fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

Szakmai beszélgetés (Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban)



Winkler Nóra: A mai szakmai beszélgetésen a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem Félelem és macskajaj a harmadik birodalomban c. előadásáról fogunk beszélni. Ez a negyedéves színészosztály vizsgaelőadása, ami abszolút nem színházi körülmények között zajlott, hanem egy üresen álló, egyébként fantasztikusan szép lakás különböző szobáiban játszódtak a jelenetek, úgyhogy a nézők épphogy be tudtak zsúfolódni, és nagyon közel játszottak hozzánk a színészek. Ma két új opponensünk van: Pethő Tibor kritikus és újságíró, és Anger Zsolt színész, rendező. Az amerikai színházi szakemberek közül ma Robert Avila fog beszélni, a San Francisco Bay Guardian újságírója. Pethő Tibor kezd.

Pethő Tibor, kritikus, újságíró: Mindenekelőtt azt szeretném leszögezni, hogy nekem nagyon tetszett az előadás, ebből a szempontból nem fogok megfelelni mint opponens, de abból a szempontból igen, hogy el tudom mondani azt, hogy mi az ami nagyon tetszett, aztán rá fogunk térni a kevésbé jó dolgokra is. Először is, olyan ez az előadás, mintha az Örkény Színházban előző évben bemutatott – és a tavalyi POSzT-on szereplő –, ugyancsak Zsótér Sándor által rendezett Arturo Ui c. előadásnak a folytatása lenne, és ez a folyamat nekem nagyon szimpatikus. Abban az előadásban a színpadon egy hatalmas karfiolt láthattunk, ugye a történet primer értelmében egy zöldséges maffiáról szól. Ez a karfiol emlékeztethet egy mutáns karfiolra vagy egy elburjánzott és őrültté vált agyra is, és gyakorlatilag a 20-as, de inkább a 30-as évek weimarizálódási folyamatát mutatja be. Amit tegnap láttunk, az pedig már, Romm-mal szólva, a „hétköznapi fasizmus”. A Brecht-értelmezéssel vagy a Brecht- interpretációval kapcsolatosan nagyon tetszett nekem, hogy a tandrámajelleg, a plakátjelleg bizonyos szempontból háttérbe szorult, és ehelyett megjelent egyfajta hagyományos színjátszás, és megjelent a félelem mint esztétikai mérce. Az egész darabot beragyogták a félelem különböző variánsai, ez nagyon tetszett. Már abban a pillanatban éreztem a félelmet, mikor ott álltunk a 19-es  számú háznak a lépcsőházában, és becsukódott az ajtó. Utána elkezdődött az Árulás c. jelent, utána következett a Winterhilfe, a Téli segély. A Téli segélyben egyetlen egy nagyon fontos dolgot szeretnék kiemelni. A szavaknak van egy nagyon érdekes tulajdonsága: a jelentésük meglehetősen illékony. Ha bekövetkezik egy totális diktatúra vagy bármilyen autoriter rendszer, akkor a szavak erre különösen hajlamosak. Lehet, hogy ez egy erőltetett gondolat, de én ezt látom a Téli segélyben. Meghozza a két SA a téli segélyt. Az egyikben krumpli van, de mi ez a krumpli valójában? Üdítőitalok. Meghozza a kardigánt, de mi ez a kardigán? A kardigán egy bunda. Tehát a szavaknak az illékonyságára utal, nyilván nem ilyen értelemben változik egy szó a diktatúrában, de erre utal és a bundamotívum továbbmegy a Zsidó nő című jelenetbe is. Amikor csak három hétre utazna el, tehát bundára nem lenne szüksége, ám mégis becsomagolja.  Ez ugyanúgy a szavak illékonyságát, a szavak változóságát mutatta – legalábbis számomra. Hasonlóképpen a bírósági jelenetben. Itt egyfelől nagyon érződik a szavak jelentésének ez a végzetes megváltozása, másrészt Brecht nagyon pontosan ráérzett a totális rendszereknek a belső káoszára, belső anarchiájára, ami az egészet működteti, és ami az egyén felelősségét, az egyén erkölcsét gyakorlatilag államosítja, semmivé teszi, és ez az egyén szintjén erkölcstelenséghez vezet. Ha az ember megnézi a bírót, akkor pontosan láthatja ezt a totális uralomból fakadó káoszt, ami abszolút jellemző volt a Harmadik Birodalomra. Egy-egy ügyet három-négy hivatal intézett. És senki sem tudta pontosan, hogy mi a hatásköre. Ahogy ez leképeződik a bírói jelenetben. A másik, ami nagyon fontos: Magyar Törvénytár felirattal ott fekszik az asztalon egy vékony füzet, de ez a vékony füzet üres. Gyakorlatilag ez a törvény kiüresedését jelentette számomra, tehát maga a váz még  megvan, de a törvény csak ürügy, amelyet így is, úgy is fel lehet használni. A Magyar Törvénytáron kívül egyéb magyar jelképek is megjelentek a darabban. Pl. magyar zászló az ágyon vagy piros-fehér-zöld gyertya. Úgy éreztem, hogy semmi sem véletlen. Ez számomra arra utalt, hogy Magyarországon ennek a kérdésnek – különben miért kellene elővenni a darabot – aktualitása van; és lássuk be, hogy van aktualitása ennek a kérdésnek, ennek a mentalistásnak, akár tetszik, akár nem. Egyrészt, ha megnézzünk a magyar társadalom morális és szellemi állapotát, mondjuk ’89-re visszanézve, akár visszamehetünk ’86-87-re is, sokkal rosszabb volt, mint manapság. Sérülékenyebb, fogékonyabb a diktatúrára. Ennek köszönhetően és ezzel párhuzamosan pedig felnőtt Magyarországon egy olyan szélsőjobboldali erő, ami erőteljes lendülettel vette az akadályt, az 5 %-os akadályt bőven átugorva került be a parlamentbe. Ezért is van létjogosultsága ennek a színpadon.  Köszönöm szépen.

