fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

Szakmai beszélgetés (Szutyok)


 

Winkler Nóra: Második szakmai beszélgetésünk témája Pintér Béla és Társulata Szutyok c. előadása, amit tegnap este láttunk. Írta és rendezte Pintér Béla. Opponenseink a mai napon Elek Tibor kritikus, irodalomtörténész, Sopsits Árpád rendező és két amerikai szakíró: Sarah Shaw, a New York-i Time Out újságírója és Jim O'Quinn, az American Theatre munkatársa. Elsőként  Elek Tibornak adom át a szót.

Elek Tibor: Mi, szerencsésebbek, két Pintér Béla-darabot is láthattunk itt, a POSZT-on az első három nap alatt. Már a Parasztopera kapcsán is szóba került, én említettem, azt hiszem, hogy a Pintér Béla-daraboknak, a Pintér Béla Társulat előadásainak az ereje, hatása a legkülönbözőbb esztétikai minőségek, nyelvi, zenei regiszterek egymás mellé rendeléséből, összekapcsolásából, egymásra vonatkoztatásból is ered. A Szutyok kapcsán nem is a legkülönbözőbbre, hanem inkább az ellentétes dolgok összekapcsolására helyezném a hangsúlyt. Mondok is egy-két példát mindjárt, hogy érthetőbb is legyen, mikre gondolok. Pl. ez a darab is nagyon mai, nagyon a korhoz kötött, aktuális kérdéseket tárgyal, feszeget, de több olyan mozzanata is van az előadásnak, ami próbálja ezt a korhoz kötöttséget, aktualitást eltávolítani, tágabb érvényűvé tenni, akár valamiféle, ha nem is mítosz, de rítus irányába elvinni. Ilyen annak a hangsúlyozása, feliratozása, hogy négy hónap alatt, téltől őszig zajlik a történet; a mozgáselemek, a tánclejtések, a ritmikus mozdulatok, a népballada és a népi tevékenységek megjelenése, a szántás, a vetés, a maszkok, a zene – ezek ebbe az irányba mutatnak.  És ha már a zene szóba került, itt ismét az ellentéteket lehet hangsúlyozni. A zenében a népzenei elemek, motívumok mellett az Emanuelle zenéje is ott van. Azzal együtt, hogy korhoz kötött és aktuális a darab, nem kerülhetjük meg, hogy milyen fontos társadalmi kérdéseket érint.  Lehetne sorolni egészen onnantól kezdve, hogy a vidéki apró falvak lakossága elöregedik, nincsenek fiatalok, nem születnek gyerekek, azon keresztül, hogy nő a gyermektelen házaspárok száma a társadalomban, és ez akár társadalmi problémává is válhat. A gyermektelenség egyébként is nagyon fontos eleme az előadásnak, hiszen a népballadától kezdve a legutolsó pillanatig, amikor végül megérkezik az örökbefogadott gyerek, az előadáson végig húzódik ez a téma és problémakör, különböző megközelítésekből. És hogy a látványosabb társadalmi jelenségeket és problémákat is megemlítsük, megjelenik a cigánykérdés, a zsidókérdés, és ha arról beszélünk, hogy milyen bátran nyúl az előadás ezekhez a kérdésekhez, akkor arról is beszélnünk kell, hogy ezeket hogyan teszi. Nemcsak hogy bátran és nyíltan foglalkozik ezekkel, de ugyanakkor látszólag nagyon egyszerűen, és mégis összetetten: miközben társadalmi sztereotípiákat, sémákat mutat be, hoz felszínre, pl. hogy sokan a cigányokról mit gondolnak, és ez hogyan bizonyosodik be, közben ki is fordítja ezeket. Kívülről-belülről megmutatja, és ezeknek a kifordításoknak-befordításoknak, a groteszk elemeknek a felerősödésében eljuthatunk egy további fontos kérdéshez: a Pintér Béla-előadások humorához, vagy ennek az előadásnak a humorához, hogy miért érezzük humorosnak sokszor azt, ami tragikus? Hogyan tudja az előadás kiváltani bennünk azt, hogy akár ugyanazt a jelenséget mosolyogjuk meg vagy nevetjük ki, de ugyanakkor érezzük is azt, hogy mennyire tragikus. Külön tanulmányt lehetne írni ezeknek az előadásoknak a humorforrásairól és lehetőségeiről, mert számtalan ilyen lehetőség van. Talán a legfontosabb a kontextusfüggősége. Az adott pillanatban, az adott helyzetben, az adott színpadi kontextusban hogyan hangzik el egy-egy mondat?  Mondok erre egy példát. Mikor azt mondja Rózsi, hogy „Adjon az Isten” és ugye ez úgy folytatódik, hogy „szebb jövőt”. Külön-külön mind a kettő teljesen normális és korrekt köszöntés, de ebben a helyzetben ez egészen mást jelent. De ennél egyszerűbb kontextusokat is tudok idézni: a két idős ember párbeszéde, ami számtalan komikus lehetőséget kínál nyelvi szempontból is, meg jellem, karakter szempontjából is; azt kérdezi Pali bácsi, hogy „miért nem eszel te vályúból?”, és „miért nem eszel te a mezőn?”. Ezek egyszerű poénoknak tűnnek, ha én mondom, de abban a helyzetben, és ahogyan ő mondja a másiknak, végtelenül humorossá és komikussá válik, és hatalmasakat nevetünk rajta. Ezért mondom, hogy ez mindig kontextusfüggő, de ugye többen hümmögnek, Árpád is, hogy nem egyformák a nézői reakciók. Ahogy utaltam rá, hogy ugyanazon tudunk nevetni vagy akár sírni is, ez olyan értelemben is érvényes, hogy van, ami nekem humoros és komikus, de másnak éppen nem. Ezután a rövid bevezető után átadom  a szót.

