fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

2011. 06. 15. Sze | 12:00

Klebelsberg Központ (Dominikánus Ház)

Szakmai beszélgetés (Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból)


Winkler Nóra: Köszöntök mindenkit, mai második szakmai beszélgetésünkön a budapesti Nemzeti Színház Budapest Vadászjelenetek az Alsó-Bajorországból Alföldi Róbert rendezésében. Az író: Martin Sperr. A két opponensünk Pethő Tibor újságíró és Anger Zsolt színész, rendező, valamint   Stephen Nunn, a The Drama Review újságírója. Pethő Tibor kezdi.

Pethő Tibor újságíró, kritikus: Az előadás végével szeretném kezdeni. Érdemes felidézni azt, főleg a közönségnek, de nekünk is mindenféleképpen, hogy mi az, ami az előadás végén történik. Jön a Polgármester, elindul a sramli zene, megkezdődik az ünnepség. Mi az ünnepségnek a fő tárgya? Az, hogy Abramot elkapták. Abram börtönbe került, életfogytiglani börtönt kapott, és a falu ezáltal hatalmas összeghez jutott. Ez az egyik. Hogyan fokozódik a helyzet? Milyen kijelentések hangzanak el ezek után? Nem emlékszik senki? „Hiányzik Hitler, jöjjön vissza Hitler, Hitler alatt jobb volt, Hitler ezeket a dolgokat elintézte!” Ezek után sörözés kezdődik, és a közönségnek sört osztanak a szereplők. A legfontosabb, és erre vagyok kíváncsi, hogy ki hogyan áll ehhez, mit lehet ilyenkor csinálni? Hogyan viszonyulhat a közönség ekkor, ebben a pillanatban ahhoz a pohár sörhöz, amit kínálnak neki? El  lehet fogadni, vagy nem lehet elfogadni? Az emberekben két dolog munkál. Egyrészt az, hogy alapvetően udvarias, a konform világhoz ragaszkodó valaki vagyok, tehát azt a sört, akár tetszik, akár nem, elfogadom, legyen az alkoholmentes vagy alkoholos sör, ugyanakkor az előadás megmutatja azt is, hogy nagyon sok emberből hiányzik az a fajta öntudatosság, vagy a közönség egy részéből hiányzik az a fajta öntudatosság, hogy ezt a pohár sört és azt az ínycsiklandozó illatú fasírtot visszautasítsa, hogy lemondjon róluk. Nem tudom, hogy ezzel a közönség egyet ért-e? De jó a sör!

Kovács Zita, néző: Igen, egyetértek. Én tapsolni sem szeretek ezután az előadás után, mert az fura. Viszont van egy olyan olvasata is a sör-dolognak, hogy ez az egész csak egy játék volt, hogy ilyen nincs már, nem ott élünk, nyugodtan lazítsatok, mert mindenki ott ül megzuhanva. Én mondjuk úgy is maradok. Ennyi.  

Pethő Tibor: Nem akarok a sörre sok szót fecsérelni, de én nem érzem a játékjellegét, tehát..

Kovács Zita: ...ez egy szándék lehetett, nem tudom...

Pethő Tibor: Azt, hogy vannak-e manapság Vadászjelenetek, vagy nincsenek, ki-ki maga döntse el.  Én ezzel a sörkérdést le is zártam. A darabara visszatérve. Martin Sperr maga is kétszer főszereplője volt a darabnak, először Rovót játszotta a színházi változatban, a '68-as vagy '69-es filmben pedig Abram volt, és egyébként az arca valamilyen hasonlóságot is mutat a Stohl Andráséval. Ez a darab a '60-as években keletkezett, vagyis nem is a '60-as, hanem az '50-es évek világával, atmoszférájával, az akkor szükséges kérdésfelvetésekkel foglalkozik. Ahhoz képest sok idő elmúlt és sok minden  igencsak megváltozott. És ezt a változást sajnos én nem mindig érzem a darab mostani feldolgozásában. Talán ebből következik az, hogy bizonyos párbeszédek a jelenlegi formában a kelleténél egy kicsivel direktebbre sikerültek. Amikor egymással beszélgetnek a falusi szereplők, akkor az ő megszólalásuk igencsak fekete-fehér, amit egy pasztell színnel lehetne árnyalni. Hogy konkrétan hol, azt jelen pillanatban nem tudnám megmondani, de amikor a pszichológusról beszélgetnek, én azt a jelenetet is árnyaltam volna még egy csöppnyi iróniával.

Winkler Nóra: Arra a jelenetre gondolsz, amikor arról beszélnek, hogy ismernek egy pszichológust és az igazán ki tudná gyógyítani ezt a fiút abból, hogy meleg?

Pethő Tibor: Igen, a téma túlragozottsága miatt adtam volna hozzá még egy kis iróniát.

