fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2015

Válasszon programjaink közül:

2015. 06. 13. Szo | 11:00

Palatinus Hotel

Szakmai beszélgetés (Koldusopera)

Békéscsabai Jókai Színház (Bertolt Brecht–Kurt Weill: Koldusopera)
felkért hozzászóló: Sándor L. István


Kovács Bálint: Jó reggelt kívánok mindenkinek. Lévai Balázsnak el kellett utaznia, úgyhogy ma én fogom moderálni a szakmai beszélgetéseket. 

Kovács Bálint: Elsőként bemutatom a vendégeinket: Katkó Ferenc rendező, Sándor L. István kritikus és Vasvári Csaba színművész. Kezdjük azzal, miről szól ma ez a darab, és miről tudott szólni a tegnapi előadás?

Sándor L. István: Egy színházi előadás rendkívül sok mindenről szólhat, erről órákat lehetne beszélgetni, de azt gondolom, hogy a színházi valóságból kell kiindulni. Találkoztam egy interjúval, ahol leírták, hogy a rendezőt kijevi osztályfőnöke szólította fel arra, hogy egy zenés darabból készítsen vizsgaelőadást. Tehát ez az előadás eredetileg vizsgaelőadásnak készült. Ha már zenés darab, gondolom inkább abban gondolkodtál, hogy ne egyfajta tingli-tangli musical legyen, hanem egy komolyabb mondanivalóval rendelkező darab. Ezért választottad Brecht Koldusoperáját, amihez a békéscsabai színház igazgatója, ahol egyébként színészként dolgozol, lehetőséget adott arra, hogy ott jöjjön létre és mutassátok be. Oly annyira, hogy a díszleteket is Fekete Péter tervezte. 

Fekete Péter: Összeállt a színház annak érdekében, hogy Katkó Ferenc vizsgadarabja meg tudjon valósulni. Mindenki belerakta a maga tudását. 

Sándor L. István: Utána úgy éreztétek, olyan jól sikerült, hogy beilleszthető az előadás a rendes színházi üzemmenetbe, olyannyira hogy bérletes előadásként is játszottátok, és a Szarvasi Vízi Színházban is szerepelt. Nem feltétlenül az előadás készülésének és alakulásának formájából indulunk ki. Abból indulunk ki, miről szól 2015-ben Bertold Brecht abban a sajátos helyzetben, hogy mi itt a POSZT-on mint kőszínházi előadást, egy társulat bemutatkozását láttuk. Ebben az összefüggésben mit jelentett ez az előadás? Ki is ez a Brecht? Mi is ez a Koldusopera? Viták tömkelegét kellene nyitnunk arról, hogy valami, ami valamikor botrányos volt és provokatív, most milyen. Biztos sokan olvasták, hogy a jobboldali sajtó lekommunistázta, a baloldali sajtó pedig leanarchistázta Brechtet ezért a darabért. Senkinek nem felelt meg. Kifejezetten nonkonform előadásról volt szó. Nem illeszkedett bele sem a szellemi, sem a gondolati, a zenei trendekbe. Az egyik nézői vélemény megütötte a fülemet. Azt mondta egy hölgy, hogy ez egy nagyon kellemes este volt. Számára ez a színházi, politikai provokáció a tegnap estéből eltűnt. Ez hozzá tartozik ahhoz, hogy egy színházi élet mit kezd a darabbal, hogyan darálja be a saját maga repertoárjába. Nyilvánvaló, hogy 1945 előtt Magyarországon nem játszották Brechtet. Nem nagyon került színpadra a Koldusopera sem. 1945-ben volt a Zeneakadémián egy előadás, és utána 1958-ban Szinetár Miklós rendezte meg a művet. Akkoriban az volt a szokás, ha Pesten valami megjelent, bemutathatták vidéken is. Az egymást követő években sorra játszották a vidéki színházak. 1960-ban a békéscsabai közönség már találkozhatott a darabbal, majd 1980-ban ismét. Azt gondolom, egy vidéki színházigazgató nem követ el ártalmas tettet, amikor a 35 év után ismét bemutat egy darabot. Közben gondolkozom, hogy találkoztam-e olyan előadással, ami a Koldusopera kapcsán igazán kimozdító lett volna. Nekem egy emlékem van, az 1981-es Nemzeti Színházas Ljubimov rendezte Háromgarasos opera Törőcsikkel és Garassal. Biztos azért emlékszem annyira, mert ott ültem a karzaton mint egyetemista, és mi ott nagyokat nevettünk és tapsoltunk, a földszint hallgatag volt, és Garas felszólt, hogy: „Nektek játszunk”. Ez egy olyan emlék a számomra, ami emlékezetessé teszi az előadást. De olyan nagy Koldusopera élményem nincs. Valahogy az a fajta furcsa provokáció, ami a darab eredeti születésében benne volt, valahogy a színházi életben kiveszett a darab mögül. De lehet, hogy csak az én találkozásaim nem voltak szerencsések.

