fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

2011. 06. 15. Sze | 11:00

Klebelsberg Központ (Dominikánus Ház)

Szakmai beszélgetés (Mesés férfiak szárnyakkal)



Winkler Nóra: Köszöntök mindenkit, mai szakmai beszélgetésünkön elsőként a debreceni Csokonai Színház Mesés férfiak szárnyakkal c. előadásról lesz szó, amit Vidnyánszky Attila rendezett. Két opponensünk: Anger Zsolt színész, rendező, Pethő Tibor újságíró, valamint itt ül Robert Avila kritikus is. Tibor kezdi.

Pethő Tibor, újságíró: Valamikor a '80-as években, rádióműsorban a szovjet űrhajósokról hallottam, és ebben German Tyitovot hallottam, aki azt mondta, hogy nincs Isten. Azért nincsen Isten, mert ő fent járt az űrben, kereste és nem találta. Emlékezetes ez a nyilatkozata Tyitovnak. Azért hoztam ezt a darabbal kapcsolatos gondolataim elé, mert itt két kulcsszó van: a nincs, és az Isten. Úgy tűnik, minthogyha a nincs és az Isten lenne a két pólusa Vidnyánszky Attila mostani darabjának,  mostani  rendezésének, ugye ami három szerző gyakorlatilag összekavart műveiből keletkezett. A „nincs Isten” gondolatról viszont eszembe jut a darab egy kulcsmondata. Ez a kulcsmondat pedig – helyesen idézni biztos nem tudom –, de kb. arról szól, hogy a légkörben az anyagok nem a fizikai, a normál fizikai kölcsönhatás révén lépnek reakcióba egymással, hanem egészen különös módon. Tehát ez egy metafizikai utat kínál, mégpedig azt: ahányszor a földön elhangzik Isten neve, annyiszor változik maga a világegyetem. A világegyetemben a kölcsönhatások aszerint alakulnak. Ez egy metafizikai megközelítés. Lehet, hogy én adtam túl nagy súlyt a darabbal kapcsolatosan neki. Én ezt fontosnak éreztem a darabból. És a kritikák korábban amúgy is hangsúlyozták a Tarkovszkij-rokonságot. Általában Andrej Rubljovval való rokonságot hangsúlyozták, de én még hangsúlyoznám a Solaris-szal való rokonságot is, a Solaris-ban, ami a Lem (Stanisław Lem) nevű lengyel szerzőnek a sci-fi regényéből készült. Eredetileg a földtől távoli ponton van egy különleges, hogy élő, vagy nem élő, de inkább élő, rendkívül intelligens anyag, ami érző anyag és én ezt állítanám párhuzamba a darabban számomra megtalálható kulcsmondattal, ami éppen arra vonatkozik, hogy a fizikai kölcsönhatásokat, kémiai kölcsönhatásokat nem az alakítja, amit mi természettudományos gondolattal annak hiszünk, hanem egy metafizikai összefüggés. Konkrétan azt, hogy az emberek kimondják azt, hogy Isten. Ebben a kontextusban azt mondja German Tyitov, hogy nincs Isten, azzal megint csak kimondja Istennek a nevét. Három műből lett összeállítva a darab, és ugyan én grandiózusnak és képileg lenyűgözőnek tartom az előadást, azonban – tudom, hogy a szövegnek ebben az esetben nincs jelentősége, hanem mellékszerepe van – a három szöveg sokszor elsikkad egymás mellett. Sajnos ezt kell mondanom. Pl. a néző nem jöhet rá arra, hogy Lénárd Ödön piarista atyának az apokrif történetét hallhatja a színen, hiszen elsikkad. Egyrészt beleolvad az egyéb közegbe, másrészt van úgy, hogy nem hallani vagy nem érteni magát az éneket, dallamot. Pedig maga a szöveg újabb jelentéstartalommal gazdagíthatta volna ezt a történetet. Ez az  első észrevételem, és akkor át is adom a szót és később majd még hozzászólnék egyéb dolgokhoz is, amiket még tartalékolok. Köszönöm.