Winkler Nóra: Én este 10-kor láttam az előadást, és látok ismerős arcokat, akikkel együtt jártam végig a termeket, és szerintem tényleg ismerte mindenki azokban az órákban a félelmet. Szeretném, hogy erről  majd még beszéljünk, de akkor most Zsoltnak adom  a szót.

Anger Zsolt, színész, rendező: Jó reggelt mindenkinek. Nagyon vártam, hogy megnézhessem ezt az előadást. Nagyon kíváncsi voltam rá, mert egy sokszorosan összetett időutazást ígért. Ez a színdarab egy furcsa ördögi rendszerről szól. Ez a rendszer 70 évvel ezelőtt, sőt, most már lassan 80 évvel ezelőtt alakult ki, tőlünk nem is olyan messze. Ezt egy kortárs színházi ember ott, akkor megfogalmazta, és egyszer csak 80 évvel később, nem is olyan távol onnan, úgy hozza a történelem, vagy úgy hozza az élet, hogy valami kísértetiesen elkezd ismétlődni. A mi társadalmunk bizonyos fokig kísértetiesen hasonlít arra, amiben ez a darab íródott. Ez egy nagyon furcsa és nagyon merész vállalkozás, mármint az, amire a Sanyi (Zsótér Sándor – a szerk.) és a társaság vállalkozott. Mert lehet, hogy az önmagában egyszerűnek tűnik, hogy felismerjük, hogy ja, igen, tényleg itt most majdnem ugyanolyan a szituáció, mint ennek a darabnak a korában, és akkor elővesszük, mert ezzel biztosan el lehet mesélni valamit. De ez nem ilyen egyszerű. És ahhoz képest, hogy nagyon-nagyon sok olyan dolog volt, ami megfogott ebben az előadásban, mégis úgy jöttem ki, hogy sokkal nagyobb várakozás volt bennem, mint amit kaptam tőle. Pont a félelem az, ami nekem hiányzott. Egy percig sem féltem, miközben ha sétálok az utcán, meg a villamoson utazom, azt kell, hogy mondjam, szégyenlem bevallani, de nagyon sokszor félek. Láttam erre a törekvést, a rendezői koncepciót. Én nagyon nagyra tartom a Sanyit, és azt hiszem, hogy soha életemben, ha mostantól az életem végéig csak rendezéssel foglalkozom, akkor sem fogom elérni azt, amit ő, de mégis megpróbálom a magam szerény módján megfogalmazni, hogy mit gondolok. Én inkább néző vagyok, amikor egy színdarabot nézek, nem színházi szakember. Láttam azt a törekvést, ami pontosan ennek a furcsa négyesnek a megmutatása, tehát az akkori német társadalom és a mai magyar társadalom, valamint a színdarab akkori jelentése, ott helyben és azt elővéve most, itt. Tehát ennek a négyesnek a furcsa keveredésére úgy éreztem, hogy volt egy törekvés. Arra, hogy egy bizonyos fokú formalizmussal, néhol még akár bohóctréfába hajló törekvésekkel is megpróbálni valamilyen módon absztrahálni...

Winkler Nóra: ...ne haragudj, de ezt most már én sem értem...