Sopsits Árpád:  Azért amikor Thuróczy Szabi azt mondja, amit az előbb idéztél, abban erkölcsi ítélet van. Azért az nem a vicc szintjén van ott, azért a kontextusnak pont az a lényege, hogy az adott pillanatban mindnyájunk ehhez való viszonyát fejezi ki. Több annál, mint hogy egy jó poént mondat Béla a színészével, mert ha annyi lenne, akkor én elmegyek a Mikroszkópba, de nem erről van szó, hanem arról, hogy furcsa, rafinált módon, miközben vicces előadást látunk, iszonyú erkölcsi ítéleteket hallunk pró és kontra, vagy éppen azok megkérdőjelezését. Az előadás egy másik oldaláról akarok beszélni. Én azt mondtam, hogy Șerban előadása nagyszabású világszínház.  A Béláéra meg azt mondom, hogy nekem ez volt a legszemélyesebb előadás abból az ötből, amit láttam. Mert ez volt az egyetlen előadás, ahol 15 perc után Béla azt csinált velem, nézővel, amit akart. Iszonyúan meggyötört az előadás. Engem nem a Șerban gyötört meg, hanem ez, mert hol annyira gyomorszájon vágott, hogy nem kaptam levegőt, hol pedig a rekeszizmomat egy tökéletesen más dimenzióba próbálta feltornászni: a nevetésről a hányás szintjére. Azért mondom, hogy személyes, mert nagyon ritkán érzem én így magam, jó értelemben vett színházban, mint ez alatt az előadás alatt. Egy dolgot még el akarok mondani, amiről még nem esett szó. Az egész darabban van egy nagyon furcsa dolog: a mesehasználat. Tulajdonképpen, ha akarom egy kifordított Jancsi és Juliska-mesét is láthatok ebben az előadásban. Annyira erős az előadás, hogy meg tudja velem kajáltatni azt, ami nem igaz, mert az, hogy ilyen könnyen elpusztítható lenne a Szutyokból gonosszá váló valaki, hát ez sajnos történelmileg, társadalmilag nem igaz. De annyira erős az előadás, és annyira vágyom, hogy ez történjen, hogy ez legyen igaz, hogy kurvára elfogadom, és amikor ez az előadás el tudja érni, hogy hiába tiltakozik mélyen a realitásérzékem ez ellen, a költői, vagy befogadói érzékem azt mondja, hogy ez így helyes, ennek így kell lennie. És ez végig viaskodik bennem, nemcsak ennél a jelenetnél. Mondok egy másik példát, hogy értsétek: Béla, amikor eljátssza a mindannyiunk által ismert Regőst – én a Fodor Tamástól a Máté Lajosig nagyon sok rendezőt láttam ebben a paródiában–, ha az azon a parodisztikus szinten maradt volna, és nincs a vége, hogy a mester csalódik a tanítványban, miközben a tanítvány bizonyos szempontból ártatlan, akkor az súlytalan lett volna. De így megjelenik a játéknak egy nagyon-nagyon mély tragikuma, ami valós, tehát túlmutat azon, hogy parodizáljuk a szeretett, vagy nem szeretett, utált mestereinket, tanárainkat vagy ellenségeinket. És nekem azért tetszett ez az előadás és azért mondom, hogy a legközelebb állt hozzám, mert iszonyúan embert láttam, miközben egy nagy mesét láttam. És lehetne arról beszélni, hogy hogy van használva egyszerűségében a tér, hogy ügyes, ahogy felülteti a zenészt és olyan mintha egy zenei kommentár lenne az előadás, tele van rafinált és ügyes rendezői ötletekkel, de engem nem ez érdekel, mert Bélától ezt már megszoktam. Hanem az, hogy itt találkozott két formavilág: egy nagyon erős valóság, amit Szutyok képvisel és egy mesevilág, és ez a kettő nem kiütötte egymást, hanem egyszerűen elfogadtatta színházi nyelven, és ez nagyon-nagyon szép dolog.

Winkler Nóra: Nem  lehet, hogy  azért is engeded át magad ebbe a mesei igazságba, mert addigra az összes elképzelt logikája a jeleneteknek, a figuráknak, a motivációknak sorra megdől?  Mindig azt hiszed, hogy érted. Érted, hogy mik a viszonyok, mik az egyéni motivációk, és öt perc múlva rájössz, hogy nem, megint nem érted, nem úgy van, és a végén nincs más választásod, minthogy regresszálj a gyerekkorodba, jó vége legyen a sztoriknak.

