fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

Szakmai beszélgetés (Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe)


 
Winkler Nóra: Köszöntök mindenkit! A mai szakmai beszélgetés témája a Nemzeti Színház tegnap és tegnapelőtt este játszott előadása: Kovács Márton-Mohácsi István-Mohácsi János: Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe. Két információt mondok a darab hátteréről, azok kedvéért, akik esetleg nem tudnak róla:. a dráma egyik forrása a János vitéz, a Kacsó Pongrácz-féle daljáték, a másik pedig egy Mong Attila által írt könyv, ami 2008-ban jelent meg a Helikonnál. Mong Attila az egyik legjobb fiatal újságíró, oknyomozó riporter, akinek János vitéz a Gulágon c. könyve egy 1946-os esemény feldolgozása. Július 16-án Lovasberényben a falusi színjátszókör eljátszotta a János vitézt, orosz katonák betörtek az előadásra, elkezdtek erőszakoskodni a nőkkel, ebből tömegverekedés alakult ki, az érintetteket Székesfehérvárra  vitték, ahol napokig kínozták és vallatták őket, majd egy koncepciós per lett a dologból, és a szereplők közül sokakat elvittek a Gulágra. Volt, aki már az úton megfagyott, másvalaki belefulladt a folyóba, tehát egy nagyon megrázó, igaz történet volt a másik forrása a darabnak. Ma is Anger Zsolt, színész és rendező és Pethő Tibor újságíró, kritikus lesz a vita opponense. Ez persze nem jelenti azt, hogy feltétlenül szembe kell szállniuk azzal, amit láttak. Ma Tompa Andrea lesz a külföldi újságírók tolmácsa, úgyhogy őt kérem meg, hogy mutassa be nemzetközi vendégeinket.

Tompa Andrea, kritikus: Az egyik vendég Thomas Irmer, a Theater Heute kritikusa Berlinből, aki tavaly zsűrizett a POSzT-on. Elég jó régi barátja a magyar színháznak. A másik vendég pedig Yun Cheol Kim, aki a nemzetközi színházi kritikusok céhének elnöke; nagy megtiszteltetés, hogy eljött  hozzánk Szöulból. Először Thomas fog majd hozzászólni a beszélgetéshez.

