fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2011

Válasszon programjaink közül:

Szakmai beszélgetés (Három nővér)


 

Winkler Nóra: Köszöntök mindenkit. Mai első beszélgetésünk a budapesti Nemzeti Színház Három nővér c. előadása Kosztolányi Dezső fordítása alapján, Andrei Şerban rendezésében. Sopsits Árpád kezdi a mai vitát. Opponenseink: Sopsits Árpád rendező, Elek Tibor kritikus, irodalomtörténész és Jim O'Quinn, az American Theatre újságírója.

Sopsits Árpád, rendező: Nagyon örülök minden hóhérszerep mellett annak, hogy a mai nappal lejár ez a kötelező „nézd meg és mondd el a véleményed” mandátum. De azt kell mondanom, még így előtte bevezetőnek, hogy az az öt előadás, amit én kaptam feladatként, meggyőzött arról, hogy itt a helyük. A többit nem tudom, mert még nem láttam. Szűz szemmel néztem mindegyik előadást, egyiket sem láttam ezelőtt. Ezt csak azért mondom, hogy az első benyomásokat fogom elmondani, és egyikhez sem olvastam hozzá semmit, sem a szerzői, sem az alkotói megjegyzéseket. Ez szándékos volt, hogy mint mezei néző üljek be. De természetesen szakmai kritikával próbálom illetni az előadásokat, mert ez a dolgom. Azzal kezdeném, hogy azért örülök ennek az előadásnak, bár nagyon felment bennem a pumpa az első felvonás után, mert ez egy újragondolt Csehov, ami engem halálosan izgatott. Főleg az, hogy hogy lehetett így újragondolni Csehovot, és jó-e, hogy így van újragondolva? A válasz, igen. Azért, mert az összes Csehov-beidegződést a Şerban, hála a jó istennek, lerombolja, de az a jó, hogy nemcsak lerombolja, hanem épít egy újat. És ez nagyon ritkán fordul elő. Rombolni könnyű, ezt tudjuk, építeni kicsit nehéz. Azt írtam fel, hogy életemben ez az első olyan előadás, amelyiknél azt mondom, hogy nem Csehov-reneszánsz van, hanem reneszánsz Csehovot látok, vagy ha tetszik barokkos Csehovot. Mert mivel nyit? Commedia dell'artéval nyit és commedia dell'artéval zár, ez a formavilága és ezt betartja. Ebből rengeteg dolog következik. Itt azok a titkos atmoszférák, sejtetések, amiket minden Csehovnál várunk, itt fel vannak rúgva, ki vannak téve. Mindenki kiteszi az érzéseit, illetve az érzésről való gondolatait. Ez egy egészen másfajta szabadságfoka a színháznak, mint amit megszoktunk. Azt írtam, hogy kicsit olyan, mintha totális világszínházat látnánk, amiben különböző elemek vannak. A francia barokktól és az olasz commedia dell'artétól az angol színházig minden. Megjelenik a Globe is, sőt meg van idézve bizonyos dolgokkal, a négy ajtó stb., ami ott is így van az eredeti felállásban. Tehát sok színházi hagyomány rejtetten ötvöződik, miközben egy új minőségben látjuk Csehovot. Ami engem felizgatott igazából az az, hogy hogy lehet ennyire pontosan, rögtön lerakni a három nővér karakterét a függöny előtt, illetve nemcsak a függöny előtt, hanem az első felvonásban – tehát itt megvan a felvonások rafinált tagadása is –, mert ilyet még nem láttam színházban, mármint azt,  hogy valaki ezt ennyire bevállalja. Annak idején kiadták a commedia dell'arte nagykönyvét. Ez egy két kötetes olasz kiadás, amiben olyan képek vannak, amiket a Şerbannál látok: a tornázó, az ugrálókötelező Irina, az egyensúlyát kereső Irina. Félre ne értsétek, nem Irina van ott, hanem olyan képek, amikből látszik, milyen formában dolgozik a commedia dell'arte. Nyilván nem mindenki ismeri ezt a könyvet, nem mindenki szereti ezt a fajta színházat, ezt a kitettséget, engem meggyőzött, de nem az első felvonás, hanem a második. Majd elmondom, miért. Mivel nincs módom kifejteni mindent, ne haragudjatok, de csak szekvenciákat fogok mondani, mert ugyan nagyon sokat írtam, de szóltak, hogy nem mondhatom el az egészet. Mondok példát: a függönyhasználat. Én életemben nem láttam még így használni a függönyt. Ez a fajta játékos, pofátlan használat. A függöny nemcsak mint leleplező, takaró elem, hanem mint funkcionálisan használt elem van jelen. Hogy mi mindent jelent a függöny, annak az asszociációs pályáit nem szeretném itt most elmondani, mindenki gondoljon, amit akar, de az tény, hogy iszonyúan izgalmasan van használva a függöny. Az is érdekes még, hogy ez az előadás pl. nem szól a klasszikus értelemben vett hatalomról. Ha egy