Anger Zsolt rendező, színész: Kezdem én is a sörrel, mert nekem is megvolt a sörrel való kis, egy másodperces sztorim. Mikor Gerlits Réka hozott felém két gyöngyöző pohár sört, én meg éppen nyúltam volna érte, amikor belém vágott, hogy ja, igen, ez egy csapda, és visszahúztam a kezem, de talán alig mozdult meg. A Gerlits ezt kiszúrta, és a fejem fölött odaadta az én pohár sörömet a Vekerdynek, aki jóízűen lehúzta, úgyhogy a másik fele is megvolt, az, amit a Zita (Kovács Zita, néző – a szerk.) mondott. A Vekerdy nagyon egészségesen ivott bele, úgyhogy nála megvolt, hogy ez csak egy játék, attól még nem leszek bűnös. Irigyeltem abban a pillanatban azt a könnyed, magabiztos öntudatot, amikor ezt játéknak tekintette, és beleivott a sörbe. Azt gondoltam, hogy igen, ez színház, ez játék. Most az elejéről kezdve, az előadásról. Amikor bementünk a térbe és el kellett foglalni a helyünket, az utolsók között mentem be. Mikor megláttam, hogy a közönség középen ül és tulajdonképpen részei a térnek, a történetnek, nem egy hagyományos nézőtéren vagyunk, nem vagyunk térben és időben elválasztva a várható törtnettől, hanem részeseivé tettünk bennünket, már fizikailag rögtön az elején, akkor én ott nagyon megijedtem. Nagyon megrémültem, hogy folyamatos erkölcsi és morális hullámvasútnak leszek kitéve, állandóan döntésekre leszek kényszerítve. Aztán ez elmúlt, mert úgy érzem, hogy ez nem volt meg. Nem tudom, hogy lettek volna-e még lehetőségek, de én sokkal többet vártam attól, hogy a részese vagyok, hogy fizikailag benne vagyok a történetben. Kicsit többet vártam tőle, ez nem történt meg, de mindenesetre nagyon izgalmas volt, de ehhez képest, csak fizikailag ültünk más helyzetben, mint egy hagyományos színházban, mert maga az előadás, az egy hagyományos előadás volt fantasztikus színészi alakításokkal. Egy hagyományos színházi előadást láttunk attól függetlenül, hogy nekünk körbe-körbe kellett forognunk, hogy tudjuk követni a cselekményt ebben a nagyon fura térben. Tegnap beszélgettem az egyik alkotóval és azt mondta, hogy a Menczel Robinak (Menczel Róbert, az előadás díszlettervezője – a szerk.) ez az élete egyik nagy munkája. Ugye jól tudom Robi, hogy ez egy valóságos tér, létezik egy ilyen tér, amit a Robi erre az alkalomra lemásolt, vagy megpróbált hasonló módon előállítani? Menczel előtt le a kalappal...

Winkler Nóra: Hogy érted azt, hogy létezik egy ilyen tér? Ezt nem értem.

Anger Zsolt: Tehát a Nemzeti Színházban létezik egy olyan tér, amihez nem kellett hozzányúlni, hanem bementek és ott ez a tér...

Winler Nóra: ...igen, tehát az eredeti játszó helyszínen...

Anger Zsolt: Én a Nemzetiben nem láttam, én csak itt láttam, és a Menczel Robi itt rekonstruálta azt a létező, valóságos teret. Nem láttam a filmet, de tudtam, hogy ez legalább egy 30-40 évvel ezelőtti film. Azon gondolkodtam, hogy emlékszem, hogy gyerekkoromban, vagy nem is tudom, hogy mikor találkoztam ezzel a fogalommal, hogy homoszexualitás, talán inkább kamaszkoromban, de valahogy még az említése is tabutéma volt. Azt éreztem a színdarabban, hogy 40 évvel ezelőtt maga a homoszexualitás említése is önmagában egy nagyon forró vagy meredek téma lehetett. Aztán sokáig azt gondoltam, hogy ez meg is marad ennyiben, és azt gondoltam sokáig, hogy hát igen, ez egy érdekes témafelvetés, de egy kicsit poros. Ezt gondoltam. És azt hittem, hogy ki fogom tudni számítani a végéig, hogy mi fog történni. Egy kicsit megijedtem, hogy egy lineáris sztorit fogok látni, a közösség kiveti magából a különöst, a furcsát, a mást, a nem tudom mit. Amit tegnap éjjel láttam, az most is bennem van. Mindig eszembe jut ez az érzés, amit igazából nem tudok megválaszolni. Tehát felvetett bennem valamit az a pillanat, amikor agyonveri a lányt. Az annyira váratlanul ért, hogy felvetett bennem egy morális vagy erkölcsi gondolkodni valót. Ki az áldozat? Vagy kik az áldozatok, vagy kik a bűnösök? Hát igen, azt hiszem, ez hosszú időre adott gondolkodni valót. Az engem ott teljesen váratlanul ért, és színházilag iszonyatosan izgalmasan volt kivitelezve. Rám nagy hatással volt ez a darab, elképesztő alakítások voltak benne, és az egésznek  a szorongató levegője. És az a fizikai közelség, amiben a színészek illatát, meg a szagát lehetett érezni, meg megcsapott a szél, ahogy elmentek mellettem, annyira nyomasztó volt. Azt éreztem, hogy nyilván az ember tudja, hogy az ott nem az a néni, hanem a Molnár Piroska, az ember azért nem veszíti el az agyát, tehát tudja, hogy színházban van, de néha az volt az érzésem, hogy jó lenne felpattanni, meg odamenni ezekhez a tudatlan lényekhez és megrángatni őket, hogy ember, ébredj már fel. Pozitívan jöttem ki és adott egy olyan gondolkodni valót, amivel elleszek.