Anger Zsolt színész, rendező: Ahogy Nóra mondta, ez az opponens kifejezés nem illik ma rám, úgyhogy nyilván majd megkérdezzük a tisztelt jelenlévőket, akár alkotókat, akár nézőket, és bízom benne, hogy találunk majd opponenst is. Illetve annyira nem bízom benne, de gondolom, hogy előfordulhat. Tegnapi előadás után nagyon sok olyan beszélgetésben volt részem, ami erről az előadásról szólt. Ez már önmagában pozitívum, mert ez azt jelenti, hogy az előadás megmozgatta az emberek fantáziáját; tehát nemcsak héttől tízig tartott az élmény, hanem mindenki vitt magával haza valamit, mindenkiben merültek fel kérdések. Egyrészt nehéz helyzetben vagyok, mert bizonyos fokú összeférhetetlenséget érzek, mert én színészként sajnos sokkal kevesebbszer dolgoztam Mohácsival, mint ahányszor kellett volna, és azon gondolkodtam, hogy most, ebben a helyzetben, amibe belecsöppentem, vajon tudok-e róla egyáltalán fogalmazni. Már tegnap is említettem, hogy én inkább gyakorlatias ember vagyok színészként és rendezőként is, de mindenképpen meg kell próbálnom megfogalmazni a gondolataimat, és azt hiszem, hogy az az egyik baj az emberekkel, akik itt élnek ebben az országban, hogy a jót nehezen tudják megfogalmazni.  Nehezen tudunk örülni, nehezen tudunk ünnepelni, nehezen tudjuk a jót megfogalmazni. Én most megpróbálom valamilyen módon elkapni azt, hogy milyen Mohácsi világa, mert másképp nem lehet beszélni róla, mert a Mohácsinak van egy világa, ami a színpadról is és a nézőtérről nézve is különleges és váratlan és elgondolkodtató. Megpróbálom megfogalmazni, hogy mi lehet ennek az oka. Azt hiszem, valószínűleg az, hogy Mohácsi egy olyan környezetet teremt, amiben egyszerre bizonyít két ellentétes dolgot. Állít valamit, bebizonyítja, hogy az állítás igaz, és a következő pillanatban annak a szöges ellentétét állítja, és ott, a szemem láttára bebizonyítja, hogy az is igaz. És este 7-kor, mikor felmegy a függöny, felül egy hullámvasútra az agyam, mert minden Mohácsi-előadás azonnal beleránt, azonnal nagyon erősen meghatározza, hogy mik lesznek a játékszabályok.  A főiskolán a Spiró György volt az egyik tanárom, és mondott nekünk egy érdekes paradoxont: Shakespeare-nél nagyon fontos volt a szöveg.  Nem volt sem díszlet, sem jelmez, nem is nagyon mozogtak a színészek, csak álltak szemben a közönséggel, csak a szöveget éltették és a szöveg által, a nézők fantáziája által kelt életre minden. És a Szentivánéji álomban, amikor bejönnek a mesteremberek a színpadra, készülődnek egy előadásra, azt mondja a főnökük, hogy „ez a kis zöld gyep a színpad”, és ez a duplacsavar, hogy a színpadot fűnek nevezi és ezt a néző azonnal hajlandó fűnek is látni, és közben elképzelteti velünk, hogy ez a fű most színpad, ad egyből egy viszonyítási alapot. Tehát olyan gellert ad a fantáziának, hogy az ember onnantól kezdve mindent el fog hinni.  Mohácsi előadásaiban is ezt tapasztalom. Elhiteti velünk egy másodperc alatt, hogy a kispárna el tudja törni egy ember lábát, el tudja velünk hitetni, hogy a puska elsül magától és az. teljesen természetes.  És ami a legfontosabb, a néző fejében folyamatosan este hét és tíz között felmerül a kérdés, hogy most mi lesz? Most mi fog történni? Történik valami és felmerül bennünk egymillió kérdés, de a központi kérdés mindig az, minden pillanatban, hogy most mi lesz? Kiszámíthatatlan és kézenfekvő egyszerre, tehát egy olyan pályára visz fel, ahol azt sem tudom, hogy hol vagyok. Rengeteg gondolkodni valót ad, és rengeteg képzetet ébreszt. Ez a darab is.  Én viszonylag fiatal vagyok, 42 éves, de már 3 rendszert éltem meg. Nagyon sokszor voltam tanúja, hogy megváltozik a történelem. Mohácsi előadásaiban az ember ráébred arra, hogy tulajdonképpen nincsen múlt; aki halott, az halott. A múlt csak egy mese, és az itt és a most élők felelőssége, hogy hogyan kezelik a múltat, hogy keseregnek, büszkék rá, szégyellik vagy túlmagasztalják., És azt hiszem, de majd ő maga cáfol, ha tévedek, hogy Mohácsi azt gondolta magában, hogy ha a történelem csak egy mese, akkor legyen valóban az egész történelem egy mese. És azt látom, hogy sokadszor játszik azzal, hogy mesévé varázsolja a történelmet, és valahogy mindig azt érzem, hogy én abban az országban szeretnék élni, aminek olyan a történelme, mint ami Mohácsi darabjaiban megjelenik. A mesének az a pszichológiai magja, hogy minden szereplő én vagyok. Én vagyok a sárkány, én vagyok az elrabolt királylány, én vagyok a hős királyfi. Mohácsi előadása is ilyen: az egyik szereplője te vagy. A másik legfontosabb dolog: a csapatmunka. Remek alakításokat lehet látni az előadásban,  de nagyon árulkodó, hogy nem ünnepeltetik magukat külön-külön a színészek, hanem csapatként jönnek ki a legvégén. És most hadd beszéljek egy kicsit a Nemzeti társulatáról is. Látok a színpadon zsidókat, melegeket, cigányokat, celebeket, látok olyanokat, akiknek a nevét sem tudom; ott, ahol Mohácsi megjelenik, ott csapat formálódik. Mohácsinál csak csapatban lehet dolgozni, és azt érzem, hogy a Nemzetinek ez a mostani csapata egy olyan csapat, ami a legeslegméltóbb arra, hogy azt a Mohácsi-féle álomvilágot átadja nekünk. Azt gondolom, hogy nem nekünk kellene büszkének lennünk a Nemzeti Színházunkra, hanem büszkék lehetnénk magunkra, ha olyanok lehetnék, mint most a Nemzeti Színház. Köszönöm szépen.

Pethő Tibor újságíró, kritikus: Opponálni én sem akarok, bár ez lenne a klasszikus feladat, de már beszéltünk róla, hogy nem kötelező. Amikor a bemutatón láttam a darabot, nagyon megrázott. Mondhatni az egyik kedvenc darabom lett.  Amit a Nemzeti Színházban láttam Alföldi Róbert igazgatósága óta, mondhatom, hogy talán ez volt a legjobb rendezés.  Azért is mert azt éreztem rajta, amit a Zarathustrában Nietzsche mond az írásról.  Azt mondja, hogy ő azt az írást szereti, amit nem elolvasnak, hanem könyv nélkül betanulnak.  Ha ezt a Mohácsi darabra vonatkoztatjuk, akkor ugyanez a helyzet áll elő. Ezt nem elég megnézni, hanem a könyv nélküli betanulás valamilyen úton-módon helyesebb. Még egy dologról szeretnék itt az elején beszélni, vagyis még kettőről. Az egyik a cím, az Egyszer élünk, a másik pedig az, hogy a halottak élnek a színpadon. A  Magyar Elektrában van egy hasonló dolog: Oresztész feltámad, pontosabban él tovább. Nem tudom,  rémlik-e, de nem is ez a lényeg. Fontos ezzel kapcsolatban, hogy gyakorlatilag már Mohácsi János magyarázatot ad erre az utószóban, mármint azzal, amit a szövegkönyv utószavában ír. István (Mohácsi István, az író – a szerk.), igen....