Anger Zsolt színész, rendező: Amikor beléptem tegnap a térbe, mert a tér közepén voltunk elhelyezve mi, nézők, akkor valóban egy nagyon gazdag világ fogadott, aminek én nagyon örültem, mert boldogult amatőr színházas, formabontó munkáimat, vagy munkáinkat, vagy próbálkozásainkat idézte, amit én nagyon szerettem. Mindig nagyon szerettem, ha kilép a három fal közül a színház, vagy valami más módon próbálkozik. Ez az előadás végig bombázott is folyamatosan elképesztő, izgalmas ötletekkel, és nagyon látványos, sokfelé asszociálni engedő megoldásokkal találkoztam. De mégis, nekem nem állt össze egy mozivá vagy történetté, nem állt össze egy egésszé. Tehát nekem olyan érzésem volt, mintha egy filmet vagy több filmet kockánként földarabolnának, és teljesen véletlenszerűen összevágnák, vagy egymás után ragasztgatnák a kockákat. Vagy mint amikor az ember ilyen pörgetős könyvnek a sarkába rajzfilmet rajzol,  fázisonként lerajzol egy labdát, ahogy pattog, és hogy nagyon-nagyon gyorsan pörgetik előttem, akkor látom, hogy mozog. Ezt ti is nagyon gyorsan pörgettétek előttem, csak egymástól teljesen független, és össze nem illő történeteket, vagy én legalábbis nem tudtam őket összerakni egy történetté. Hanem kaptam egy nagy dózisú látványtengert, rengeteg érzelemmel, elképesztő munkával, de mégis valahogy úgy érzem – és itt nem tudok jobban fogalmazni, és ezt egyáltalán nem froclizásnak szánom –, hogy egy rendezői erődemonstrációt láttam, elképesztően alázatos és nagyon szuggesztív színészek hihetetlen munkájával, de nem tudtam elkapni magamnak benne semmi olyan tartalmat, ami emlékezetes lenne. Inkább tulajdonképpen egy közhelygyűjtemény maradt meg számomra. A félmosolyos, könnyezős, tiszta alkoholba fojtott nagy pravoszláv szentimentális lélek szenved abban, hogy az ember elfelejtette az Istent, és nem az Isten dicsőségére akarja elérni az eget, hanem a saját maga dicsőségére, és ezt ugye tudjuk Bábel óta, hogy fizikailag az Istent nem lehet elérni. Tehát se fizikával, se kémiával, és kereshetjük a felhők között vagy a csillagok között, valószínűleg nem fogjuk megtalálni csak saját magunkban. Ilyen szempontból azt nagyon izgalmasnak tartottam – de az sem futott ki számomra, nem találtam, hogy az hova vezet, nem tudtam rajta eligazodni –, hogy pont azt a világot, ahol az Isten tiltott dolog volt, átszövi egy  liturgikus – lehet, hogy nem jó szót mondok, mert a vallásban nem vagyok annyira otthon –, állandóan visszatérő, piros hímzőszál, amikor ikonokat látok, meg egy ilyen furcsa templomi, énekszerű hangon mesélt történetet hallok. Számomra ez azt jelentette, nekem legalábbis az a gondolatom támadt tőle, hogy Isten az azok számára is van, és létezik, akik nem hisznek benne, és ez állandóan jelen van. De valahogy mégis, mondom csak egy ilyen nagyon-nagyon felgyorsított, izgalmas diaporáma, ami nem állt össze egy történetté. Ehhez képest a hossza az, amit el tudtam volna viselni, ha tudok valakivel menni. Például a darabnak a háromnegyedénél ismertem fel, hogy ki a Gagarin, mert azt hittem az elején, hogy Ciolkovszkij életéről fog szólni, vagy az ő munkásságáról, meg az ő életéről fogunk többet megtudni. Nem tudtam kivel menni, nem tudtam kit kísérni, nagyon sok mindenkiről mostanáig sem tudom, ki kicsoda, kik voltak azok a nők, kinek az anyja volt, kinek a felesége. Láttam nagyon szép és nagyon inspiratív, izgalmas villanásnyi jeleneteket, amiket, amely történeteket szívesen folytattam volna, szívesen mentem volna, kíváncsi lettem volna azokra a sorsokra, de így csak ilyen illusztratív képeskönyvszerűen láttam: szenvedés, elválás, a hatalom elszakít, az ember semmit ér, nincs Isten. Tehát kaptam egy ilyen montázst, ami engem nem vezetett sehova. De óriási munka, és le a kalappal, borzasztó látványos, csak még egyszer mondom, én nem találtam olyan gondolati fogódzót benne, amivel azonosulni tudtam volna.

Pethő Tibor: Rövid reakció erre. Nem értek egyet azzal, hogy az előadás közhelygyűjtemény lenne. Én ezt erős túlzásnak vélem. Az atmoszférikus színházat és a költészetet látom benne. A költészetet, melyet nem feltétlenül muszáj megérteni, vagy nem minden részét muszáj megérteni. Ugyanakkor, amit viszont problematikusnak tartok, hogy a magyar, a hazai magyar nézőközönségnek ehhez az előadáshoz, szerintem igen kevés szellemi csatlakozása van...

Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője feláll, ellöki a székét és kimegy.

Pethő Tibor: ...tehát kevés csatolása van. Én így érzem. Akármi történik, én így érzem, nem tehetek róla. Köszönöm.

Szász Zsolt, rendező, dramaturg: Színházban vagyunk és drámáról beszélünk. Semmi gond, szerintem belefér. Szerintem érdemes folytatni a tegnapit akár továbbképzés értelemen is, tegnap ruszkiztunk, meg magyaroztunk. Összevethető a két mű, úgy is összevethető, hogy fölvetődik, és ez ebben a váltóban, amiben vagyunk, ebben a színházi és társadalmi paradigmaváltóban fölveti az ősproblematikáját.