Vasvári Csaba: Az volt a kiindulási kérdés, hogy kinek mit jelentett az előadás. Nem lesz könnyű megfogalmazni, mert bennem is csak most ébredezik, hogy mit jelentett számomra az előadás. Úgy emlékszem, de javíts ki, mert te ebben jobb vagy, hogy a Vígszínházban volt egy olyan változat, ami a John Gay-féléből és a Brecht-féléből valami összegyúrt hibrid változat volt. Én is láttam már egyéb változatokat. Azt gondolom, lelkek vagyunk, és ezek köré épül sok minden. Épül test, személyiség, magatartásformák, amik mint a hagyma héja vesznek bennünket körül, és ez indukál valamiféle működést. Mindenki más ösvényeket jár, más archetipikus személyiségben fixálódik. Ugyanúgy automatizmusokat működtet az elménk, mint ahogy automatizmussal működik körülöttünk a világ. Dolgokat beskatulyázunk, vannak bevált patronjaink, amivel megoldunk dolgokat, és ezek a bevált patronok működtetik a személyiségünket. Ezek a személyiségjegyek nagyon erősen körvonalazódtak az előadásban, és az az érdekes, hogy egyik színész személyiségjegynek sincs előnye a másikkal szemben. Ezek a különbözőképpen fixálódó személyiségjegyek mozognak valamilyen irányba, de végül is mindegyik ugyanabba az irányba konvergál és végül mindegyik sikertelenségre ítéltetett, mert nem merünk ezekből a típusokból kilépni, és igazi valójukban szemlélni a dolgokat, és igazi valójukban a teljes szívükkel és lelkükkel reagálni a világ dolgaira. Ezeknek a személyiség fixációknak a sikertelenségéről szólt nekem a darab. 

Kovács Bálint: Kevésbé láttál benne társadalmi provokációt?

Vasvári Csaba: Nem, természetesen nagyon erősen benne volt. Ennek az egész koldusvilágnak a működése, ezek a rétegződések, az hogy a zárt jelentekben is ott munkált ez a világ. Nagyon erősen hozta ezt a jelentést, vagy ezt a jelentéssíkot, de nekem, ami az eddigi feldolgozásokhoz képest kiemelkedett az volt, hogy mennyire működésképtelenek ezek a személyiség fixációk.

Kovács Bálint: Ferenc, te, aki ha jól hallottuk nem vagy hajlandó tingli-tangli musicalt rendezni, hogy fogadtad, amikor az egyik kedves néző azt mondta, hogy kellemes esti kis szórakozás volt? 

Katkó Ferenc: Teljesen jól fogadom. Színészként, rendezőként akkor tudok elégedett lenni, ha a néző úgy távozik, hogy jól érezte magát az előadáson. Ebben a formában nem igaz, hogy nem vagyok hajlandó tingli-tangli musicalt rendezni, viszont azt gondoltam, hogy vizsgaelőadásnak inkább egy bővebb mondanivalójú előadást szeretnék rendezni. Tényleg így került a választás a Koldusoperára. Hogy ez most mennyire provokáció vagy sem. Mi ugye vizsgaelőadásként indultunk. Ha aktuális helyzetekkel provokálom a nézőt, egyáltalán nem biztos, hogy az orosz nézők megértik. Ugyanis nincsenek képben a magyarországi viszonyokat illetően. Azt gondolom, javarészt a nézőt kell szolgálnunk. Az, hogy 10-ből 2 ember elégedetten távozik, mert agyonprovokáltuk, vagy 8 ember távozik elégedetten, mert kellemesen szórakozott, nekem a 8 ember többet jelent, mint a 2.

Kovács Bálint: Ha jól gondolom István nem ilyen provokációra gondolt. Szerintem ő arra gondolt, hogy Brecht eleve provokálni akart azzal, hogy kurvák és koldusok jelennek meg.

Katkó Ferenc: Lehet, hogy ez 1929-ben provokáció volt, de 2015-ben már nem provokáció. Így működik a világunk. Ezzel én már 2015-ben nem tudok provokálni, hogy koldusokat vagy kurvákat rakok a színpadra. Az 1728-as John Gay darab teljesen más indíttatásból született, akkor az opera kiszorítása miatt született meg maga a történet. Az egy másfajta provokáció volt. 2015-ben nem lehet koldusokkal és kurvákkal provokálni, sétáljunk végig bármelyik utcán és nézzünk körül.