Anger Zsolt: Mondok egy példát. Ha jól emlékszem, az volt a jelenet címe, hogy Fehér kereszt. Az a jelenet arról szól, hogy a náci, aki udvarol a családban, illetve az egy szál legény elmeséli, hogy a spiclik hogyan működnek. Ott azt éreztem, hogy a srác, aki egyébként a Tasnádi nevű fiú (Tasnádi Bence – a szerk.), és most mindenkire érvényes, amit mondok, nagyon szuggesztív és nagyon színes, nagyon izgalmas személyiség. Ez mindenkire vonatkozik, aki a színpadon jelen volt. De különösen annál a fiúnál úgy éreztem, hogy bele van kényszerítve, nem tudom, hogy a Sanyi vagy ő maga által, egy olyan formába ezzel a bokacsattogtatással, meg az agresszív náci karlendítéssel, ami valamilyen módon absztrakt formát akart adni az egésznek, ahelyett, hogy mondjuk egy asztalnál ülve, leves kanalazgatás közben halkan elhangzanának ezek a mondatok. Mert a szavak már önmagukban is félelmetesek. Ezekre itt rá volt rámolva egy olyan fizikai fenyegetés is, és rá volt pakolva egy olyan robbanékony fizikai forma, amivel úgy éreztem, hogy az egész túl lett csavarva. A fiúból a borotvált fejével, meg az eleganciájával, meg a tartásával amúgy is árad egyfajta fenyegetés. A végén, amikor neked (az egyik színészre utal – a szerk.) ott a füled mellett lendíti a karját, és nagyon hosszan beszél a pénzről, az már magában egy fenyegető jelenet. És így meg nekem minden titok elveszett. Nem is tudom, szóval, semmi titok nem maradt számomra. Nem maradt számomra semmi megfejtendő, nem hagytak nekem a legtöbb jelenetben semmiféle felismerést. Igen, a nácik agresszívak, és akkor mi attól sírunk. Ez most nagyon primitíven lefordítva. De egyáltalán nem akarom ennyire lecibálni, csak azt érzem, hogy kerestetek a Sanyival  valami olyan formát, ami nekem nem azt erősítette, ami egyébként engem például az utcán ér. Mire a 70 méterre lévő Palatinusból idáig elsétáltam, öt friss horogkeresztet láttam kirajzolva, gondolom nem ti reklámoztátok az előadást. Viszont volt két olyan jelenet, ami elgondolkodtatott. Ezek voltak a kedvenceim. Az egyik A zsidó feleség c. jelenet. Az olyan finoman és egyszerűen volt egyrészt levezényelve, másrészt meg eljátszva, hogy az volt a legerősebb pontja az előadásnak. Ott az történik, hogy a zsidó asszony elhatározza, hogy innen mennie kell, mert kezdi érezni, hogy az élete forog kockán, és mint ahogy az ember a fontos beszélgetések előtt – ismerjük ezt a dramaturgiai fogást – a tükörnek próbálja meg elmondani, amit majd pl. a főnökének, vagy a férjének, vagy a feleségének akar mondani. Elképzeli az asszony azt a jelenetet, amikor majd a férjével ezt megbeszéli, és elképzeli a férje reakcióit, válaszait. Nyilván ismeri őt, és az együttélésükből kifolyólag nagyon közel állnak egymáshoz, és aztán amikor meg valóban benyit a férje mégsem az történik, amire számított, hanem egy másik aspektusból látjuk. Na, az valahogy elgondolkodtatott. És azt hiszem, hogy ez az egész kérdéskör, hogy nácik, félelem; zsidó vagyok, nem vagyok zsidó, magyar vagyok, német vagyok, mi vagyok, itt születtem, idegen vagyok stb. itt van leginkább megfogalmazva, mert az ember a képzeletében mindig valami ideált képzel el. Mindig az van, ha valamit elképzelünk, akkor azt mindig végletesen tesszük, a valóság meg mindig egyszerű. De a valóság azért tud annyira szájon vágni, mert olyan egyszerű. Az tetszett, hogy egy nagyon szenvedélyes beszélgetést képzel el az asszony, és az igazi beszélgetés majdnem teljesen ugyanaz mint az elképzelt, de mégsem olyan szenvedélyes, hanem könnyed. Úgy csúszik ki az ember keze közül a pillanat, meg a helyzet, vagy úgy pereg ki az ember ujjai közül, mint a homok. Ezen még mindig gondolkodom. Volt még egy jelenet, ami nekem nagyon-nagyon tetszett, mert ugyancsak jó példa volt arra, hogy ezt a színdarabot nem egy az egyben kell eljátszani, hanem adni kell neki valamifajta különös formát. Ez az a jelenet volt, amikor a papa és a mama aggódnak, hogy vajon a gyermekük feljelenti-e őket. Aztán kiderült a csattanó, hogy nem feljelenteni ment el a gyerek, hanem csokoládét vásárolni. Nem tudom, mi volt ennek a jelenetnek a címe. Ja, Spicli. Ott nekem Ionesco jutott eszembe. Abból viszont hiányoltam, hogy nem történt meg velem az, hogy egyszer csak azon kapjam magam, hogy nevetek valami szörnyűségen. Szerintem annak a humorát bátrabban lehetett volna gyúrni. Azon gondolkodtam, ha én azon a jeleneten el tudtam volna nevetni magam, mint ahogy egyszer-kétszer el is mosolyodtam, az olyan jó lett volna. De nem nagyon mertem, mert úgy éreztem, hogy a közönség nem volt vevő a humorra, vagy tartottak tőle, hogy nevessenek, de úgy éreztem, hogy ez egy olyan jelenet lehetett volna, amivel sarokba tudtatok volna szorítani. Nevetek egy olyasmin, ami egyébként meg hátborzongató, tehát hogy a családon belüli politikai félelmeken, a családon belüli fenyegetéseken nevetek. Ezek szerintem mind szörnyű dolgok, és hát valljuk be, hogy jelen vannak ma is. Kicsit sokat beszéltem, mert nekem ez az előadás nagyon jó élmény volt, igaz, sokkal többet vártam tőle.  

Winkler Nóra: Van kedvetek a konkrét jeleneteitekhez hozzászólni? Ez érdekes volt, amit a Zsolt mondott, mert mi úgy éreztük, hogy nagyon is tapintható volt a félelem, vagyis nem tapintható, hanem az ember érzi belülről. Ő meg úgy érezte, hogy pont félni nem fél, meg felvetette, hogy a náci tiszt figurájának a kidolgozásában sok volt-e az erőszak vagy nem. Tehát van kedvetek mesélni arról, hogy hogyan raktátok össze ezeket a jeleneteket?

Radnai Márk, az előadásban szereplő egyik színész: Nagyon nehéz belülről megállapítani, hogy aki ezt éppenséggel nézi, az elkezd-e  félni, vagy nem, mert mindegyik jelenet valami másra épül. Amikor Budapesten játsszuk, akkor egy nagyon pici lakás a helyszín, tehát oda 20 ember fér be, és pl. ennél a jelenetnél, amit mondtál, a Krétakeresztnél, nagyon közel ülnek a nézők. Majdnem körbeveszik az egész konyhát, annak egészen más a hatása, mint ebben a nagy polgári szobában, nappaliban. Ami itt volt, vagy itt van Pécsen, az ilyen szempontból speciális, de nem tudom, hogy mi meg tudjuk-e magyarázni, hogy a különböző jeleneteknek mi lenne a hatása.