Winkler Nóra: .. a János Istvánra mutatott...

Pethő Tibor: ...tehát a velünk élő halottakról, de mindenképpen továbbmennék. Ez felidézi bennem ugyanis a háború utáni német példát. Az emlékezés stratégiáit a Harmadik Birodalomra. Az emlékezés stratégiáját egy kényes korszakra. Hogyan emlékezzünk? Németország – nagyon rövid leszek és itt fogok visszacsatolni majd a darabhoz – , rengeteg stációt végig járt. Volt egy olyan lépés is, ami azzal foglalkozott, hogy mi a náci időszak. Félmúlt? Volt egy olyan jelenség, vagy egy olyan törekvés, hogy a náci időszak egy rendkívüli időszak volt, nem szerves része a német történelemnek és ezzel a gesztussal gyakorlatilag visszataszították a múltba, egy olyan múltba, amihez igazából már napi köze szinte senkinek sem volt. Itt csatolnék vissza a Mohácsi János darabra. Arra, amit Horváth János mond, azaz a Makranczi Zalán által megjelenített Horváth János mond, aki a halottakat való feledés pillanatában megátkozza ezt az országot, és azokat, akik ezt teszik. Egyrészt erre akartam visszatérni és arra, hogy a múltbeli, a magyar kényes kérdések tekintetében való identitáskeresésünkben lehet iránytű ez a darab. Négy dolog merül fel: Don kanyar, Holokauszt, Gulág és említés szintjén az újvidéki mészárlás. Mind a négy kényes kérdés, lezáratlan kényes kérdés. Ezzel kapcsolatosan nagyon is adós a mai magyar társadalom, vagy a mai magyar  intelligencia. Ezzel kapcsolatosan releváns válaszokat kell megfogalmaznia vagy adnia.  De nem teszi, és ez a darab erre nagyon jól rávilágít. Egyrészt ezért is nagyon szerettem.  A másik, amit elmondanék, az a János vitézzel való szerves kapcsolata. Ugye ez nyilván több dolgot is érint. Egyrészt a három felvonás struktúrájában a Kacsóh Pongrác-féle daljártékra emlékeztet, azaz – ezt talán nem is kell mondani –, a kiindulópont a Gulág, aztán jön a francia királyi udvar, majd a csúfondáros, abszurd mesébe illő visszatérés, amikor Iluska nem a tóból kel ki csodálatosan feltámadva a rózsa hatására, hanem a rózsa tövisétől megsebesítve gyakorlatilag egy csatornából, amit egy történelmi időmérő csatornának használnak. Ez párhuzamban áll a Nemzeti Színház János vitéz előadásával. Ha jól tudom a Kacsóh Pongrác-féle változat eredetileg szintén hasonló befejezést tartalmaz, mármint mentalitásában, tehát nem optimista befejezése volt a darabnak, és a János Vitéz rendezője, Alföldi Róbert, azt hiszem, ezt vette elő, ha nem tévedek. És ha a Mátyássy Bence itt van, akkor ezt megerősíthetné, vagy megcáfolhatná. Nincs itt. Gyakorlatilag ez a két dolog párhuzamba kerül. Több dologban is párhuzamba kerül az Alföldi-féle János vitézzel a darab egy-két ponton. Leginkább a második felvonásban, ami, ha a darabot nézzük, szerintem, a legtöbb gyengeséget tartalmazza. Egyetlen ok miatt. Érzésem szerint az a rész, amikor a János vitézt a Gulág parancsnok, tábornok kérésére próbálják, az kicsit túlnyújtott. Tehát abból valamivel kevesebb is elegendő lenne...

Winkler Nóra: ...csak azt akartam mondani, hogy annyira jó, hogy te kitértél arra, hogy a németek hogy csinálták meg ezt az irtózatosan kemény, de hasznos munkát, hogy szembenéztek a múltjukkal. Akkor átadom a szót Thomasnak, aki német színikritikus, utána viszont mindenképpen térjünk vissza szerintem rátok, mert úgy éreztem, ti kicsit ellenvéleményen vagytok. Te (Anger Zsolt – a szerk.) azt mondtad, hogy a múlttal az a baj, hogy nincs, mert azt az ember mindig újrakonstruálja. Nekem meg pont az volt a fontos, hogy ha nem tisztázott, hogy a halottaid milyen halottak, meg miért haltak meg, akkor tényleg az lesz, amit élünk itt, tehát hogy x generáción keresztül tapicskolunk a sötétben. Mivel szépen kapcsolódik a te analógiádhoz, megkérem Thomast, hogy ő beszéljen.