Winkler Nóra: Egy pillanatra szakítom csak meg, akik nem voltak itt, tegnap, a két darab közt vontunk párhuzamot (Egyszer élünk és a Mesés férfia szárnyakkal között – a szerk.), illetve Szász Zsolt vont párhuzamot. Tegnap volt az Egyszer élünknek a vitamegbeszélése, és ott már Zsolt  előrevetített egy kapcsolódást ehhez a mai darabhoz.

Szász Zsolt: Nyilván a két nép történelme nem választható el egymástól, legalábbis az elmúlt hetven év történéseit figyelembe véve. Sőt még a két kezelési mód és a gondolkodás is összevethető, tehát a Mohácsié és a Vidnyánszkyé. Az egyik oldalon, mondjuk, kezdjük a szovjet-orosszal. Van egy emelkedő nemzet, aki a szocializmussal vagy a kommunizmussal diktatúrákat szenvedett el. Ezzel együtt hősiesség is van: ez az emelkedő nemzet igenis az emberiség számára kitermeli az emberiség örök vágyának tárgyát, átlépi a föld határait. A másik oldalon van egy folyamatosan vesztes nép, aki igazából a saját népmeséiből, mítoszaiból, önmagából kell, hogy táplálkozzon. Fölvethető itt priméren, hogy mi közünk nekünk Gagarinhoz? Szerintem nagyon sok, hogy ha színházilag, drámaian gondolkodunk, mert színről színre látjuk, hogy hogyan születik a hős. Ki itt a hős? Gagarin a hős? Összevethető-e olyan minőségekkel, mint egy János vitéz, aki mi hősünk? Természetesen összevethető. Körülbelül úgy vethető össze, ahogy a dráma viszonylik a színházhoz, úgy vethető össze. Nyilván, ha színházban vagyunk, akkor közvetve nem a templomban vagyunk, de megcélozhatjuk ezeket a transzcendens minőségeket. Ahogy a történeti és a mitikus tudat a Mohácsinál is egybejátszik, itt is egybejátszik. Tehát az orosz miszticizmus, illetve az Istenhez való viszony kizárhatatlan, ott is egy transzcendens, misztikus sík. Kellett az a felhajtóerő az orosznak? Igen, kellett. A pravoszláv Oroszország nélkül nem történik meg ez a repülés. Mi pedig magyarok nem maradtunk volna meg, ha nincs János vitézünk. Tehát ezek az összevethető minőségek, és ezek az újak a paradigmaváltók, és a mai magyar színházak. A történeti és a mitikus idő igenis összeolvasható. Nagyon izgalmas, hogy a két rendező pontosan ezt teszi fel, ezek hatalmas vállalkozások. Csak míg a Mohácsi János fogyaszt, térben és időben ott maradunk állva, egy emelkedő dinamikájú előadás háromszöge, egy kontraverzális viszony alakul ki, itt lenne érdemes gondolkodni színpadi térről és időről. Tehát maradjunk már a szakmánál, és ne cseszegessük egymást. Egymásra akasztgatjuk: a ruszkiból jött Vidnyánszky Attila, aki beszól, hogy gyerekek, János vitéz?! Értem az indulatát, szétolvassák azt, ami egybe van. Tegnap összeolvassák, ami nincs egybe, ma meg szétolvassák azt, ami egybe van. Érdemes a nyelvről is beszélni, mi ez, montázs vagy mi a szösz? Szervesül-e nyelvileg? Persze, ezer nyelvi panelből áll a Mohácsi előadása, ez is. Csak míg a Mohácsi elfogyaszt a végén igenekre és nemekre, jelzem ez is nagyon fontos, ez már a színész munkája. Ezek ilyen végső egyek, akár antropológiai dolgok. Mondok valamit, majd teszek egy gesztust és megváltoztatom a jelentést. Itt pedig egy extázistechnika dolgozik, az első harminc percben megkapom az összes jelentésréteget. és egyszer csak átfordul a dolog, és már a belvilágunkban vagyunk, ahol a költészet, ahol a képzelet, a végső antropológiai egyek képződnek. Tehát itt a nyelv születésének vagyunk tanúi, az azonnalinak, az „itt és most”-nak, ez nagyon színházi dolog. Az elhallgatás is az, mert végül is csendben megyünk Mohácsinál, de mekkora különbség. Lehet, hogy szerencsétlen volt tegnap az a fogalmazás, hogy állásfoglalást várnánk, de részvétet igen. Itt már antropológiai minőségek: mi az ember, egy ilyen huszadik század után. Azt értsük már meg, hogy minőségi szintugrás történik, körülöttünk, velünk, általunk. Érdemes beszélgetni.