 Sándor L. István: Sokat jártam Békéscsabán, amikor válogató voltam, akkor is rengeteget, de nem csak Békéscsabán, hanem sok helyen az volt az érzésem, hogy a saját közegében egy előadás a helyén van és működik, azt a célt szolgálja, amit abban a közegben meg lehet tenni. Ugyanakkor teljesen más nézőpontba kerül akkor, amikor egy országos színházi fesztivál közönsége nézi. Ami itt jogos kérdés lehet Brechttel és a rendezéssel vagy a provokációval kapcsolatban, azok nem biztos, hogy ugyanolyan jogos kérdések Békéscsabán, mert nem ismerjük a békéscsabai tűréshatárokat. Láttam tavaly az Üvegfigurákat,amit Seregi László rendezett és nagyon tetszett. Az már kimondottan kimozdítást jelent a nézőknek, hogy nem a nagyszínházban ülnek, és két oldalról kell körbeülni a teret, és egy olyan történetet néznek, ami nincs benne nap mint nap a tudásukban. Ehhez a kimozdításhoz képest nagyon finoman és szépen volt abban az előadásban vezetve a néző. Ha elkövettem volna ellened azt a galádságot, hogy beválogatom a POSzT-ra, akkor itt teljesen másként nézték volna. Szakmailag felvértezett emberek azokat a kérdéseket tették volna fel, amelyek az egész előadás, vagy színház működésében alapvető kérdések. Itt most valóban az a kérdés, hogy Brechttel lehet-e ma provokálni? Megtartjuk-e ezt a klasszikus formát? Ami engem kicsit zavart ebben az előadásban, az tulajdonképpen az, hogy nagyon simulékony volt. Nem volt érdes, lekerekített volt. Nem voltak el nem reszelt részei. 

Vasvári Csaba: De a kimozdítással is kapcsolatban van, amit most mondasz. Ez a kimozdítás probléma nekem is motoszkált a fejemben, hogy mi történik egy előadással, ha nem ott játsszuk, ahol született. Ennek a kérdésnek is nagyon sok aspektusa van, ha megnézzük az Örkény Színházat, amelyik kimozdítja az előadását és idejön a POSzT-ra, ahol már tizenötször járt és bevett rutinja van. És megnézzük a Jókai Színházat - akik először járnak itt -, hogy hogyan működik itt és Békéscsabán ráadásul olyan körülmények között, hogy Kara Tünde nincs benne az előadásban. Ez egy nagyon más helyzet. Kerülgethetjük, de mi azt az előadást láttuk, amelyben Kara Tünde nem volt színpadon. Biztos van mindenkinek olyan gyerekkori játszóteres élménye, hogy nem tudtunk együtt libikókázni a kistestvérünkkel. Baromi szar dolog úgy libikókázni, hogy a mérleghinta túlsó felén nem ül senki. Képzeljük bele magunkat Tege Tóni, Gubik Petra helyzetébe, aki egy súgónak mond valamit. Lenyomtak úgy egy próbát délután, hogy nem volt ott velük Tücsi, és lenyomnak este egy előadást, életükben először megmérettetnek a POSZT-on, úgy hogy nincs köztük egy hangsúlyos figurája a társulatnak. Ez olyan tehertétel, hogy ennek szerintem nagyon erős köze van ahhoz, hogy nem volt provokatív az előadás. Én is éreztem. Nekem az volt az érzésem, én láttam korábban is, hogy ez egy erősen biztonsági kűr volt, ami bizonyos szempontból nagyon jól és nagyon szakszerűen sült el, de az a kis ecetszag valóban hiányzott belőle, amit szerintem ti hiányoltatok, de ebben benne van az a dolog is, amit mondtam. 

Sándor L. István: Szerintem ez a Brechthez való viszonyok változása is. Úgy fogjuk fel ezeket a dalokat, mintha slágerek lennének. Jó lenne őket elénekelni, miközben anno a képünkbe énekeltek valami döbbenetes dolgokat. Minden színház a társadalmi illúziók lebontásáról szól. Úgy nézünk erre a darabra, mintha összeállna egy történetté, és el lehetne kezdeni az elejétől a végéig, miközben ezek innen-onnan vett jelenetek.  Ez csinálta a színházi élet Brechttel. Sokkal kellemesebb és a klasszikus magasságába emelt darabot csinált. Ezek a dalok nem a musicalből vannak, hanem a berlini kabaréból, ami eleve érdesebb műfaj. Nem tudok mondani Brecht előadásokat, amelyek ezt az újrabontást és újraépítést vállalnák. De egy rendezővizsgán nem is ez a dolgod. Egy rendezővizsgán a szakmai képességeidet kell megmutatni, hogy össze tudsz-e rakni egy előadást, tudod-e használni a díszletet és a teret. Szerintem ez az előadás ezt a nézőpontot kiválóan biztosította. Ez egy profin működő előadás volt. 

Kovács Bálint: Kicsit úgy érzem, mintha körüljárnánk valamit. Arra próbálsz célozni a közegből való kimozdítás problémájával, hogy az előadás legyen bármennyire jó otthon, a POSzT-on nincs helye?