pillanatra összehasonlítjuk a mindnyájunk által ismert Ascher-rendezéssel, ott a katonaság másmilyen katonaság. Itt a katonaság gyakorlatilag olajfúró brigád, aki éppen itt kell, hogy legyen, de arrébb megy, szóval nincs jelentősége annak, hogy katonaság. Most nem tudom, hogy hány év telt el az Ascher bemutatója óta,  de azóta ezek a kérdések feloldódtak, tehát a hatalom kérdéseit ez az előadás egyáltalán nem tárgyalja. Én bizonyos fokig bosszús voltam az elején a Natasa viszonylat miatt, mert nem ragadja meg a hatalmat úgy, ahogy ezt megszoktuk Csehovnál, az eddigi Csehov-előadásoknál. Persze senki sem tudhatja pontosan, hogy Csehov ezt akarja-e vagy sem. Nagyon érdekes volt, hogy nem veszik komolyan Natasa hatalmát, bár rámennek, de mégsem veszik úgy komolyan. Itt a katonaság elmegy. Nincs dráma abból, hogy elmegy a katonaság. Ez egy nagyon érdekes megközelítése a dolognak. Az is érdekes, hogy Tuzenbach halála szinte jelentéktelen. Most mondhatnám, hogy ki van cseszve szegény Mátyássy Bencével, miközben szerintem nagyon jó, amit játszik, csak nem Tuzenbach Irina viszonyára van építve a dolog, sokkal inkább Szoljonij Irina viszonya van kibontva. És ez érdekes, hogy hogy tolja át Şerban egyik részről a másikra az általunk megszokott, beidegzett emberi viszonyokat. Fontos, a térhasználat egyszerűsége. Nagyon ritkán látok úgy teret, hogy nincs a térben takaró elem. Itt olyan, mint amikor gyerekkorunkban kinyitunk egy képeskönyvet. Emlékeztek arra a színházi képeskönyvre? Az alakoktól lett tele a tér. Egyébként csupasz a tér, de megvan az előtér, középtér, háttér, és amint a figurák kimennek belőle, üres teret kapunk, tényleg klasszikusan üres teret, négy ajtóval, ahol az ajtó is jelzett ajtó. A legtriviálisabb színházi nyelv és mégis ezáltal a legköltőibb. Ettől tudnak bizonyos jelenetek annyira elemelődni, mint pl. a hóesés, vagy pl. a mozdonyjáték kétszer is. Annyira tisztán van valami kezelve formailag, annyira sallangmentesen, hogy ezek felerősödnek, amik általában realisztikus eszközökkel vannak megcsinálva. Ne haragudjatok, csak nem akarok össze-vissza ugrálni. A másik, amit felírtam, hogy teljesen áttetsző a díszlet. Folyosók vannak, rejtett folyósok, ami attól válik folyosóvá, hogy a színész végigmegy rajta. Nincs megcsinálva a folyosó, de a színész folyosóként használja a teret. Ez azért szép, mert gyönyörű, amikor a színész teste, a színész fizikai jelenléte építi a díszletet. Nagyon ritka, hogy ezt valaki így vállalja be. Mindig teleteszik a színpadokat mindenféle tárggyal, elemmel, realisztikus elemmel, vagy nem realisztikus elemmel, kerülgeti a színész, használja. Itt pedig a testével csinált teret, ami engem halálosan izgatott, mert fantasztikusan van megcsinálva. Azt írtam fel, hogy az egészben van valami fellinis. Lehet, hogy nem értetek vele egyet, de az egész világlátásában van valami latin és fellinis. Akkor a zenehasználat: pl. Komlósi Zsuzsi fantasztikus, ahogy csinálja, de az teljesen olyan, mint Fellini filmzenéi. Úgyis jönnek be, még ez a bizonyos taktusverés is benne van, pl. a Nyolc és félben. Én nem tudom, hogy a Şerban látta-e a Nyolc és felet, vagy a Fellini-filmeket, valószínű igen, de nekem visszaköszön Fellini, világlátásban, szemléletben és ez nekem azért tetszik, mert ez is az újragondolást jelenti. Azt, hogy milyen súlya van egy szerelemnek, milyen karakterűek ezek a figurák. Gondoljatok bele, hogy rögtön felrakja a Három nővér viszonylat-rendszerét. Rögtön, az első jelenetben, mindenféle egyszerű eszközökkel. A Schell Jutka pl. fekszik és napozik. Na de nem úgy napozik, mint egy normális nő, hanem úgy napozik, mint egy kirakati démon. Nagyon furcsa, ki van rakva. Ugyanígy kirakati, ahogy az Irina ugrálókötelezik és tornázik, és nagyon érdekes, hogy az Olga idézőjelbe lekommunikálja a saját boldogságát. Egészen furcsán indít az előadás, aztán sajnos a második felvonásra azt írtam fel, és itt vannak a problémáim, hogy annyira ötletparádés, annyira zsúfolt és annyira elfelejti a kapcsolatrendszert a Şerban, hogy dühös lettem, mert lyukak támadtak az előadásban és az ötletparádé elvitte a lényeget. Aztán szerencsére a második részben visszaállítja. Egyelőre ennyit.  

