fotó
galéria

Tekintse meg a képeket!

Napi programok:

Szakmai beszélgetések 2015

Válasszon programjaink közül:

2015. 06. 12. P | 12:00

Palatinus Hotel

Szakmai beszélgetés (Bánk bán)

Újvidéki Színház (Katona József: Bánk bán)

felkért hozzászóló: Balázs Attila (író), Sándor L. István


Lévai Balázs: Üdvözlök mindenkit az Újvidéki Színház Bánk bán előadásának szakmai beszélgetésén.

Lévai Balázs: Hallottuk, van, akin átment az úthenger, van, aki botrányosnak érzi, van, aki provokatívnak… Akikkel beszélgetünk: Urbán András, az előadás rendezője, Balázs Attila író és Sándor L. István kritikus. Azt javasolnám, rúgjuk fel a szakmai beszélgetések eddigi koreográfiáját. Azt szeretném kérni, hogy a jelenlévők közül akinek kérdése, véleménye, hozzászólása van, jelezze az elejétől fogva, mivel az előadás is már az elejétől véleménynyilvánításra ösztönöz, avagy provokál, aktualizál. Kezdjük azzal a gondolattal, amit a mai hírekben is lehet olvasni, hogy milyen nézői vélemények fogalmazódtak meg a legvégén. Szerintetek ez az előadás mennyire hű Katona József veretes drámájához, szabad-e ilyet csinálni a Bánk bánnal? Mit csináltak vele egyáltalán az újvidékiek? Aki nem tudná, azt azért fontos elmondani, hogy arról a társulatról beszélünk, amelyik a tavalyi POSzT sztárja volt, és az Opera Ultima című előadással a legtöbb díjat vitte el.

Balázs Attila: Tegnap este néztem a tévét, és hallgattam ifjabb Lomnici Zoltán jogászt, akinek valószínűleg megcsúszott a nyelve, mert azt mondta: a remény mindenkivel szemben fennáll. Ezzel a szlogennel kezdeném ezt a beszélgetést. Egyébként szabad ilyet csinálni. Én gyakran megdöbbenek azon a fogadtatáson, ami egy-egy ilyen próbálkozást ér, az a fajta türelmetlenség és düh, amivel ez fogadtatik, olyannyira fokozódik gyűlöletté, hogy lehetetlenné teszi, hogy érdemlegesen, szakmailag beszéljünk erről, vagy más hasonló előadásról. Nem tartom egyébként megbotránkoztatónak, lehet hogy azért, mert anno Jugoszláviában a helyzet nyitottabb volt és megszoktuk ezeket a dolgokat, főleg színházi berkekben. Számtalan ilyet lehetett látni, bizonyos értelemben megedződtünk. Íróként roppant szeretem Katonát, Madáchot is, de úgy, ahogy van, ma már kicsit elavult, valamit ki kell találni.

Lévai Balázs: A videóban az úr emlegette a két évvel ezelőtti Bánk bán előadást Kecskemétről, amit Bagó Bertalan rendezett, és Szabó Borbála gyakorlatilag lefordította, újraértelmezte mai magyarra a darabot, az is egy hasonló kísérlet volt. 

Balázs Attila: Szabadkán létezett egy modern avantgard színház, ami nagyon jól indult, egy politikailag tévutakra hajózó ember, Ljubiša Ristić vezette. De neki volt egy olyan előadása, hogy Madách kommentárok, azért, mert a kommentár megengedi azt, hogy megváltoztassa Madáchot. Hatalmas dühöt váltott ki, mert azzal vádolták, hogy ezzel megszentségteleníti Madáchot, ugyanakkor tönkreteszi a szabadkai magyar színjátszást. Nem vettem észre, hogy tönkre tette volna, hiszen akkor a színház reprodukciókra volt képes innováció nélkül. Röviden, semmi döbbenetes nincs ebben a dologban.

Sándor L. István: Érdemes pontosan használni a kifejezéseket. És erre kellene törekednünk, mert akkor van esélyünk arra, hogy beszélgetni tudjunk egymással. Elhangzott többszörösen a ’provokáció’ szó. Én ezt úgy értem, mint amikor vannak valamiféle megfellebbezhetetlen értékek, szentségek, amikből egy művészi gesztus tudatosan ki akarja mozdítani az embert, és megkérdőjelezi ezeket a szentségeket. A provokációval szemben szerintem ezzel az előadással kapcsolatban a helyes kifejezés a ’kérdezés’. Ez az előadás annyit tett a Bánk bánnal, hogy a benne lévő tartalmakra, a hozzákapcsolódó szentségekre rákérdezett. Meg merte kérdezni azt, hogy 2015-ben Szerbiában, a Vajdaságban, Magyarországon mit jelent az, hogy haza? Egy pillanatig nem ígérte azt, hogy a Bánk bánt fogja előadni. Ezzel szemben azt ígérte rögtön az elején, amikor Petúr bán beszélt, hogy: „a nemzet ahány fő, annyi ész”. A nemzet ebből áll. Ezt a színházi társulat be is mutatta nekünk, amikor félbeszakította az előadást, és amennyire kikövetkeztethető, azokról az előkészületekről, performanszokról számolt be, amikor mindenki feladatként kapta azt, hogy csináljon valamit arról, mi jut eszébe a hazáról. Bizony hosszú és fájdalmas, felzaklató bemutatót kaptunk arról, hányféle gondolat, indulat, előítélet, értetlenség, szándék kapcsolódik ehhez. Ezek a színészek magukra vállalták, hogy a Bánk bánnal kapcsolatban foglalkoznak ezzel a kérdéssel, megkérdezik önmagukat, és számon kérik egymáson. Ezt a rengeteg fajta lehetséges választ, indulatot kaptuk meg az előadásban. A végén csak azt merte megkérdezni tőlünk, nézőktől az előadás, hogy: és neked mi a haza? Neked hol van az a határ, ahol azt mondanád, ez már nem az én hazám? Ez nem provokáció, hanem kérdezés. Tartsuk meg annak az esélyét, hogy egy olyan országban élünk, ahol lehet őszintén beszélni, mert akkor talán annak az esélye is megvan, hogy egymást meg fogjuk érteni.  TAPS