Winkler Nóra: Ezért sajnálom, hogy kiment a rendező, azt gondoltam, hogy most biztos hozzászólna.

Anger Zsolt: Egy nagyon rövidet reagálok és átadom a szót. Egy mondattal reagálnék. Azt mondod, hogy maradjunk a szakmánál, és ne cseszegessük egymást, egyikünk szájából sem hangzott el semmiféle más produkcióra vonatkozó dolog, csak erre, amit tegnap láttunk, én kizárólag a Vidnyánszky által rendezett tegnapi előadásról beszéltem, Mohácsi szóba sem  jött.

Valkó Mihály újságíró: Rendszeresen járok ide nézőként. Egy vagyok azok közül, akik érdeklődnek a színház iránt, a kritikusokkal ellentétben, akik ugyancsak nézők, csak az a szerencséjük, hogy elmondhatják milyen benyomás érte őket az előadáson. Először láttam az előadást, ezt is hozzáteszem, nagyon fontos, és sajnálom, hogy elment Vidnyánszky Attila. Mert valahol azt olvastam, hogy ahol ő megjelenik, ott általában imádsággal kezdődik, hozzá intézett imádsággal az összejövetel. Nos, kedves ittlévők, én most nem imádkozom, ugyanakkor hozsannázom. Bármilyen furcsának tűnik. Hallottam a fejtegetést az imént, és nem a részletekkel foglalkoznék, hiszen eszembe jut az, hogy valamikor Adynak a Fekete zongoráját elolvasta egy bizonyos Földessy Gyula, hozzáértő ember, és azt mondta, hogy „vesszek meg, ha értem, de istentelenül szép”. Most nekem beugrott ez a dolog. És hangsúlyozom, nem mondom, hogy minden részletét vettem, fogtam, de mégis a legvégén valami olyasmit éreztem meg emberileg, amit ő is, gondolom. Mert hogyan is van ez a dolog? Hogyan is vagyok én a világban? Látom a történetet, csak közben állandóan magamra gondolok. Isten, nem Isten? Elvesztettük? Megkeressük? Mi a biztonság? Merre repüljek? Hova? Vagy egyáltalán repüljek-e? Állandóan ez kínoz, ugyanakkor természetesen örömmel kínlódom, vagy kínzom magam, mert közben gyönyörű pillanatoknak is részese vagyok. Itt van Ráckevei Anna, néz velem szembe, és néha olyan gyönyörű pillanatokkal, nagyon finom mozzanattal ajándékozott meg, hogy a lelkem mélyéig hatolt. Megmondom őszintén, azért voltam kíváncsi egy vidéki előadásra, mert manapság – és hadd legyek őszinte, én vidéki ember vagyok – ,  engem nagyon bánt az, hogy a vidéki színházakat an block gagyi színházaknak nevezik. Nem akarom idézni a szerzőt, aki ki is mondja, hogy ezeknek nem kell fácánpecsenye, hanem marhahús, vagy marhapörkölttel is jól lehet lakatni őket. Azért fájlalom azt, megmondom őszintén, mert itt most, az előbb összevetettél egy Debrecenben született előadást a Mohácsi-féle produkcióval. Szerintem egy tőből fakadnak a dolgok, a megítélésük lehet különböző, de alapvetően – és még egyszer visszatérnék ahhoz a gondolatomhoz, hogy bár orosz és egyéb történetek villódznak részleteiben – nem tudtam szabadulni attól, hogy ne magamra vonatkoztassam azt, amit látok.  Ami már elhangzott: költészet is van, Adyt is említettem. Persze, benne van a költészet, de a végén azért nem tapsoltam nagyon, mert el kellett gondolkodnom, és még tovább is vittem magammal. Úgyhogy hozsanna neked, drága Vidnyánszky, anélkül, hogy leborulnék előtted! Ezt el kellett mondanom. Nem akartam szólni, mert én ide csak úgy betoppantam, és úgy szereztem jegyet, hogy beosontam. Ez történt, csak annyira komolynak vettek engem az ősz hajammal és az idős korommal, hogy azt gondolták ez mégis valaki, be kell engedni, az ültetőnő beengedett, sőt a legjobb helyre ültetett majdnem. Én nem vitatkoznék az előttem szólókkal, én megértem őket, hogyha nekik ez nem áll össze, elképzelhető. Nekem összeállt, bennem itt van, és haza is viszem és el is mondom, hogy láttam egy debreceni előadást, amelyik akár, nem akarok most mást mondani, akár a fővárosban is megszülethetett volna. Van itt vidéki színház: Eger, van Pécs aztán még nem tudom, hogy ki.  De a Színház című folyóirat cikkeiből azt olvastam ki, hogy honnan tudják vidéken, hogy mi kell a közönségnek. Hát honnan tudják? Hát honnan tudják, hogy mire mennek be a színházba? Mert hogyha nincs néző, az a színház holt színház. Ha pl. Bródy Sándor Tanítónőjéről,  egy tisztességes előadásról félidőben elmennek a nézők, mert dráma, és ők nevetni szeretnének, akkor most egy színházigazgató, nem védem az én színházigazgatómat, mit gondoljon. A közönség nagyon döbbenetes. A Vidnyánszky-előadást biztos, hogy az a közönség nem venné. Ne feledjük el, hogy a fácánpecsenye, azért az nem rossz falat, jól fogyasztható, úgyhogy még egyszer gratulálok a debrecenieknek.