Winkler Nóra: Jó, most megkérem Jimet, hogy folytassa ő.

Jim O'Quinn, újságíró: Lehet, hogy most azt fogják hinni, hogy nagyon könnyű megnyerni az amerikai kritikusokat, de ez az előadás is nagyon tetszett, teljesen el voltam ájulva. Ez az előadás méltó a darab nagyságához. A darab természetesen annyira jó, hogy könnyen sérülhet, ezért természetesen vannak rossz Csehov-előadások, de ez nagyon jó volt. Sok Şerban művet láttam már, 20 évvel ezelőttieket is. Amire jól emlékszem, az a Sirály New Yorkból. Nagyon kedves volt, költői és hagyományos. Azokhoz a hatásokhoz, amiket Árpád felsorolt, én még hozzátenném a vaudeville-t, a filmek, a filmvígjátékok korai szakaszát. Nagyon élveztem a Beatles számot, a George Harrison számot, illetve nagyon élvezte Versinyin belépőjét. Soha nem láttam még ennyire életteli és energikus Olgát sem. Tulajdonképpen nem is tudok rosszat mondani erről az előadásról. Mostanában sok Három nővért láttam, pl. Szentpéterváron Dogyinnak a Három nővérét is. Az egész előadás nagyon szomorú és elégikus volt, és ezt már rögtön az elején lehetett látni, ahol majdnem sírtak a nővérek. Láttam New York-ban nemrég egy csodálatos Három nővért, amit Austin Pendleton rendezett, Peter Sarsgaard és Maggie Gyllnhaal játszotta Versinyint és Mását. Şerban előadásban nemcsak öröm és boldogság volt, hanem nagyon-nagyon komikus lett az első jelenet.  Most csak ismételni tudom magam: ez az előadás nagyon méltó volt a darab nagyságához, és azt is bebizonyította, hogy mennyiféle értelmezést bír el ez a darab.  

Winkler Nóra:  Ezt most muszáj tőletek, a társulattól megkérdeznem, merthogy ti voltatok ott a próbákon, a szöveg hogy alakult? A szövegmódosítások kinek a kezdeményezésére alakulnak?

Keszthelyi Kinga, az előadás dramaturgja: Şerban rendezte már évekkel korábban a Három nővért. Volt egy olyan szövegkönyve, amit használni szeretett volna, és azt mondta, hogy ő csak úgy tud dolgozni, tehát úgy tudja követni a próbákat, ha az angol szöveg és a magyar szöveg lefedik egymást. Felmerült, hogy milyen fordításból dolgozzunk. És akkor megnéztük a három fordítást, amit használhatnánk, és úgy döntöttünk, hogy a Kosztolányi hasonlít legjobban ahhoz, amit Andrei szeretne használni,  viszont megpróbáltuk az ő példányához igazítani. Így tulajdonképpen a Kosztolányit vettük alapul,  de mégis egy új szöveg jött létre a rendező elvárásai, kívánalmai és meglévő igényei szerint, ami természetesen a próbák során is változott. A színészek, ha úgy érezték, hogy valamit másképp  szeretnének mondani, akkor azt is figyelembe vettük. Andrei nagy örömmel vette az ő ötleteiket is.

Winkler Nóra: Az a rész pl. amikor a Robi (Alföldi Róbert – a szerk.) monológja van, és az elején arról beszélsz, hogy az élet nem könnyű, az élet nehéz, és kitartás kell, de azért lesz jobb, az, nem  emlékszem, benne van az eredetiben?

Alföldi Róbert, színész, rendező, a Nemzeti Színház igazgatója: Pont így nem. Andrei elég hamar megtanult magyarul. ez nem tréfa. Azt gondolom, hogy ő egészen pontosan tudta nagyon rövid időn belül, hogy mi magyarul mit beszélünk és nem  azért mert megegyezett az angol példánnyal. Kommunikált is velünk magyarul, meg elmondta, hogy ezt a mondatot hogy tedd oda be, vagy hogy mondd azt ott el. A végét én így kaptam. Nagyon-nagyon figyelembe vette azt, hogy az, amit ő előre kitalált, az vajon működik-e valóban? Tehát pillanatokon belül dobott el számunkra nagyon kedves és nagyon csodált, fantasztikus megoldásokat és ötleteket, mert vagy nem tetszett neki, vagy nem úgy működött, ahogy gondolta, és akkor azonnal változtatott. Nagyon fontos volt neki, hogy a színészek abban a rendszerben hogyan működnek. Sokkal fontosabb volt számára, hogy mindenki a helyén legyen és aránylag minél jobban tudjon működni abban az adott szituációban, mint az előre elgondolt koncepciója. Egyet hadd meséljek el róla, mert ez szerintem nagyon jellemző, hogy hogy dolgozunk. Mint minden igazán jó rendezővel, vele is hosszan kellett szarakodni, hogy mit rendezzen. Kiküldünk neki kb. tizenöt DVD-t, tizenöt magyar nyelvű előadást. Jobbakat, rosszabbakat stb. Tíz napon belül küldött három különböző darabra, három-háromféle szereposztást, ami azt jelenti, hogy ő mind a tizenöt DVD-t végignézte úgy. hogy egyáltalán nem ért magyarul, vagyis akkor még egyáltalán nem értett magyarul. Végignézte tíz nap alatt mind a tizenöt magyar nyelvű előadást, tökéletesen feltérképezte a társulatot és három darabra, volt közte Csehov és volt Shakespeare és volt más is, három különböző szereposztást küldött. És akkor én azt mondtam, hogy itt nem lesz baj.

Winkler Nóra: Én nem tegnap, hanem tegnapelőtt láttam ezt az előadást. Telt ház volt, és lassan lehetett kicsoszogni a színházból. Akkor is hallja az ember, hogy ki mit mond, ha nem feltétlen szándéka. Haladtunk kifelé a kijárathoz, és kétféle véleményfoszlányt lehetett hallani a házaspároktól, akik egymással beszélgettek. Az egyik az volt, hogy a sok hangsúlyeltolódástól elvesztek a darabban, és hiányolták, hogy hol vannak azok a régi nagy toposzok, amiket megszoktak. A másikfajta hang meg az volt, hogy pont ettől milyen tisztán meg élesen jön ki a lényeg a darabban. Ez nagyon érdekes volt. Remélem, hogy valami saját tapasztalatot is hallunk majd az ittlévőktől is. A három válogató közül, melyikőtök írta a szubjektív jellemzést?