Oberten János író, újságíró: Temesvárról jöttem. Feltétlenül meg kell osztanom azt a színházi élményemet, amit a valóság produkált tegnap este, mégpedig úgy, hogy mindazok, akik busszal mentünk, a következőben részesültünk. Ahogyan felszálltunk a buszba, képzeljék el, hogy leindulunk Bajorország felé. Ahogy közeledtünk a végállomás felé, azzal szembesültünk, hogy nem engedték be a buszt, lásd határzár, ugye, és hát ott tartottak egy jó ideig minket, és hát azt mondom, mert hogy kelet-európaiak vagyunk. De menjünk csak tovább. Ahogy átmentünk, akkor további álldogálás következett. Megjelentek fekete ruhás polgárőrök, és akkor megyünk még tovább kelet-európaiak, ahová bementünk, ott meg nem működtek a vécék, a piszoár, a női-férfi vécébe felváltva mentek be nők és férfia,k és akkor megyünk tovább a bajor faluba. Ahogy megyünk, elmegyünk a templom mellett, ahol éppen mise van, ugye tudom, hogy ott van valahol a polgármesteri hivatal, sőt az iskola is. És ahogy belépek a terembe, és leülünk a szalmazsákra, akkor azt mondom, hogy hoppá, hát ebbe a faluban valószínűleg én vagyok a bevándorló, és ez a bevándorló valami, ahol szalmazsákokon üldögélünk és figyeljük az eseményeket. S ettől a pillanattól kezdve én idegen voltam ebben a faluban, az az idegen, ahol a Stohl András a másik, a más. A németek finoman fogalmazva úgy mondják, hogy keleti cigányok. És akkor persze, amikor megjelenik a főszereplő közöttünk, akkor valahogy azonosulunk azzal, hogy mindenki más, tehát mi is mások vagyunk és a németek között, egy ilyen őshonos német faluban idegennek érzem magam. Most bezárom azzal, hogy persze, hogy elfogadtam a fasírtot, meg a sört, mert én, a bevándorló éhes vagyok és örültem, hogy kaptam sört és mindent, mert tényleg éhes voltam. Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy mit produkál az élet sokszor, hogy egy ilyen színházi élményt mennyire meg tud sokszorozni az a tény, hogy a valóság erről szól, és bizisten, hogy örültem, mikor a busszal eljöttünk. Azért is örültem, mert dupla élménnyel gazdagodtam. Ezt muszáj volt megosztani, mert szenzációs volt.

Winkler Nóra: Köszönjük szépen. Csak hogy a sör tematikájához én is kapcsolódjak. Én tegnap este már másodszor láttam az előadást, először a Nemzetiben, aminek az eredeti tere, szerintem még többet ad hozzá, mert kisebb és zártabb, és az egész fullasztóbb. Tegnap levegőt kapott az egész történetnek a drámája, és mikor a Nemzetiben láttam, evidens volt számomra, hogy azzal, ha elveszem a sört, akkor én is csatlakozom a falusi búcsúban azonnal feloldódó minden problémát maga mögött hagyó társasághoz. Tehát világos volt, hogy nem kérek. Tegnap éjfélkor láttuk ezt, és aznap az volt a harmadik előadás, amit láttunk. Azt éreztem, hogy hajnali kettő van, és én nem bírom tovább, nagyon szomjas vagyok, de addig hezitáltam, erkölcsileg, etikailag vállalható-e, hogy kérek-e sörből, de addig hezitáltam, míg a Söptei Andrea már kiosztogatta a saját tálcájáról a poharakat. De megláttam, hogy van még nála egy, felpattantam, majdnem rángatni kezdtem, hogy akkor adja azt oda, és akkor rám nézett, és azt mondta, hogy ezt nem tudom odaadni, ez az én kellékem. Úgy éreztem, hogy ennél dilettánsabb, lúzerebb pozícióba nem verekedhettem volna magam. Képes vagyok egy színészt csavargatni, facsargatni, mikor ő játszik, kínos volt, borzalmas.