Sándor L. István: Nem. Ilyet nem mondtam. Különösen azért nem mondtam, mert amikor felkértek, megfogadtam, hogy a válogatásról egy szót sem szólok, mert ízléstelen lenne, ha a tavalyi válogató az idei válogatásra reflektálna. Ezt nem mondtam. Kérem, hogy felejtsék el, ha ilyesmi kiolvasható lett volna a szavaimból. Nem szeretnék semmilyen formában reagálni a válogatásra. Miért pont Kijevbe jársz rendezői szakra? Ha jól értem úgy nézte meg az előadást az osztályfőnököd meg a többi tanár, hogy elvittétek Kijevbe az előadást?

Katkó Ferenc: Azért járok oda, mert határon túli magyar vagyok. A Színművészeti Egyetemet szintén Kijevben végeztem, és ezért döntöttem amellett, hogy a rendezői szakot is Kijevben próbálom meg elvégezni. A tanárom és a tanszékvezető leutaztak Békéscsabára, és ott nézték meg az előadást. Meghívták Kijevbe az egyetemi fesztiválra, de most tudjuk, hogy milyen a helyzet az országban, nem tartották meg a fesztivált. 

Kovács Bálint: Te hogy reagálnál ezekre, amik elhangoztak? Máshogy működik Békéscsabán? Most Kara Tünde helyzetét hagyjuk ki a képletből. Ha ezt leszámítjuk, máshogy működik ott az előadás? 

Katkó Ferenc: Nem tudom, hogyan működik. Ugyanúgy működött, mint Békéscsabán, de inkább a közönség fogadja másként, mint a csabai közönség.

Vasvári Csaba: Szerintem neki ezt nehéz megítélni, mert mint színész is benne van az előadásban. Nekem kívülről látva az volt az érzésem, hogy máshogy működik.  Aki itt ül és gyakorló színész, tudja, hogy nagyon más annak a közönségnek játszani, amelyikkel nap mint nap találkozunk, amelyik látott minket x szerepben, és más kimozdítani egy tájelőadásra vagy pláne egy fesztivál előadásra. Ne hagyjuk ki Tücsi helyzetét, mert nem lehet hagyni. Nem lehet függetleníteni magunkat attól a helyzettől, hogy tegnap egy csonka előadást láttunk.

Kovács Bálint: Azt, hogy hagyjuk azt úgy értettem, hogy nyilván ez egy megváltoztathatatlan tény.

Fekete Péter: Azért ez az előadás tegnap kapott egy öt és fél perces tapsot. Az előbb megnéztünk egy nézői véleménysort, ahol én nem feltételezem, hogy a riportok készítői valamilyen álságos szelekciót végeztek volna. Hat emberből hat úgy jött ki, hogy köszöni szépen ez neki jó. Nem érzek semmi különbséget a békéscsabai és a pécsi fogadtatás között. Azért jön el az ember a fesztiválra, hogy megmérettessék a szakma előtt és más város közönsége előtt. A mi érzésünk az, hogy a tegnap esti közönség pozitívan ítélte meg a produkciónkat, ezt a tapsból, a szünet után visszajött emberek számából és az elhangzott interjúkból tudom lemérni. Otthon játszani természetesen más, ott már ismerik a színészeket, várják őket, ez természetesen más városokban nincs meg, de ezért járunk fesztiválokra. Köszönjük, hogy hívtak bennünket. 

Sándor L. István: Óhatatlanul felmerül az a kérdés, hogy ennek a történetnek, amit láttunk, van-e köze a mához? Ezt az előadások különféleképpen üzenik meg a nézőknek. Azt láttam, hogy a jelmezek John Gay korában helyezkednek el.  Már maguk a jelmezek, ahogyan Peachum vagy Maxi van öltözve számomra egy idézőjel. Ha gondolsz is valamire, azért van egy-két olyan mondat, ami megcsapja a füledet, de az egészet nem mozdítjuk ki az eredeti történet korából, inkább ehhez próbálunk igazodni, ezt rekonstruáljuk. Klasszikus történetet láttunk, számomra ezt üzeni a jelmez alapvetően. Tévedek ebben, ez egy tudatos szándék volt? Lehetett volna ez egy időtlen vagy mai ez az előadás, de kifejezetten historikus volt számomra némi elrajzoltsággal. 

Katkó Ferenc: A jelmez, amit Rátkai Erzsébet készített, a rokokó és a mai világ ötvözete. Ez szándékos volt. Semmiképp sem szerettem volna olyan téren aktualizálni a darabot, hogy teljesen mai jelmezekben legyünk és mai díszlet legyen, vagy mai szlenget használjunk. Ezt a részét nem szerettem volna. Így vált kortalanná ez a fajta jelmez, mert keveredik benne a rokokó és a modern.

Sándor L. István: Mi volt a modern benne? 

Vasvári Csaba: Ott volt egy építkezési állvány, amivel naponta szembesülünk, ha megyünk az utcán, ez vertikális síkokat jelöl ki. Maxi karórája, valamint azok a jelmezek, amelyek kiemelik a viktoriánus korból. Nem volt teljesen historizáló. Valóban voltak benne olyan elemek, amik ezt berakták egy tőlünk távol lévő korba. De ez bizonytalanná lett téve. Nem volt odahorgonyozva abba a korba, hanem voltak más irányba is damilok. Ez egyrészről bizonytalanabbá teszi ennek a megítélését a nézőben, másrészről nekem azt sugallta, hogy lényegtelen, hogy bekötjük-e egy konkrét korba vagy sem.