Winkler Nóra: De  amit  mondtál,  hogy itt nagyobb a tér, az azt jelenti, hogy bele is vettetek olyan elemeket, amik nincsenek benne a kisebb térre szabott előadásban?

Radnai Márk: Valamennyire muszáj ide adaptálni a darabot, hogy működőképes legyen, persze más helyszínek vannak, más tárgyakat használunk benne. Azért érdekes, mert azok a tárgyak, amik felmerültek: a magyar zászló, meg az összes ilyen magyar attribútum, azok éppenséggel itt voltak. Ezekhez nem akartunk hozzányúlni, mert valamennyire hozzátartozik ehhez a valósághoz, amiben élünk. Bejöttünk egy régi polgári házban, és ezeket találtuk.

Pethő Tibor: Egy kérdés. Originál ülőkád és Botticelli. Zsótér Sándor korábbi Félelem és macskajaj rendezésében is – azt hiszem, az nem Ungár-fordítás volt – ott volt a Botticelli. Mennyire pont és ellenpont ez a két dolog egymással? Ugye Vénusz kikel a tengerből, ami már önmagában is ott hordozza magában a pont és ellenpontot, hiszen előtte Uránusz ágyékának a megsebzéséből lecsöppen a vér, abból születik meg, és ott van egy kád, ami szép, tiszta, új és használhatatlan, használatlan. Csak felvetettem ezt.

Zsótér Sándor: Ez egy talált hely. A Fesztivál ajánlotta fel ezt a helyet, Ambrus Mária díszlettervező lefotózta, és én ragaszkodtam ahhoz, hogy semmihez se nyúljak, két-három szekreter kivételével, amivel a nézőket el kell helyezni. Ennek az embernek, aki itt lakik, van egy hosszú, bonyolult élete. Ez a ház egy lakott hely, de csak félig lakott hely, mert nem él benne. Botticelli pedig ott volt a hütőládán, a rexasztalnál meg egy kád, ami nincs kicsomagolva, és egy többszáz éves szekreter. Azt gondolom, hogy ez a talált tárgyaknak a rendszere, ami mindig olyan, amit nem tudnál megtervezni díszletben. Az előadás eredeti helyszíne egy elhagyott lánykollégium 70-es évekbeli bútorokkal. Azt hiszem, hogy itt is az merül fel, hogy amit az ember elveszít az egyik részén, azt visszanyeri valami  másikon. Én inkább arra hívtam fel a figyelmüket, hogy ehhez alkalmazkodjanak és ne hátrányként éljék meg. Nem mondanám múzeumnak, hanem egy félig lakott furcsa helynek, ami egy kulturális őrület, mert sokminden együtt van benne, ami egyébként nem lehetne együtt egy olyan térben, ahol minden nap élnek emberek. Tehát villamosszékeket az életben nem rak az ember a lakásába, ez meg így volt.

Winkler Nóra: Azok a tárgyak is ott voltak, amik szetepelnek a tárgyalótermi jelenetnél? Amikor a tanakodás megy, hogy ki kit fog besúgni, ki kinek a társa, és ott rakosgatjátok a sörös...  

Zsótér Sándor: ...nem, azokat gyermeki naivitással demonstrációs eszköznek szántam, mert ezek ilyen kabaré jellegű jelenetek. A leginkább agyat igénybe vevő jelenet a jogorvoslat-jelenet, ami a legabsztraktabb és látszólag a legnehezebben követhető jelenet. Egyébként nem is kell követni, mert ha nincs törvény, akkor nincs mit követni. Ezek demonstrációs eszközök. Egy fürdőszobában próbáltam a Rétfalvi Tamással és a kollégáival, és egy idő után azt gondoltam, hogy segítség lesz az, hogy mi egy szappan, mi egy WC-papír, és mi három sörös doboz. Ez ilyen közvetlenségből van, ilyen naivitásból.

Winkler Nóra: A szappan, az egy zsidót...

Zsótér Sándor:  … az igen, ő egy zsidó...

Winkler  Nóra:  … az nagyon finom....

Zsótér Sándor: … nem finom, szándékos..

Winkler Nóra: Gondolom, hogy nem véletlen, csak nagyon finom. Akkor most átadom a szót  Robertnek.

Robert Avila: Mindjárt a közepébe vágok. Először is a darabválasztásról és a díszletről szeretnék beszélni. Valaki szóba hozta már Brecht másik darabját, az Arturo Uit, amit a Bush-éra kezdetén Amerika-szerte mindenhol játszottak. Abban az időben nagyon is aktualitása volt a darabnak, és mintegy vészcsengőként szólt a színpadról. Ez a darab hasonló eszközökkel operál, de sokkal finomabb módon, kidolgozottabb emberi viszonyokkal. Éppen ezért nagyon iy értékeltem, hogy egy magánlakás az előadás helyszíne. Bár ez már magában a brechti szövegben is benne van, de így még jobban érzékeljük, hogy hogyan kúszik be a totalitárius rendszer a családokba, a magánéletbe, mert ez nem olyasvalami, amit ki tudunk zárni az otthonunkból. Éppen ezért volt olyan különleges és erőteljes ez a helyszín. A szűk tér intimitása időnkét növelte a színészi játék intenzitását, máskor kevésbé, ennek függvényében érezhettük a diktatórikus rendszer mérgező levegőjét. Nagyon tetszett a bírósági jelent, számos okból, leginkább az nyűgözött le, amikor a bíró felmászott egészen a szoba sarkába, ahogy teljes fizikai valójában menekülni próbált ebből a helyzetből, és hiába tudtam, hogy ez a bíróságon játszódik, közben mégis egy szoba volt, egy magánlakás. A színészek nagyon erőteljesen játszottak, de a csöndesebb, visszafogottabb játék alatt sokkal hatásosabban kúszott be a félelem a bőröm alá, mint a kitett, erőszakosabb jelenetek alatt.
 