Lévai Balázs: Jelen esetben kifejezetten érdekes olvasmány a színlap, és érdemes végigtanulmányozni. Az van felülre írva, hogy Katona József, alá, hogy Bánk bán. Alatta két alcím, műfaj megjelölés: nemzeti dráma illetve társadalmilag hasznos színházi előadás. Nagyon érdekes még, hogy az összes szereplő neve mellett szerepel a nemzetisége: német, spanyol, magyar… András, mesélj arról, mit jelent az, hogy ’társadalmilag hasznos előadás’? Mi volt ezzel a célotok?

Urbán András: A ’nemzetileg hasznos’ kifejezés nálunk egy egészen más eset kapcsán lett szlogen, ami színházi körökben forgott. Egy drámaíró versenyen kaptak az írók olyan instrukciókat, hogy mi nemzetileg hasznos, stb. Persze nem akartuk ezt a vicc keretei között hagyni, és valóban azt gondolom, hogy ez egy társadalmilag hasznos előadás, az előbb elhangzottak miatt. Hogy ki micsoda, az a Katona darabból való idézet. Ami egyébként félreértés: itt nincs vendégszöveg, semmi a darabban, ami más íróktól származik, ez mind Katona József szövege, kivéve, ami nyilvánvalóan, behatárolhatóan más része az előadásnak. Katona szövegét a húzás mellett Gyarmati Kata egy maibb szövegre írta át amiatt, hogy az előadás kommunikatívabb legyen. 

Szűcs Katalin: Lehet, hogy szerencsés lett volna már előzetesen valamilyen formában jelezni, hogyan viszonyultatok a drámához, mert szerintem a néző azt várta, hogy itt most a hagyományos drámát fogja látni, ezért valószínűleg nehezebben tudott ráhangolódni erre az előadásra. Ha tudja, ha jelzi a színlap, hogy itt nem egészen ezt fogja kapni, akkor valószínűleg könnyebb lett volna legyőzni az ellenérzéseket.

Lévai Balázs: Úgy, mint a Madách kommentároknál?

Szűcs Katalin: Pontosan, mert azt gondolom, hogy a néző az első döbbenet után felháborodik, hogy ő nem erre váltott jegyet. Holott, ha ezt jelzi a színlap, lehet, hogy megmarad a kíváncsisága.

Urbán András: Ne haragudj, szerintem Katona Bánk bánja ott van az előadásban. Lehet, hogy lehetne jelezni, lehetne magyarázni, hogy megszakad egy pillanatban az előadás… Értem, hogy mit mondasz, nem gúnyolódni akarok.

Lévai Balázs: Balogh Tibor véleménye azért érdekes, mert ez az előadás Perényi Balázs előadása alapján került be a versenybe.

Balogh Tibor: A darab színrevitele, a rendezés maga talán még jobban is tetszett, mint Balázsnak. Azért, mert pályakezdő dramaturg koromban, 1981-ben Kecskeméten lehettem dramaturgja a Bánk bánnak, egy gyökereiben, fogadtatásában poros előadásnak. Amikor túlestünk rajta, a színészbüfében azt mondtam az igazgatónak, hogy ezt jövő télen is meg kellene csinálni a kamaraszínházban. Az én olvasatomban úgy kezdődött volna 1981-ben az előadás, hogy amikor a nézők bejönnek és akasztják fel a kabátokat, a ruhatárban tanítaná be Petúr bán Tiborcnak a Tiborc panaszát. 

Lévai Balázs: De nálad Tiborc férfi volt.