Sopsits Árpád: De szeretném, hogy jó vége legyen a sztorinak. Csak egy pillanatra azért a holokauszt is elég keményen eszébe jut az embernek; lapáttal betoljuk a kemencébe,  és itt most az, aki tol, az van betolva. Itt megint egy erkölcsi igazságszolgáltatás van a darabban. Most nem akarom az összes asszociációt elmondani, amit én gondolok, vagy nem akarom ráerőltetni senkire az én látomásomat az előadásról, de azért az a lapát-motívum nemcsak népmesei motívum, tudjuk, hogy a gázkamrába hogy végezték, és hogy tolták be, és Sonderkommandó. És mégis van benne valami meseszerű, amitől az ember benyeli és tudok rajta még röhögni is. És ez olyan ajándék… Nem minden Béla-előadással voltam ilyen elégedett, ezt hozzáteszem, de speciel nagyon.  Azt most nem akarom mondani, hogy melyikkel nem, mert az nem tartozik ide.  

Winkler Nóra: Tegnap kérdeztem Helentől, hogy mennyire tudott kapcsolódni ehhez a darabhoz, mert ezen sokat gondolkoztam tegnap a darab nézése közben, és azt mondta, hogy neki sokkal könnyebb  volt ehhez a darabhoz kapcsolódni, mint a Nehézhez.

Helen Shaw: Nem véletlen, hogy sok nemzetközileg sikeres színházi előadás egyfajta poszt-brechtiánus stílusban játszódik. ezt a fajta komédiát nagyon is könnyű megérteni kultúrától függetlenül. Az irónia, farce-jellegű humor, ami ennek az előadásnak és a Parasztoperának is sajátja – utóbbinak láttam az eredeti előadását New Yorkban – nagyon is érthető a nemzetközi, különösen az amerikai közönségnek, hiszen az amerikai alternatív társulatok is élnek ezekkel az eszközökkel. Ugyanakkor más elemei az előadásnak ellensúlyozzák ezt. Azt mondtad, hogy nevettek a nézők, amikor betolták Rózsit a kemencébe, de én nem emlékszem, hogy bárki is nevetett volna, és amikor a taps után a közönség kifelé indult a színházból, akkor is síri csend volt. Az amerikai kultúrában is léteznek reakciós, fasiszta elemek, és színpadra is visszük őket, de ez nem sok veszélyt rejt magában, mert ezek a reakciós, fasiszta elemek magasról tesznek rá, hogy mi történik a színházban. És amit még nagyon szerettem ebben az előadásban, az a zsűritagok parodisztikus vígjátéki jelenete volt. Ez a fajta frontális támadás megdöbbentő volt számomra. Én kritikus vagyok, ezért mondok negatív dolgokat egy előadásról, de soha nem jutna eszembe a tőlem két méterre ülő rendező arcába vágni ezeket a dolgokat. Álszentnek lenni – ez a kritikus-lét kiváltsága. És eddig nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert minden előadást élveztünk, és este 11-kor mindig megkönnyebbülünk, amiért tudjuk, hogy másnap nyugodt szívvel dicsérhetjük majd a látott produkciót. Nagyon kíváncsivá tesz ugyanakkor, hogy az egész fesztivált tekintve, és itt is, ahogy körülnézek, miért nem hallok több női hangot, több alternatív hangot? Lehet, hogy ez a fesztivál méretéből vagy struktúrájából fakad, nem tudom. És már csak ezért is öröm volt látni Pintér Béláék előadását, mert megvan benne az az üdeség, határátlépés, ami a nagy biztonságú kőszínházak falai között nem születhet meg.

Jim O'Quinn: Ehhez kapcsolódva, Pintér Béla azt írta a darabjával kapcsolatban, hogy Szutyok az, akit senki nem szeret, és úgy tűnik nekem, hogy az a politikai radikalizmus, amit Szutyok képvisel, az éppen ebből a szeretetlenségből fejlődött ki, de ez számomra annyira leegyszerűsített magyarázat, hogy nem tudom igaznak elfogadni. Csakugyan ez lenne a gyökere a politikai radikalizmusnak? Egy ilyen magyarázat nem zárja rövidre a politikai vitát, elemzést ahelyett, hogy konstruktív keretet teremtene neki?

Sopsits Árpád: Ez egy nagyon komoly beszélgetés kezdete, hogy ki is ez a Szutyok, és miért Szutyok a Szutyok. Elviszi az egész időt, ha ebbe belekezdünk, de kezdjünk bele, mert nagyon fontos, és nagyon messzire fog elvinni bennünket. Nagyon erős a darabban az önvizsgálat. Van egy lény, aki olyan, mintha mindig az igazságot képviselné. Ki az, aki mindig az igazságot képviseli egy adott pillanatban és hova jut? Annyi kérdést vet fel a dolog! Kicsit félek, hogy nem tudunk a végére jutni, mert ez az egyik legfontosabb kérdés túl a formai meg egyéb, nagyon szép dolgokon.  