Kovács Bálint: István, lényegtelen ez?

Sándor L. István: Az ember, amikor egy előadással találkozik, gondolkodik, és bizonyos pontokon megy az előadással, máshol fennakad. Ez egy út, folyamat és munka, amiben az ember egy előadással dolgozik. Mindig csodálom azokat a kritikusokat, akik egyből miután lement a függöny pontokat tudnak osztogatni. Nagyon gyakran érzem azt, hogy egy előadás mérlege nem dől el bennem. Nem tudnék pontot adni rájuk. Inkább szakmai kérdéseim lennének. Egy másik olyan pont, ahol én picit megakadtam, hogy van ez a viktoriánus korabeli historizáló jelmez, és közben megjelenik Polly, aki eleve egy elrajzolt jelmezben van. Abban csak babának lehet lenni. Ez fehér-feketében megismétlődik Lucynél is. Sajnos nem láttuk Peachumnét, bár ő más szintű a dologban. Bicska Maxi kifejezetten férfias jelenség volt. Ehhez képest láttam a babákat. Szerintem a nők így ebben a történetben nem tudnak egyenrangúak lenni. Színészileg mit jelent ez? Ha valaki egy ilyen elrajzolt ruhában jelenik meg, akkor nem arra kényszeríti, hogy eleve elrajzolt legyen? Milyen az emberi út, amit Polly a Maxival való találkozástól a szembefordulásig végigjár?

Vasvári Csaba: A babaszerű lények is alátámasztják az én ideámat. Van három különböző baba, és ha megnézzük, hogy ezek közül a lányok közül ki a legemberszerűbb, akkor egyértelműen a kurvák azok. A feleségek és anyák valamilyenre fixálódott, satírozott, festett burkokat viselő karakterek. 

Sándor L. István: Hibát akkor talál az ember, ha egy dolgot talál mércének, saját magát. Nem tekintem mércének saját magamat, mert ha meg tud győzni a darab, akkor azt mondom, hogy épp ez az előadás egyik gondolata. Más az ember feladata. Nem esztétikai feladata van. Ezzel a mondanivalóval azonosulni tud, vagy magával a mondanivalóval is vitatkozik? 

Katkó Ferenc: Örülök, hogy babának láttad Pollyt, mert ez is igazolja, hogy keveredik a rokokó és egy más fajta jelmez. A másik az, hogy elrajzolt karakterekről beszélünk. Nem gondolom, hogy Lucy elrajzolt karakter lenne. Azt gondolom, Polly picit elrajzolt karakter. De ha megnézzük Bicska Maxi eszköztárát, és megnézzük Peachum eszköztárát, ahogy felépítettük a próbafolyamat alatt, akkor Polly nagyon hajaz az édesapjára.

Vasvári Csaba: Egyébként az előadásban Peachumné is elrajzoltabb.

Katkó Ferenc: Sajnos itt most nem láttuk Tücsit, aki szintén elrajzolt karakter. Peachumék elrajzoltabbak, mint a többiek. A többi karakter nem ennyire babás, nem ennyire plasztikus, mint Peachum, aki folyamatosan a mozgást használja a monológok alatt, még akkor is, ha nem aktívan vesz részt egy-egy jelenetben. Inkább a plasztikáját, a mozgását használja, itt köszön vissza Polly enyhén elrajzoltsága.

Vasvári Csaba: Érdekes volt, az egyik néni mondta, hogy ő tudott menni érzelmileg a szereplőkkel. Örök vita, hogy a szívre vagy az észre akarunk hatni. Állítólag Brecht az utóbbira akarta használni.  Nekem könnyű dolgom van, mert ismerem személyesen a rendezőt. Gondolom az előadásból is kiderült, hogy ez az előadás azon az ösvényen indult el, hogy a szívre is akar hatni. Ez lehet erénye és hibája is egy előadásnak. Milyen embereket láttunk? Hogyan lehetett érzelmileg kapcsolódni a különböző karakterekhez? Színészileg nagyon erős jelenlétek voltak. Itt most a Koldusoperáról beszélünk, ami egy zenés műfajú előadás és tökéletes volt zeneileg, és el lett énekelve ez az előadás. 

Sándor L. István: Pollyt ebben a babaszerű, de nehezen használható ruhában lehet-e természetesen játszani? Számomra tegnap meglepetés volt, hogy a börtönjelenetnél, a rácsnál a Lucyvel való veszekedésben egyszer csak azt éreztem, hogy sokkal harsányabb lett, mint addig. Ez aratta a közönségsikert. Az előadás második felében ebben a tónusban maradt.

Vasvári Csaba: Kivéve a Maxitól való búcsújában.

