoltam, hogy mi volt, és hogy majd mi lesz. és hogy majd nagyon fogok igyekezni, hogy ami lesz, az jó legyen, és közben nem vettem észre embereket, kapcsolatokat, társakat, lehetőségeket, dolgokat, mert folyton törtettem valami általam előre elképzelt irányba. Azt gondolom, hogy ez is benne volt ebben az előadásban, mert Leonce is elfut Léna elől, akivel aztán később találkozik, és akkor kiderül, hogy mégiscsak el fogja venni feleségül, ez is egy nagyon fontos momentum volt számomra. Mikor vagyok én a testemben, mikor cselekszem, vagy szerelmeskedem, vagy tudom, mit csinálok. Tehát, hogy én vagyok-e én, vagy a lelkem éppen máshol van. Vagy hogy miért adom át a testemet olyan dolgoknak, amiről én nem gondolom,hogy azt szeretném csinálni, vagy hogy hogyan működnek bennünk ezek a dolgok? Hogy mennyire tudjuk megfogalmazni, megélni a vágyainkat, vagy jól érezni magunkat a bőrünkben. Vagy csak az a bajunk, hogy elkényeztetett királyfiak vagyunk, és semmiféle anyagi problémánk nincsen, és akkor gondolkodunk azon, hogy milyen jó lenne gondolkodni azon, amin nem szeretnék gondolkodni? Ezeket csak kérdésfelvetésként mondom nektek.  És a legelején a színház a színházban. Bejönnek a színészek a ebbe a játéktérbe, ahonnan több helyről el lehet menni, de ők mégis kihátrálnak az ajtón, és akkor bent marad Leonce, akié ez a játéktér igazán, és akkor elkezdődik az előadás. Tele volt az előadás olyan csodálatos dolgokkal, amik nekem nagyon-nagyon tetszettek, és azért is, mert tovább kellett gondolnom, és akkor számtalan minden eszembe jutott, és akkor azt is tovább kellett gondolnom, és nem hagyott nyugodni a dolog.  Azt gondolom, hogy minden színházi előadásnak az az igazi célja, hogy kényszerítsen bennünket arra, hogy átgondoljunk bizonyos dolgokat. Én hiszek abban, hogy a színház képes nagyon erős hatást gyakorolni a mindennapjainkra, az életvitelünkre, gondolom sokan ezért is csináljuk ezt a szakmát, mert hiszünk ebben, és ez az előadás nagyon megerősített ebben az én hitemben, és nagyon sok örömöt adott nekem. Nagyon szépen volt világítva.  Amikor egy előadás jól van világítva, az csodálatos tud lenni. A bolond mint figura. A bolondnak – mint a shakespeare-i drámákban – mindent szabad. Nekem nem szabad kimondani, de hagyom, hogy ő bolond legyen, hogy kimondja, amit én nem mondhatok ki. Mondhatnék még itt nyolcvanezer dolgot, de nem akarok. Az asszociációk sora nem engedett egy képnél megmaradni, kényszerített, hogy továbbgondoljam ezt, ugyanakkor új jelentéstartalmak jelentek meg, és az egész összegeződött, és én ettől rendkívül boldog voltam tegnap este. Átadom a szót.

Winkler Nóra: Voltak már nagyon hevült opponensi hozzászólások, de ennyire személyes, ennyire önfeltáró még nem.

Dávid Zsuzsa: És ez baj?  

Winkler Nóra: Dehogyis, ez tök jó!