Pethő Tibor, kritikus, újságíró: Csak azt akartam mondani, hogy elsikkad egy teljesen átlagos, nyilvánvaló dolog, hogy ez a darab nemcsak a homoszexualitásról szól, hanem általában a kisebbségekről. Szól a szellemileg sérült vagy őrült Rovóról, szól a sziléziai menekültekről és végeredményben ide sorolhatjuk Tonkát is. Ez az, amit nem szabad elfelejteni.  

Szilágyi Lenke, a POSzT versenyprogramjának egyik válogatója: Minden előadásban valahogy el van rejtve egy kulcsmondat, vagy nincs is annyira elrejtve, vagy valahogy létezik, ami kiterjeszti és elvonatkoztatja ettől a konkrét történettől, tehát másokra is és ránk is vonatkozóvá teszi az előadást. És itt ez az a mondat volt, amit a főszereplő a leghangosabban ordítozott, hogy „..ez az én életem, az enyém, az enyém, az enyém”. Ez olyan értelemben van kiterjesztve ránk, hogy mindenki a kötelességének érzi, hogy belepofázzon a másik életébe, és nem hagyják ezt a szerencsétlent élni. és ez volt számomra az a legfontosabb dolog, ami kiterjesztette az előadást a konkrét téma fölé, tehát nagyobb léptékűbbé tette.

Anger Zsolt: Ahhoz még valamit, amit a Tibor felvetett. Én nem ezt a kulcsot találtam magamnak, hanem egy másik pillanatot, de az nem egy mondat volt, egy pillanat, egy közlés, amikor a Szarvas Józsi figurája, már zavarban vagyok és nem emlékszem a nevekre....

Kovács Zita:  …Volker...

Anger Zsolt:  …Volker, igen, köszönöm. Ő megsúgja, hogy hát ezt mi is csináltuk a háború alatt...

Kovács Zita:.. azt mondja rá a Básti Juli: „..na de te férfi vagy”....

Anger Zsolt: ...igen, mert ebben az volt a megrázó, hogy nem feltétlenül az a probléma, hogy az ember buzi, vagy zsidó, vagy cigány, vagy nő, vagy kövér, vagy szőke, vagy nem tudom, hogy micsoda, hanem valami olyan, amilyen mi, többiek nem. Mi közösen nem. Tehát, amit mi, mindannyian együtt csinálunk, az rendben van. Korrekt, ha mindnyájan rendszerváltók vagyunk, lehet, hogy előtte mindnyájan szerettük a Kádárt, meg elmosolyodtunk rajta, hogy „jaj, az öreg még él, jaj, de jó, szilveszterkor még ő beszél, hallgassuk meg már az öreget”, és aztán mikor mindenki azt mondja, hogy gyilkos és gazember volt, és őrült rendszer volt, aminek jó, hogy már vége, az rendben van. Ha a háború alatt mindenki nyilas volt, akkor nyilasnak kellett lenni. Amikor véget ért a háború, akkor senki nem volt nyilas. 1990 óta mindenki 56-os volt, előtte, meg hát elvtársak. Tehát, hogy ez olyan, mint amikor a csirkeólban a sérült vagy beteg csirkét a többiek agyonverik, mert érzékelik, hogy valami nem stimmel vele, más, mint ami mi vagyunk. Tehát le kell vágni a kilógó szálakat, fejeket. Nekem ez volt a darab kulcsa, mert az egy borzasztó erő, amit aztán nem is tudsz megfogni, nem tudni, hogy ki irányítja, meg mi irányítja. Nyilván ez olyan, amiről a Verkerdy tanár úr sokkal többet tudna beszélni, mint amit én itt okoskodok. Hogy a tömeg ereje, hogyan alakul, meg az milyen képlékeny. Ez azt is feltételezi, hogy ha holnap újra kitör a háború és a férfiak számára újra az a szituáció áll elő, hogy nem tudják más módon kielégíteni a testi vágyaikat, amiről hát mondhatjuk, hogy le lehet róla mondani, de én ezt elég nehéznek tartom, akkor holnaptól, amikor minden férfi csinálja, akkor az lesz a kívülálló, aki erre nem hajlandó. A hetero világban a meleg, akit agyon kell vágnunk a csőrünkkel, a meleg világban meg azt, aki hetero,  tehát azt kell agyonvágni? A cigányok közt a magyart, a magyarok közt a cigányt? És lehetne folytatni. Tehát ez nem csak a melegek másságáról szóló történet, hanem valami sokkal mélyebb. Ez engem abban a pillanatban csapott meg, mikor teljesen egyszerűen és egyértelműen közölte a Szarvas Jóska, hogy jó, hát ezt mi is csináltuk.