Sándor L. István: Miközben az elején vagy finomabb volt, vagy csak nem vettem észre. Az interneten nézelődtem, és a szarvasi előadásból vannak fent részletek. Sokkal több furcsa mozgás volt az elején a játékban, ami számomra előkészítette volna azt, ami a második felében történik. Nekem ott váratlan törés volt.

Katkó Ferenc: Volt hangnemváltás, de nem itt kezdődött, hanem ott, amikor átvettem Maxitól a bandát. Ott legalább annyira harsány volt, mint a börtönben. Ez egy folyamat. Peachum és Polly ugyanazokat a harsány hangokat ütik meg, és úgy gondolom, hogy ebben következetes voltam. Ez a folyamat elindul az első felvonásban.

Sándor L. István: Ez ugyanolyan, mint egy színházi előadás, mert van, aki nekem bólogat, van, aki neked. Azt érzem az előadás első felében, hogy azt tartod fontosnak, hogy valamilyen kontrasztot mutass Peachumék és Maxiék világában, ezért követed el azt, hogy meghosszabbítod a jeleneteket, és folyamatosan jelen vannak Peachumék és Bicska Maxi és a bandája. Ezáltal nincsenek Peachumék beszorítva egy nagyon szűk térbe, miközben egy egész színpadot látunk? Megéri-e, hogy ezt a kontrasztot hosszan érzékeljem, hogy hosszan üldögél Bicska Maxi középen, miközben nem róla szól a játék, akikről szólna a játék azoknak pedig nagyon kevés tér jut. Érdemes egy ötletért ekkora áldozatot hozni? Erre az a válasz, hogy működik, szóval megéri. Ez is fontos kérdés a térkezelésben. Ez a szimultán térkezelés csak az első felvonásban volt jelen.

Vasvári Csaba: Nem, ez végig benne volt.

Sándor L. István: A szereplők nem voltak ott folyamatosan, míg az első részben igen.

Vasvári Csaba: Az előadásban van olyan rész, hogy egyedül Peachumné marad ott, ezt most nem láthattuk. Örömmel hallom, hogy István ismét alátámasztotta a megállapításomat a személyiség fixációról. Nagyon szűk keretek között mozognak. Amikor bekövül az egyéniségünk, amilyenné válunk az életünk során, akkor az nagyon szűk mozgásteret biztosít számunkra. Az állványokban is ezeket a szűk mozgástereket láttam, amik teljesen lekorlátozták a mozgást. Nekem ennek volt egyfajta ilyen jelentése. 

Katkó Ferenc: Ezek szándékosak voltak, hogy Peachum is egy kis keretben van. Maxinak van picit nagyobb tere, és a Brownnak is van egy kis tere. Ezek szándékoltak voltak.

Sándor L. István: Beszéljünk a koreográfiáról. Amiben azt látom, hogy egy kulturált mozgássort lehet felfedezni, de egyben nagyon vegyes mozgássort is lehet látni. Valahol csak egyszerű mozgások vannak, mintha ruhákat kellene átvenni. Az első felvonásban folyamatosan azt érzem, hogy a dalok alatt be kell tölteni a színpadot, mintha nem bíznál a dalokban. Utána már látom, hogy bízol bennük, mert a második részben többször van, hogy egyedül hagyod a színészt és a dalt érvényesülni egymagában. Azonosíthatatlan kortársi technikából születő mozgásokat is láthattunk. Az egyik dalban megdöbbenve láttam, amikor Peachum valami nagyon keményet énekel, és közben cigánykerekeznek a táncosok, mintha lokálban lennénk. Nem vezetitek a figyelmemet, mit jelent a mozgás, mit jelent a dalnak és a mozgásnak a viszonya. Mindig egy másik zenés színházi stílust látok. Elismerem a látványosságát, de közben az eklektikussága zavarja az én befogadásomat.

Kovács Bálint: A darabnak a metaforikus értelemben vett főszereplői hogyan jelennek meg szerintetek? Az egyik persze a mozgás, de gondolok itt a sminkre, jelmezekre, jelenlétre is. Tudtak képviselni számotokra valami többlettartalmat, vagy egy musical tánckarát láttátok?

Sándor L. István: Ez szerintem változott. Nem tudom, hogy kell-e következetesnek lenni, de mintha nem lettél volna az.

Vasvári Csaba: Abban igaza van Istvánnak, hogy lehet, hogy a kelleténél egy kicsit eklektikusabbra sikeredett a mozgásvilág. Ezek a direkt megrajzolt koldusok folyamatosan ott vannak. Abban a jelenetben, amikor Polly megpróbál éjszaka hazaszökni az esküvő után, ott van egy dal arról, hogy mi is kell egy lánynak. Elszakadni vágyó személyiségfejlődést láthatunk, de Gubik Petrára még úgyis vissza akarok térni. Miközben ez a song van, a szülők ahelyett, hogy figyelnének és a szülői kötelességüknek tennének eleget, inkább a koldusokkal foglalkoznak. A lószart figyelek a lányomra, énekeljél kislányom, én csinálom a napi rutint, keresem a pénzt, nekem az a fixációm, hogy meg akarok gazdagodni, és másokat ki akarok zsákmányolni. Az, hogy van egy song és nem tudunk a szólistára figyelni, mert körülötte sok ember van, ez elég sokszor jelentéssel bírt számomra. 