Balogh Tibor: Az, hogy hol váltunk nemet és miért, jogos kérdés, de ebben az előadásban ezek logikusan végigvitt váltások. Mivel ’81-ben én még pályakezdő dramaturg voltam, a színészek ott próbáltak fogást keresni, ahol tudtak, ezért az utolsó szótagig mindent alaposan átnéztem, alaposan elemeztem. Azokat a most botrányosnak, kínosnak tűnő fordulatokat, amelyeket Urbán András bevitt az előadásba, a szöveg igenis hordozza. Hordozza azt, hogy füveznek az emberek, mert használták hangulatjavítónak, migrén ellen. A fiatal Melinda migrénjének oka lehetett, hogy Bánk távolléte miatt férfi után vágyakozzék, érdeklődjön Ottó iránt. Visszatérve arra, hogy mindenkinek oda van írva a nemzetisége a műsorfüzetben: Melinda nem magyar, hanem spanyol menekült ebben a történetben. Számos ponton találkozott az én akkori értelmezésem ezzel az előadással. Írtam is egy dolgozatot, ami méltatja ezt az előadást, azt a bizonyos kecskemétit, és még korábbról Bocsárdi sepsiszentgyörgyi rendezését. Mindegyikben a 20. század végi ember megközelítését hangsúlyozom benne. Helyénvalónak tartottam ezt a záró performanszt Újvidéken. Azért ott, mert a haza elhagyása, a menekülés fogalma egy háborútól nemrég sújtott országban más hangsúlyú, mint Magyarországon, ahol most éppen arra próbálnak rájátszani, hogy a megélhetés miatt távozók nyakába akarják varrni, hogy ez egy politikailag élhetetlen ország. Mivel nálunk épp ilyen kampány folyik, azt mondtam, ezzel a performansszal ne hozzuk Pécsre.

Sándor L. István: De az előadás nem ezt kérdezi, nem erről beszél.

Szűcs Katalin: Erről csak annyit, hogy Kertész Ákos nem megélhetési okokból ment el Magyarországról, és nem ő az egyetlen.

Lévai Balázs: Még a beszélgetés előtt kint állva valaki azt mondta nekem, az a félelme, hogy ez a botrány el fogja vinni a figyelmet az előadásról, bár nem tudom ez mennyire szétválasztható.

Urbán András: Én mondjuk nehezen botránkozom meg, de most eléggé megrökönyödve hallom, hogy a magyar kultúrterület legkomolyabb, legrangosabb fesztiváljának a szelekciója az alapján dől el, hogy az előadás politikailag milyen üzenetet hordoz Magyarországról és annak megítéléséről. Ez valóban botrányos szerintem. TAPS

Balázs Attila: Én nem éreztem igazából botrányt. Én az elsők között kimentem és hallgattam kintről.

Lévai Balázs: Nálad mi verte ki a biztosítékot, a 650 forintos euró?

Balázs Attila: A média és az onnan elbocsátott emberek. Ott személyes dühből felálltam és kimentem. Az előadás nekem egyébként tetszett. Ahogy hallgattam kintről, arra lettem figyelmes, hogy feláll a nézők közül valaki, és olyan valamit mondott olyan átéléssel, szenvedéllyel, dühvel, hatalomérzéssel, hogy azt hittem, ő egy nagyon jó, beépített figura. Azt mondtam magamban: ez állati jól meg van csinálva, megnézem magamnak ki ez. Akkor láttam, hogy a Duna Televízió korábbi elnökéről van szó, ettől felkavarodtam, de meg is nyugodtam egyben.

Sándor L. István: Visszatérve az előadásra. Természetes, hogy az előadás mást jelent a születése helyén, mint itt a POSzT-on, ezzel számolni kell egy ilyen szelekció esetében. Ahogy DVD-ről még egyszer végignéztem az újvidéki változatot, szerintem gyönyörű a vége, hogy néhány ember ott marad, mire azt mondja a játékmester: ennyien maradtunk. A Vajdaságban szerintem ez egy nagyon szívbemarkoló mondat.

Lévai Balázs: Hadd kérdezzem meg a színészeket, hogy amikor Újvidéken játsszátok, előfordul hasonló nézői interakció? Ott hogyan fogadják ezt a felsorolást, találkoztatok hasonló reakcióval?

Balázs Áron: Ott inkább kommentárokkal találkozunk, csendesebb megjegyzésekkel. A tegnapi egy kicsit hangosabb volt. De ott is változó, hogy veszik-e egyáltalán a játékot, van-e kedvük egyáltalán kimenni. Többnyire ott is megvan, hogy inkább akkor mennek ki, amikor személyesen is megérinti őket valami. De van, amikor többen maradnak, van, amikor kevesebben, de általában a felénél többen.

Sándor L. István: Egy mozzanatra hívnám fel a figyelmet. Elmondták, hogy néhány színész távozik, mert nincs kedve részt venni ebben a játékban. Ezt is fontosnak tartom, hogy nem mindenkinek kötelező ebben részt venni, mert ami itt zajlik, az már egy társadalmilag hasznos pedagógiai foglalkozássá válik a végén. Ez nem a Bánk bán meggyalázása. Rosszul értelmezzük a színházi helyzetet, ha azt gondoljuk a Bánk bánon esik sérelem.

Lévai Balázs: Hogy egy kritikát is megfogalmazzak, a performatív zárójelenet legelején volt egy kis magyarázkodás, nekem az furcsa volt. Hogy Szerbiában így játsszuk, itt meg úgy, én ott éreztem döccenést.