Pethő Tibor: Szeretnék visszatérni az 1950-es, '60-as évek Németországához, illetve német nyelvterületéhez egy picit. Ezt már pedzegettem az imént, de nem ártana talán bővebben beszélni róla. Elhangzott pontosan az önvizsgálattal kapcsolatban a Mohácsi-féle darab esetében, hogy Németországban egészen az '50-es évek közepéig, '60-as évek elejéig gyakorlatilag erre nem került sor. Hozzáteszem, hogy ez több szempontból nagyon is érhető. Az ország gyakorlatilag romokban volt, és nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb lelkiállapot ahhoz, hogy az ember önvizsgálatot tartson, hanem ahhoz előbb fel kell tápászkodni. Elérkezik az 50-es, 60-as évek, inkább a 60-as évek, itt van a Vadászjelenetek, de ha úgy vesszük és most ugorjunk át Ausztriába, párhuzamba állítva ezzel, ott van pl. Nitsch (Hermann Nitsch – a szerk.) képzőművészete. Vagy ott van Werner Schwab, ugye Ausztria kicsit más, mint Németország, de ha megnézzük Nitsch egy alkotását, akkor az ember kétféle dolgot gondolhat magában. Az egyik az, hogy az Istent látom magam előtt. De milyen Istent látok magam előtt? Nem a valódi Istent látom magam előtt, hanem azt a fajta torz képét látom az Istennek, amilyenné az emberi történelem, vagy az emberi mentalitás tette hosszú időn keresztül. Ennek a visszfényét látom a Vadászjelenetekben is. Ugyanakkor azt is megértem Nitsch-csel kapcsolatban, ha valaki ezt nem így értelmezi, és akkor most az előző vitára nem akarok visszatérni, de azzal paralellel ezt elmondhatnám. Néhány szó a '60-as évekről. A 60-as évek német önvizsgálata párhuzamba állítható nyilván a jelenlegi magyarországi helyzettel, azonban ott van 40 évnyi távolság, tehát ezt egy az egyben nem lehet átvinni egyik világból a másikba. Ezért tűnik néhány helyen, mert nem magyaráztam meg elég érthetően, vagy naívnak, vagy kicsit keresettnek egy-két rövid párbeszéd. Ezért tűnik, bár jelen esetben is nagyon tetszett a játéka, Molnár Piroska anyájának magatartása bizonyos esetekben érthetetlennek. Tehát az a fajta düh, az a fajta önsorsrontással járó düh, az 2011 Magyarországán, egy ilyen helyzetben a közönség számára  érthetetlenséget szülne. De ha már a színészi játéknál tartunk, akkor nagyon tetszett a folyamatosan a szemét figurákban általában kitűnőt alakító Hevér Gábor megjelenése, nagyon jó volt, hátborzongató volt. Kevésbé volt ennyire drasztikus az Egyszer élünk-ben (a Nemzeti Színház másik, a versenyprogramban szereplő előadása – a szerk.), ott nyilván egyfajta simulékonyabb alkatot képvisel. Nagyon tetszett Szarvas Józsefnek ez az ízig-vérig falusi paraszt hangulatot árasztó figurája. A háború utáni német nőnek szinte külsőben is tökéletes leképződése a Básti Juli esetében.

Winkler Nóra: A zenekarról szeretnék majd valamit kérdezni, amit majd a Robi (Alföldi Róbert, az előadás rendezője – a szerk.) fog tudni megválaszolni, de előtte szeretném bevonni a vitába  Stevent.

Steven Nunn, a The Drama Review újságírója:  Én megittam a sört. Aki azt mondta, hogy szomjas volt, az nagyon rokonszenves volt, mert én is szomjas voltam. A legtöbb, amit mondani akartam, már elhangzott, úgyhogy rövid leszek. Kérdezni szeretnék. Nem ismerem a darabot, nem láttam a filmet. Ezek után érdekes volna elolvasni a darabot, és látni a filmet, de tulajdonképpen miről szól ez a darab. A homoszexualitásról, vagy a másságról, vagy a különbözőségről? Ebben a darabban világos, hogy a homoszexualitás a fő kérdés. És érintőlegesen ez a másság-kérdés is ott szerepel, ott van főleg a lengyel nő kapcsán, és a lány kapcsán, akit megöltek. Nem tudom, hogy ilyen-e a darab, vagy tényleg ennyire nincsenek kibontva a női figurák. Azt gondolom, hogy a rendezés nagyon hatásos, érdekes hallani azt, hogy más volt a Nemzetiben, a helyszínen, mert nem volt igazán itt klausztrofóbb érzésem, nem voltam eléggé intrikálva, kicsit kívülálltam, távolság volt közöttünk.  Érdekes volt hallani azt, hogy kisebb, szűkebb, szorosabb volt a tér a Nemzetiben, és tulajdonképpen néhányan most is azt szerették volna, hogy szűkebb legyen ez a tér. Jó volt benne lenni, hiszen nézhettem a közönség többi tagját, olykor érdekesebb volt, mint a darab. Azt lehetett látni, hogy a közönségben olyan reakciók is voltak, mintha el akartak volna menni, mert olyan dühösek voltak. Pl. mikor két férfi csókolózott, akkor a közönség néhány tagja úgy érezhette, hogy  ez őt sérti, és azt is lehetett látni, hogy a közönség fiatalabb tagjai pedig nevettek. A Hevér Gábor viccein nevettek, és ez nagyon kényelmetlen helyzetbe hozott engem, hogy én ezt látom, hogy a fiatalok ezen nevetnek. Ezt a darabot kb. 1956-ban írták

Alföldi Róbert, az előadás rendezője: ...67-ben írták ...