Szűcs Katalin Ágnes, kritikus: Válaszolnék arra a kérdésre, ami a legutóbb elhangzott, hogy lezárja-e a vitát az a motívum? Azt gondolom, hogy nem. És akkor mindjárt ahhoz is kapcsolódnék, amit Árpád mondott: számomra nincs mesei igazságszolgáltatás ebben a történetben, nincs erkölcsi igazságszolgáltatás. Pontosan ott folytatódhat a vita, hogy ezzel a bizonyos kemencejelenettel az az ember, aki maga volt a megtestesült tolerancia, szeretet, segítőkészség, pozitív kisugárzás, eljut oda, ami ellen minden idegszála tiltakozott. Igaza volt az Árpádnak, hogy megjelenik Auschwitztól kezdve minden, a gázkamra motívuma, és így tovább, és az a szörnyű, hogy ez az egész motívumrendszer és történet végül is őt magát ugyanolyan agresszorrá teszi, mint ami ellen próbált küzdeni, és ez számomra dermesztő és nagyon-nagyon drámai, és innentől kezdve érdemes továbbgondolni a dolgot. Bizony nagyon fontos, és az egyik nagyon nagy erénye Béla darabjainak általában, de ennek a darabnak is, hogy megpróbálja megérteni az embereket. Itt ugye ezt a Szutyok nevű embert is megpróbálja megérteni, és bizony, szerintem a vita lehetősége itt kezdődik. Hogy megpróbáljuk azokat az emberi motívumokat megérteni, amik ide vezetnek, hogy masíroznak körülöttünk ilyen emberek. Mert tényleg nagyon izgalmas kérdés, hogy mitől válik valaki ilyenné? Ennek nyilván nagyon sok oka lehet, ez egy a lehetséges okok közül, de hát a művészetnek az a lényege, hogy egy motívumban olyasmit mutat meg, ami általánosítható bizonyos értelemben, és más motívumokat is hozhat. Még valamit szerettem volna mondani: korábban felvetődött, hogy milyen nagyszerű dolog, és milyen érdekes, hogy egyszerre tudunk nevetni és sírni dolgokon. Egyrészt szerintem ez a legmagasabb szintű művészet, amikor ezt el tudja érni az alkotó, számomra azért teljes és gyönyörűséges, hogy Mohácsi és Béla egymásra talált, mert ők pregnánsan két olyan alkotó, aki ezt úgy tudja csinálni, hogy az ember döbbenten próbálja megfejteni a hatásmechanizmust, hogy hogy van az, hogy olyasmin tudok nevetni, amiről azt gondoltam, hogy soha az életben nem fogok tudni nevetni. És ez nem kinevetés, ezt neked mondom, Tibor, ez nem kinevetése a dolgoknak, ez csak a megértés szándéka, a túlélés lehetősége. Az irónia számomra a gondolkodás egy megjelenési formája, úgyhogy ez nagyon nemes, természetes. És ahogy mondtad, nagyon sokféle nevetés van, és ezek borzasztóan fontosak és a tragikomédiának ez a kétféle minőség a lényege, csak szerintem iszonyatosan nehéz úgy működtetni, hogy senki ne érezze azt, hogy milyen méltánytalan, hogy kiröhögnek valamit. Pontosan a Mohácsi meg a Béla fajta humornál soha nem éreztem, hogy zavarba ejt, hogy kínos, hanem ellenkezőleg: felszabadító, megértető nevetés.

Sopsits Árpád: Csak annyit akartam mondani Kati, hogy azért itt a gonosz, a gonosszá vált Szutyok nyilvánvalóan színházi értelemben mégiscsak elpusztíttatik....

Szűcs Katalin Ágnes: ...ez a borzasztó, ezt mondom..

Sopsits Árpád: ...akár tetszik, akár nem,  a valóságérzetem tiltakozik ellene, de mégis belökik a kemencébe.

Peer Krisztián, író: A mese fogalmához kapcsolódnék. Mennyire érdekes az, hogy egy gyerek újra mesélteti azt a mesét, tízszer, hússzor és százszor, elvileg azt gondolnád, hogy semmi meglepő nem lesz számára benne, és mégis, egyfajta igazságérzettől vezéreltetve újra mesélteti magának. Amikor ezt az előadást láttam, még Pesten, nem jutott eszembe a mese fogalma, de most megvilágosodott előttem. Vitakérdést szeretnék feltenni. Én dühös lettem igazából amikor kijöttem  az előadás után, de ez egyébként jó düh volt, Lars von Trier-i értelemben vett düh, ha egy Lars von Trier-filmről kijövök, akkor is dühös vagyok, és az igazságérzetem vagy a realitásérzékem tiltakozik, az ellen, hogy ennyire egyértelműen sztereotip ábrázolást látok. Ez a fajta termékeny düh elvezet odáig is, hogy itt most igazságszolgáltatás történt-e a végén, vagy az, amit Kati mond. Mert ha te igazságszolgáltatást érzel a szívedben, akkor kettő perc múlva meg megkérdezed, hogy kinek is a szíve az a szív, amelyik megnyugodott attól, hogy valakit megégetnek egy kemencében. De ahogy az évszakok folyása is, nyilván ezer fajta jel van erre az előadásban arra, hogy ez fog történni, hogy ilyen megállíthatatlanul lefolyik, és nem lesz benne különös, pontosan ugyanazok a sztereotípiák fognak lezajlani, amik az én csökött agyamban vannak pl. a cigánykérdésről. És mégis megtörténik. És dühítő az, hogy az történik, amit már az első pillanattól előre tudsz. És a drámai ereje mégis abban van, hogy az első pillanattól tudod, hogy mi történik. A kérdésem, amiről szerintem lehetne beszélgetni, hogy hogyan van ez a fajta mechanizmus, hogy nem lepődsz meg, a történetmesélésnek nem lesz olyan különössége. amire korábban nem gondoltál, hanem pontosan ugyanabban a mederben folyik le, amiben elképzelted, és mégis dühít. Hogy lehet azzal provokálni téged, hogy megerősítenek a sztereotípiáidban?