Winkler Nóra:  Engem tényleg érdekelne, hogy aki ott volt nézőként, az ebből a félelemből mit élt át. Hogy érezte-e a bőrén.
 
Rezes Zsuzsa, újságíró:  Azt fontolgattam éppen, hogy  megfogalmazom azt az érzést, amit ránk kényszerített ez a helyzet. Ez a fortélyos félelem bizony mindegyikünket elfogott, véleményem szerint, és a végén megkérdeztem: sokáig tart ez még? Mert az ember szeretne kikerülni ebből a szorult helyzetéből. Koromból kifolyólag emlékszem a ’60-as évek Brecht-előadásaira.  Amikor kiderült, hogy lakásban lesz az előadás, kicsit fanyalogtam, hogy „jesszusom, még mindig?”, de Brecht félelmei, sajnos, mindig időszerűek. Mindig más és más formát ölt a félelem, de jelen van az életünkben. A másik, ami eszembe jutott, a fegyelem. Van rossz és jó fegyelem. Az a fegyelem, amiket ránk, nézőkre kényszerített az előadás, tehát az, hogy ide kell menni, oda kell menni, ezt kell nézni, azt kell nézni, az tulajdonképpen egy jóféle fegyelemnek is felfogható. Ugyanakkor belekényszerített bennünket egy olyan helyzetbe, amiből nem mehetünk ki. És elképzeltem, hogy igen, számunkra ennek vége lesz, mert vége lesz az előadásnak, és akkor mi szépen el fogunk innen menni, de felsejlett, hogy azok az emberek, akik valamikor ebben a történelmi helyzetben éltek, nem sétálhattak ki ebből a félelemből.
 
Winkler Nóra: Azok kedvéért mondom, akik nem voltak ott az előadáson, hogy egy lépcsőházban kezdődik, az egy nagyon szolid rész, csak állunk a lépcsőn, és utána azonnal mindenkit lesöpörnek egy pincébe, és nagyon nagy robajjal becsuknak mögöttünk egy ajtót. Tehát nagyon nehéz nem megélni ezt a félelmet. Ráadásul, ami inkább vicces, de mégis hozzáad az érzéshez, hogy erre az előadásra, mivel nagyon kevesen férnek be, egy csomóan odamennek azzal a vággyal, hogy hátha bejutnak valahogy. Van egy kapu, amit őriznek hárman, és előtte ott pöszörgünk nyolcvanan, pontosan tudván, hogy harminc szerencsés lesz, aki bejuthat, de mindenkiben mozog az – és ez olyan szépen hozzátartozik a darabhoz meg a korszak félelmeihez –, hogy te ott állsz, és azt várod, hogy ott lehetsz-e azok között, akik bejutnak. Nyilván nem kalkuláltátok bele, hogy ez ott elkezdődik, hogy akinek nincsen jegye, az megéli ezt a túlélési szorongást, amiről az egész szól, de nagyon vicces volt ez a „kiegészítő félelem”. Ti mint válogatók, mit gondoltok? 
 
Urbán Balázs, a POSzT egyik válogatója: Azon gondolkodtam, mikor mindenki elkezdett a félelmeiről, a szorongásairól beszélni, hogy abból mit élt át. Valószínűleg erről a legnehezebb beszélni, akár a mindennapok félelmeiről beszélnünk – hiszen másképp éljük át –, vagy arról, amit a színházban érzünk, hiszen azt aztán végképp másképpen éljük át. Én bevallom őszintén, hogy egy tompultabb színházi néző vagyok. Néha észre szoktam venni, hogy a szívükhöz kapnak mellettem az emberek, mert lövöldöztek épp a színpadon, és én nem tudok igazán a szívemhez kapni, és általában nagyon nehéz ilyen effektusokkal ilyen nagyon primer reakciókat kiváltani nálam. Nem szoktam megijedni attól, hogy becsukják vagy rám zárják a kaput, mert mindig sejtem, hogy ki fognak engedni. Ilyesmik nem szoktak működni nálam, de hozzá kell tenni, hogy a mindennapi életben sem. Nem szoktam félni az utcán, a villamoson, akkor sem, ha látok egy horogkeresztet. Akkor szoktam félni a mindennapokban is, ha belegondolok abba, hogy mi van bizonyos dolgok mögött, és hogy bizonyos döntéseket, bizonyos működési mechanizmusokat milyen meggondolások működtetnek, akkor néha ki szokott verni a jeges víz. Azt éreztem gyakran ebben az előadásban is, hogy az egyes jelenetek logikája, mindaz, amit kifejtenek azokról a mechanizmusokról, azokról a hatalmi érvektől, azokról a gondolkodásformákról, amik az adott a jelenetben benne vannak, az tud félelemmel eltölteni. Ezek nagyon-nagyon gyakran megérintettek, és némi jeges borzadállyal is eltöltöttek. Amit Zsolt mondott, az persze igaz, van egy absztraháló demonstratív forma, de azért eléggé így van megírva a darab is. Az meg szubjektív, hogy egy ilyen demonstratívabb, szándékosan hangos karlendítésekkel tarkított színpadi megfogalmazás kire hogy hat. Kitől távolítja el inkább ezt a szituációt, és ki az, akire inkább zsigerileg hat. Erről nehezebb beszélgetni, mert szubjektívebb. Azt gondolom, hogy ebben a formában éppen az az izgalmas, hogy demonstrálja azt a logikát, azt a gyakran meglehetősen félelmetes gondolkodásmódot és érvrendszert, ami az egyes tettek és cselekedetek mögött van, és amik kiválhatnak félelmet, vagy amik éppen a félelmeink mögött vannak.
 