Balázs Attila: Azon gondolkodtam tegnap este, hogy nem értjük, miről szól ez a csodaszarvas dolog. Többen is kérdezték, éppenséggel kiabálták, ez micsoda? Azt gondolom, jogom van itt a saját magyarázatra, ami úgy szól, hogy képzeljük el: le akarjuk egy kissé groteszk jelenetben képezni azt, ami az országban, vagy még kisebben itt, a POSzT-on történik - akkor megkapjuk ezt a jelenetet. A csodaszarvast el kell nyerni, utána szalad a két stüszi vadász, akiknek utol kellene érni. Nagyon emblematikusan benne van, hogy jobbra menjek, balra menjek? Miközben a középutat kellene megvalósítani, amennyiben lehet, de valószínűleg lehetetlen. Még annyit mondanék az egyik megjegyzéshez, hogy ott van a színlapon: „társadalmilag hasznos színházi előadás”. Ha valaki ezt elolvassa, azonnal gondolhatja, ez nem az a Bánk bán, amiből A-tól Z-ig benne van minden. Ebben nyilván benne van egy adag irónia. Az iróniáról még annyit, hogy ezek a nagy, nemzeti, nem gyalázandó ikonok, toposzok ebben a leszűkült anyaországban szentebbnek számítanak. Azért is, mert a Trianon után Szerbiában maradottak látják, hogy a szomszédnak is van csodaszarvasa, és főleg a háború hozta elő, hogy mindenkinek a hadserege ott masírozik a Tejúton. Ha belegondolunk abba, hogy mi történne, ha minden népnek szimultán ott látnánk masírozni a hadseregét, nagyobb dugó lenne, mint Pesten péntek délután a körúton. Ezért azt gondolom, hogy Urbánnak is, aki ebben a közegben nőtt fel, könnyebb iróniával viszonyulni ehhez a dologhoz, nem pedig pátosszal.

Sándor L. István: Az a legfontosabb kérdés, hogy valamivel szemben, amit nemzeti nagyságnak értékelünk, csak a pátoszt tartjuk elviselhetőnek, vagy esetleg a kérdező mód valamely árnyalatát is? Ez egy fontos választópont.

Urbán András: Ez az én szerény elképzelésem a Nemzeti Színházról. Amúgy társadalmilag, nemzetileg az az előadás hasznos, ami egy közösség problémáival foglalkozik. A konzervatív művészetkoncepciónak az az erénye, hogy előadunk egy Bánk bánt, amire elmegyünk szépen felöltözve, élve annak a kulturális szokásnak, hogy színházba járunk, felemelőnek érezzük, hogy ezen a jeles eseményen részt veszünk és egy adott nemzet tagjai vagyunk. Ez szerintem nem egy komoly művészetkoncepció és általában nem is szül olyan eredményeket, amik valósan foglalkoznak egy adott problémával. A nagy szerb drámákkal is az a tapasztalatom, mint a Bánk bánnal, hogy a nemzeti toposzok, a nagy kulturális értékek véletlenül váltak azzá. Valamikor a 19. században volt jelentésük, ezért becsüljük őket. Mindig azzal találkozom, hogy amiről szólnak, az már provokatív, az problémás. Elnézést, de ez annyira jellemző Magyarországra, hogy bármelyik előadást játszottuk itt, mindig van egy ilyen: „á igen, az ott nálatok a Délvidéken, a Balkánon ez egész más, de ez tényleg így van”? Értem, hogy más színházi kultúra, más színházi nyelv, de mindig van ez a távoltartás.

Lévai Balázs: Ha jól értem, ti a kisebbségi lét felől próbáltatok rákérdezni a haza kérdésére. A Bánk bán ezen az előadáson keresztül milyen választ adott erre a kérdésre? Van a többszörösen megszakított klasszikus dráma, amit szinte teljes egészében lejátszottátok. Sokan azt hitték, hogy ebből nagyon sok ki lett húzva, de valójában csak le lett darálva. Számotokra adott-e az előadást adekvát választ erre a művészi kérdésre?