Rezes Zsuzsa, újságíró: Nem feltétlen voltam híve Pintér Bélának, de most azzá váltam, és nagyon örülök, hogy az elmúlt 10 év egy ilyen komoly és felelősségteljes darabot munkált ki belőle. Nem mese ez gyermek, hanem nagyon is valóság, a mai magyar valóság, és ezt kevés színház vállalja fel. De Pintér Béla nagyon mesterien, nagyon hatásosan a színház minden eszközével nemcsak elfogadhatóvá tudta tenni, hanem lebilincselővé, és ennek az az oka, hogy találkozott az a három dolog, ami a színházi siker igazi feltétele. Az első, hogy a szerző olyasmiről beszél, ami a nézőnek fontos, tehát a néző mindennapi problémái kerülnek terítékre. A másik, hogy tökéletesen birtokában van a színház minden eszközének, és ehhez jön a harmadik tényező, a néző, aki ezt méltányolja. A cigánykérdés. Sok mindenről lehetne beszélni, valóban. Nagyon-nagyon sok problémát villantott fel. Majdnem azt mondtam volna, hogy kevesebb több lenne, de nem igaz. Elfogadom, hogy szükség volt erre a tükörre, erre a prizmára, ami minden apró kis pókhálós zugba bevilágított. Ezek közül csak ezt a cigány dolgot szeretném kiemelni.

Winkler Nóra: Szeretném, hogy Béla válaszoljon arra, amit Krisztián elég precízen megfogalmazott. Ami arról szólt, hogy miért dühít...

Pintér Béla: Precíz nem volt.

Winkler Nóra:  Precíz nem volt, de azt kérdezte,  hogy miért jön dühbe, miközben csak az történik, amire számított.

Pintér Béla: Dühítő, hogy itt az történik, amit az első pillanatban gondolunk az egész problémáról? Nem, ez nem igaz, ez hazugság. Aki azt mondja nekem, hogy amikor beül az előadásra akkor tudja, hogy ez fog történni, ilyen meg ilyen csavarok lesznek az előadásban, az nem mond igazat,  hazudik. De értem, hogy mit mond Krisztián, csak nem tudok reflektálni rá. Nem csak azért, mert nem gondolok róla semmit, hanem az idő szűke miatt is, mert szegény Zsuzsától elvettük a mikrofont, de nem én vettem el, nekem csak adták. Természetesen az, hogy akit kevésbé szeretnek,  abból neonáci vagy újfasiszta lesz, az egy sztereotípia. Valóban, az előadásban akár sztereotip motívumokra is ismerhetnénk, de nem. Azt gondolom, hogy azért nem, mert talán olyan szépen sikerült modellezni a valóságot ebben az előadásban, hogy nem olyan,  mint a valóság, de majdnem ugyanolyan, mint a valóság. Nem szürreális, de tulajdonképpen szürreális, ahogy a kemencébe tesszük a Szutykot. Sokkal valóságosabb, hogy a gárdista itt él közöttünk, és sokkal fájdalmasabb.  De nekem mégis jobban esett ebben a valóságmodellben, ebben a hatáshalmazban úgy vinni az előadás folyamatát, a történések folyamatát: elvetjük a búzát, kikel, learatjuk, megdagasztjuk, betesszük a kemencébe a címszereplővel együtt. Érted? Ez meseszerű, nyilván nem meseszerű, mikor bejön, és azt mondja, hogy „Adjon az Isten!”. A poénra szeretnék reflektálni. Kétségkívül az egy poén az előadásban, hogy „te miért nem eszel vályúból?” Jó, hát ez igen. Ez egy valamilyen poén, de akkor ugyanerről a környékről szeretnék idézni egy másik poént, mégpedig azt, hogy ” –Te tudsz valamit? –Csak annyit, mint te. –Akkor te tudsz valamit.” Szerintem ez egy másik szintje a humornak, amit az előadás szintén felmutat. Szóval, ez, ha úgy tetszik, egy álom, a valóság álomszerű leképezése, ami tulajdonképpen lényege a színháznak. Hol így sikerül, hol úgy. Szerintem a Szutyokban elég szépen sikerült, és talán a tehetséges emberek szépen modellezik a valóságot, ami nem mindig sikerül egyébként...

Peer Krisztián:  Én csak arról beszélek, hogy van egy pont, mikor látom, hogy a vonat neki fog menni a falnak, és vágyom rá, hogy ne úgy legyen, hogy hátha mégsem megy neki a falnak. Lehetne, hogy kisiklik előtte, vagy lehetne az is, hogy elkanyarodik a sín, de nem, nekimegy a falnak úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. És ezt lehet hogy nem az első perctől fogva tudom, de a tizenötödik perctől fogva tudom. Ezt nevezhetjük modellnek vagy sztereotípiának, de tudom, hogy neki fog menni a falnak.  