Urbán Balázs, a POSzT versenyprogramjának egyik válogatója, kritikus: Én írtam az elemzést, nyilván azért, mert nagyon közel állt hozzám az előadás és nagyon szeretem. Nagyon jelentős előadásnak tartom. Nehéz úgy bekapcsolódni most, hogy az  Árpi még csak a jegyzetei felénél tart.

Winkler Nóra: Még csak a negyedénél tart.

Urbán Balázs: Igen, optimista voltam, és a Tibor még hozzá sem szólt. Én sem szeretnék most hosszasan akadémiai székfoglalókat tartani. Számomra mindazon túl, amiről már szó volt, hogy  a toposzok elvetése stb. én nagyon variatívnak és a maga rendszerén belül azért mégis következetesnek tartottam azt a színpadi jelrendszert, amit megépített Şerban. Ez egyfelől nagyon-nagyon mulatságosnak, másfelől kifejezetten kegyetlennek és nagyon erőteljesnek hatott, és ezt, szerintem nagyon erősen és sokrétűen közvetítette a színészi játék is. Feltárult rengeteg fajta olyan viszony, ami a darab mélyén ott van, tehát amit nem szoktunk figyelni. Említetted a Szoljonij viszonyt, az igazán erős kapcsolatát Irinával. Rengeteg olyan viszony van, amiről maguk a szereplők is talán csak a tudat alatt tudnak. Az emberi érzéseknek a színét és a fonákját tudta megmutatni az előadás különböző hangsúlyokkal, különböző tónusban, de mégis nagyon koherensen és egységesen, még ha felvonásonként nem is ugyanakkora intenzitással. Én egy nagyon fontos előadásnak tartom azon túl, hogy nagyon jót nevettem és szórakoztam rajta.  

Elek Tibor: Szerintem az természetes, a kollégának is mondom, hogy az itt bemutatott előadások tetszenek nekünk, hiszen ide a POSzT-ra elvileg azok az előadások jönnek, melyek a legjobbak voltak az évadban. Természetesen én is egyetértek az előttem szólókkal, különösen Árpáddal abban, hogy miért olyan formátumos ez az előadás és miért más mint a korábbi, hagyományos előadások. Fontosnak tartom a szövegmódosulásokat, fel is akartam rá hívni a figyelmet. Biztos, hogy a hangsúlyok és a nyomatékok azáltal kerültek máshová, hogy ez nem pontosan az a hagyományos, eredeti szöveg, amihez hozzá vagyunk szokva. Amire én felhívnám még a figyelmet, kapcsolódva az előbbiekhez, az az előadás dinamikussága és mozgalmassága. Ehhez sem igen vagyunk hozzászokva Csehov-előadásoknál, mármint hogy ilyen, már-már helyenként fergeteges előadásokat lássunk. A csehovi színháznak vagy gondolkodásnak vagy hagyománynak épp az volt az egyik fő jellemzője, hogy nem törekedett attrakciókra, látványosságokra, nagy poénokra, nagy bemutatókra, mert valószínűleg Csehov úgy gondolta, hogy a túlzott attrakció, érdekesség esetleg elvonja valamitől a figyelmet. Itt viszont elkezdődött az ebbe az irányba történő gondolkodás. Ezt szeretném magam is kérdésként megfogalmazni. Mert hogy a rendező azt írja a darab kapcsán, mármint arról, hogy mire törekedett: „..hogy megértsük a szöveg alatti rétegek híres csehovi szüneteit, csak abban bízhatunk, hogy a kapcsolatokból fakadó rejtett feszültségek vezetnek majd minket. A szereplők legtitkosabb életébe kell behatolni...”. Nagy kockázat az Şerban részéről, hogy ezt azzal a fajta kitettséggel próbálja meg elérni, vagy kérdés, hogy ezzel a fajta kitettséggel próbálja-e meg elérni, amiről Árpád beszélt, és amire én próbáltam utalni. Mert itt a groteszk és a már-már abszurd elemek is felerősödnek a műben, vagy az ezekben rejlő lehetőségek is felerősödnek. A színészi játék, amiről még keveset beszéltünk. Külön-külön is rendkívül, nemhogy tehetséges, de nagy tudású színészek igazán jelentős alakításait láthatjuk egymás mellett, de együtt is. Ezek az alakítások nem hagyományosak, szinte mindegyike eltér attól a csehovi figuraképtől,  amihez mi hozzá vagyunk szokva. És az a térhasználat, és az a zenei világ, meg mindaz amiről már szó volt, nagy kérdés, hogy ez közelebb visz-e bennünket azokhoz a mélységekhez, azokhoz a titkokhoz, az ürességekhez, amik ugye a darab, és esetleg a szereplők lelke mélyén vannak, és amivel kérdés, hogy ők szembe akarnak-e, szembe tudnak-e nézni, és hogy nekünk segített-e a rendezés ezeknek a megismerésében. Ezekre a kérdésekre lehet, hogy nekünk kell válaszolni, kezdve a színészi játék elképesztő mozgalmasságától, dinamikusságától, attraktivitásától, át a függönyön, Schell Judit látványos függöny-jelenetén át, még sok minden másig. Vajon nem viszi-e el a figyelmünket arról, ami a lényeg lenne, vagy éppen ahhoz közelít? Ugye erre történt utalás is, hogy a nézői vélemények bizonyos mértékig megoszlanak ebben a kérdésben. Az, hogy ugye a szöveg kapcsán nyomatékosan újra és újra elhangzik a „...boldog vagyok, jajj, de boldog vagyok, jajj, de boldog vagyok...”  szöveg. Mintha ez a nagy látvány, dinamika stb. épp ezt, ennek az ellentetjét akarná megmutatni. Mintha a rendezés is, a színészek is ezzel akarnák elfedni azt, ami ott van a mélyben. Kérdés, hogy ezzel előjön-e? Na, talán sikerült elmondani, amit akartam.