Sándor L. István: Több fajta választ is adott ez az előadás. Egyrészt engem is nagyon izgatnak a határok, akár egy művel való foglalkozás kapcsán is, és hogy a nagy nemzeti szentségek mitől és hogyan keletkeznek? Valószínűleg attól keletkeznek, hogy a Bánk bán maga egy rendkívül gazdag, ellentmondásos szöveg. Ebben az előadásban sem történt semmi, ami a Katona darabban ne lenne benne. Lehet, hogy bizonyos értelemben ki vannak nagyítva dolgok, mint például Ottó és Izidóra viselkedése. Ahelyett, hogy a hosszú, nehezen érthető nyelvújítás előtti szövegben próbálnánk a titkot megfejteni, Urbán András demonstratíve hangsúlyozottan kiemeli. Ironikusan azt mondanám, hogy Urbán András rendezésébe nem is kell díszlet, csak két mikrofon meg szónoki állvány, mert a szövegek önmagukért szólnak, ez visszatérő eleme az előadásainak. Ez egy fontos gesztus, hogy ezt a színházat ilyen direkt módon, közvetlenül kell nézni, és így is hat. Az is fontos, hogy ez a direktség folyamatosan megjelenik. Láttam például a Neoplanta című előadást, ahol a végén a személyes viszony a városhoz hasonló vitaként jelenik meg. Olyan nyitásokat tesz meg ebben a dologban, ami lényeges. Azt még mindenképp elmondom, hogy ne felejtsük el, az egész POSzT Boross Martin előadásával kezdődött, ami arról szólt, hogy ez a közös dimenzió a nézők többségének a fejében nem létezik. A bungee jumping a fő kalandforrás, nem az, hogy nemzeti létünk problémáin gondolkodjunk. A provokáció szerintem az, hogy az előadás arra szólít fel, kérdezés formájában foglalkozzunk nemzeti létünk problémáival.

Lévai Balázs: Nézzünk még további konkrét megoldásokat. Sokak számára kérdéses a végén az a himnusz-orgia, amikor egy önálló dalműben elhangzik jó néhány Magyarországhoz köthető himnusz, sőt maga a magyar Himnusz is. Sőt, az Aranybulla is elhangzik. Ezekről a megoldásokról mit gondoltok?

Sándor L. István: Azt se felejtsük el, hogy az egész előadás elején a királynő a Csángó himnuszt énekli, ami arról szól, hogy a különböző népek szorításában tudok-e még az anyanyelvemen imádkozni vagy sem. Az egész előadásnak a kulcsa ez a nyitás, és az összes himnusz azt kérdezi, mi a haza? Mikor mit jelent? Mit jelentett, amikor Katona megírta a Bánk bánt? Milyen himnuszt kellett akkor énekelni? Megjelennek a népi himnuszok, az István himnusz, a Gotterhalte, hiszen az a hivatalos himnusz, nem az Erkelé, ami csak a Nemzeti Színház pályázatán nyert díjat 1844-ben. 1903-ban hiába próbálta a magyar parlament összmagyar himnusszá nyilvánítani, Ferenc József megakadályozta, és nem írta alá a törvényt. A haza egy folyamatosan változó fogalom. Nem kellene ezzel is szembenézni?  Nézzük meg,  mi minden van a tarsolyunkban? Mi minden a nemzet? Hány fő van, hány összeférhetetlen gondolat? Ez szerintem nem provokáció, ez egy számvetés.

Balázs Attila: Szerintem a magyar himnusz azért volt benne, hogy a közönség azt higgye, ott van vége az előadásnak. És ott billen fantasztikusan az előadás, és kap újabb gellert. Ez az előadás bennem újra felvetett egy régi problémát, ez Melinda alakja. Vele az a probléma, hogy nem hiszem el Katonának, nem látom megalkotva őt, mint nőt. Valószínűleg akkoriban nagyon nehéz lehetett őt férfi aspektusból megírni, később az irodalomban sokkal szerencsésebben ábrázolták a nőket. Van még egy aspektus. Szerbiában kevesen tudják, hogy Melinda spanyol. Ő sokak számára magyar. Azt vettem észre, hogy Szerbiában elterjedt az a hit, hogy a magyar nők könnyűvérűek. És Melinda mit hoz a darabban? Ottóé lesz, de a motivációs vonalat nem igazán értem, és ezzel valószínűleg Katona is így lehetett, ezért bedobta a játékba ezt a bizonyos kancaport.

Lévai Balázs: Bár látom, Elor Emina nem érez motivációt, hogy kancapor ügyben mondjon valamit, arról viszont tudsz mesélni valamit, hogy szerinted mennyire árnyalt ez a női figura?

Elor Emina: A vége játékkal kapcsolatban azt akartam mondani, hogy én részt veszek a játékban, és azokat a hangokat hallom a nézők körében, hogy „ja, ez már volt”, „ja, hát már ezt is túléltük”. És nem nevetnek. Temesváron és itt is úgy fogadták, hogy „ha-ha mennyire jó játék”, otthon inkább a döbbenet a jellemző. Melinda alakjával kapcsolatban pedig: ő áldozatul esik ennek az egész politikai ügynek, a szerelme és a vegyes házasság taccsra megy.

Lévai Balázs: Fontos kérdés, hogy melyik figurát helyezi középpontba ez az előadás? A hagyományos nagy drámai karakterekkel mi történik? Mi történik a férfiakat alakító nőkkel? Egyértelműen jelezve van, hogy itt Biberach a főnök.