Szilágyi Lenke, a POSzT egyik válogatója: Én is egy kicsit sokalltam a hangerőt, a megfélemlítés módja nem feltétlenül a hangerő emelkedése, szerintem. Viszont a második jelenetben, amikor az egyik szereplőt, aki ráadásul nem is olyan kicsi, betömtek egy mosógépbe, és aztán rácsukták a mosógép fedelét, akkor megrémültem, remélve, hogy azonnal kiszabadítják szegényt, tehát ez volt az, amikor valóban megrémültem, hogy most mi lesz ezzel a szegény emberrel. 
 
Anger Zsolt: Van egy zseniális rajzfilmsorozat a Familie Gay és abban van a Csillagok háborújának egy ilyen paródiája és repülnek a millenium falkon nevű űrhajóval és bemennek egy aszteroida mezőbe és az egyik felsikolt, hogy úristen azonnal meg fogunk halni, és erre azt mondja a Peter Griffin a főszereplő, hogy ne aggódj, legalább hat főszereplő van a hajón, úgyhogy biztos nem fogunk meghalni.

Stephen Nunn, The Drama Review újságírója: Elsősorban a színészekhez szólni, meglehetősen pragmatikusan, egyúttal aláhúzva azt, amit már Robert is mondott. Úgy érzem, mindnyájan nagyon bátor és jó képességű színészek vagytok, és az előadás is nagyszerű volt, de a legnagyobb probléma számomra, hogy nem értettem az előadás metaforát. Az otthoni környezet, amelyben játszódtak a jelenetek, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hasson az előadás, de nem mindig éreztem azt, hogy a helyszínnek és az előadásnak tényleg köze van egymáshoz. A darab lényege az, hogy egy polgári drámáról van szó, amit polgári játékstílusban kell színre vinni, és nem gondolom, hogy jót tett volna az előadásnak, hogy a fesztivál 30-35 nézőt is beengedett a produkcióra, sokkal kisebb nézőszámmal jobban működött volna. Ha ennyire intim a játéktér, akkor vigyázni kell, hogy ne vesszen el az intimitása az előadásnak. És éppen az igazán intim pillanatok voltak számomra a legerőteljesebb részei az előadásnak, amikor szinte már filmszerű játékstílust láttunk, és a közönség által érzett félelem is ezekből a pillanatokból fakad. És ez a helyszín lehetőséget ad erre. Ez a fajta előadói stílus avíttnak tűnik, de ez a darab és ez a helyszín megköveteli ezt a régimódi, filmes, non-absztrakt játékstílust, ez kelt félelmet a nézőkben, semmiképpen sem a 250 ember előtti nagyszínpadi játék.

Ungár Júlia, a darab dramaturgja: Nagyon sok szó esett a félelemről és szinte semmi a macskajajról, holott nem arra szolgál a dolog, hogy félelmet keltsen, hanem arra, hogy ráébredjünk valamire, hogy megpróbáljunk valamin elgondolkozni, és ha még van rá mód, akkor azt megpróbáljuk elkerülni. Szóval semmi esetre sem az volt a célunk, hogy félelmet keltsünk, hanem, hogy elgondolkoztassunk az emberekben rejlő félelmekről, vagy nem is a félelemről, hanem arról, hogy ez a félelem mire veszi rá őket. Az sem véletlen, hogy a Brecht teljesen más stílusban írta meg ezt, mint az összes többi darabját előtte és utána. Mert úgy látta, hogy nem a megfejtések és a rejtvényfejtések ideje jött el, hanem az, hogy egyenesen bele a pofánkba jöjjön az, hogy vigyázzatok már. Ezek nagyon-nagyon hétköznapi emberek, azért is nem különös dolog az, hogy lakásban, ilyen nagyon hétköznapi környezetben játszódik az előadás. A lehető leghétköznapibb emberek között hétköznapi történések vannak, és abba furakszik bele valami, ami ezeket megváltoztatja vagy nem változtatja meg. Majdnem mindig ezekből a nagyon pici dolgokból, amikor például egy háztartási könyv emlegetése valakinek az életébe kerülhet, származhat a nagy baj, és erre akarja felhívni a figyelmet, hogy erre vigyázzunk, ha még tudunk.  

Winkler Nóra: Lehet, hogy sokat beszéltünk a félelemről, de senki nem érezte úgy, hogy ez egy öncélú ijesztegetés lenne...

Ungár Júlia: ...nem, de csak az került szóba, hogy félni kell, meg hogy az előadás félelmet kelt. Nem félelmet kelteni akart, hanem arra felhívni a figyelmet, hogy ne kelljen félnie a szülőnek a gyerekétől, a feleségnek a férjétől, szóval ezek borzasztó egyszerű családi és emberi viszonyok.

Winkler Nóra: Akkor most megkérdezem, mert már tegnap is meg akartam valakitől kérdezni, hogy ahhoz képest, hogy végig a fizikai közelség van, hogy az ember jelen van a nagyon privát beszélgetéseknél, szóval ezekhez képest nekem nem volt világos, hogy a legeslegutolsó, záró rész, ami a kertben van és nagyon elemelt, hogy ez...