Winkler Nóra: Köszönjük szépen. Anna (Ráckevei Anna színésznő – a szerk.), nem akarom neked ezt a szerepet, csak szerintem mindenki szívesen meghallgatta volna az Attilát, és most nem halljuk. Tehát, hogyha bármit szeretnél mondani a darabról, az előzetes beszélgetéseitekről, a készülődésről, nagyon jó lenne, mert ezt most nem tudom, ki mástól tudhatnánk meg.

Ráckevei Anna, az előadás egyik szereplője: Ha már meg vagyok szólítva: nagyon váratlan volt Attila távozása és  reakciója, de valószínűleg azért, mert neki ez egy nagyon-nagyon fontos előadás, és nagyon-nagyon mélyről született meg benne is és bennünk is. És hogy ezeket – valószínű úgy érezte – nem éreztétek át, mert nem közhelyek vannak ebben az előadásban, hanem nagyon erős érzelmi töltés, nagyon sok olyan gondolat, ami mindannyiunkat foglalkoztat. Mi több mint egy éve készülünk erre az előadásra, és nagyon sok előmunka járt vele. Nagyon sok olyan kérdésről beszélgettünk, ami általánosan feszíti az embereket a repülésről, a vágyainkról és Istenről, és az álmainkról. A Gagarin-történet az egy apropója volt annak, hogy elmondhassuk a gondolatainkat ezekről a dolgokról, arról, ahol mi most tartunk, és nagyon szerencsésen jött hozzá, hogy pontosan itt, Pécsett kapta meg Attila (Vidnyánszky Attila – a szerk.) a Lénárd Ödön-történetet. Tavaly voltak itt, a  Gyilkosság a Székesegyházban című előadást játszották, és egy nővér odahozta Attilának ezt a történetet. És utána benne egyszerűen ez összeállt. Kétfajta út létezik vagy lehetséges, vagy ezt a kétfajta utat járatta be az előadás alatt ő velünk és a közönséggel is. Szerencsés esetben, ha valaki  megtalálta a fonalat, az választ keresett arra, hogy mi az az áldozat, ami vállalható és ami megéri, és hogy érdemes-e ekkora áldozatokat hozni azért, hogy az ember eljusson az égbe, és hogy hogyan lehet eljutni oda: tehát azon az úton, amit Gagarin járt be, és vele együtt a szovjet társadalom, vagy pedig azon az úton, amit a kiskirály járt be. Félve és bátortalanul merem kimondani, de ez egy nagyon- nagyon erős önvallomás is, szíve-lelke ott van ebben az előadásban Attilának is és nekünk is. Köszönöm.  

Urbán Balázs, a POSzT versenyprogramjának egyik válogatója: Nagyon-nagyon sok olyan kérdést felvet az előadás, amiről úgy általánosságban is izgalmas lehet beszélni a mű befogadása kapcsán. Én többek között ezért is nem szeretném továbbra sem a Mohácsival összehasonlítani, mert azt gondolom, hogy nagyon más alkotói módszer a kettő. És nagyon más a kettő befogadása is, és ha most itt mi arról beszélgetünk, hogy az a néző, aki beül, aki legyen akár az opponens, legyen bármilyen más civil néző, hogyan viszonyul az előadáshoz, nyilvánvalóan ezt erősen befolyásolja az ő attitűdje, amivel általában közelít az előadások felé. Példának okáért mennyire szeretne egy egyenes vonalú lineáris történetet kisajtolni az előadásból. Nyilvánvalóan, ha valaki azzal a várakozással ül be, hogy márpedig ő most itt egy egyenes történetet talál, biztos, hogy csalódni fog, mert nem gondolnám, hogy ez célja lenne az előadásnak. És azt végképp nem gondolnám, hogy ez lenne benne az izgalmas. Hanem itt tulajdonképpen mozaikdarabkákat helyezünk el egymás mellé, de olyan mozaikdarabkákat, amelyek több történetet rajzolnak ki. Nyilvánvalóan, amit Anna is mondott, meghatározó a két alaptörténet, a Gagarin-féle történet és a Kiskirály-féle történet egymás mellé rakása, hiszen mind a kettő a keresésről, csak nagyon más irányú keresésről szól. Az egyik, aki tör az ég felé, és akkor mellette valóban ott van a szovjet társadalom, egyébként meglehetősen variatív ábrázolásban, tehát hol komolyabbik énről, hol karikatúra-szerű ábrázolásban megfogva.