Sopsits Árpád: Van nézői hozzászólás? Mert jó lenne. Tegnap olyan jól alakult ki, és nem szeretném én folytatni, ha valakiben benne van valami!

Winkler Nóra:  Nálad is visszakérdezhetek, mert azt mondtad, hogy ez kérdés, mármint, hogy ez közelebb visz-e?

Elek Tibor: Tegnap is azt játszottam, hogy kérdést fogalmaztam meg és aztán a végén elmondtam természetesen a saját véleményemet is, de most nem akarok elé menni az esetleges vitának.

Sopsits Árpád: Ha nincs, akkor én folytatom, ha nem haragszotok. Egy speciális dologról akarok beszélni, a fényhasználatról. Nemcsak azért, mert filmes vagyok, másodsorban, hanem azért, mert nagyon érdekesen van világítva ez az előadás. Ritkán látok olyat, ahol az egész tér van világítva. Nagyon fontos, hogy miért van így világítva. Azért van így, mert egyenértékűek a dolgok benne. Tehát Şerban vizuálisan azt állítja, hogy az egymás melletti dolgok között nincs vizuális rangkülönbség. Nem emel ki fénnyel valakit, mint ahogy megszoktuk. Ő fénnyel csinálja meg azt a bizonyos csehovi atmoszférát, amit mások egyébként nem annyira a fénnyel, hanem inkább a színészi visszafogottsággal vagy mással szoktak. Itt azáltal, hogy nem ő emel ki, neked kell megtalálnod az egyenértékű, világított térben, ami persze egységes hangulatú, hogy kit akarsz nézni. Ez ugyanazt erősíti, amit elkezdtem pedzegetni, hogy ki a fontos a Şerbannak az előadásban. Hova teszi a hangsúlyt? Én azt írtam fel, hogy annyiban is modern, hogy nemcsak a történet van felfüggesztve, ahogy a modern, posztmodern irodalomról beszélget az ember, vagy a szöveg, hanem bizonyos fokig azok a beidegződések, hogy kiemelnek egy színészt a világítással és fel van függesztve, mert miközben vált fényt, teljes színpadfényt vált. Mindig, nem láttam olyan esetet, ahol nem. Tehát megszokott, ha valahol ül valaki, akkor külön meg van világítva. A Şerbannál nincs külön megvilágítva senki. Ez nagyon speciális, mert még ilyet nem láttam. Olyat láttam, hogy egy fényben játszanak, meg egyszer vagy kétszer van váltás. Azért mondok ilyeneket, mert az, hogy miről szól az előadás, azt egy következő alkalommal majd elmondom, hosszan, de arra tényleg nincs idő, inkább az érdekes dolgokat emelem ki. Ilyen karakteres, ennyire öntudatos három nővért még nem láttam. Itt mindegyik a saját identitásával, hogy így mondjam, rendben van. Nagyon furcsa ma, a mai világban így ábrázolni nőket Csehov kapcsán, szokatlan. Nem látom a  bizonytalan nőt, nem látom. Nem látom az elveszett nőt. Az az őszinte véleményem, hogy a Natasa van legjobban elveszve, nemcsak társadalmilag. Mivel nem tudja igazán megragadni a hatalmat, még a hatalmi helyzetben is ő van a legjobban elveszve. Hogy ez jó-e, vagy nem? Ezt most nem tudom megmondani, de nekem ez nagyon érdekes volt. Nem önsajnálóak ezek a csajok, a nosztalgiázásuk sem olyan, mint megszoktuk, hanem az is idézőjelbe van téve. Olyan, mintha rendben lenne az életük. Ami a legfontosabb nekem, hogy a Şerban iszonyúan jól játszik a véletlennel. A beépített véletlennel persze, mert színházban vagyunk. Pl. azzal, hogy kit választok társnak. Kit választok szerelemnek. Majdnem, hogy véletlen. Kibe botlok bele, ki van ott előbb. Tényleg olyan, annyira életszerű, miközben színház, hogy az ember megdöbben. Mindenki monomániás. Mindenki. A Robinak sokkal fontosabb probléma, hogy az a kurva tea elkészüljön, mint hogy mi van Másával. Nem érdekli sem a felesége, sem Mása, igazából csak az, hogy „hol van a teám”. Az az őrület ebben és az a gyönyörű, hogy tényleg így működünk. Ez az igazság, mert ez sokkal fontosabb. És még az nagyon fontos, hogy ez a vágya nem elégül ki, amikor kielégülne, akkor el kell menni. És így vagyunk ezzel a dologgal mindnyájan, hogy a vágyaink ott remegnek a színpadon, mindenkinek, és mielőtt kielégülne, el kell menni. Ennek a pszichoszociológiai szexuálpatológiáját nem fogom most elemezni, de gondoljátok végig! Mondok egy példát: a Kulka Jancsi úgy jön be: nem akarom látni, ami látható. Először azt mondtam, hogy borzasztó, aztán végiggondoltam, hogy nem borzasztó, mert a commedia dell'artéban így be lehet