Ungár Júlia: ...az egy másik darabból van, a Badeni tandráma a beleegyezésről c. darabnak egy bohóctréfája, ami mintegy lezárja ezt az egészet, mert az kérdés vetődik fel, hogy segít-e az ember az emberen. Úgy segít, ahogy ebben a bohóctréfában van.  Ami ennél sokkal fontosabb, hogy a Schmitt úr ugyanolyan sáros abban, hogy megfosztják mindenétől, mint azok, akik megfosztják és ez a lezárása, kicsit összefoglalása, vagy másfajta helyről megfogalmazása az egésznek.  

Winkler Nóra: Van kérdés, hozzászólás?

Rezes Zsuzsa: Nem azt gondoltam magam sem, hogy itt egy szándékos megfélemlítés lett volna a cél, viszont az ember arra szokott emlékezni, vagy az tesz rá maradandó benyomást, ami az érzelmeit is megmozgatta. Ez az előadás csak akkor érhette el a célját, ezt a figyelmeztetést, ezt a figyelem elhívó jelleget, ha belekóstoltatott bennünket abba a félelembe, ami ránk leselkedik. Vagyis egy rendkívül jó és nagy hatású előadás volt. De szükséges volt véleményem szerint a félelem, különben elfelejtettük volna az egészet.  

Kovács Zita, néző: Én az a fajta néző vagyok, aki rögtön félek, ha jó az előadás, tehát benne  vagyok a játékban. Pont a Tasnádi Bence volt az, akitől az elejétől a végéig féltem. De nem akkor amikor lengette a karját, hanem akkor, amikor csak ott ült, vagy amikor emlegette a háztartási könyvet. Merthogy látszott, hogy mi van mögötte, milyen lehetőségei vannak, milyen hatalma van.  A karlendítés és az egyenruha kellenek, nemcsak azért, hogy másokat  megfélemlítsen, hanem hogy ő magát elhelyezze, és hogy erősebbnek tűnjön, és ez már a saját félelme, mert ő maga is egy pillanat alatt átkerülhet a másik oldalra, és pont ezek az eszközök, ezek a külsőségek segíthetik abban, hogy ő elhiggye magáról, hogy erős.  

Tompa Andrea, kritikus: Meg szeretném kérdezni (a színészektől – a szerk.), hogy nem féltetek-e? Azért mégiscsak negyedévesek, és itt vannak a POSzT versenyprogramjában. Olyan jó lenne hallani, hogy milyen itt lenni, és hogy hogyan lehet nekik ezt a félelmet leküzdeni? Milyen itt lenni ebben az előadásban, a versenyprogramban? Még sosem volt főiskolai előadás...

Spilák Klára, a POSzT sajtófőnöke: ...de volt, az első évben.  

Tompa Andrea: Bocs, azt pont kihagytam, de tök jó, hogy itt van egy Főiskola a versenyprogramban. Szóval ti hogy vagytok?

Rétfalvi Tamás, az előadás egyik szereplője: A félelemről szerintem annyit, hogy most is félünk, mert itt ülünk. Az előadásban – amit az Ungár Juli is mondott –, ha az egésznek a gondolatiságára, a rendszerére, vagy az összeférhetetlenségeire rájövünk, tehát ha mindig ott aktuálisan a gondolatmenetet végig tudjuk vinni az elejétől a végéig, akkor egyszerűen minden megtörténik. Amikor én a jeleneteimben létezem, akkor ha az elejétől végig aktuálisan ott, helyben, minden előadáson végig tudok menni azon a gondolkodáson, amire meg van írva a darab, akkor a jogorvoslat végére, amikor  felveszem a  telefont, akkor pl. remeg a kezem. Tegnap az egyik előadáson remegett a kezemben a telefon, de azt nem én remegtettem,. Tehát ehhez fizikálisan nem volt közöm, hanem egyszerűen beindult valami az idegrendszeremben, ami annak az embernek a helyzetét, vagy a helyzetnek a kilátástalanságát fizikálisan is megjelenítette. Színészként szerintem ez jó célja lehet az előadásnak, hogy talán így lehet a legtöbbet átadni, ha valaki lát tönkremenni egy embert ott, élőben, aktuálisan.

Radnai Márk: Hozzám került megint a mikrofon. Hogy itt a POSzT-on mennyire félünk? Tegnap annyit próbáltunk a Sándorral, hogy estére azt sem tudtuk, hol vagyunk.  Háromszor játszottuk le az előadást, azelőtti nap végig próbáltunk. És hogy megerősítem azt, amit a Tamás mond, ha a gondolatmenettel végig tudunk menni ebben az előadásban, tehát hogy amit mondunk, azt nemcsak mondjuk, hanem gondoljuk is, akkor meg fog történni. Van az osztályból, aki erre az előadásra úgy készül, hogy előtte fél órával nem lehet vele beszélni, mert neki arra van szüksége, van, aki az utolsó percben is másra figyel, hogy valahogy kiürítse magát. Ez mindig olyan dolog, amiről folyton beszélünk, mert nem lehet megmagyarázni, hogy kinek mire van szüksége. Semmilyen különös dolog nincs az előadással kapcsolatban, minthogy valamennyire érteni kell, hogy ami elhagyja a szánkat, azt értsük is, ne csak gondoljuk.