Ráckevei Anna: A mindenkori társadalom, mert ezt nem kell leszűkíteni. Hogyha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor rosszul járunk, mert lecsupaszítjuk valami értelmetlen semmiségre. Mert ebben nem véletlenül rakódott össze az őskortól a repülés története, mert az ember, amióta ember, azóta vágyik fel az egekbe.

Urbán Balázs: Igen, az előbb ezt akartam mondani, hogy maga a társadalom is rétegzettebb, és valóban, itt láthatunk különböző történetszeleteket különböző korokból. Leonardótól kezdve eléggé sok figura megjelenik egy-egy ilyen mozaikelemként, amit hozzátehetünk, és ott van valóban a Kiskirály története, aki elindul, és hát nem akkor érkezik meg, amikor megszületik Krisztus, hanem amikor megfeszítik. Közben felvállal egy gályarabságot, nem akartam azt mondani, hogy ebben találja meg élete értelmét, ami nyilvánvalóan nem lenne igaz, de itt teljesen más felé érkezik meg mint amerre elindult. És hogy ez a két történet ellenpontozza, vagy éppen erősíti egymást még hangulatilag is, ez mindenképpen az az alapvonal, amire épül az előadás. És utána valóban nagyon sok atmoszférikus – te mondtad talán, Tibor – dolog következik. Nyilván alapvetően fontos, mennyire látunk ezekben a képekben csak képeket. Vagy itt van ez a fizikai mozgás is, ahogy mozog a színpad is. Kérdés, mennyire nyitnak meg újabb és újabb világokat ezek a képek, amiket látunk. Ez nagyon szenzitív színház. Nem szívesen mondok olyat, hogy nem kell mindig mindent érteni, de valóban van olyan, amikor egy hangulat, egy érzület fontosabb tud lenni egy szituációnak és egy gondolatnak a megértésében.

Ráckevei Anna: Költői színházról beszélünk, mint fogalom. Ez megjelent köztünk. Erre csak egy nagyon egyszerű példát mondok. Ott van a gályarabság, a harminc évre vállalat gályarabság. Ha nem konkrétan a gályarabságra gondolok, hanem eszembe jut az, hogy egy férfinak a lelki fejlődésében ott van a vállalt harminc éves családépítés, egy áldozat, egy asszony mellett két gyerekkel, felnevelni két gyereket, az kb. 30 év. Ha csak ez jut eszembe erről a képről, és nem ragadok le a gályarabságnál, akkor ez az egyszerű kép nagyon-nagyon sokról beszél nekem, és már elkapom a fonalat, és már vissza tudom vetíteni a saját életemre is a dolgot. A költőiséget, a színházi költőiséget én így értelmezem.  

Winkler Nóra: Köszönöm, szeretném átadni most a szót Robert Avilának.

Robert Avila, kritikus: Főleg a rendezésről fogok beszélni, hiszen nem tudok magyarul,  és  amit kaptam, azt a rendezésből kaptam, ami nagyon hatásos volt. Azt gondolom, hogy nagyon sokat át tudott adni a rendezés a szövegből, annak bonyolultságából, teljességéből. Csodálatosan volt fölépítve a színpad forgása, a tér mozgása. Szépen megteremtett egy olyan metaforát, ami az égitestek forgása, és tulajdonképpen a történelmi mű forgása. Számomra ez volt a központi téma, olyan volt, mint egy hatalmas festmény, mint egy Brueghel-kép, amelyben minden elem abból az ősi vágyból születik, hogy megértsük, megteremtsük a transzcendenciát. Minden elem, a kisfiútól a katedrálisig, minden vizuális elem efelé irányul, ezt értelmezi. Mindez részt vett ebben a mozgásban, amelyet mi magunk fizikailag is érezhettünk, ezáltal fogalmazódott meg. Ezekben a nagyszerűen megfogalmazott képekben mindig ott volt annak az emberi szépségnek a jelenléte, hogy meg kell találni a repülést. A repülés iránti vágyban mindig ott van az a sötét elem, ami már a társadalmi-politikai kontextushoz tartozik, ami tulajdonképpen ellenpontozza ezt a vágyat. Számomra ez az egyik legnagyszerűbb és a legjobban színre vitt előadás, mindabból, amit eddig láttam, és azt gondolom, hogy nagyon sok mindent át tudott adni a rendezés a szövegből.