Thomas Irmer, kritikus: Visszatérve arra a kérdésre, hogy Németországnak valóban jó viszonya van-e ehhez a kritikus memóriához. De hozzá kell tennünk, hogy a háborút követően, 15 éven keresztül az osztrák hegyi filmek mentek és nem a múlt feldolgozása. Tulajdonképpen 20 évbe került az, hogy ez a kulturális kritikai emlékezet elkezdjen működni. Szeretnék arra a kérdésre reflektálni, miszerint a Mohácsi előadásaiban a történelem mesévé válik. Én ezt nem hiszem. Valóban használja a János vitéz meséjét, azaz egy ilyen ismert történetet, aminek van egy mitológiai dimenziója, amit én is ismerek persze, de nem annyira, mint ti. Sőt, azt hiszem, hogy Németországban vannak ilyen iskolai tankönyvszerűségek ebből a versből, ebből a költeményből, de nyilván ez a könyv leginkább egy gyerekmeseként vagy gyerekkönyvként él Németországban. Nyilvánvalóan Petőfi neve ismert, a baloldalisággal és a Petőfi klubokkal kapcsolódik össze. Szóval hogyan is ismertem meg ezt az előadást: volt egy részletes szinopszisunk, és szinkrontolmácsolást is kaptunk az előadás alatt, amely önmagát kommentálta végig. Hozzáteszem, az író fordította, aki időnként elutasította, hogy bizonyos vicceket lefordítson. Azt gondolom, hogy egy nagyszerű megfogalmazását láttuk annak, hogy hogyan fogalmazhatja meg a XX. századi traumákat a színház, az előadás, melyet a zene is alátámasztott, melynek időnként ilyen pszichedelikus minőségei vannak. És azt is láthattuk, ahogy a történet a háborútól a '60-as, '70-es évekig ível. Olyan, mintha lenne egy negyedik felvonás, amely a mi jelenünk, amiben élünk. Nagyon nagy hatással volt rám ez a hatalmas forma, melyet Mohácsi megteremt. Ezt a hatalmas formát Németországban elég kevés színház tudná produkálni ekkora társulattal, élőzenével. Ez a hatalmas forma adta a hatását ennek az előadásnak. Ez a mese, tündérmese semmi másra nem jó, mint arra, hogy a rémálmot megmutassa, mely még mindig hatással van, működik, dolgozik az emberek tudatában. Egyelőre ennyi.

Anger Zsolt: Bocsánat, csak egy szót arra, amit az előbb felvetettél, hogy aki halott, az halott. Én olyan értelemben mondom, hogy aki halott az halott, hogy azt nem ér a ma élőknek állandóan előcibálni. Nem ér, áthurcolni az egyik törzsi temetőből a másik törzsi temetőbe, tehát jobbról-balra, piros kalapból fekete kalapba dobálni a golyóját, a kopjafára tűzni a mai ellenérdekeink nevében. Aki halott, az halott. Pontosan azért mondtam azt, hogy szeretném azt hinni, hogy az a történelmünk, amit ő rajzol, mert szeretnék abban az országban élni, akinek az a történelme, hogy azt tudják mondani jobbosok, balosok, cigányok, zsidók, melegek, heterók egyszerre, hogy itthon vagyunk, nyugodjunk meg, végre itthon vagyunk legalább, emlékezzünk halottainkra, béküljünk meg, illeszkedjünk be, dolgozzunk együtt, hozzunk létre valamit. Hozzunk létre egy színházi előadást, hozzunk létre egy óvodát, vagy mit tudom én, micsodát, legyenek álmaink és együtt valósítsuk meg, mert az élet rövid, és ha egymást gyilkoljuk a halottainknak a nevében, akkor abban a pillanatban megírtuk a saját halálos ítéletünket is.

Winkler Nóra: Én is így gondolom, csak mikor először láttam Pesten a Nemzetiben ezt a darabot,  akkor kezdtem el olvasni György Péter Apám helyett c. könyvét, és iszonyatos düht váltott ki belőlem. Arra csodálatosan passzolt ez az előadás. Nyilván, aki halott, az halott, és se azt nem lehet, hogy hurcibálod őket át egyik helyről a másikra, aszerint hogy éppen hogyan akarod értelmezni a történelmet, de amíg nem tisztázod azt, hogy azzal mi történt, és miért halt meg, addig nem tudod nyugalomban tudni, és addig valóban itt fogsz toporogni ebben a tisztázatlan szarban...

Anger Zsolt: Így van, és ezért gondolom azt, hogy a Mohácsi ezzel az előadással tisztázza, illetve ad egy lehetséges tisztázatot, amiben hinni lehet. Nekem az összes lehetséges verzió közül, amivel találkoztam ez a legszimpatikusabb, amiben én hinni akarok...

Winkler Nóra: ...de úgy tűnt, hogy ebben konszenzus van a teremben. Tehát egy olyan este volt  tegnap, amire úgy fog emlékezni az ember, hogy ott ült sok másik vadidegennel együtt, és tíz percig akart tapsolni, hogy átélje azt, hogy együtt találkozott szembe valamivel. Ott hátul van egy kérdés!