Szűcs Katalin Ágnes: Akkor most én is önfeltárok. Az egyik az, hogy én belecsöppentem ebbe a helyzetbe, mert az eredeti leosztás úgy szólt, hogy ma a Chicagóról beszélünk és tegnap lett volna terítéken a Leonce. Tehát nekem a Chicago lett volna a feladatom, és nem a Leonce. És én ettől nagyon boldog voltam, megmondom őszintén, mert én láttam ezt az előadás Kolozsváron, és nagyon-nagyon nem szerettem, úgyhogy eléggé elszontyolodtam, mikor kiderült, hogy mégis nekem jut, hovatovább meg is kell még egyszer néznem. Merthogy így kénytelen voltam megnézni, holott nem volt szándékomban. És megmondom őszintén, hogy nagyon örülök, így utólag, hogy így esett a dolog, és kénytelen voltam még egyszer megnézni az előadást, mert tegnap sokkal-sokkal jobb előadást láttam, mint Kolozsváron. Két eset lehet, vagy az előadás volt jobb, vagy én. Nekem egyébként az a tapasztalatom, hogy ha nagyon fáradt vagyok is, ha igazán jól tudok találkozni egy előadással, akkor félholtan is feléledek, tehát én hiszek a saját fizikumomnak, és ezért gyanakszom, hogy az előadás is jobban sikerült tegnap, nemcsak én voltam jobb helyzetben. Summa summarum, nagyon örömteli találkozás volt számomra és nagyon örülök, hogy rákényszerültem erre. Nagyon sok ponton találkozik ez az előadás A revizorral. Egyrészt az idő nagyon fontos mind a kettőben.  Az artisztikum, a szépség megjelenése.  Persze egész másképp jelenik meg, de nagyon fontos a bábszerűség, a báb, a mozgatottság, a kiszolgáltatottság fogalma, a zene fontossága, és így tovább. Gondolatilag is, formailag is sok minden rokonság van, természetesen nem abban az értelemben, hogy ugyanaz a forma lenne, hanem hogy milyen fontos a forma.  Az egyik válogatóval, Urbán Balázzsal rendszeresen zrikáljuk egymást, és tegnap is, mielőtt másodszor megnéztem az előadás, mondtam neki: „persze neked ez tetszett, mert üres formalizmus”.

Winkler Nóra: Balázsnak majd megadjuk a lehetőséget a védekezésre.

Szűcs Katalin Ágnes: Ami azért változatlanul zavar engem, azaz értem, hogy miért nem szerettem én ezt az előadást, mert első nekifutásra pl. ezt a lepusztult, gyönyörű teret borzasztó közhelyesnek éreztem. Meglátom, tudom, hogy lepusztultság, kultúravesztés, ugye az időtlenség, mert itt azért a rokokó bútortól a mosdó tálon át a vízvezetékig nagyon különböző korok találkoznak ebben a térben. Maga a történet, ez a bábszerűség, a maszkok… Már-már közhely, hogy a Leonce az identitáskeresés drámája is, tehát nagyjából azt éreztem, amikor ránéztem a díszletre és megláttam a színészeket, hogy nagyon jó a felütés, nagyon izgalmas, ahogy ők benéznek és aztán kihátrálnak, az még gyönyörűség, de aztán, amikor bejöttek ezek a maszkos emberek, úgy éreztem, hogy mindent látok, mindent értek. Ilyenkor az a kérdés, hogy ez a forma tud-e aztán valami olyasmivel megtöltődni, ami engem mégis izgalomba hoz. És ahogy első alkalommal ez nem történt meg, most szerencsére megtörtént. Tehát az első alkalommal nem tudtak azok a dolgok megtörténni, melyek tegnap meg tudtak nekem történni. Számomra az a kérdés, így utólag próbálva értelmezni a helyzetet, hogy ezek a közhelyek által megfogalmazott dolgok egyetemességig tudnak-e engem vinni a gondolkodásban, vagy megmaradnak közhelynek. Tegnap azt éreztem, hogy abszolút kitágultak és sokkal egyetemesebbeké tudtak lenni, mint az első alkalommal. Tegnap sokkal gazdagabb, sokkal egyetemesebb érvényű volt. Ez egy filozofikus bohózat, vagy, ha úgy tetszik, sorskomédia. Ahogy a sorstragédiában mindenki próbálja elkerülni a maga végzetét, de nem tudja, úgy itt is: Leonce és Léna nem tudja elkerülni a végzetét, kénytelenek egymáséi lenni, holott egymáséi szeretnének lenni, de nem úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szeretnék elkerülni a szülői paktumot, és közben éppen annak megfelelően végződik a történet.