Anger Zsolt:  Én egy picit visszakanyarodnék arra, amit Anna mondott, hogy tudod, tudjátok, hogy Vidnyánszkynak ez egy nagyon fontos előadása. Azt gondolom, hogy mindegyik előadás nagyon fontos, mert hogyha megkérdeznének, amikor ott vagy és dolgozol, akkor te is azt mondod és minden alkotó azt mondja, hogy az a legfontosabb a világon, amiben éppen benne vagy. Mint ahogy a péknek nincs fontosabb kenyér, hanem minden kenyér ugyanolyan fontos. Egy színházi alkotó számára minden munka nagyon fontos, az a természetes. Ez érezhető és látható is. Érezhető és látható volt az előadásban, hogy ez különlegesen fontos. Még egyszer mondom, hogy lenyűgöző volt a munka, meg az az energia, amit én tapasztaltam...

Ráckevei Anna: ...de különösebben nem tudtál belemenni, és nem mondott semmit...

Anger Zsolt: Igen. Most csak még kíváncsibb lettem, ahogy beszéltél róla, mert szerettem volna megtudni, hogy mi az, amin ti dolgoztatok, mi az, amiről ti elmélkedtetek és beszélgettetek. Úgy éreztem, hogy én ott, a néző adott esetben olyan is lehetnék, aki azt sem tudja, hogy ki az a Trill Zsolt. Sokatokkal személyes kapcsolatban is vagyok. Egyáltalán, szakmabeliként én mindig úgy nézek egy előadást, nem úgy mint egy szakmai tudor – nevetséges is lenne, ha annak tartanám magam –, hanem mint egy néző: betalál vagy nem talál be. És kicsit arról, hogy a Vidnyánszky hogy reagált erre: meghívsz valakit ebédre, és azt mondod neki, készítettem egy sajtos-tejfölös tésztát. És akkor azt mondja, hát ne haragudj, egyrészt nem szeretem a sajtos-tejfölös tésztát, másrészt meg laktózérzékeny vagyok. Nem biztos, hogy az a válasz, hogy akkor a fejére kell borítani. Szerintem. Ami a mi munkánkban a legfontosabb, az az elfogadás. Ő kínált valamit, én nyitottam, vártam, hogy ettől mit kapok, és nem azt mondtam, hogy amit láttam, az egy közhelygyűjtemény volt, ez egy tévedés, szeretném pontosítani. Én nem tudtam a szilánkokat összerakni, és ki lettem abból hagyva, abból a fontos munkából, amiből érződik, hogy ez nektek nagyon fontos. Nagyon koncentráltan, nagyon szuggesztíven, nagyon átélten dolgoztatok, és mivel nem találtam benne fogódzót, az emlékeimben, ha visszagondolok rá, akkor közhelyesen maradt meg, közhelyek maradtak meg. Az én közhelyeim, hogy valami síró nő a férjét nem hagyja elmenni, valaki ott húzza a gályát, a hatalom agyonlöveti az embereket, tehát közhelyes képek maradtak meg bennem róla. De ezzel én nem azt akarom mondani, hogy a ti munkátok, a Vidnyánszky gondolatai vagy a ti közös munkátok egy közhelygyűjtemény lett volna bennem, egy közhelygyűjteményként maradt meg bennem. Úgy éreztem, hogy valamiből ki vagyok hagyva.

Ráckevei Anna: Akkor ez mit jelent? Hogyha tebenned ez közhelygyűjteményként maradt meg, akkor ez mit jelent? Ha ez közhelyként maradt meg, akkor ez mit jelent? Gondolkodjunk, lépjünk eggyel tovább.

Anger Zsolt: Szeretnéd mindenáron kihúzni belőlem, hogy én nem vagyok méltó arra, hogy... Vagy ezt nem tudom. Engem ez így talált el, ez sajnálatos. És én nem hasonlítom Mohácsihoz, sem máshoz.

Ráckevei Anna: De ez nem azt jelenti, tehát nem nekünk kell sajnálkozni, hanem neked…

Anger Zsolt: ...dehát én itt nem sajnálkozom, és nem is várok sajnálatot. Én itt abban a megtisztelő helyzetben vagyok, hogy elmondhatom a véleményemet, és elmondhatom, hogy láttam egy színházi előadást és megpróbálom róla elmondani a gondolataimat. És én ezeket a dolgokat tudom róla megfogalmazni.
 
Ráckevei Anna: Ne menjünk ezen tovább…  

Anger Zsolt: De, fogalmazzátok, fogalmazzuk meg…

Ráckevei Anna:  Hál’ istennek vannak, akik meg szerencsére...

Anger Zsolt: Hál’ istennek! És én azt mondom, hogy a Mohácsinak, a Vidnyánszkynak, a Zsótérnak, mert az idei POSzT egyébként ilyen szempontból elég színes, mindenféle van, mindnek helye van. És nem ellenségnek és nem viszonyítási alapnak kell egymást tekinteni. De én tudok mondani olyan Vidnyánszky előadást, amit meg megnéztem, és annyira tetszett, hogy akkor azért harcoltam másokkal, hogy hogy lehet, hogy ez téged nem talált el. Szerintem a színház az nem csatatér, szerintem a színház az játék. És ami téged eltalál, az engem nem talál el, és ami engem eltalál, téged nem talál el. Mindnyájan voltunk már úgy, hogy készítettünk az anyukánknak ragasztott termésekből izét, és akkor megnézte, és fölrakta, miközben azt gondoltad, hogy akkor most ki fog nyílni az ég és leszállnak az angyalok, de ez nem történt meg. Ilyen van, de ez szerintem nem probléma, megyünk tovább.