Szentirmai Mária, néző: Nézőként szeretnék hozzászólni ehhez a történelmi kérdéshez. Nekem éppen az tetszett benne, hogy nem akar ítéletet mondani. Tehát lehet, hogy a múltat tisztázni kell, de az benne a csodálatos, hogy nem ítéletet akar mutatni, és a történelmet személyes történelemként mutatja be. Mi igazából nem tudjuk, hogy hogyan viselkednénk egy ilyen szituációban, mert nem vagyunk olyan szituációban. Épp az benne a csodálatos, hogy minden embernek van pozitív és negatív tulajdonsága. Talán akkor tudnánk a múltat legjobban feldolgozni, ha nem ilyen ex katedra ítéleteket akarnánk mondani a múltról, hanem valahogy úgy elképzelni, hogy ezek emberek. Azért is tetszik a Tanú c. film, vagy a Zongorista, mert megmutatja a német hadseregben az emberi arcokat. Itt is a szovjet, német hadseregben megmutatja az emberi arcokat, mindenkiben van jó is, meg rossz is. A másik pedig az, hogy talán a következő generációknak pontosan ilyen színdarabokból, vagy ilyen filmekből lehetne megtanítani a történelmet és nem a történelemkönyvekből. Tán így lehetne közel hozni. A másik, ami nagyon tetszett az előadásban, hogy benne van a mozgalmasság, a zene, ugyanakkor a csöndek is csodálatosak. És még nekem nézőnek is, aki nem értek hozzá, nekem is csodálatos. Vagy pl. a személyi kultusz, hogy hogyan fejezi ki, pantomimszerű mozgással. A Kulka János furulyás részét akartam még említeni, az is csodálatos volt.  Köszönöm.

Pethő Tibor:  A most felszólaló hölgyhöz hadd csatlakozzam, mert eddig méltatlanul kevés szó esett a színészekről és a színészi játékról. És ha már szóba került úgymond a személyi kultusz időszaka, számomra nagyszerű volt, ahogy Kulka János egyrészt tábornokként, másrészt pedig Sáfár elvtársként a hatalmi praktikáknak három egészen különböző verzióját mutatta be abszolút autentikusan talán azért is, mert mindháromnak a gyökere lényegében ugyanaz. Ez a lépcsőzetesség, ami a három felvonásban megfigyelhető volt, számomra rendkívül hiteles volt. Két embert hadd emeljek ki. Stohl András. Stohl Andrásnak az a fajta játéka, hogy áldozatból, a pánsíppá vált leányból, aki a hozzátartozója, hogyan válik egy béketanácsos, népfrontos békepappá, az csodálatos és megrázó út. Én nem tudom, hogy Stohl András ismert-e régebben békepapokat, de csúnya szóval élve, kiköpött példánya volt ennek a konszenzust kereső, bármilyen egyházban megtalálható lelkésznek, tiszteletesnek. A legapróbb mozdulattokig, a táncolásáig, ami ugye először akkor következik be, mikor felrakják a Gulágra menő színpad-teherautóplatóra a falu népét. Es a másik ember...

Winkler Nóra: ...csak elmondom, hogy azért nincs itt a Stohl, mert próbálja már a Vadászjeleneteket (Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból – a szerk.)...

Pethő Tibor: ...a másik ember a Szarvas József. Szarvas Józsefnek a feltámadása, az a zseniális pillanat, amikor rágyújt a cigarettára, az is nagyon meghatározó. Egyébként a Vadászjelenetekkel kapcsolatban visszatérek a múlt értelmezésre, ugyanis a történelemnek pont azt az időszakát idézi, a '60-as évek elejét, '50-es évek végét, amikor ezek a hegyi osztrák filmek mentek, amiről beszélt az úr (Thomas Irmer – a szerk.).