Dávid Zsuzsa: Ez egy nagyon érdekes kérdés, nagyon sokszor utasítunk el dolgokat, mielőtt még igazán megtudnánk, hogy az micsoda, hova vezet, miért kéne megcsinálni, tehát mielőtt átlátnánk a problémát. Persze ez általánosítás, de én magam hajlamos vagyok arra, hogy eleve elutasítok valamit, amit nem ismerek igazán, pedig ha megismerném és foglalkoznék vele, akkor megváltozna a véleményem. Leonce azt mondja, hogy nem veszi el Lénát, és elmegy Itáliába, pedig lehet, hogy ha megismerte volna Lénát, aki nagyon édes, cuki lány, akkor boldogan elveszi, még mielőtt fut egy kört Olaszországban. Nagyon sokszor csinálunk felesleges dolgokat, pazaroljuk az energiánkat az ellenállásra csak azért, hogy nemet mondjunk, vagy dafke. Szerintem – és ez is meg volt fogalmazva gyönyörűen ebben az előadásban, a Rozettával való szerelmeskedésben is –, az élet sokkal egyszerűbb, és sokkal okosabban és tisztábban és energiatakarékosabban élhetnénk, ha csak megnéznénk, elfogadnánk, befogadnánk az ismeretlent. Bocsáss meg, hogy félbeszakítottalak.

Szűcs Katalin Ágnes: Fontos még ebben az előadásban a bábszerűség. Egyfelől korlátozza a színészt, egy csomó lehetőséget elvesz tőle, ugyanakkor egészen másfajta intenzitást és gazdagságot követel. Én arra gyanakszom, hogy talán ezt nem sikerült az első alkalommal elénk teríteni. Most ezzel szemben nagyon is. Például a Leonce-t játszó Bodolai Balázs tegnap, nagy-nagy örömömre, hihetetlenül izgalmas volt, Nagyszerű volt a kettősük a szertartásmesterrel. Ebben a jelenetben az előadás megint kapcsolódik gondolatilag A revizorhoz: hogyan próbál megfelelni ebben a közegben is mindenki valamilyen elvárásnak. A hatalom működési mechanizmusa itt is kézenfekvően mutatkozik meg, de tegnap az volt az örömöm, hogy nem a kézenfekvőség volt a domináns, hanem a nagyszerű színészi játék. Tegnap hihetetlenül gazdagnak láttam a rendőrök jelenetét is, ami egyébként egy szimpla bohózati helyzet, de az egyetemes ostobaság érzetét kelti, meg tudják tölteni a hatalom mindenkori kiszolgálói, fenntartói mentalitásával. És még egy dolog: a király figurája. Ez az óriáscsecsemőnek öltöztetett figura kívül hordós identitástudattal rendelkezik – hiszen a korona oda van festve a tarkójára –, és talán nincs is annyi identitástudat-problémája, mint a többieknek. Hihetetlenül izgalmas alakítás.