jönni. Engedjétek meg, hogy elmondjak egy történetet. A Jegor Bulicsovot csinálta a Major Tamás, és én voltam az asszisztense, kávéhordója, bocsánat, és naplójegyzet írója. Nem én voltam az asszisztense. Azt mondta, hogy hozd a kávémat és írd, amiket mondok. Ott volt az, hogy a Jegor Bulicsov hallgatózik, és Básti Lajos bácsi bejött, és hallgatózott, mint a commedia dell'artéban. A Major nagyon lecseszte, nagyon jóban voltak, de nagyon lecseszte. Azt mondta a Básti, hogy na akkor, kérlek Tamás, mutasd meg, hogy hogy hallgatózik. Bejött a Major szép nyugodtan, majd ugyanúgy csinált. És azt mondta a Básti, de hát ez ugyanaz, azt mondta a Major, nem, nem Lala, mert ez jó, amit te csinálsz, meg nem jó. És az volt az igazság, hogy igaza volt, mert idézőjelbe tudta tenni. Ez volt a különbség, hogy ezt a Lala komolyan csinálta, a Major idézőjelbe tette. Nem tudom értitek-e? Egy nüansz, csak ez a nüansz ugyanígy a Kuliginnel is megvan, ahogy bejön és úgy csinál, hogy „nem látom, ami látható”, vállaltan. Ez  nagyon érdekes, az egész darabra jellemző, mert tele van ilyenekkel. Visszatérve arra, hogy miért akadtam ki az első felvonáson. Pl. amikor Zorróként bejön a Robi – a fekete lovag maszkja a commedia dell'artéban –, úgy éreztem, hogy egy olyan kifordítása a dolognak, hogy amilyen eszelős erős volt a belépője, itt ez csak vicces volt, és kivégezte a viszonyát a nőkhöz. Ebben a pillanatban felfüggesztette nemcsak a történetet, hanem a viszonyrendszert is. Aztán a másodikban helyre talált a dolog, de ott meg a monománia, mint a mindennapi életünk része, elvitte ezeket a dolgokat. Mondok még egy példát. Nem tudom, az Irina kibe szerelmes. Ugye csókolózik a Szoljonijjal, csókolózik a Tuzenbachhal egészen másképp és ő az egyetlen, ez lehet, hogy az Eszter sajátja, aki pszichóval játssza ezt. A Schell Jutka és a Dorottya is kitetten játssza, és ez játékbeli különbség. Az Ónodi Eszter megéli és azt éli meg, hogy bizonytalan. Ez az egyetlen olyan elem van, amit láttam, hogy a bizonytalanság pszichológiailag van felrakva. Mondhatnám, hogy ez hiba, ha úgy akarom, mert végül is más játékstílusban játszik. Erről akarok két szót mondani. Számomra ebből a szempontból nem volt teljesen egységes az előadás, mert a Robin éreztem, hogy nagyon érzi a Şerbant, a Dorkánál is éreztem, hogy nagyon érzi a Şerbant, a Kulkánál is ezt éreztem, de a Kulka plusz ironikus is volt, ezért néha elbizonytalanodtam, hogy ez Şerban-e vagy az ő játéka. Néha eltávolított ettől a dologtól, miközben tragikus volt az, ahogy szintén monomániásan mondja önmagának a mondókáját. Amit még el akartam mondani, hogy igazából nem tudjuk meg a három nő belső viszonyait. Igazából nem tudjuk meg. Annyira furcsa volt, hogy itt az van rejtve, ami a legtöbb esetben meg van mutatva. Itt egyet látunk, nincs változás a nővérek viszonylatában, nincs igazi változás. Egy dologban van változás, a Natasával való viszonyukba, de abban is csak minimális, mert az elejétől kezdve utálják, valljuk be. Nem úgy utálják, hogy valóban utálják, de kilökik, mert ő az idegen test. Ez a viszony mélyül ugyan, de nem változik. Teljesen statikus. Ez  nagyon érdekes dolog, mert miközben megélve kellene látnunk a legnagyobb érzelmeket, nem ez történik, és mégis halálra izgulom magam, hogy mi fog velük történni, ki kit választ. Ki kit fog szeretni. Ki kivel megy el. Megjelenik a homoerotikának is, nem is egyfajta formája, nagyon gyönyörű, hogy áttéteken keresztül látunk dolgokat. Valaki megérint valakit, a következő pillanatban már megöleli, a harmadikban pedig megcsókolja. Ez véletlen, de pont ettől életszerű, tehát ilyen az élet. Megy az utcán valaki, meglökik, a következő pillanatban megölelik, aztán meg megerőszakolják. Kicsit durván mondom, hogy értsétek. Nagyon furcsán történik az előadásban, és nekem nagyon tetszik, hogy az életszerűség itt megjelenik, nem csak a színház hagyományos ok-okozati dolgai. Ezt bontja ki a másodikban, amit elrejt az első felvonásban, torpedó rakétákkal lövöldöz. Most nem folytatom tovább.

Winkler Nóra: Azt szeretném, hogy megmond a választ a kérdésre.