Urbán András: Igen. Őszintén szólva, engem a figura, az alak nem különösebben érdekel, és kortárs színház nem az alakkal foglalkozik, hanem a művész pozíciójával. A Bánk bánban számomra kompromisszumosak ezek a drámai jelenetek. Ez a dialógusok színháza. Nyilván Biberachnak van egy olyan szerepe, hogy egy pontig motiválja, irányítja ezeket a jeleneteket, de ez nem új olvasat, sokan használják erre ezt az alakot. Egyébként már nem emlékszem, hogy miért játsszák nők a férfiakat… azon kívül, hogy vannak korlátai egy színháznak. Általában minden régebbi drámával így járunk, hogy férfi szerepekről szól, holott a mai társadalmi helyzetre ez nem jellemző, vagy legalábbis változik például a nők politikai aktivitása. Ma már ez nem igazán újszerű vagy provokatív dolog.

Lévai Balázs: Fontos motívum még ezeknek az álarcoknak a feltűnése, ami egyértelműen köthető az Anonymus hacker csoporthoz. Ti ezt hogyan értelmeztétek, számotokra mit jelentett ezeknek az álarcoknak a visszatérő és kiemelt pillanatokban történő használata?

Sándor L. István: Én csupa Katona Józsefet láttam, akik óvják az előadást, és amikor nem akar megtörténni a gyilkosság, verik a színpadot, hogy annak azért úgy kell lennie. Azt láttam egyébként a DVD-ről, hogy abban a kisebb, szűkebb színházteremben, az előadás eredeti helyszínén, ez a folyamatos mozgás, akciózás félelmetesebb. Mintha egy bezártság helyzetet is teremtenének. Nekem ez a dolog ebben a nagy színházban kicsit elveszett, de lehet, hogy rosszul láttam.

Urbán András: Lehet, hogy rosszul láttad, én megkérdezném a közönségből Cseicsner Otíliát, aki azt mondta, leordították a fejét a válláról, és hogy ez egy kemény előadás volt.

Cseicsner Otília: Én hátrébb is ültem, ahol mögöttem egy biztonságos fal volt. Nagyon kellemetlen volt ennyire közelről ez a hangerő. De ez egy fizikai dolog, nem esztétikai állásfoglalás, másnak más a zajtűrő képessége. 

Urbán András: Azt is mondtad, hogy bocsánatot kértek tőled.

Cseicsner Otília: Igen, nagyon dühösen hátranéztem és a színész teljesen civilből azt mondta, „ bocs”. 

Lévai Balázs: Legalább kiderült, hogy az újvidéki színészek jólneveltek. 

Cseicsner Otília: Ennek ellenére úgy éreztem, hogy én ezt így tovább nem bírom, de nem mentem ki a teremből.

Lévai Balázs: Istvánnak igaza van abban, hogy én így is félelmetesnek éreztem a rohangálást, előttem-mögöttem folyamatosan ott voltak. Már beszéltünk arról, hogy kimozdítani a nézőt a komfortzónájából, ez abszolút megtörtént. Azzal is, hogy a lámpa hova világít, hol ül álarcos, ez működött.

Balázs Attila: Szerepel az előadásban egy valaki-valami, amit úgy hívnak ’Smoki’. Ez Jugoszláviában jelent meg valamikor, és amikor meghallottam ezt a szót az előadásban, számomra azt jelentette, mint Proust-nak a ’macarone’-ja, és más irányban kezdtem el gondolkodni. Valószínűleg ezért is értelmeztem a férfiak maszkos csapatát a Crvena Zvezda eldurvult szurkolóinak. Nekem ilyen irányba nyitották meg az asszociációmat.

Kovács Bálint: Ez az Anonymus szerintem kívül esik mindenen, amit provokatívnak lehet nevezni, ez teljesen egyszerű és logikus rendezői értelmezés, nem is mondanám túl különlegesnek. Az Anonymus egy mai csoport, akik békétlenek. ÉS miről szól a Bánk bán? Békétlenekről. Egyszerűen le van fordítva 2015-re, hogy hogyan néz ki egy csoport, amikor úgy dönt, a társadalom bizonyos szeleteivel nem elégedett és azt meg akarja változtatni. Ez ma Anonymus, 20-30 év múlva talán már valami más lesz.

Perényi Balázs: Mondták nekem, hogy ilyen előadást beválogatni bátorság. Ugyan miért? Nagy baj, ha megfogalmazódik az, hogy ez bátorság. Ha egy interaktív előadásban a közönség visszaszól, nem botrány. Azokat az újságírókat, akik szeretnék még tovább boncolgatni, hogy ez mekkora botrány volt, arra bíztatnám, hogy az interaktív színház természetével kerüljenek egy kicsit közelebbi viszonyba, kutakodjanak. 

Lévai Balázs: Ez nyilván így van. De amiért sokat beszélnek erről, az az, hogy ezt a beszólást az Magyar Állami Operaház igazgatója tette meg, aki a POSzt szűrijének tagja, ráadásul két másik zsűritag is kommentálta a dolgokat. De maga a történés az interaktív színházba természetesen belefér.