Pethő Tibor: Csak egy szóra. Az hogy valaki valamit nem ért, vagy nem jut el hozzá, nem jellemhiba, az egy adott helyzet, így alakult, kész. Ebből olyan következtetés levonni, hogy én sajnálom a másikat vagy ő sajnál engem…

Ráckevei Anna: Én azt sajnálhatom, hogy nem gazdagodott egy élménnyel. Mint ahogy nagyon sokan mások viszont igen. Ezt sajnálhatom, mert azért csináljuk. Játék is a színház, de ennél még sokkal-sokkal több is…

Winkler Nóra: Sőt, szerintem Zsolt maga is sajnálja…

Anger Zsolt: Igen, igen, sajnálom...

Ráckevei Anna: Akkor együtt sajnálkozunk...

Szász Zsolt: Egy valamit ne felejtsünk el, ez egy zsűris, díjazós fesztivál. Tehát verseny van, mint régen a görögöknél, drámai versenyek. Ha felkért előadó és opponens van, bizony hatványozottan és nagyobb súllyal játszik onnan az a vélemény.

Winkler Nóra:  A döntéshozók, akik döntenek arról, hogy melyik előadás lesz a győztes, szigorúan el vannak tiltva attól, hogy részt vegyenek a szakmai beszélgetésen.

Szász Zsolt: Léptékváltás, dimenzióváltás zajlik, nem csak a világban, hanem a magyar színházban is. Tegnap itt volt a nemzetközi kritikus céh koreai elnöke. Olyan szenzibilis volt erre a drága János vitézre, egyből érdekelni kezdte a kultúránk és a mi hősünk, ez a normálatlan kis János vitéz. Tehát látszunk a világban, és higgyük már el, hogy igen, ezekben a dimenziókban utazunk. Igen, ma már föl lehet a színpadra vinni, azt, ami a fejünkben van, az álmainkat és ezeket a nagyokat. Persze, lehet úgy fogalmazni, hogy közhely, de az is egy óriási nagy közhely, hogy ember; az is óriási közhely, hogy dráma. Az is óriási közhely, hogy társadalom, transzcendencia. De hála istennek már itt tartunk, és ezt kéne üdvözölni. Igenis tegyük félre ezeket az alacsonyabb rendű „tetszik, nem tetszik”, „bunyó és szekértábor” dolgokat. Mind a két oldalról ezt szajkózzuk. Amikor ezek a meccsek zajlanak, bizony ezt pénzre is játsszák, pozícióra is játsszák, arra is, hogy ki tematizált, mert tematizálási verseny van, a nyilvánosság előtt zajlik. Nézzük már meg az elmúlt öt hónap cikk-háborúit. Egyik tolja át a másikra, hogy kinek a felelőssége, hogy elveszett az ország. Csak az elmúlt 3 hétben 3 színház dőlt össze. Nem érdekünk lenne megmenteni őket, függetlenül attól, hogy milyen vezetés alatt vannak? Tönkrement a József Attila Színház, tönkrement az egri színház, tegnapelőtt meg a pécsi színház. 12 színész maradt a prózai társulatban. Hát őrületek vannak.

Winkler Nóra: Köszönöm szépen. Van még kb. 4 percünk, ami a hivatalos ideje ennek a beszélgetésnek. Ha van olyan, aki úgy érzi, hogy szeretne még hozzászólni, akár az eddig  elhangzottakhoz, akár megosztana egy saját élményt, akkor még lehet. Ha nem, akkor...

John Vreeke, rendező: Nem biztos, hogy mindent megértettem ebből a beszélgetésből, de nagyon lenyűgöz. Nem volt fordítás, nem volt felirat az előadás alatt, de valószínűleg ez volt a legteljesebb színházi élményem, ami valaha ért. Nektek is van gondotok a megértéssel. Én, mint színházi rendező, mint alkotó hadd mondjak pár dolgot. Az előadás létrehozása, a színészek mesterségbeli tudása, ez a csodálatos gondolat, hogy forgóra rátenni a közönséget és forgatni, annak a pontossága, hogy a mitolgóiákat és a történeteket összefűzik, a csodálatos zenéken keresztül mindez, minden jelmeznek és kelléknek a fontossága és részlete egy olyan előadást hozott lére, amit nemcsak értékelni tudok, hanem amivel nagyon mélyen tudtam együttérzeni, együtt menni és nehéz volna megmondani, hogy miért történt meg.  

Winkler Nóra: Köszönöm szépen.

Galéria

Ajánló