Steven Nunn: ...az a lényeg, hogy valahol megáll egy történelmi időben, és az is érdekes, hogy az a darab, amiről az előbb beszéltünk, a debrecenieké (Mesés férfiak szárnyakkal – a szerk.), az is megáll valahol egy történelmi időben, sőt, az Egyszer élünk is megáll valahol egy történelmi időben. Nagyon izgalmas látni, hogy a kulturális emlékezet hogyan működik itt, most ebben a pillanatban. Ezt akartam mondani.  

Winkler Nóra: A színészeket külön megkérdezném, hogy csak nekem volt olyan érzésem, hogy a Nemzeti szűkössége tényleg hozzáadott valamit ehhez a fullasztó légkörhöz? Játszani más volt ebben a térben? Volt-e annyival nagyobb, vagy csak nekünk volt ilyen érzésünk?

Alföldi Róbert: Nem volt sokkal nagyobb, vagy nem sokkal volt nagyobb a tér. Csak egy kicsit kisebb a tér a Nemzetiben, de ez a szűkössége, vagy hogy össze van nyomva, szerintem működött tegnap is. Valóban egy másfajta élményt ad annak, aki látta már fent. Én nem érzékeltem, hogy hatásában nagy különbség lett volna. Pár mondatot hadd mondjak a párbeszédekre és a 40 évvel ezelőtti szövegre, meg mindenre reagálva. Az egy fontos kérdés volt, hogy vajon elkezdjük-e közel hozni ilyen szempontból a mához a történetet? Vajon ugyanaz a történet lesz-e? Hogy akkor vajon ugyanúgy azt tudjuk-e látni? Én azt szoktam mondani, hogy ez egy nagyon pozitív előadás, mert azt mutatja, hogy csak 40 év lemaradásunk van a németekhez képest. Tehát eltelik 40 év, ezeket mind szépen meglépjük, és akkor mi is olyan jól fogunk élni, mint a németek. A 40 év egy belátható időintervallum, tehát behozható. A másik pedig, amit fontosnak tartok, hogy  szerintem mi most tartunk itt ezekben az ügyekben. És nemcsak arról van szó, hogy aki nagyon láthatóan másmilyen, hogy aki homoszexuális, vagy kicsit bolond, hogy akit kurvának tartanak csak azzal, hanem azzal is, aki csak egyedül él az egész faluban – pl. ott van a Mária figurája, aki semmi mást nem csinál, mint összeköltözik egy másik férfivel, tehát szerelembe esik valakivel úgy, hogy mindenki tudja, hogy a férje meghalt, vagy a férje nincs –, azzal ugyanaz történik egy ilyen közösségen belül. Aki nem a szabályok szerint működik, az mindenféleképpen furcsa lesz. Ebből a szempontból egyfajta jel az, hogy Abram meleg, vagy egyszer csak kiderül, hogy a fiúkat szereti, merthogy az az érdekes, hogy aki nem tud ebbe valahogy beletagozódni, annak vagy el kell mennie, mint a Piroskának, aki folyamatosan arról beszél, hogy ő itt akar élni, már annyiszor kellett elmennie. Neki vagy el kell mennie, vagy meghal, vagy ha ottmarad, akkor mindenféleképpen fel kell vennie ezeket a játékszabályokat. És nem úgy közösítjük ki, hogy nem állunk vele szóba, hanem csak finoman humorizálunk, finoman alázzuk, röhögünk és nem is értjük azt, hogy neki ezzel  mi  baja van. Miért érzi ettől rosszul magát? Hiszen mi szeretjük őt, elfogadjuk őt, odafigyelünk rá, csak folyamatosan viccelődve alázzuk. Nemrég az egyik nagyon jó barátom mesélt egy amerikai, nagyon liberális gondolkodó pszichiáterről, aki végig csinált félévenként egy tesztet arról, hogy ő mennyire rasszista. És olyan kérdések voltak ebben a bizonyos tesztben, hogy vajon arrébb húzódik-e akkor, ha egy kicsit rosszul öltözött afroamerikai honfitársa áll mellett a zebrán. És ő arrébb húzódik. Többször megcsinálta ezeket a teszteket, és mindig az jött ki, hogy ő rasszista, miközben egyáltalán nem rasszista. Ugyanezek tapasztalom én is saját magamon is, és egyébként nagyon sokan, akik azt gondoljuk magunkról, hogy végtelen nyitottak, liberálisak, elfogadóak és megértőek vagyunk. Abszolút működnek azok a beidegződések, amik ilyen apróságok. Szerintem, nem szerintem, hanem erről próbált szólni ez az előadás. Természetesen vannak benne nagyon hatásos dolgok, hogy pl. agyonveri az egyik a másikat, de szerintem mi most tanuljuk ezt, vagy nem most tanuljuk, most beszélhetünk erről, most szembesülünk ezzel, most tudjuk ezt elemezni, vagy most tudunk egy picit is szembenézni azzal, hogy hogyan és miként lehet ezt megoldani. Ezért nem változtattunk maira, azért vannak meg ezek a picit ilyen tanmeseszerű jelenetek, falusi életképek, mert én nagyon fontosnak tartom azt, hogy ők valahogy akkor tarthattak itt, mint ahol mi tartunk most. És ez ilyen szempontból egy példa arra, hogy végig lehet járni ezt az utat, meg lehet dolgozni ezért, szembe lehet nézni. Hallgattam itt a Mohának (az Egyszer élünk Mohácsi-rendezés – a szerk.) is az előadásáról az elemzést. Meg lehet oldani ezt a dolgot, nem könnyű, de meg lehet csinálni. Szerintem az nagyon fontos, hogy legalább próbáljuk meg ezeket a dolgokat megcsinálni. Egyet hadd mondjak el, a térről beszéltünk: Stenczer Bélának nagyon köszönöm ezt az egész ügyet, mert nagyon sokszor utasítottuk vissza azzal, hogy ez sem jó, meg az sem jó és ő nem adta fel. Egészen fantasztikusan segítettek mindenben és az én műszakom is, tehát a Nemzeti Színház a műszakcsapata az egy az egyben felépítette azt a teret, amiről a Zsolt beszélt. Ez egy használaton kívüli festőműhely, ahova mi bementünk, és azt mondtuk, hogy hagyjanak mindent így. A fiúk ezt a teret nagyon szépen felépítették tegnap, és nagyon köszönöm.