Szász Zsolt, dramaturg, rendező: Debrecenből jöttem, dramaturg, rendező vagyok. És a két nagy előadás között, a holnapi Vidnyánszky-rendezés és a Mohácsi között gondoltam megszólalni, mert a két mű természetesen összefügg egymással, úgyis mint az aktuálpolitikai viharverések kereszttüzében született előadások. Meg azért is kértem szót, mielőtt átmegyünk a méltatásokra, hogy feltegyem azt a három pozitív állításomat, ami azt is jelzi, hogy fordulóponthoz ért a magyar színházi művészet. Azért is fontos hogy Debrecenből jöttem, mert az idén rendeztük az V. DESZKA Fesztivált, ahol a szakmai beszélgetésekben felmerültek azok a nagy kérdések, amik eddig ilyen vagy olyan, ha tetszik párt- vagy érdekalapon nem kerültek fel. Spiró György neve is elhangzott, vele kezdeném. Ő a DESZKÁ-n arról beszélt, hogy fantasztikus a helyzet, mert a színházcsinálás, mint olyan, végre önálló lett. Van annyira szabad a színházi világ már, hogy saját törvényei szerint működjön. A Mohácsi-rendezés kapcsán is elmondom ezt a három „hurrát”, aláhúzandó. Az egyik hurrá az, hogy vállaltan politikus színházat látunk. Ez nem idegen a görög poliszdemokrácia óta, tehát ez itt vállalva van, akár aktuálpolitikai szinten is, sőt olyan szinten is, hogy ebben ők, ha tetszik, a Nemzeti Színházzal együtt harcosak, és ma önmagukért harcolnak, mindezt művészi eszközökkel, tehát színházi eszközökkel szeretnék megvívni. Tehát van egy bátorság, színvallás. A másik az, hogy a történelmi és a mitikus tudatot ütközteti és egyesíti ez a darab. Szintén téma volt a DESZKA idején, sajnos ott a Spiró azt mondta ex katedra, hogy a magyaroknak nincs történelmi tudata. Ezzel picit azt is mondta, hogy mitikus tudata sincs. Ez a darab állítja, hogy mindkettő van, ütköztethető is, és egymásba folynak. Második hurrá. A harmadik hurrá, amit színházcsináló révén  megkerülhetetlen, hogy mik a végső referenciális gyújtó pontok. Az összes drámai műfaj végső referenciáinak gyújtópontja maga a halál. Ez egy központi kérdés. Persze mellé teszem,  sajnos nem mentünk végig azon az iskolán, amit Kantor végig csináltatott Európában, meg a világban is. Itt viszont úgy érzem, hogy valami hiányzik a végső kimondásban. Azt is állítom ennek okán, hogy bármennyire is hivatkozik a darab Petőfi Sándorra, illetve mitikus tudatunknak ennek a figurájára, úgyis mint hérosz, ez a darab megcsinálható lett volna a Petőfire való hivatkozás nélkül is. De hát, ha már szóba került, akkor egy olyan mezőn is vagyunk egyrészt politikusan, hogy mire is való a Nemzeti Színház. Tehát a nemzeti kultuszképzés része-e, Petőfivel vagy Petőfi nélkül? És itt állást foglal-e a darab? Én azt mondom, hogy nem. Tehát itt egy hivatkozással állunk szemben, a  halottakat nem sikerült eltemetni, létrejött egy függő helyzet, ami a tisztuláshoz és a beszélgetésekhez mindenképpen jó, és egy magasabb szinten folytatható általa ez a diskurzus. Fel is lehetne tenni a kérdést, mint gimnáziumban, mert ez a 20 év arról is szólt, hogy deheroizáljunk. Nekem váltig az volt az érzésem, hogy egy társadalmilag újrainduló náció estében valakiknek az nem szimpatikus, hogy a magyarnak van mitikus tudata, ezzel elvoltuk 90-től 2000-ig Barguzin ügyben, és előjön újra. Ezt vitaindítónak is szánom.

Winkler Nóra:  Szeretnétek rá válaszolni? Önmagára válaszol a kérdés. Nem szeretnének, mondja Mohácsi János. Akkor most nektek adom a szót.

Yun-Cheol Kim, kritikus: Színikritikus vagyok, az a dolgom, hogy előadásokat bíráljak. 25 évnyi gyakorlat után a következő fogódzók szerint bírálok előadásokat. Jó-e az előadás? Ha jó, lehet hosszú, ha rossz az előadás, akkor legyen rövid. Az értékrendszeremben a hosszú és jó színház van a toppon. A második a jó és rövid. Amit viszont nagyon utálok, az a rövid és szegény előadás, ez a rémálmom. A lista alján pedig a hosszú, rossz előadások állnak. Ez kimeríti az első kategóriát ez az előadás, sőt, hosszabb is lehetne. Lehet tízórás színházat is csinálni, annyira izgalmas maga az anyag, tehát szeretném, hogy minden részlet legyen kifejtve benne a maga teljességében. Mivel én Koreából származom, egy olyan országból, amely megosztott, kolonizált, nagyon jól értem azokat a traumákat, melyeket ti magyarok átéltek. Itt nektek, szovjet katonák voltak, akik megerőszakolták a nőket, náluk japán katonák voltak, akik elvitték a nőket a háborúban. Ezeket a traumákat megértem, együtt érzek vele. Úgy értelmezem ezt az előadás, mint brechti előadást, ami azt kéri a nézőktől, hogy vegyen részt és ezért nem kényszeríti a nézőt arra, hogy támogassa az ő nézeteit, hanem foglaljon állást vagy gondolkodjon maga rajta. Nagyon tetszetős az a mód, ahogy írók, rendezők megosztják ezt a valóság, álomarányt, együttérzést és távolságtartást, csodálatos. Minden percét élveztem a három és fél órának. Eszembe jutott egy 2003-as Mohácsi-előadás, a Csak egy szög. Nagyon élénken emlékszem erre az előadásra, a történetre, a zene hatására, erejére, amely a roma Holokauszttal foglalkozik. A tegnapi volt a második Mohácsi-előadás, amit láttam. Ez az előadás ráerősített azokra a jó erősségekre, értékekre, melyet az első előadáson láthattam. Itt is nagyon erős a történetmesélés, a narratíva, az előadás teatralitása, ami a történetre és a zenére épül . Nagyon szeretem az ő színházi gondolkodását. Társadalmi, szociális színház. Manapság nagyon nehéz ilyen társadalmi elkötelezettségű színházat találni, akár európai, akár ázsiai színházra gondolok. Minden inkább egy nagyon privát diskurzus lett a színházban, tulajdonképpen elveszíti a színház ezt a társadalmi szerepet. A Mohácsin keresztül újra fel tudjuk fedezni a társadalmilag elkötelezett színházat. Két javaslatom van, amivel még jobbá lehet tenni az előadást: csinálj tíz órás előadásokat, és erősítsd meg a János figurát, ahogy a női figura is nagyon erős, mert az jobban kommunikálna a közönséggel. Nagyon tetszett az előadás, nagyon köszönöm.