Perényi Balázs: Azt feltételezni, hogy ez a nagyszerű társulat azért hozta ezt az előadást létre, hogy a mi kis nyomorult politikai viszonyainkra reflektáljon, elég szűklátókörűség. Miért nem tanulunk tőlük, hogyan élik meg ők a magyarságukat egy háború után? Mit gondolnak erről? Ők miért mentek el? Hallottam olyan véleményt is, hogy meggyalázzák ezeket a dalokat. Nem meggyalázzák, hanem eléneklik, szépen, és én közben megfogalmazhatom a viszonyomat ezekhez a dalokhoz. A performanszok alatt megfogalmazhatom azt, hogy tudnék-e értelmes közlést színházi performansszá formálni arról, hogy nekem mit jelent magyarnak lenni. Szerintem azt a kérdést feltenni, hogy mit jelent magyarnak lenni, egy hazafias gesztus. Nagyon erős hazafias gesztus, ugyanis a hazafiasság olyan, mint a vallásos hit. Nem egy határozatlan idejű kinevezés, hogy megvan, megkapod és viszed magaddal. Nem, ez munka, feladat. Újraértelmezed, gondolkodsz rajta. Nem automatizmus. Ez az előadás felkínálja a lehetőséget - szerintem nagy tisztelettel, sok hazafiassággal, magas szakmai színvonalon -, hogy én ezen gondolkodhassak. Ha ebből botrány lesz, én tényleg nem értem. És akkor beszéljünk olyan jelenetekről, hogy Gertrudis halála mikor volt ilyen megindító színpadon? Hát milyen színészet az?

Sándor L. István: Számomra a legerősebb gondolat az volt, hogy a hazáról való gondolkodás ott kezdődik, hogy hol is van az otthon? Ezzel a Meggyeskerthez is kapcsolódik az otthon veszélyeztetettsége, elvesztése, elvesztésének lehetősége révén. Számomra az utolsó kérdéssor valójában ezt jelentette, hogy nem csak a hazával zavarodik össze a viszonyom, hanem az otthonom is kétségessé válik. Más. Tavaly azért ünnepelték felállva az Újvidéki Színházat, mert volt valami más is az Opera Ultima előadásukban. Ebben az előadásban a társulat ereje jelent meg, a tavalyiban a játékosságuk. Ez itt az első jelenetben, a csodaszarvas játékban jelent meg, és ezért nagyon hálás is volt a közönség. Ezután kicsit az erő elvitte a figyelmet a játékról. Biztosan hálásabb lett volna a közönség, még nagyobb siker lett volna, ha a játékosság is megmarad, de továbbra is egy nagyon erős társulat benyomását keltették.

Albert Mária: Én Erdélyből jöttem, és amikor ezek a kérdések elhangzottak és a színész magyarázás közben mindig visszatért arra, hogy „itt, Magyarországon…”, akkor egy kicsit kizárva éreztem magam. Sok dolog megtörtént Erdélyben is és bár én nem mentem el, de a középiskolai osztályom 80%-a nincs otthon, úgyhogy tudom milyen, amikor elmennek. Azon kezdtem el gondolkodni, hogyan nézné ezt az előadást például egy francia? Ezen gondolkodva arra is jutottam, hogy ez a Bánk bán arról is szól, hogy miért jön ide Biberach? Gertrudisnak hazája-e ez az ország? A haza mindig akkor fogalmazódik meg, amikor megjelenik egy másik. Az előadás végén feltett kérdések nagyon jók voltak. Elgondolkodtattak arról, hogy mi a viszonyunk a másikhoz, nem csak a hazához.

Balogh Tibor: Jártam Nyugat-Szibériában, ahol egy szovjet-magyar drámahét keretében bemutatták a Bánk bánt. Olyan izgalmas előadást én még soha nem láttam. Egy társadalomlélektani krimi volt. A végén megkérdeztem tőlük, kik voltak a merániaiak? Rávágták: „hát a moszkvaiak”.

Kovács Bálint: Számomra az előadás azt jelentette, talán ez is lehetne a címe, hogy „a haza nem garantált”. Ezt az előadás egy nagyon következetesen végigvezetett hármas egységben, szinte tézis – antitézis – szintézis jellegűen mutatta be. A csodaszarvas azt jelentette, milyen, amikor még nincs haza, és hogyan mondjuk majd azt, hogy ez a mi hazánk, a mi anyaföldünk. Ez az a pont, amikor egy nép azt tudja mondani, hogy megvan a haza. Utána jön a Katona József írta Bánk bán, ami arról szól, amikor van haza. Megvan, biztos, épp itt vannak a németek, a spanyolok, a merániaiak. Ebből nagyon logikusan következik a harmadik rész, amiről botrányként beszélgetünk - ami arról szól és arra készteti a nézőt, és mint a hármas egység nem lehagyható, és az előadás szerves része -, hogy milyen az, amikor már nincs haza. A csodaszarvas megmutatta, éltünk ott, de aztán el kell menni, mert mondjuk nagyon sokat ér az euró vagy a NATO lebombáz minket. Ez a mondjuk így ’provokáció’ arra késztetett, hogy gondolkodjunk el, meddig vagyunk képesek elviselni ezeket a viszontagságokat. Elbírjuk-e viselni, hogy nem utazhatunk Olaszországba nyaralni, elbírjuk-e viselni, ha az orrunk előtt végzik ki a cigányokat, elbírjuk-e viselni, hogy bombák esnek az égből, ér-e nekünk ennyit a haza. És ebben semmi nem hangzott el arról, hogy ezt mondjuk Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc csinálná. Nem hangzott el semmi arról, hogy ami most történik, az ide vezet. Nem hangzott el semmi az óriásplakátokról. Őszintén kérdezem, hogy ez miért provokáció? Ókovács Szilveszter miért érzi úgy, hogy ez felháborító dolog?