Pintér Béla: De azért örömet leltél a fordulatokban, ahogy keringett, mielőtt nekiment a falnak?

Peer Krisztián: Nem azt mondom, hogy ismerős a dolog, hiszen soha nem voltam ilyen élethelyzetben…

Pintér Béla: De voltál ilyen élethelyzetben, mert máskülönben nem tudnád átérezni.

Peer Krisztián: Jó, akkor csak ilyen élethelyzetben voltam. Mégis, bár valamilyen értelemben meglepő volt, de ugyanakkor kiszámítható is.

Pintér Béla: Ez annyira kiszámítható, mint hogy előbb-utóbb úgyis meghalunk, de mindegy.

Peer Krisztián: Igen, pont ennyire.

Sopsits Árpád: Regős János és Attila vitáját hallgatjuk, csak mondom.

Pintér Béla: Még egy kedves történetet hadd mondjak az előadás kapcsán. Készültünk az előadásra, és kellett egy árpádsávos zászló, és akkor kedves kollégánkat, Rozit megkértem, hogy vegyen már egyet. Kérdezte, hol? Hát, mondom, menj el a Magyarok Házába, ott biztos lehet kapni. Úgy néztek rá, hogy „Mi? Nálunk? Menjen le a Móricz Zsigmond körtér 23-ba ott talál.” Jó, hát le is ment, kérdezték, hogy mire kell a zászló. „–Mire kell?” Rozi mondta, hogy egy színházi előadásban szeretnénk használni, és akkor azt mondja az üzletvezető: „Bocsánat, felhívom Vona Gábort, csak egy pillanat!”  És megkérdezte Vona Gábortól, hogy eladhatja-e a színháznak? Megkérdezte Vona Gábor, hogy mi ez az előadás? „–Mi lesz ez? –Hát lesz egy ilyen…bedobják a kemencébe.” Vona Gábor: „Ühüm, ühüm, hát jó!” Fel voltam készülve rá, hogy az előadáson egy idő után megjelennek a Kurucinfó zsurnalisztái, és majd rólam is írják, mint szegény Mohácsiról, hogy hívjátok a zsidóbérencet, itt a telefonszáma, vagy még cifrábbak, de nem.  Pedig volt egy-két gyanús figura az előadásokon. Ehhez képest érdekes, hogy általában, ha valakinek problémája van az előadással, akkor az a vége, a kemence. Nem a mese, hanem a búza sorsa, a kenyér sorsa miatt tettem be az előadásba ezt a motívumot, illetve a személyes indulataimat fogalmaztam meg, volt egy személyes történetem a Szutyok figurájával kapcsolatban. Szóval, hogy a támadás inkább balról jön: „Mi ez? Ez egy modern kori Tiszaeszlár? Mártírt csinálunk a gárdistából?”

Sopsits Árpád:  De ez visszavezet ahhoz bennünket, amit Jim és Kati is feszegetett, hogy ki is a Szutyok. És miért Szutyok a Szutyok? Hosszabb beszélgetésnek néznénk elébe, ha belemennék, mert azért van itt egy nagyon furcsa dolog. Én nem értek egyet azzal, hogy a Szutykot senki nem szereti, ez nem igaz a darabban. Szutyok nagyon furcsa érzelmeket vált ki az emberből, mert hol szereti, hol nem. És mindnyájan ismerjük ezt, mert mindnyájan kicsit sárosak vagyunk abban, hogy a túlzottan igazságkereső emberektől megriadunk. Tudomásul kell venni, megriadunk tőlük. Akármennyire igazuk van, nem tudjuk, hogy hova vezet. Olyan sok történelmi tapasztalatunk van ezekről a dolgokról, hogy az ember a könyörtelen igazságkeresés közben nagyon könnyen belecsúszik a könyörtelenségbe. Megjelenik a kíméletlenség mint módszer, ami neki nem szándéka, ezért ambivalens Szutyok figurája többek között. Nincs erre idő, hogy az ember igazán elmondja. Nekem nagyon tetszett az előadásban, hogy számomra Szutyok se nem nő, se nem férfi. Ha hiszitek, ha nem, azt éreztem, hogy Szutyok önazonos Szutyok, és nincs neme. És ez nagyon meglepő volt. Hiába, hogy Szamosi Zsófi játszotta, aki egyébként ízig-vérig nő, nekem a Szutyok szektorsemleges volt ilyen értelemben, és az annál riasztóbb. Örülök, hogy Béla visszaigazolta, hogy az ő vágya, fantáziája testesül meg ebben a végben, ami egyébként nagyon erős. Majdnem úgy éreztem – és bennem inkább azért volt csönd az előadás végén –, hogy az újszülött lehet az új Szutyok. Az egész konstelláció olyan búza ide, búza oda, tudod?  Azt éreztem, hogy amikor belökik őt a kemencébe, akkor abban a szinte azonos drámai pillanatban jelenik meg a csecsemő. Ebben igaza van Katinak, ennyiben továbbél a Szutyok. Tragikus, mégis az a pillanat az ítélet pillanata, és én szeretem az ítéletet. A nagy művek ítélkeznek. A kis művek, a kis tehetségek nem ítélkeznek. Shakespeare úgy ítélkezik, hogy látszatra nem ítélkezik, de ítélkezik. Dosztojevszkij ítélkezik, Tolsztoj ítélkezik, a nagy művek, tessék tudomásul venni, ítélkeznek a maguk szintjén. A maguk igazságaival megadják minden embernek, ami az övé, de ki merik mondani, hogy ez gonoszság. A mi korunk nem ilyen, sajnos. Én sok szempontból magamra ismertem a Szutyokban, tehát némi riadalommal veszem  magamon is észre a Szutykot ilyen értelemben...