Katkó Ferenc: Van, ahol használunk kórust, van ahol nem. Kettő helyen nincs használva, az egyik a Salamon dal, a másik pedig amikor Maxi börtönben van. Az összes többiben használjuk, úgy gondolom, hogy ez következes. Az eklektikus mozgás is szándékos. Nyilván ha nem szerettem volna, hogy eklektikus legyen, akkor nem az lenne. Minden song, minden jelenetben mást jelent. Amikor Polly és Maxi búcsúzik, akkor a koldusok mintha én ezt áthallanám, vetkőznek. Nincs szükségem arra, hogy működjön az a mechanizmus, ami működik a Csabi által említett dalban. Amikor Tóni énekel egyedül, abszolút nem zavar, hogy mögötte cigánykerekeznek, mert egy álarcosbálszerű dolgot szeretnének megjeleníteni, ami végül zsarolásba megy át. Három lány jelenik meg Bicska Maxi életében. Az egyetlen igazi szerelem Kocsma Jennyhez fűződik. Ott fontosnak tartottam, hogy tánc legyen, ne pedig eklektikus mozgás.

Kovács Bálint: Megkérdezném Balogh Tibort, hogy miért válogatta be az előadást?

Balogh Tibor: Az idekerülés magyarázata roppant egyszerű számomra. Korábbi válogatások alkalmával beválogatta valaki a Vígszínházból a Szecsuáni jóember című előadást. Amely előadásról Eszenyi Enikő maga nyilatkozta azt, hogy közfogyasztásra készült, azért hogy meg tudják tölteni a Vígszínház hatalmas nézőterét. Azt gondolom, ha korábban lehetett ide beválogatni ilyen előadást, ráadásul díjakat is nyert, akkor mitől ne hívhattam volna meg Békéscsabáról egy felemelkedőben lévő társulat előadásában egy általam igen tehetségesnek tartott fiatalember vizsgarendezését, akiről ezen a beszélgetésen is kiderült, hogy mennyire felkészült ember.

Kovács Bálint: Te hogy láttad, máshogy működött itt az előadás?

Balogh Tibor: Ezt a Koldusopera előadást úgy nézni meg, hogy nincs benne Kara Tünde, pontosan olyan, mintha a Szecsuáni jóembert Eszenyi Enikő nélkül néztük volna. Olyan átkötő és leginkább kontrasztot teremtő figuraként van jelen, hogy mindaz, amit itt valamilyen formában elrajzoltnak tartasz, ott nem történik meg. Kara Tündével Békéscsabán egész más az előadás. Semmi különbség nincs a békéscsabai és a pécsi közönség reakciói között. Kétszer láttam az előadást. Amikor kételkedtem, és nem bíztam magamban, elmentem és megnéztem még egyszer. Itt is elfogadó volt az a massza, amely öt és fél perces tapssal jutalmazta az előadást. Jól megrajzolható az a közönségsáv ezen a fesztiválnézőtéren, ahol a nem pécsiek reakciói élesen különböznek az itthoniak reakcióitól. Mindenki tudja, hogy a földszinten van 4-5 sor, ahol a máshonnan érkezett emberek foglalnak helyet, ezért van ijedtség a színészekben. Ezen a tegnapi előadáson éreztem egy-két színészen az ijedtséget.

Kovács Bálint: Kisfaludy Zsófiához fordulnék, aki Kocsma Jennyt játssza az előadásban. Elhangzott a legelején, hogy a nők nem tudnak egyenrangúnak lenni. Volt szó ruhákról, bár az is elhangzott, hogy a kurvákat játszó színésznők ruhája a legemberibb, legkevésbé elrajzoltabb. Lehetett jól játszani ezekben a ruhákban?

Kisfaludy Zsófia: Gyönyörűek lettek ezek a ruhák, és nekem nagyon a szívemhez nőttek ezek a jelmezek. Nagyon jó volt bennük játszani.  Abszolút partner volt a jelmez a színésznek. Alapvetően nem lehet egyenrangú ez a társadalmi réteg, de nem is ez volt a feladat benne. Az én feladatom az volt, hogy tényleg meg tudjuk jeleníteni a Bicska Maxi és Jenny közti igazi szenvedélyes szerelmet. Erre nem sok jelenet állt rendelkezésünkre. Pláne, hogy Jenny háromszor árulja el Maxit. Erről nagyon sokat beszélgettünk Katkó Ferenccel, hogy az utolsó két árulás milyen indíttatásból történik. Az első árulás nem véletlen, féltékenységből és a pénzért történik. A féltékenység a nagyobb ok benne, mert ha nem lehet az övé, akkor másé se legyen. A második árulás teljesen véletlen. A harmadik elárulásnál pedig már teljesen mindegy, az már a legnagyobb fájdalom és arra fut fel a Salamon dal. 