Alice Georgescu: Érdekes, pont arra készültem, hogy azt mondom, hogy a tegnapi előadás sokkal gyengébb volt, mint amit Kolozsváron láttam, a premieren. Ebből jól látszik, hogy mennyire szubjektíven közelítünk előadásokhoz, és ez teljesen természetes is. Az egyik oka annak, hogy az előadás nem volt annyira sikeres tegnap, a tér. Kolozsváron az előadást egy olyan stúdiótérben játsszák, ahol a nézők egy kissé fentről nézik az előadást, tehát az, ami a tegnapi előadáson rendezői vagy tervezői hibának tűnhetett, hogy az elöl elhelyezett kis asztalok kitakarták a színpadot, emiatt volt, és a kolozsvári előadáson egy teljesen más perspektívából látható. Ezenkívül szeretnék egy kis történeti kitérőt tenni. Ahogy bizonyára jól tudjátok, ez egy olyan szerző darabja, aki 24 éves korában meghalt, és mikor a Leonce-t írta 22-23 éves volt. Ez egy nagyon ritkán játszott darab, szemben Büchner másik két darabjával, a Danton halálával és a Woyzeckkel. A Leonce és a Lénát azért játsszák ritkábban, mert annyira nehéz. Romániában először a ’70-es évek elején mutatták be ezt a darabot, egy szinte már mitikus színházban, a bukaresti Bulandrában,  a valóban mitikus Liviu Ciulei rendezésében. Ez olyan előadás volt, hogy akik látták, még ma is emlékeznek rá, 35 év távlatából.  Egy olyan előadás, mely abszolút meghatározta a román kultúrát. Én akkor diák voltam, és hosszú éveken keresztül játszották ezt az előadást, három-négyszer is megnéztem, és azt gondolom, hogy ez történt Tompa Gáborral is, aki akkoriban ugyancsak Bukarestben tanult. Úgy gondolom, hogy a mostani rendezése valójában válasz arra a nagy, legendás előadásra. Míg Ciulei rendezésének a 70-es évek elején volt egy forradalmi értelmezése, Tompa Gábor mostani előadása inkább szomorúságot és csalódottságot fogalmaz meg. Nyilván társadalmi szempontból. Büchner darabjáról azt állítják, hogy az 1789-es félresikerült francia forradalom drámája, és Gábor most az 1989-es forradalom sikertelenségéről, bukásáról beszél. A diktatúrát a káosz egy formája váltotta fel. Azt gondolom, hogy az előadás nagyon erős megfogalmazása ennek a csalódottságnak. Azt is gondolom, hogy Gábort elcsábította, hogy a darab hihetetlen gazdagsággal beszél a nyelvről, a szavak erejéről és törékenységéről.  Ebből származik a darabnak ez a formai szépsége, ami átfogja mindazokat a jelentéseket, melyekről eddig beszéltünk: a forradalomban való csalódást, a nyelv szépségét és törékenységét. A térrel kapcsolatos finom meglátásra válaszolva egy történetet fogok mesélni, amely metaforának is tűnhetne, de nagyon is valóságos lesz. Két hete jártam Szófiában. Egy Márai Lujza nevű hotelban laktam, ahol gyönyörű, baldachinos ágyak voltak, nagyon díszített szobák, csipkék, drapériák, a színek csodálatos harmóniája mindenhol. Viszont az ablaküveg matt üvegből volt. Volt ugyan klíma, de kíváncsiságból kinyitottam az ablakot, és a szoba egy nagy, lebontott falra nézett. Egy megfeketült, borostyánnal befutott falra, és egy ablak nézett ki ebből a falból, amely mögött soha nem volt fény, senki nem jelent meg senki. Ebből a csodálatos hotelszobából egy ilyen falra lehetett rálátni. Lehet, hogy ez egy balkáni kép, vagy egy közép-európai kép, egy összeurópai kép – ez egy mindennapi kép a mi életünkből, amit láthattam. Tegnap este jöttem rá, hogy ez a kép nagyon finoman kapcsolódik össze az előadással.

Dávid Zsuzsa: Nagyon fontos, hogy egy színpadképnek mennyire meg tudja változtatni a jelentését az, hogy rálátok, vagy kitakar egy szék. Ez a díszletnek a mindenkori jelentőségét mutatja, hogy mennyire nem mindegy, hogy mi van azon a színpadon, mert teljesen meg tudja változtatni azt a jelentéstartalmat, amit a látott kép közvetít.  Az is egy nagyon érdekes, és kapcsolódik ehhez a közép-kelet-európai létezésünkhöz, ahogy a port leverték magukról a szereplők, amikor bejöttek a térbe. És ezek a betörött üvegablakok nagyon sokat jelentenek nekünk, és nyilván mást jelentenek egy francia vagy egy angol helyszínen létrejött előadásban. Ezek azok a dolgok, amiket szerintem nem tudnak átérezni Angliában, Franciaországban vagy más világban élő emberek. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmemet az előadás, hogy mekkora az egyén felelőssége. Hogy éljük az életünket a közösségben? Milyen válaszokat adunk? Tompa Gábortól én nagyon sok előadást láttam, hála istennek, de ez az előadás számomra egy nagyon komolyan megfogalmazott vélemény, és biztos, hogy hosszan kísér engem az életemben, köszönöm szépen.

Winkler Nóra: Balázsnak most megadnám az önvédelemre való lehetőséget.