Elek Tibor: Árpáddal értek egyet, mert tulajdonképpen válaszolt az én kérdéseimre is, és ismét Şerbant idézem, hogy „..hogy fedezheti fel magának azoknak a kérdéseknek a valódi és mély értelmét, hogy ki vagyok én és miért vagyok itt.” A három nővér rendkívül karakteres és bizonyos szempontból tökéletes és szép alakításában ezek a kérdések egy kicsit  mintha háttérbe szorulnának. Miközben Şerban azt mondja, hogy erre kellene választ találni a szereplőknek is, meg nekünk is, meg neki is, meg mindenkinek, aközben egy kicsit mintha háttérbe szorulna különböző okok miatt, amiket már részben érintettünk. Kérdés, hogy ez baj-e? Nem akarom azt mondani, hogy emiatt ez az előadás rossz lenne, vagy lenne bármi probléma. Ez attól függ, hogy ki hogyan közelít Csehovhoz, vagy a mai színházhoz, vagy Şerbanhoz, és mit vár egy ilyen előadástól. Mert ha hagyományos Csehov-kép és Három nővér él benne, és azt várja el ettől az előadástól, akkor lehet, hogy eleve rosszul közelít, vagy nincs a helyén a dolog. De ha ebben a végtelenül következetesen végiggondolt, minden elemében illeszkedő előadásba helyezzük ezt, akkor azt mondhatjuk, hogy ez azért van így, mert így kell lennie ebben az előadásban. Tehát én nem azt mondom, hogy hiányzik ebből az előadásból ez, mert ebben az előadásban lehet, hogy nem kell ennek a típusú csehovi mélységnek vagy ürességábrázolásnak,vagy identitásprobléma-ábrázolásnak jelen lenni, mert úgy tűnik, hogy ez az előadás nem erre irányult. Nem ezt akarta megmutatni, hanem egészen mást.

Winkler Nóra: De én azt pl. nagyon bírom benne, hogy annyira igénybe vevő a színészek számára  is, annyira elképesztő mennyiségű mozgás és koreográfia és testi és fizikai munka van benne, hogy nézni is fárasztó. A végén azzal a fáratsággal jön ki az ember, amit egyébként is szokott érezni.  Persze, az élet sokféle, de alapvetően nagyon fárasztó, és ezt nézed végig különböző sorsokon keresztül. Összességében megrohadsz a végére, mert tényleg annyira fárasztó. Én ezt csak ebben az előadásban éreztem ilyen erősen. Szerintem pont ettől a fajta állandó fizikai igénybevételtől van ez.  Az a jelenet, amikor a három nővér a végtelen mennyiségű fehér ruha között esik kel, és felkel és lefekszik és felkel és lefekszik, az tényleg olyan, hogy megőrülsz, annyira kimerülsz ülve a  kipárnázott székeden.

Elek Tibor: Így van, és hát ezen kívül még számtalan olyan jelenetet és pillanatot idézhetnénk fel az előadásból, ami páratlan, ritka és külön értéke az előadásnak. Ezek a jelenetek, pillanatok, képek ebben a világban a helyükön vannak, szerintem. Tehát ez mindenképpen értéke és érdeme az előadásnak.

Winkler Nóra: Én a Piroskától akartam megkérdezni, hogy a ruháiddal, kiegészítőiddel és kellékeiddel kapcsolatban pl. neked mennyi beleszólásod vagy ötleted volt?  

Mészáros Piroska, színész: Şerban beszélt a jelmeztervezővel. Azt hiszem az ő ötletei voltak, de semmi olyan nem volt rajtam, amit én ne szerettem volna, vagy amire ne mondtam volna azt, hogy jó, szívesen kimegyek a színpadra benne. Eleinte pl. ez az első ruha még durvábban nézett volna ki, még színesebb lett volna, és akkor mondta Şerban, hogy ez már kicsit sok neki. Szerintem ő azt akarta kifejezni, hogy ezek a ruhák többek, mint ami egy normál emberen van, de szerintem nem visszataszítóak, vagy én nem érzem magam visszataszítónak bennük.

Winkler Nóra: Nekem az jutott eszembe, hogy van egy amerikai képzőművész, Jeff Koons, aki egyébként sokáig Cicciolina férje volt. Őrületes szupersztár a nemzetközi képzőművészeti életben, és neki vannak olyan szobrai, amik egy kicsit sem elemeltebbek,  mint amit ábrázolnak.  Van pl. egy hatalmas nagy arany ruhás Michael Jackson szobra, vannak pincsi kutyái, és van egy csomó olyan munkája, ami olyan, mint amikor lufiból csinálnak, tekergetnek ilyen idióta kutyákat. Azt hiszem, tavaly a versailles-i kastélyban volt kiállítása, és nekem olyan volt, mikor bejöttél mint a Jeff Koons jelenléte a versailles-i kastélyban.

Mészáros Piroska:  Nagyon szeretek bejönni a fehér bundámban a második végén.

Winkler Nóra: Meg az is, hogy a gyerekek az amerikai pop kultúrából a Miki egér és a Minnie.
 
Mészáros Piroska: Abszolút igen.

Philip Arnoult, újságíró: Láttam az előadást szeptemberben és tegnapelőtt. Van egy kérdésem. Változott az előadás szeptember óta, mert sokkal energikusabb és sokkal telítettebbé vált. És ennek az az egyik oka, hogy Şerban teret adott. A második dolog, ami miatt nagyon jó volt ez az előadás, hogy a középpontban mégis csak a darab nagysága volt megtartva. A harmadik pedig a színészek, akik mint társulat régóta, évek óta dolgoznak együtt, és nagyon jól tudnak együtt dolgozni. Az a kérdésem, hogy ők is úgy érzik-e, hogy sokat javult az előadás szeptember óta?