Szász Zsolt: Nagyon örülök a koreai kollégának, mert ezek szerint az első felszólalásomból nem jött át a dolog kritikai éle. Állva  hagy engem az előadás, ilyen méretű hérosztoposzok mellett dönteni kell, pláne, ha Nemzeti Színházban vagyunk, el kell morzsolni egy könnycseppet a végén. Ha egy János vitézt választunk, akkor állást kell tudnom foglalni. Éppen most állást kell foglalni és ez nincsen benne az előadásban. Mondok egy példát, sajnos, és bocsánatot kérek, hogy előre szaladok. A holnap előadásban lesz egy csinált hős, Gagarin (Mesés férfiak szárnyakkal c. előadás – a szerk.). A mai napig vitatkoznak rajta, hogy valóban őt küldték-e fel vagy nem, nyilván egy János vitéz más síkon van, de ezek a tudattartalmak összevethetők. A Gagarin relativizálható, a János vitéz nem. Tehát várom a határozott állásfoglalást, persze döntsem el én, de ez egy tragédia, egy alkotó mű,  ezt üdvözölöm az első három hurrában, hogy a legnagyobb tétek vannak benne, úgy, mint egy görög sorstragédiában. Theiresziászként is fellép mi hősünk, átkot is mond és otthagy állva, mint ahogy elfogy a darab, tehát lehetne méltatni úgy is, hogy pontról pontra elemezném a művet. Bizony vannak gyengeségek, ez a fogyasztós technika, és végül elfogy tér és idő. És ott vagyok állásfoglalás nélkül, ha érzelmileg akár, de egy dalt énekeljünk már, ha meghaltunk, maradjon úgy, felejtsünk el mindent. Nem tudjuk elfelejteni, egyszemélyes élettörténet, és minimum 100 év emlékezettel jár a nagyszülőkig, itt 70 esztendőt látunk, az bőven benne van a 100-ban. Nem  tudjuk elfelejteni és az már nagyon jó, hogy tisztán, műfaji eszközökkel dolgozunk, de a művésznek muszáj állást foglalnia.

Pethő Tibor: Erre hadd mondjak pár szót, nagyon röviden. Azzal nem értek egyet, hogy a darab nem foglal állást. Az, hogy nem foglal mindenben állást, az nem is szükséges. Az álláspontot mindenkinek magának kell levonnia, nem kell minden esetben, mindenben állást foglalnia, ha még fontos kérdésnek is tűnik. A másik fontos dolog, önmagában már a díszlet, a falak iránya is állásfoglalás, tehát ezért nem egészen értek egyet ezzel a felfogással.  

Szilágyi Lenke, a POSzT versenyprogramjának egyik válogatója: Nekem is az a véleményem, hogy van állásfoglalás, mégpedig azért, mert úgy ér véget a darab, hogy van egy hosszú, kitartott hang, egy zenei hang, ami csak akkor múlik el, miközben lemegy a függöny. Ezzel halkul el, és szerintem ez egy állásfoglalás. Nem felejthetjük el, hogy mi történik, és állandóan gondolkoznunk kell rajta, ki kell békülni a múlttal és fel kell dolgozni.

Winkler Nóra:  Nem volt véletlen a tegnapi előadás nyíltszíni tapsa a Kulka-monológ, vagy indulat-monológ végén, mikor azt mondja, hogy menjenek vissza a magyarok és gondolkozzanak, mert van min. Ez volt az első nagy nyíltszíni taps.

Urbán Balázs, a POSzT versenyprogramjának egyik válogatója: Lehet, hogy mást értünk állásfoglalás alatt, lehet, hogy erről kellene beszélni. Most nem akarnék a te (Szász Zsoltnak – a szerk.) szádba adni olyan dolgokat, ha azt érted alatta, amit én gondolok, attól biztos, hogy óva inteném az alkotókat, de lehet, hogy ezt pontosítani kellene. Attól viszont óva inteném a Jánost, hogy ilyen 10 órás előadásokban gondolkozzon, de ezt csak úgy zárójelben jegyzem meg.