Winkler Nóra: Akkor viszont most megkérdezem ezt a zenekar dolgot, mert az már Pesten is izgatott. Amikor a Szutyokról beszélgettünk (Pintér Béla előadása, ami szerepel a POSzT versenyprogramjában – a szerk.), akkor Pintér Béla elmesélte, hogy hogyan tettek szert egy árpádsávos nyaksálra, mert az kellett az egyik szereplőnek. Béla azt mondta a kellékesének, hogy szeretne egy ilyet, és a kellékes meg mondta, hogy fogalma sincs, hogy hol lehet ilyet kapni.  Mondta a Béla, hogy szerinte menjen el a Magyarok Házába, mert ott biztos van. Elment a Magyarok Házába, és ott meg azt mondták, hogy náluk egyáltalán nincs, és nagyon halkan megsúgták neki, hogy a Ménesi úton van egy ilyen bolt, ott lehet kapni. És akkor elment, azt hiszem  egy ilyen szkíta könyvesboltba, és mondta, hogy szeretne egy ilyet. Olyan gyanús volt az előadónak, kérdezte, hogy mire kell. Mondta, hogy színházba. De milyen színházba? A Pintér Béla színházába. Mondta, ühüm. És mi lesz ott a funkciója? Mondta, hogy egy jobbikossá váló karakternek kell, és mondta neki az eladó, hogy egy pillanat, mindjárt felhívom a Vona Gábort, hogy engedélyezi-e. Felhívta a Vona Gábort, mondta, hogy színház. De milyen színház? Pintér Béla stb. és végül megkapta. Ez olyan érdekes, hogy valami, ami a való világban létezik, van egy saját élete, az bekerül. Nekem a zenekar ugyanilyen, és már Pesten is azon gondolkoztam, hogy az dermesztő, mikor becsattognak ebbe a térbe. Ti beszélgettetek velük, hogy ők egyébként mit csinálnak? Vagy az volt, hogy helló, kell a végére egy ilyen brutális sváb sramli zenekar, gyertek be, mert úgyis szerettek játszani, szoktatok esténként, gyertek most játsszátok itt.