Kovács Bálint: Nézői vélemény van-e?

Vilmos Eszter: Azt éreztem a beszélgetőkön, hogy nyilván nehéz kritikával illetni egy színházi előadást, hiszen legyen az bármilyen, rengeteget dolgoztak rajta. Sok szempontból nem vagyok mintanézője a darabnak, például azért sem, mert a második felvonást nem láttam. A közönséget sokszor megszólítva éreztem, Balogh Tibor találóan bár nem kevésbé rosszindulatúan masszának nevezte a közönség lelkesebb részét. Amíg néztem a darabot, egyetlen kérdés fogalmazódott meg bennem. Etikus-e elhozni egy ilyen előadást a POSzT-ra, ami valószínűleg Békéscsabán jól működik. A masszának, 10-ből 8 embernek tetszik. Ez egy simulékony, érzelmes Brecht darab. Ez a paradoxon. Egy ilyen előadást etikus-e elhozni a POSzT-ra, ahol majd a szakmai beszélgetésen szétcincálják?

Vasvári Csaba: De eddig nem volt szétcincálva.  

Vilmos Eszter: Ez volt az, ami miatt úgy gondoltam, hogy felszólalok. Úgy éreztem, hogy egy olyan szakmai beszélgetés, ahol udvariasan kizárjuk az esztétikai kérdéseket, mert ez mégiscsak szubjektív. Nagyon kíváncsi lettem volna Sándor L. István véleményére, aki többször felhördült a közönségben. Megértem, hogy miért mondta, hogy tavalyi válogatóként nem fogja az idei válogatást bírálni, de akkor lehet, hogy a mi feladatunk az, hogy kritikával illessük ezt az előadást.  Semmi invenciót nem éreztem ebben az előadásban, nagyon sajnálom, mert nagyon szeretem Brechtet. Nem éreztem aktuálisnak, nem éreztem a társadalomkritikát. A színészek játékáról nem szeretnék most beszélni, mert nem az ő felelősségük, hogy ez a darab itt van a POSzT-on. Nem érzem, hogy ez az előadás megfelelt volna az eddigi POSzT elvárásainak.

Sándor L. István: Amikor az ember leül valahova, és beszélgetni kezd, akkor pozíciót is választ. Lehet szenvedélyesen, felháborodottan kikérni egy előadást, lehet dühödten távozni róla. Lehet az emberben lévő összes sablont mozgósítani, hogy reagáljon rá. Megpróbáltam azokat a kérdéseket feltenni, amelyek érdekelnek. Tökéletesen egyetértünk abban, hogy ez egy simulékony, érzelmes, látványos, de nem elég érdes előadás. Azt gondolom, hogyha egy profi színház profi működtetése a cél, akkor ennek a dolognak tökéletesen megfelel az előadás. Lehet, hogy a mostani válogatók ezt is fontosnak tartották. Nem tartom jó beszélgető helyzetnek, ha az ember megpróbál indulatosan, szenvedélyesen támadni valamit, aminek egyébként az értékeit nem kérdőjelezi meg, csak megpróbálja a maga helyén kezelni. Tudom, hogy mindenki arra gyűlik, hogy mikor lesz itt botrány. Ha azt akarjátok, hogy valamelyik újságban benne legyünk, akkor ezt kell csinálnunk, mert ha elkezdünk arról beszélgetni, hogy te így csináltad, de én ezt úgy látom, akkor az nem érdekes. Amit mi itt csinálunk az az emberek 80-90%-át egyáltalán nem érdekli. Az érdekli őket, hogy Vidnyánszky és Alföldi egymásnak mentek-e már, vagy Schilling kit támadott megint. Ezek nem szakmai kérdések.

Vilmos Eszter: Nem éreztem invenciózusnak az előadást. Középszerűnek éreztem az előadást.

Kovács Bálint: Utolsó nézői hozzászólás.

Hárságyi Margit: Nagyon sok szakmai értékelésen részt vettem már.  Pécsi újságíró vagyok. Maximálisan amellett vagyok, hogy igenis szerepeljenek a vidéki színházak itt, és legyen nagyon sokszínű a fesztivál. Mérhetetlenül egyetértek minden szavával Sándor L. Istvánnak, amikor azt mondja, hogy csak akkor tudunk érdemi vitát folytatni, ha úgy közelítek, hogy a másik véleménye érdekel. Mert itt erről volt szó végig, hogy hallottuk az összes véleményt, ami körülvesz egy előadást, ami olyan sokrétű, mint maga a színház. Nagyon sokat kaptunk ezektől a szakmai beszélgetésektől.  

Kovács Bálint: Köszönjük a figyelmet és a részvételt.

Galéria

Ajánló