Winkler Nóra: Látom a Kulka arcát, ő sem tűnt úgy, mint aki benne lenne egy 10 órás produkcióban.

Szász Zsolt: Próbálok pontosítani, tehát az ország politikailag, gazdaságilag olyan eszméletlen drámai helyzetben van. Katasztrofális helyzetben vagyunk Magyarországon. A katasztrofé a darabban az – görög értelemben –, amikor visszafelé látjuk a múltat, a szálak kibontakozni látszanak, és igenis rajtunk múlik a döntés, hogy lezuhanunk-e. Még egyszer mondom, hogy gazdaságilag, politikailag is, és felelős értelmiségiek vannak. Ez görög tragédia értelemben belátható. Itt nem foglal állást a kolléga, és ez fontos. Még egyszer ráerősítek, Gagarin kontra János vitéz, ahogy a koreai barátunk mondja, ebben a kiélezett helyzetben, ebben a nyugodtan mondhatjuk katasztrofális helyzetben kényszerként jelentkezik, különben fel sem vetnék, tehát az érzékenységet, a formátumot, mindent lehet dicsérni, emelni, de nem úszható meg ilyen könnyen a dolog. Ha valaminek a kezdete, és egy nagyobb diskurzus indul általa, hurrá, de szeretném az alkotókat hallani ez ügyben, mert állva hagy, tehát az, hogy gyerekek, menjetek vissza gondolkozni, az kevés.  

Vekerdy Tamás, a POSzT versenyprogramjának egyik válogatója: Én csak annyit szeretnék mondani, hogy isten őrizz. Én nem emlékszem rá, hogy Homérosztól kezdve Szophoklészon át nem tudom meddig kapunk-e tiszta döntést. Gonoszok a trójaiak, jók a görögök, vagy Oidipusz egy utolsó fickó, aki össze-vissza kefél, saját anyjával fekszik le stb. El kell őt ítélni? Szó sincs róla. A művészet erénye – éppen itt hangzott el –, az, hogy fel tud mutatni egyformán érvényes, eldönthetetlen helyzeteket, és ha már kitértél az ország állapotára, annak az tenne jót, ha nem dönteni akarnánk állandóan jobb és bal, jó és rossz között, hanem kibírnánk egymást. Ugyanis, hogy én is egy kicsit ugorjak, az igazság transzcendens. E földi létben – most próbálok a Mesés férfiak nomenklatúrájához közelíteni – , meg nem ragadható, hanem e földi létben csak 12 helyről egyszerre vehetjük szemügyre, és mind a 12 egymásnak ellentmondó állítás egyszerre lesz igaz és így valamicskét közelítünk ehhez a dologhoz. Én ünneplem, hogy nincs döntés, és nem szeretném, hogy a jövőben a magyar művészet abba az irányba menjen el, hogy valahonnan, akárhonnan elrendelik neki, hogy döntsön, plusz még meg is mondják, hogy hogyan döntsön, mert ilyet azért már láttunk.

Winkler Nóra: Köszönjük szépen. Van még kérdés?

Philip Arnoult, kritikus: 20 éve Robert Lepage-nak volt egy előadása – ő egy kanadai rendező – , a Sárkány-trilógia. Hat óra hosszú volt, Párizsban láttam először, aztán segítettem abban, hogy elmenjen Amerikába. Aztán rájöttem, hogy van még egy 3 órás előadásuk is. Kérdeztem Lepage-tól, hogy a producerek kényszerítettek arra, hogy 3 órás verzióban is játszd? A válasz ez volt: előbb a 3 órás verziót csináltuk meg, de aztán rájöttünk, hogy nem tudtuk elmondani a történetet.

Winkler Nóra: Akkor köszönjük szépen. Ha mindenki mindenkit megkérdezett és mindenre választ kapott, amennyiben konkrét válaszokat igényelt. Többször kérdeztem Mohácsiékat,  hogy akarnak-e válaszolni, de mindig az ásványvizes üvegükkel játszanak, meg a kupakokkal és nem akarnak válaszolni.

Mohácsi János, az előadás rendezője: Tulajdonképpen válaszolni nem szeretnék, mert minden meg lett válaszolva. Kicsit a részletekről beszélnék, hogy az a meló, amit el kellett végezni, hogy ide, ebbe a színpadba begyömöszöljük ezt az előadást, az állati nagy meló volt a műszaktól, meg a színészektől, amit most nagyon szépen megköszönök nekik, mert ennek az eredménye volt az, hogy valóban azt az estét láttátok, amit láthattatok, köszönöm szépen.

Winkler Nóra: Akkor köszönjük a figyelmet, a kérdéseket, köszönjük az előadást.

Galéria

Ajánló