Alföldi Róbert: Nem ugyanaz a zenekar játszott, mint Budapesten, mert sokkal olcsóbb volt itt találni egyet. Úgyhogy tegnap 12-kor jöttek ki délelőtt próbálni, meg voltak hatva, kicsit zavarban voltak, és az gyönyörű volt, hogy megpróbáltak nagyon szépen zenélni. Hosszan kellett próbálni velük délelőtt, hogy gagyin, gagyin játszatok! Ne kezdjetek el nagyon szépen zenélni, mert az borzasztó lesz, nem azt fogja jelenteni. Persze, igen, nagyjából elmondja az ember, hogy ez körülbelül micsoda. Nekik nem, akik otthon játszanak, nekik a felkérésnél el lett mondva, hogy ez milyen történet, miről szól, hogy ne kerüljön senki rossz vagy hülye helyzetbe. Tegnap erről nem sokat beszéltünk, az szép volt, hogy itt voltak a feleségek, szerelmek megnézni a zenekart az előadásban, és akkor utána odajött hozzám a zenekar és azt mondták, hogy ők akkor feljönnek Pestre megnézni ezt az előadást. Mondtuk, hogy jó, jöjjenek a Nemzetibe. Ajánlom a Pintér Bélának: a Móricz Zsigmond körtéren van egy ilyen remek bolt, amikor én a reklámarcuk voltam teljesen váratlanul, akkor ugye elment az egyik munkatársam mégiscsak kideríteni, hogy ki a tulajdonos, és lehet teljesen echte magyar virágmagot kapni, úgyhogy azt vásároltunk, arról van egy számlánk. Ott bármikor bármit.

Winkler Nóra: Köszönjük szépen. Lenke?

Szilágyi Lenke: Még csak egy valamivel akartam visszatérni a sörözésre. Nekem is azonnal az jutott az eszembe, még mielőtt elkezdték osztani a sört, mert én már láttam azelőtt is, hogy valakinek a holtteste fölött lakmározunk itt tulajdonképpen. De hát gondoljuk el, hogy a halotti tor meg mégiscsak arról szól, hogy megemlékezünk valakiről, aki élt, és akit megbecsültünk. Tehát ez bennem egy ilyen kettős dolog. Nem éreztem már – mikor ezt gondoltam – lelkiismeret-furdalást azért, hogy belemegyek ebbe a játékba.

Urbán Balázs, a POSzT versenyprogramjának egyik válogatója: Én nem akarom ezt a sör-problémát most már túlragozni, csak annyit akartam még mondani, hogy én meg végképp nem akarok mentegetőzni amiatt, hogy a múltkor is, meg most is jóízűen megittam, mert túl azon, hogy jó a sör, nemcsak ilyen tompa, de cinikus színházi néző vagyok, tehát úgy gondolom, hogy az erkölcsi felháborodást, azt a naiv nézőknél érjék el. Én meg nyugodtan megiszom a sört, de azért szerintem az borzasztó lenne, ha egy olyan közönség nézné végig az előadást, melynek minden egyes tagja visszautasítaná a sört. Tehát ha ennyire komolyan venné mindig mindenki egy közönségből és öntudatosan visszautasítaná, szerintem azoknak borzalmas lenne játszani, de ez egy szubjektív vélemény, és gyorsan vissza is adom a mikrofont.

Winkler Nóra: Lennének még kérdések? Hozzászólások, elemzések, értékelések, pontozások? Piroska!

Molnár Piroska, az előadás egyik szereplője: Ez az irónia, amit itten feszegetett (Pethő Tibor – a szerk.), azzal kapcsolatban kérdezném, hogy  mit gondol az irónia alatt.  Hát nem abból a szövegből érzi meg ezt, nem lesz ironikus érzése a nézőnek abból, ha egy asszony azt mondja, hogy a gyereke  gyerekkorában nem bírta elviselni, ha hozzáértek, és talán nem kellett volna verni? A másik elkezdi magyarázni, hogy de igen, van egy ilyen pszichológus is, aki tudja, ha verik a gyerekeket, akkor homoszexuálisak lesznek. A másik mondja, igen, akkor te vagy a hibás. Hát lehetséges. Majd győz a józan ész egy pillanatra, és azt mondja: de három gyerekem volt, mindegyiket vertem és mégsem lettek olyanok. Na most, nem tudom, hogy gondolta, hogy mi ezt ironikusabban mondjuk? Mert ha a szövegből a nézőnek ez nem elég irónia, akkor hát... Csak ennyit akartam mondani.  

Pethő Tibor: Lehet, hogy bennem van a hiba, én ezt a második előadás alatt éreztem, az első alatt nem éreztem, és mondom nem az iróniát hiányoltam, hanem egy leheletnyivel többet..

Molnár Piroska: Akkor félreértettem, de úgy éreztem, hogy hiányolta az iróniát, még valami pasztell színekről is mondott valamit. Hogy pasztellen kellett volna az iróniát ábrázolni. Én meg azt gondolom, hogy ez a szövegben van. Ha abból nem érti meg a néző, akkor nagyon nagy baj van, de biztosan félreértettem....

Pethő Tibor: ...vagy én nem fejeztem ki pontosan magamat.

Winkler Nóra: Ha mindenki mindennel elégedett, és minden kérdésére választ kapott, akkor köszönjük szépen.

Galéria

Ajánló