Lévai Balázs: Ez a kérdés költőinek tűnik, mert nem látom itt Ókovács Szilvesztert, de hogy ne boruljon fel a hajó, valaki akar erre válaszolni? Ellenvélemény?

Dr. Erdély György, néző: A hajó folyamatosan fel van borulva. Azt gondolom, Ókovács Szilveszternek nyilván volt gondolata, és hogy ezt elmondja, ezt sem éreztem semmiképp provokációnak. Az a kérdés, hogy mi a botrány egész pontosan?

Sándor L. István: Az a kérdés, hogy a Bánk bán Bánk nagy áriáját jelenti-e, hogy „Hazám, hazám…”, vagy nyitunk azokhoz a kérdésekhez, amik a darabban megfogalmazódnak? A Bánk bán nemzeti nagyságának egyetlen oka, hogy 1848. március 15-én ezt játszották a Nemzeti Színházban. Bár nem hagyták végigjátszani, mert botrányba fulladt az előadás, de a dologban nem a Bánk bán volt fontos, hanem az ügy. Mi volt az ügy? A nemzeti függetlenség. De a Bánk bán nemcsak erről szól, hanem rengeteg minden másról is.

Balázs Attila: Kíváncsi lennék egy másik dimenzióra. Meddig jutott ez az előadás szerb környezetben, és milyen a fogadtatása?

Krizsán Szilvia: A korábbiakhoz hozzászólva. Van, hogy én is teljesen nyitottan ülök be egy előadásra, mégis nagyon dühös leszek, és azt érzem, ki szeretnék menni. Ehhez az embernek joga van, ez így hat rám, és úgy reagálok, ahogy. Ezt én sem tudom elítélni, én is voltam ilyen helyzetben. Hogy hat szerb környezetben? Emlegettük már a Neoplantát is, ami hasonló témaköröket feszeget. Arról beszél, hogy én magyar vagyok, és mi az ehhez való viszonyom. Nagyon sokat játsszuk ezeket az előadásokat az ex-jugoszláv tagállamokban. Azt gondolná az ember, hogy ilyen témákról, amikor hadban állt Szerbia és Horvátország, ez biztosan valami botrányt kiváltó dolog lesz. Okkal és joggal hisszük, hogy ha én arról beszélek, ti mikor nyírtatok ki minket és viszont, iszonyatos feszültségeket fog kelteni. De nem így van, és azt gondolom azért, mert amikor az ember nagyon közelről azt hallja - ez történt velünk folyamatosan Szerbiában 10 évig -, hogy mi vagyunk a kiválasztott nép, vagyis a sima nacionalizmus sovinizmussá kezd átnőni, annak nem lehet jó vége. És ott ezt mindenki megtapasztalta. És attól függetlenül, hogy kinyírtuk egymást - nem állítom persze, hogy ez tartós -, egyelőre minden fél úgy viszonyul ehhez, hogy hagyjuk az egészet, pihenjünk, mert elvesztettem a fiamat, leégett a házam, még nem szedtem össze magam ebből az egész állapotból, tudom, hogy ez rossz. Ebből kifolyólag ezeket az előadásokat abban a közegben a nézők nagyon szeretik. Más. A kicsi performanszok, amik az előadásban úgy tűnnek - mert ide akartuk kifuttatni a dolgot - mintha támadni akarnánk egymást azért, hogy mit gondolunk a hazáról, a hazaszeretetről, a valós életben nem így történtek. Andrissal minden egyes pozitív vagy negatív szereplőt megvizsgáltunk úgy, hogy hogyan jellemezném, ha a barátom vagy az ellenségem lenne. Így viszonyultunk ahhoz is, hogy mi a haza. Nem volt könnyű, de az a két-három nap, amikor eljátszottuk egymásnak ezeket, nem így nézett ki, hogy leszedtük egymás fejét, hanem bőgtünk egymáson, mert nagyon szívbemarkolóak voltak. Nyilván, ez ilyen formában nem szolgálja az előadás célját, ezért torzítottunk rajta: ha meg akarod támadni, azt mivel teszed?

Urbán András: Gondolom senki sem feltételezi, hogy az Újvidéki Színházban agyba-főbe verik egymást a színészek. Személy szerint nem vagyok meglepődve, hogy ezt és a Neoplantát is nagyon pozitívan fogadták. De azért az Újvidéki Színháznak nem feltétlenül a legkeményebb, jobb oldali focidrukkerekből áll a közönsége, akik lehet, hogy valamit máshogy élnének meg.

Lévai Balázs: Köszönjük a figyelmet, holnap is várjuk önöket!

Galéria

Ajánló