Szentirmai Mária, néző: A Szutyokkal kapcsolatban szeretném elmondani, hogy számomra mit jelent. Elméletben meg ideákban nagyon szépen tudunk gondolkodni, meg igazságot kimondani, tudjuk, hogy kell úgy csinálni a dolgokat, hogy jó legyen, de a Szutyokban szembesülünk azzal, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk, mert ugyan a házaspár nagyon szeretne gyereket, és elméletben ők mindenkit elfogadnak, de mikor meglátják a Szutykot és látják, hogy milyen a foga,  akkor igazából elmenekülnének, csak már késő. Ugyanez van szerintem mindenkivel. Pl. sajnálom a hajléktalanokat, de amikor odajön hozzám, hogy adjak neki pénzt, akkor legszívesebben elfutnék. Tulajdonképpen azokkal a társadalmi problémákkal szembesít az előadás, amikkel nem tudok mit kezdeni. Az előadástól tulajdonképpen megkaptam azt, hogy mi a valóság és nekem kell tovább filóznom rajta, és kérdéseket kell feltennem magamnak. Csak ennyit szerettem volna.

Elek Tibor: Éppen ez a célja minden színházi előadásnak, az ilyennek meg különösen. És szeretném is hangsúlyozni, hogy nem várhatjuk el igazából az előadás létrehozóitól és bemutatóitól az ítéleteket meg az igazságokat olyan szinteken, ahogy esetleg sokan elvárják. Sok mindent látunk, amik között nekünk kell  a  magunk értékrendje és értékítélete szerint rendet tenni. De visszautalnék még két fontos kérdésre. Szutyoknak ugye a neve is az, hogy Szutyok. Hogy honnan jut el hová, és milyen okok miatt, az akár onnan is indítható, hogy őt miért hívják Szutyoknak már a nevelő intézetben, és hogy abból mik következnek. Tehát én is azzal értek egyet, hogy nem egyszerű szeretetlenségről van szó, hiszen a szülők is mindent elkövetnek, különösen Irén, hogy a szeretet erejével megváltoztassa Szutykot, de nem lehet, mint ahogy itt utóbb el is elhangzott. Viszont én azt is szeretném aláhúzni, amit Szűcs Kati mondott, hogy nemcsak Szutyokról van itt szó, hanem erről a párról, Attiláról és Irénről is, hiszen őket úgy ismerjük meg, mint egy nagyon jóravaló emberpár, akik nagyon szeretik egymást, nagyon akarnak gyereket. A férfi még a herevezetékét is elköttetné, nem akar mással soha. Nagyon pozitív alakok, és mind a kettő hová jut el? Nem Szutyok változik olyan nagyot igazából, hanem ők változnak meg! Belőlük mi lesz? Hát nemcsak Attila, hanem Irén is, aki azt mondja, hogy „szebb jövőt!”, és aztán felvállalja Szutykot, és ki tudja, hogy élnek majd ők együtt, mi lesz az ő párjukból. Nagyon fura, hogy Irén idáig jut el, erről ne feledkezzünk meg, ez nagyon fontos eleme az előadásnak. Ne feledkezzünk meg a színészi játékokról, akiket kevésbé hangsúlyoztunk, de nagyon fontos Szamosi Zsófi, Szalontay Tünde, Enyedi Éva… Bélánál jelentkezhettek volna a roma jogvédő szabadságharcosok, hogy milyen cigánykép ez, hát hogy képzeli a rendező úr, hogy ezt a szegény cigány kislányt így ábrázolja? Csak ez jellemző a cigány kislányokra, ahogy itt megjelenik? Ha már a társadalmi érintettségről van szó, itt valóban mindannyian érintettek vagyunk, még én is érintettnek érzem magam ebben a helyzetben, hogy nehogy már Regős János legyek, ahogy egy színházi fesztiválon elemzem, értelmezem az előadásokat és próbálom megmondani a tutit.

Szilágyi Lenke, a POSZT egyik válogatója: Nekem a konkrét szituációk mellett egy sokkal általánosabb emberi igényről is szól a dolog: a szeretetről. Mindenki szeretetre vágyik; vagy arra, hogy szerethessen, vagy arra, hogy őt szeressék. Ezt az életben problémamentesen azért leginkább csak háziállatokkal lehet megvalósítani, vagy azokkal sem.  De az ember, tényleg, ha szembesül a szeretetnek valamilyen kifejezési formájával, akkor mindig azt érzi, hogy én nem egészen ilyen lovat akartam. Nekem erről is elég fontosan és pontosan szólt ez az előadás.  