Alföldi Róbert: Egyre javult, mondjuk így, jó? A társulat többi tagja nincs itt, mert a Mohácsi-darabot próbálja, mi maradtunk a Piroskával. Ez így van, ahogy a Philip mondja, természetesen, hiszen egy nagyon pontosan lerakott alapú előadásnál az, hogy egyre természetesebben működik a saját rendszerén belül, az jó esetben egy természetes fejlődés része. A másik pedig az, hogy azt a fajta szabadságot, amit az Árpi mondott, azt tartom a legfontosabbnak. Tehát hogy egy színházi alkotó hogy és miként tud, nem azzal foglalkozva, hogy mit romboljon le és milyen toposzok ne legyenek, nem valami ellen, olyan hihetetlen szabadsággal és szuverenitással nézni egy anyagra, ami lenyűgöző, főleg itt, Magyarországon. Egyre otthonosabban mozgunk ebben a rendszerben, mert nem mondom azt, hogy nem csodálkoztunk ezen az elején, de nagyon fontos, hogy semmiféle ellenállása, rossz érzése nem volt senkinek, hanem végtelen mámorító próbaidőszak volt. Néha néztünk hatalmas szemekkel, hogy ez a hetvenvalahány éves ember micsoda energiával dolgozik, és miket és hogyan mond. Billegni szokott természetesen ez, amit Philip mond, tehát mikor már nagyon otthon érezzük magunkat a rendszerben, akkor nem mondom, hogy attól feltétlenül jobb lesz az adott, esti előadás. Nagyon észnél kell lenni, tehát ugyanolyan pontosan, kristálytisztán észnél kell lenni, ahogy Andrei ezt az egész rendszert felépítette. Ez billegni szokott, tehát nagyon fontos az, hogy ez nem kontinuitással fejlődik, hanem hol nagyon előre megy, aztán pedig vissza. Mindig nagyon észnél kell lenni, mint ahogy minden előadásnál nagyon észnél kell lenni, de a rendszer működése nagyon érdekes estéket tud létrehozni, pro és kontra értelemben is.

Sopsits Árpád: Nézői hozzászólás most már jó lenne.

Harmann Ibolya, néző: Teljesen a befogadói oldalról. Középiskolai tanár vagyok és rendszeresen viszek diákokat a Nemzetibe, nem kötelező színházi jelleggel, hanem mindig azokat, akik jelentkeznek és egyre többen jelentkeznek. Tizenegyedikesek és tizenkettedikesek, végzősök jelentkeztek a Három nővérre, és nagyon jó volt utána a beszélgetés. Befogadói elvárásai nincsenek a fiataloknak, nincsenek ezek a toposzok, sőt, Csehovot nagyon nehéz nézetni. Nem nagyon találtam még olyan előadást, ami után jókedvű és értelmes beszélgetést lehetett volna velük folytatni, de ezután igen és nemcsak a játékokról, ezekről a jó ötletekről, hanem pl. a Natasáról, aki nagyon-nagyon felborzolta a kedélyeket. Azt gondolom, hogy ez önmagában is nagyon-nagyon jó, mert van egy olyan előadás, egy olyan Csehov-előadás, amiről a diákokkal jót lehet beszélgetni, és nem fullad unalomba, mint számtalan.

Sopsits Árpád: Egyetlen dolgot a végére, tehát azt, hogy végre olyan előadást láttam, és azért voltam megbocsátó az első felvonás kicsit túljátszottságával...

Alföldi Róbert: ...mit nevezel első felvonásnak?  

Sopsits Árpád: Az egész első részre éreztem bizonyos túlzásokat hangban és hangeffektusban, tudom más a tér, mint a Nemzetiben, ezt figyelembe veszem, de akkor is, egy kicsi túlhajtottságot éreztem azon az előadáson, amit láttam. A második felvonás után visszaállt, tehát odaállt, ahová való és egy csomó kérdésemre választ kaptam, és örülök, hogy nem mentem el közben. Nem azért, mert el akartam menni, hanem mert az ember azt érezte, hogy ó, hát itt nagyon sok patron van, és ezek majd fel fognak robbanni és nem fogunk rátérni az emberi viszonyrendszerre. Hála a jóistennek, itt az én rossz nézői elvárásom megcáfolódott, és az emberi rendszerekről kezdett szólni a második felvonás. Egy dolgot akartam még elmondani, hogy az előadás vége nagyon fontos. Itt sikerült az, ami nagyon ritka, hogy azt mondja egy ember, hogy nézzünk erre a világra, amiben ilyenek történnek, igen, ez a világ, ezt kell szeretni, és ezt kell elviselni és így kell élni, és ez egy olyan jó értelemben vett állítás, amiért elmegyek a színházba. Amikor ennyi szar van körülöttünk, már bocsánat, bennünk, magunkban is, akkor nem azért, mert pozitív simogatásra vágyom, mert ez a darab nem simogat, mert, hogy egy példát mondjak, itt nincs stabil viszony. Azt a bizonytalanságot mutatja meg, hogy itt nincs az emberek között stabil viszony. Nincs. Nincs szerelem, és tudnám még sorolni a tragikumát ennek a dolognak, és ennyiben mégiscsak pontosan csehovi az előadás, igazán csehovos és mégis van valami örömérzetem. Ezért nagyon hálás vagyok a Şerbannak, meg a csapatnak és ez nagyon ritka. Olyannyira így van, hogy ott láttam a Nagy Marit, a Hollósi Fricit és a Sinkó Lacit, és azt mondtam, hogy mikor ők fiatalok voltak, ők voltak az Irina, a Szoljonij és a Tuzenbach csak nem lőtték le egymást. Tehát olyan asszociációt tudott kelteni az élet és a múlt-jelen-jövő viszonylatrendszerében, ami nagyon ritka.

Galéria

Ajánló