Urbán Balázs, a POSzT egyik válogatója: Nem erre szeretném fordítani, majd megvédem magam négyszemközt. Elhangzott itt, hogy a Leonce és Léna ritkán játszott darab. Magyar nyelvterületen nem, az utóbbi időben kifejezetten gyakran játszott darab, miközben a Danton halála igen ritkán játszott darabbá vált. Nem akarnék ennek a fejtegetésébe belekezdeni, nyilván megvannak az okai, semmit nem von le a Danton halála értékéből, időről időre azt is elő fogják venni, abszolút remekmű. De a Leonce és Léna talán olyan jelentésrétegeket tesz egymásra, amik mai szempontból izgalmasabbak, érdekesebbek, többféleképpen fordíthatóak és értelmezhetőek. Nagyon érdekes, hogy elkezdtünk az előadásról beszélgetni, és kiderült, hogy azért finom értelmezési különbségek vannak, és ahogy én értelmezem az előadást, az is valamelyest eltér attól, amik elhangzottak itt. Nagyon érdekes volt hallani a konkrét forradalmi helyzetekre vonatkozó asszociációt, ami –bevallom őszintén – soha eszembe nem jutott volna. Ebben persze az is szerepet játszik, hogy én nem éltem át ezeket a helyzeteket, és nem abban a mai társadalomban élek, de az biztos, hogy azt a helyzetet, azt a társadalmi kiábrándultságot, csalódottságot nagyon hűen tükrözi az előadás. Azt mondjuk, hogy maga a darab arról is szól, hogy a lázadás lehetetlenné vált, hiszen itt van a szerencsétlen Leonce, aki igyekszik mindent megtenni, hogy ne következzen be a sors, vagy ki tudja, hogy minek az akarata, és utána mégiscsak belebotlik abba, akit neki rendeltek, és lehetetlen lázadni, hiszen ugyanazt a sorsot tölti mint, amit betöltött volna akkor is, ha két lépést sem tesz.  Ehhez képest ebben az előadásban azt látjuk, hogy senki nem is akar igazán lázadni. Itt rendkívül sok fontoskodás, fecsegés zajlik, ehhez is kapcsolódik a figuráknak a marionettszerűsége, a maszkok mögötti újabb maszkoknak a kérdése. Itt mindenki handabandázik, kergetőzik, és a térnek az is nagyon izgalmas érdekessége, hogy szimbolikus tér, sokféle dologra következtethetünk belőle.  Én például egy teljesen civil embertől hallottam egy olyan asszociációt, hogy elhagyott elmegyógyintézet....

Winkler Nóra: Ez az egyik kritikádban is benne volt.

Urbán Balázs: Igen, ezt én le is írtam, de lehet, hogy másnak is eszébe jutott. Az is az érdekessége ennek a térnek, hogy a maga fizikai valójában nagyon erős a változatlansága: a figurák futnak jobbra-balra, de ezt a teret soha nem hagyják el. Mindig ott vannak, mindig elmennek egymás mellett, és ezt az állapotot hihetetlenül érzékletesen, tökéletesen végigvezetve vetíti ki ez a forma. Nem mondom, hogy mindig káprázatos variativitással, de hát az ilyenfajta építkezésnek velejárója, hogy ezt építi, és ezt szuggerálja nagyon erőteljesen, miközben már csak a darab gazdagsága miatt sem képzelhető, hogy más és más kérdések fel ne vetődjenek, de van egy nagyon-nagyon erős mondandója és ehhez erősen kapcsolódó formai világa, ami ritka következetesen van végigvezetve az előadásban.

Winkler Nóra: Lennének kérdések, hozzászólások?

Dávid Zsuzsa: Nagyon pontosan van az előadásban megcsinálva, hogy mikor vagyok én magamtól marionett, mikor mozgok ebben a rokokó, etikett által meghatározott világban, mikor tesznek engem mások marionetté.  Nagyon pontosan meg van határozva, hogy mikor nézek rá arra, akivel beszélgetek, vagy mikor nem rá nézek, hanem a bábura. Mikor vagyok vagy nem vagyok. Mikor beszél hozzám úgy, hogy a bábut használja közben. Ezek annyira pontosan ki vannak dolgozva, végig lehetne elemezni a darabot ilyen szempontból is, hogy mikor van saját szabad akaratom, mikor mozgatnak mások, vagy mikor kezdek én magamtól marionettszerűen viselkedni. Sajnálom, hogy nincs itt a társulat, mert nagyon kíváncsi lennék, hogy mennyi ideig próbálták?