Simon Zoltán, az előadás egyik szereplője: Annyit tennék hozzá, hogy az is érdekes, hogy vannak jelenetek, amik majdnem egy felvonásnak felelnek meg, tehát hosszabbak, és vannak jelenetek, amelyek mondjuk egyoldalasak, de nagyon erős a szöveg. Elhangzott a belegondolás, hogy az ember akkor fél, ha belegondol a helyzetbe. Mikor van az a jelenet a ládával, amikor behozzák, és ha elképzeli az ember, hogy hirtelen mondjuk a te barátod van ott, akkor az nagyon működik, megvan  a hatása. Ez az anyag erősségét mutatja meg, meg azt – amiről már beszéltünk –, hogy a szöveg erőssége is segíti a beleélést, a belegondolást.

Rétfalvi Tamás: Én még az elejére szeretnék reflektálni. Gondoltam nem mondom, de mégis. Arról akarok beszélni, hogy ez milyen környezetben van és milyen tárgyak voltak ott, milyen bútorok amihez alkalmazkodni kellett, mert ugye teljesen más formájú, alakú, méretű szobákban voltunk, mint Pesten és sokkal bútortalanabba. Pl. van olyan jelenet, ahol egyáltalán nem volt semmi, csak két lámpa a falon. Ha van egy tér, és vannak benne tárgyak, azt használni kell. Ha valaki esetleg eljönne megnézni Pestre, teljesen más hatást gyakorolna rá. Az, hogy itt többet kellett mászkálnia a közönségnek, mint ott, ahol egy lakásban van az egész stb., az szerintem olyasmi mint egy kávé. A kávé mindig ugyanaz marad, attól függően, hogy pohárba vagy csészébe töltjük ki, csak más alakot ölt, és ha az értelme, a logikája megvan, azon belül minden térhez lehet alkalmazkodni. Azt természetesen tartom, hogy a néző elkezd gondolkozni attól függően, hogy mit lát, de az szerintem  meg  a nézőnek egy plusz. Pont.  

Pálos Hanna, az előadás egyik szereplője: Én nem félek itt a POSzT-on jobban, mint Budapesten. Budapesten a Rákóczi út közelében van ez a lakás, ahol játszunk. Ősszel próbáltuk az előadást és télen azért sokkal nagyobb csend van, mint ilyenkor. Ott mindig az az érdekes, hogy mikor jön egy rendőrautó vagy egy mentőautó szirénázva, melyik jelenet közben. Valamikor ez nagyon szerencsésen alakul, nagyon jó pillanatban érkeznek. Én itt sokkal inkább attól féltem, hogy ott van egy zenei színpad a Szent István téren, és elképesztő zene ment még 6-kor is, aztán rájöttem, hogy 10-kor már biztos csend lesz, mert csendrendelet van, és akkor nyugi lesz. Én ilyenektől félek inkább. Pesten meg attól, hogy ne jöjjenek a lakók, hogy üvöltözünk a lakásban. Mindig mondom a Vikinek, aki nagyon sokat segít nekünk ebben az előadásban, hogy álljon ki az ajtóba, és ha valaki be akar jönni, az ne engedje  be. Inkább a macskajaj fenyeget minket a POSzT-on.

Radnai Márk: Visszatérve a tegnapi próbára. Nemcsak arról van szó, hogy fárasztó vagy nem fárasztó próbálni, hanem aki a Sándorral dolgozott már intenzíven, az tudja, hogy másfél óra alatt is képes leszívni az embert. De tíz óra alatt! Ahogy ő próbál! Tulajdonképpen az összes szerepet el tudja játszani, és tőle tényleg rettegünk. Háromnegyed tízkor olyan feszültség volt, hogy majdnem összeverekedett két osztálytársam az előadás kezdete előtt. Az egyiket a Sándor bezárta az egyik terembe, a másikat a másik szobába. Hát, ha valamitől igazán félünk...

Rétfalvi Tamás: Ehhez csak annyit: nem mindenki fél, jó?!

Winkler Nóra:  Szerintem most megnyugodott a Sándor ott hátul, a sarokban.

Gilbert Edit, néző: Tompa Andrea kérdésfelvetését folytatva arra kérdeznék rá, hogy az alkotóknak az önmagukra való kényszerű figyelés, az új helyszínhez való alkalmazkodás, a próbák mellett vajon van-e lehetőségük arra, hogy más társulatokra is figyeljenek, hiszen a POSzT-nak azért ez is célja lenne. És ezt nemcsak ettől a csapattól kérdezném, hanem mindegyiktől...
 
Winkler Nóra: Már hogy fizikailag tudnak-e egyszerre játszani és más előadásokat nézni?
 
Gilbert Edit: Igen, fizikailag és időben. Az idegrendszerüket, idejüket, energiájukat tekintve mennyire van lehetőség másokra is figyelni? Köszönöm.
 
Rétfalvi Tamás: Van egy napunk, amikor szabadok vagyunk, de ez azért speciális helyzet, mert a mi előadásunk nézőszámban limitált, ezért hatszor játszunk, ráadásul van még egy előadásunk Off programban, amit ma próbálunk és játszunk is, tehát gyakorlatilag egy napunk van nézni bármiféle előadást, meg esetleg, ha még maradunk, 17-én, mert akkor már nincs előadásunk. De a pesti előadások közül azért láttunk néhányat, kinek hogy engedte az ideje. De hát annyi előadás van itt a POSzT-on, hogy azt képtelenség lenne megnézni, sajnos.

Winkler Nóra: Mi mindent elmondtunk és megkérdeztünk, nagyon köszönjük.

Galéria

Ajánló