Sopsits Árpád: A Tiborhoz még egy mondat: az nagyon pontos volt, hogy a család hogyan változik. És nemcsak a család, mert az is nagyon pontos, ahogy Thuróczy Szabolcs áll hozzá a két lányhoz és ahogy ez a viszony folyamatosan változik. Az első reakció az elutasítás, majd újabb elutasítás, és kiderül, hogy mégsem olyan, amilyennek én gondolom, majd mégis olyan. És ez a Szutyok felé mutat, és azért tetszik ez a cím marhára, mert oda konvertálnak az erők, és ez nagyon-nagyon szomorú.

Rezes Zsuzsa: Mégsem fojtották belém a szót. A cigányügyhöz szerettem volna még hozzászólni, de ahhoz is, hogy a hiba nem a rendszerekben van, hanem az emberekben. És ez a darab ebben is eligazított bennünket, ugyanis egy állami gondozott gyerek, akit az első három évben különböző gondozónők neveltek, egyszerűen képtelen a kötődésre, akármilyen szeretettel találkozik később. Ez a Szutyok egy deformált lélek. A darab nagy előnye egyébként ez a lélektani sokszínűség: semmi sem fehér vagy fekete, hanem a psziché legkülönbözőbb árnyalatai jelennek meg. Az ember a legbonyolultabb műszer és a pszichológia fontossága eléggé elsikkad. Ami a cigány figurát illeti, örültem, hogy ő is árnyaltan volt ábrázolva. Szerintem mindenki megszerette ezt a kis cigánylányt, annak ellenére, hogy lopott, hogy hazudott, annak ellenére, hogy elszerette. És ő volt az egyetlen, akihez – még az intézetben – még Szutyoknak köze volt. Nem véletlen. Hiba nélkül ember nincs, cigány sem. De az a szeretetre való képesség, vagy alkalmazkodóképesség, vagy nem is tudom… Mindkettő intézetben nevelkedett, és mindkettő teljesen más volt. Egyik sem volt teljesen ép lelkű. Egyelőre ennyi.

Helen Shaw: Az olyan színházban ahol nem a realista ábrázolás a legfontosabb, különösen izgalmas, hogy eszközként használja a közönség és a történet közötti távolságot arra, hogy aktivizálja a nézőket. Ez egy fiziológiai reakció, az agyban a szinapszisoknak erőteljesebben kell dolgozniuk, hogy kapcsolódni tudjanak az előadáshoz. A Három nővér nézése közben minden olyan mozzanat, ami váratlanul ér minket, aktivitásra készteti az agyat, tehát egyszerre vagyunk alkotók és befogadók. Ez az előadás, amiben eltávolítva látjuk a valóságot, arra kényszerít minket, hogy leszámoljunk két liberális tévedéssel. Az egyik az igencsak kényelmes tévhit, hogy azáltal, hogy valamit sztereotípiának hívunk, kihúzzuk méregfogát.

Sopsits Árpád: De attól még működik

Helen Shaw: Valójában azonban csak egy hatalmas kiábrándulást hoz, mert rájövünk, hogy a sztereotípia néha igaz, és ettől az egész rendszer, amit saját emberségességünk köré építettünk, összeomlik. Például amikor kiderül, hogy a cigány lopott, azt lehetetlen összeegyeztetni azzal a liberális tévedéssel, hogy a sztereotípiák hamisak. A másik az az erőteljes, destruktív és talán legérthetőbb téveszme, hogy a család, a gyerek szent és sérthetetlen. Ez a két téves elgondolás vezet embertelen viselkedéshez. Ez szokott lenni a döntő kifogás. Amikor az Enron, az Egyesült Államok legnagyobb energiaellátó vállalata pénzügyi és könyvelési manipulációk következtében összeomlott, ezzel kisebb gazdasági katasztrófát okozva, a vállalat vezetője arra hivatkozott, hogy el kellett tartani a családját. Itt pedig minden rossz döntést azzal indokolnak, hogy gyereket akarnak.

Sopsits Árpád: Egy dolgot szeretnék még elmondani a színészi játékról: hihetetlenül irigylem Bélát, mert azt elérni, hogy a színészek egyszerre megélik, és egyszerre eltartják a szerepet, szinte ugyanabban a pillanatban, tapasztalatból tudom, hogy a legnehezebb megcsinálni. Ez engem egyszerűen lenyűgözött, az irigység sárga tigrisei voltak a szememben bizonyos jeleneteknél. Úgy érzi az ember, hogy nem színészek, mert annyira igaz, amit csinálnak, miközben abban a pillanatban, hogy azt hiszem, nem színészek, kiderül, hogy színészek. Ez a kint-bent játék nemcsak színházi formájában volt érdekes, pedig hát sok ilyet láttunk már, valljuk be, hanem az ereje, az intenzitása, az igazsága volt nekem revelatív. Sok ilyet láttam, csak nem így, nem ilyen erővel, nem ilyen átélhetően, úgyhogy én ezt nagyon köszönöm.

Winkler Nóra: Köszönöm szépen.

Galéria

Ajánló