Nánay István, kritikus: Kettő és fél hét.

Szűcs Katalin Ágnes: Lehet, hogy azért láttam tegnap jobbnak, mert azóta már játsszák, és jobban tudott fejlődni a dolog, ezt nagyon el tudom képzelni.  Érzékeltem már ilyet máskor is a kolozsvári színházban, ahol egyébként kitűnő társulat van. Nagyon örültem, hogy Alice mondta, mert magam is akartam, csak elfelejtettem, hogy a nyelv milyen fontos ebben az előadásban, és ahogy nekem először nem szólalt meg szinte semmi Bodolai Balázs (Leonce – a szerk.) hihetetlen sok szövegéből és monológjából, és tegnap gyönyörűségesen tudtam érteni, menni a szöveggel.

Nánay István: Dolgoztam Kolozsváron, mint Tompa Andrea (kritikus, a szakmai vita tolmácsa – a szerk.), és akkor volt szerencsém a színészekkel is dolgozni. Miután láttam az előadást, nagyon sokat beszélgettünk a színészekkel, mert tele voltak gonddal és problémával, ugyanis fogalmuk nem volt, hogy mit csinálnak. A két és fél hét arra elegendő, hogy beállítsák a koreográfiát, és a színészek mindenáron úgy szerettek volna dolgozni, hogy tudják, hogy mit csinálnak. Leonce vajon mit akar? Lénának most kell a pali, vagy nem kell a pali? Egyáltalán, valamifajta motivációjuk legyen. Tompa viszont azt mondta, hogy ezekkel ne foglalkozzanak, ez majd megjön, csak csinálják azt, amit ő mond. Az előadás első időszakában ezek a dolgok még nem telítődhettek meg, tehát nyilvánvaló, hogy az érési folyamat alatt, ami egy ilyenfajta munkánál csak az előadás során jöhet létre, az előadás iszonyatosan sokat változott. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon lényeges kérdés, mert az előző vitában (a debreceni színház A revizor c. előadásáról – a szerk.) azt hallottuk, hogy milyen fontos szerepet kaptak a színészek abban, hogy hogyan alakul a szerepük, most pedig arra kapunk példát, hogy semmiféle beleszólásuk nincs a színészeknek. Ez idővel, ha jól játsszák, beérik. Erre volt már példa: vannak itt olyanok, akik láthatták a Kopasz énekesnő előadását, amit Tompa Gábor megcsinált vagy tizennyolcszor, és most ugye Kolozsváron a Román Nemzeti Színházban játsszák ugyanazt az előadást, ugyanazzal a koreográfiával, amit a Magyar Állami Színházban 20 évvel ezelőtt? Azt gondolom, hogy ott ugyanez volt a helyzet. Ott is iszonyatosan pontosan voltak beállítva, és én elég sokszor láttam azt az előadást, magam is tudom igazolni, hogy őrületesen nagy különbségek voltak időben is, de attól függően is, hogy milyen helyen voltak, tehát ez borzalmasan lényeges. Én elég vén vagyok ahhoz, hogy én nem diákként, hanem már felnőtt fejjel láttam Ciulei előadását, és kétségtelen, hogy több szempontból is meghatározó. Azt gondolom, hogy Tompa előadása mindenképpen valamifajta reflexió a Ciulei-előadásra, akár tudja ezt valaki, akár nem tudja. Már az előadás megszületésének a gondolata is, azt gondolom, hogy ebben benne van. Én először a Ciuleinál láttam a rendőrök jelenetét, ami hátborzongató volt a maga bohóctréfaságában. Gondoljunk abba bele, hogy az ’73 körül van, és akkor Péter király egyértelműen egy olyan agresszor vagy diktátor, akiről teljesen nyilvánvaló, hogy mit kell gondolni, és ezeknek a katonáknak vagy rendőröknek a jelenléte külön izgalmas dolog volt. Az kétségtelen, hogy mikor Tompa azt a variációt választja, amit Ciulei, és be is ismeri, hogy Ciulei előadását borzalmasan sokszor látta, tulajdonképpen kívülről tudja, és át is vesz egy sereg megoldást, akkor ez egy nagyon fontos kapcsolat a két előadás között.

Galéria

Ajánló